Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1984-12-08 / 288. szám
1981. december 8. IO NÉPÚJSÁG IRODALOM Zelk Zoltán: Téli falevél Itt lengek, rángok még a fán. Olykor még nap is süt reám. Ha szél fúj, meg-megremegek s testvéreim, a levelek búsan repülnék már tova és vissza nem térnek soha. Már itt a tél, már itt a köd s tán hó szitál a hegy fölött, de: még az ágon lengek én, magányosan, mint a remény ... (.1934) Bános János: Vacoghatnak Ha legördül a szél a szanatóriumból: csattogtatja a káfeszített vásznat a mosdatás után száradat — vacoghatnak a liliomok bonthatja kontyát csillogó mezőnek .asztalomra a sírás: közelebb merészkedik a tél is közelebb a fehér árulás. A kritikus halhatatlansága Kárpáti Aurél születésének 100. évfordulóján Nem szabad elfelejteni. Az ő halhatatlansága a kivételeseké. Költőnek, írónak, színésznek, festőnek és más képírónak könnyű az Olimposzra jutni. De egy kritikusnak ... Persze, ő is költőként kezdte. 1884. december 5-én született Cegléden, az esztergomi tanítóképzőt végezte el, Pestre került, és verseket, novellákat írt az Üj Időkbe, a Hétbe, és minden korabeli napilapba. Versei Az én örökségem címmel 1909-ben, majd Kaláris címmel 1921-ben jelentek meg. Több novellás- kötete, több regénye található a könyvtárakban, és ezek éppúgy szép sikert arattak, mint a Nemzeti Színházban bemutatott Kőműves Kelemen című drámája, amelyet Vajda Lászlóval közösen írt. 1910-ben ő indította meg Halasi Andorral a Kritika című folyóiratot. Hanem maradandóságát a szellem világában mégis kritikáinak, elsősorban színműbírálatainak köszönheti. Gyulai Pál, ki maga sem vetette meg a színházi kritikát, azt írja a műfajról: „Olyan mű, melynek terjedelme meg van szabva, mint a zsemlyének.” Péterfy Jenő még arról panaszkodott: „Valami rabszolga! van a szegény kritikus cselekvésében, ítéletét fel kell tálalnia a közönségnek amúgy melegében.” És maga Kárpáti Aurél is gyakran panaszkodott „a kurta beszámolóra kimért hely”-re, és arra a szűkre szabott időre, az alig félóra lehetőségére, ami alatt el kellett készülnie a kritikának. 75. születésnapján így szólít .műnké járód: „(Minidig azt igyekeztem őszintén megírni, amit éreztem és gondoltam, amit igaznak hittem. Két fő szempont vezetett: az irodalmi-művészi színvonal és a térhez-időhöz kötött zárt drámai forma megbecsülése.” Rengeteg lapba dolgozott, de két évtizedig elsősorban a Pesti Napló munkatársa volt, miközben a Nyugatnak is meghatározó kritikusa lett. Nagyon sok színészportrét alkotott, színházelméleti könyvei, cikkgyűjteményei ma már a magyar színházművészettel foglalkozók nélkülözhetetlen forrásművei. Mint Hevesi Sándor, ő is a shakes- peare-i életművet, a shakes- peare-i dramaturgiát tekintette az abszolút mércének. Ahogy Illés Endre írja róla: „Gyakran találkozhatik az olvasó Kárpáti Aurél írásaiban egy idézettel — Hamlet feledhetetlen tanácsával, amellyel a színészeket inti: \ .. a színjáték föladata most és eleitől fogva az volt, s az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa az erőnek önábrázatát, s a gúnynak önön képét, s maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” Illés Endre szerint a shakespeare-i igékkel Kárpáti bírálatainak vezérmotívumát fogalmazza: „a század testének tulajdon alakját” hajtja be az írókon, a Színházon, „és ugyanezekkel a történetírói követelményekkel lép fel önmagával szemben is.” Még feldolgozatlan, de lehet, hogy tulajdonképpen fel is dolgozhatatlan az a hatás, amit közel negyven éven át tett a magyar színházi életre. Írásainak kedves iróniája, bosszankodó szarkazmusa, tehát kivételes stiláris készsége mindig pontosan megértette az olvasóval a műről alkotott ítéletét. A kettő együtt nyújtotta azt a külön élményt, amitől a két világháború közötti időszak olvasói azonnal és rögtön minden Pesti Napló számban elsőnek „a kételkedő kritikus” írásait keresték. Irt is ezzel a címmel egy önvallomást. Így kezdődik: „Nézd — mondtam a bennem lakó ismeretlennek, aki minden igenre tud nemet. — Húsz esztendő után még a szerelmesek is elérnek az őszinteséghez. Miért ne valljam be hát hogy majd két évtizede nem hiszek a kritikában. Szóval: mióta gyakorlom. Nemcsak abban a kritikában, amit más csinál. A magaméban sem. Fölöslegesnek, haszontalannak tartom.” Természetesen most az egyszer csak játszott a szavakkal. Ez az indítás csak arra volt jó neki, hogy kijelölje a kritikus helyét a szellemi életben, hogy megalkossa a maga kritikusi ars poeticáját, És ez az volt, hogy a kritikusnak nem elsősorban az a feladata, hogy a műalkotás és a közönség közé állva magyarázza a művet, hanem miután „minden igazi műalkotás az igazság rejtélyét zárja magába”, a kritikusnak elsősorban az elfogulatlan, objektív igazság megállapítá- tára kell törekedni, vagyis a műben lévő rejtély feltárására. SZALONTAY MIHÁLY Aczél Gábor: Nyári vasárnap A férfi virágot szedett. Ahogy a szárak tövét kereste, nagy keze el-elmerült a zöldben. Válogatott. — Gyere, bekenem a hátad! Nem válaszolt. Melegen sütött a Nap, és — maga sem tudta, miért — az asszony behunyt szemmel feküdt, mintha aludt volna. Eléállt, hogy árnyéka rávetődjön. — Na! — mondta az asszony —, elveszed a Napot. A virágot nem vette észre. — Ezt neked hoztam — mutatta a csokrot a férfi. Az asszony felült, elvette a csokrot, rámosolygott a férfira, aztán azt mondta: — Hasalj már ide. Egészen leégsz. A férfi hagyta, hogy bekenjék a hátát olajjal. Aztán felkönyökölt. — Valami bajod van? — kérdezte. — Nekem? A férfi úgy nézett körül, mintha keresne valakit. — Igen — mondta éllel —, tőled kérdeztem. Az asszony nylonba csomagolta a napolajat. — Mi bajom lehetne? — mondta, és sóhajtott. — Az istenit! Te akartál kirándulni, nem? — Tudod milyen nap volt tegnap? — A házassági évfordulónk. Az ötödik. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? — Az asszony kipakolt a táskából. Elővette a vajat, kenyeret szelt, felbontott egy konzervet. — Együnk. Ettek. Szemben, vagy száz méterre tőlük, a kis szigeten srácok fejeltek. A férfi szívesen nézte volna őket, de nem akarta megbántani a feleségét. Erezte, hogy most beszélgetni kellene, de nem tudott mit mondani. — Légy szíves a sót! — Tessék. Mire gondolsz? — Mi? Semmire. Ettek tovább. — Szalonnát nem hoztál? — Ilyen melegben? — Tudod, hogy az én melómhoz kell a kalória. Hallgattak. A srácok, odaát nagy fröcsköléssel belerohantak a vízbe. A férfi becsattintotta a bicskáját és lesöpörte széles melléről a morzsákat. — A múlt vasárnap nem voltál ilyen szótlan — mondta az asszony. — Ügy látszik, a brigádod jobb társaság mint én. — Gyere — mondta rövid hallgatás után a férfi —, átúszunk a szigetre. — És ki vigyáz a cuccra? Az órád is itt van a táskában. A férfi legyintett egyet, feltápászkodott, majd lassú léptekkel a vízbe gázolt. Ahogy mélybe ért, elhagyta magát, a víz átcsapott a feje fölött. Az asszony utána kiabált valamit, de nem hallotta. Vitette magát az árral, élvezte a sodrást. Később, amikor a parton visszafelé baktatott, kátrányba lépett és káromkodott. Szemben a srácok iszappal kenték be egymást. A férfi leült egy kőre, nézte a fiúkat, aztán kipróbálta, hogy ezen a parton milyen mélyre süpped a lába. Körbepillantott, a felesége nem látta őt a, bozóttól, más meg nem volt a közelben. Hirtelen lehajolt, belemarkolt az iszapba és magára kente. Aztán még. Bekente a mellét, a lábát, a karját, még a fürdőnadrágját is. Vastagon. Iszapot kent az arcára és besározta a haját. Megkerülte a bozótot, felment a dombra, hogy hátulról lepje meg az asszonyt. Az asszony ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint egész délelőtt. Behunyt szemmel, mintha aludt volna. A férfi mögé lopózott, hogy megijessze. Hirtelen megállt. Az asszony sírt. Hangtalanul, de sírt. A férfi részvétet érzett, és magát okolta a könnyekért. Leült a felesége mellé, nyugtatóan súgta: — Kedvesem... Az aszony felült, nem lepődött meg, de a szeme villámlott. — Te teljesen megörültél! Nézd, milyen lett a takaró! A férfi felugrott és belerohant a vízbe. Úszott, teljes erejéből úszott, érezte, ahogy az iszap lemálik a testéről, úszott cél nélkül, de ösztönösen a kis sziget felé, szinte belefúrta magát a hullámokba... G. Bept: A kalapcsere Történt egyszer, hogy egy elegáns férfi betért a Bécs belvárosában lévő „Divatos női kalapok” nevű üzletbe. — Kényes ügyben fordulok önhöz asszonyom — szólt a tulajdonosnőhöz. — Megbízhatom önben? — Hát persze! Szolgálatára állunk. — Akkor mindjárt a tárgyra térek. Ma délután eljövök egy hölgyismerősömmel és felajánlom neki, hogy válassza ki a legdrágább kalapot. De nem volna lehetséges, hogy az eladónők egy száz schillinges kalapért ezret kérjenek?... Én gavallér leszek, megveszem a kalapot és,ezer schillinget fizetek érte. Holnap pedig újra eljövök és visszakapom a külön- bözetet. — Értem uram, minden rendben lesz — mosolygott a tulajdonosnő. Délután minden úgy történt, ahogyan a vevő kitervelte. Az eladónők kifogástalanul játszották a szerepüket. Másnap délelőtt a férfi eljött a kilencszáz schillngért. — Attól tartok, elszomorító hírt kell közölnöm — mondta sóhajtva a tulajdonosnő. — Az imént járt itt a hölgyismerőse és arra kért, cseréljem ki azt a kalapot, amelyért ön tegnap ezret fizetett négy darab kétszázötven schillingesre... Azok ugyanis jobban tetszettek neki... Én pedig nem tudtam nemet mondani. Hiába, arany szívem van! Fordította: Gellért György Bába Mihály: A busz pontosan indul Amikor kijöttek a tanácsháza nagytermében tartott előadásról, már sötét volt. Az utcán fiatalok kószáltak csoportosan, vagy ott álldogáltak a gyér fényű lámpák alatt. — Megiszunk egy feketét? — kérdezte a férfi, és belekarolt az asszonyba. — Nem bánom mondta az asszony —, a busz még úgysem jött be. — Milyen busz? — szorította meg a férfi az asszony karját. — Vár valakit? Szótlanul tettek meg néhány lépést. — Nem. A férjem jön haza. — A férje? — lassította lépteit a férfi, és szinte rádőlt a kerek arcú, kissé telt alakú, jó illatú asszonyra. Egy pillanat alatt úgy érezte, veríték lepi el a testét, mert arra gondolt, milyen jó lenne most magával vinnie. — Igen. ö nem a faluban dolgozik. Az asszony megállt, elhúzta a karját, előrelépett, és bement a presszóba. A hangos, lármás kis presszóban négyöt szabad asztal volt. Az ablak mellettihez telepedtek le. — Két duplát — mondta a férfi. A pincér az asszonyra nézett. — És két konyakot is? — Igen — bólintott az asszony. Körbenézett, üdvözölte az ismerősöket, aztán figyelmesen lesett a férfira. — Ez az egyetlen hely, ahová betérhetek néha. Itt a feketéhez konyak is jár. Ez a szokás. Én is hozzászoktam. De két pohárnál többet sohasem iszom. — És a férje? — ö antialkoholista. — Sok asszony irigyli magát ezért — nevetett a férfi. — Gondolja? — Biztos vagyok benne. — Lám, én meg őket irigylem. Már hosszabb ideje olyan nyugtalan vagyok. A férfi kissé hátradőlt, és úgy fürkészte az asszony arcát Miért? — Hogy egyszer lemarad a buszról. — Ugyan, ez ... — Maga ezt nem értheti meg. Esztendők óta bejár dolgozni a városba busszal. Télen-nyáron négy órakor ébred, ha délelőttös. Ha délutános akkor meg tizenegykor ér haza fáradtan. Nem könnyű! Sohasem tudjuk összegyeztetni az időnket, olyan ritkán vagyunk együtt, hogy félek. — Mitől? — Mondtam már, hogy lemarad a buszról, nem jön haza, elköltözik, itthagy, mint Icát, a kartársnőmet a férje. Azok is jól éltek, aztán mégis mi lett a vége a buszbejárásnak? Megismerkedett egy nővel a férje, és néhány hónap múlva beköltözött hozzá. Azóta nem tudjuk megvigasztalni azt a szerencsétlen Icát. Milyen szép volt, milyen csinos. Fél év alatt tíz évet öregedett. Itt nincs partnere, itt nem járhat el senkivel, mert másnap a gyerekek a szemébe nevetnének. Ha bemegy Nyíregyházára, vagy Debrecenbe egyedül szórakozni, akkor csak a szabad prédát látják benne, a gyors kaland alanyát. A férje mellett még udvarlói is voltak, akik azóta messze elkerülik, mert félnek, hogy esetleg feleségül kell venniük. Mert más az, valakinek a férje biztonsága mellett udvarolgatni, szépeket mondani, és megint más egy szabad asszonnyal foglalkozni. Ott már leselkedik a veszély, gyanítják a háló kivetését, holott a férj árnyékában úgy foglalkoztak a nővel, mintha sohasem hagynák el. Minden férfi arra gondol, tudom, hogy ha a szeretője megcsalta vele a férjét, akkor őt is meg fogja csalni egy új szeretővel. Pedig nincs mindig igazuk. A férfi lehajtotta a fejét, a szódavíz csöppből ábrákat rajzolt az asztalra. — Értem, értem — suttogta. — Dehogy érti! — emelte fel a poharat az asszony, és hörpintett egy kortyot. — Ha értené, nem ezt mondaná, hanem tanácsot adna, hogy mit tegyek, mivel nyugtassam meg magamat. Néha már az órán is ideges vagyok. Lehet, hogy a gyerekek sejtenek valamit, amiről nekem még fogalmam sincs. Tanítónő vagyok, önuralomra van szükségem és nyugalomra. — Kicsapongó a férje? Olyan váratlanul kérdezte ezt a férfi, hogy az asszony egy pillanatra megdöbbent tapintatlanságán. — Ó, dehogy! — mondta nyugalmat erőltetve magára. — Ha az lenne, nem lennék nyugtalan. Tudnám, hogy kirúg a hámból és hazajön, ismét kedves lesz, mint régen! De az én férjem jó ember, józan életű és konok az elhatározásában. Ezért is félek. Ha egyszer valaki közel férkőzik hozzá, és gyakrabban mellette lesz, mint én, akkor elvesztettem... Jani, kérem, még két konyakot — intett a pin- cérnek A pincér eléjük tette a két konyakot. A férfi órájára pillantott. — Fizetek is. — Igenis ... két fekete. — És négy konyak. — Azt én fizetem — mosolygott az asszony. — Az már rendezve is van. — Igenis — mondta a pincér, és csak a két kávéért fogadta el a pénzt a férfitől. Megitták a második konyakot, a férfi Ismét az órájára nézett. — A busz pontosan indul, de ne féljen, én vigyázok arra, hogy ne maradjon le. Én megértem a feleségét. Bár minden nő így értene meg engem is, aki a férjemmel akad Össze! Akkor nyugodt lennék. De a nők, higgye el nekem, önzők, ők maguknak akarják a kiszemelt férfit, és meg akarják szerezni mindenáron, mint egy divatcikket. — Miért nem dolgozik itt a faluban a férje? — Hol? Itt nagyon sok férfi számára nincs munkalehetőség. Háromezren járnak el a városba dolgozni. Biztosan látta, hogy milyen sok az egyedül sétáló, bevásárló nő. Néha úgy érzem: az elhagyott asszonyok falva a mi falunk, és én vagyok az elnökük. Hét perce van, mennünk kell — mondta egészen más hangon, mint egy utasítást. — A busz pontosan indul. Sötét volt. A gyér fényű lámpák alatt még mindig ott álldogáltak a fiatalok. Szeretett volna belekarolni az asszonyba, hogy megvigasztalja, de nem jutott eszébe egyetlen épkézláb mondat sem. Búcsúzáskor szó nélkül kezet szorított az asszonnyal, aztán felszállt a buszra. Majdnem tömött volt az éjszakai műszakra indulókkal. A busz elindult, az asszony felemelte a kezét, integetett. A férfi szinte az ablakhoz érintette homlokát, úgy nézte az asszonyt, amíg teljesen össze nem zsugorodott, bele nem olvadt szorongásával, félelmével, aggódásával a sötétségbe, és azon töprengett: meddig élhetnek még így bizalom nélkül, rettegések közepette?
