Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)

1984-12-24 / 302. szám

1984. december 24. ríÉPÜJSÁG ii A népies mOdaltól a Parsifalig Molnár András portréja Hatvani Galéria VI. Tájfestészeti Biennálé Amikor a magas, sportos külsejű fiatalember három évvel ezelőtt először énekel­te az Erkel Színházban a Lo­hengrin címszerepét, nevét még alig ismerte a közön­ség. Megjelenése és szenve­délyes lírai hangja, amely mögött minden fekvésben gazdag erőtartalék volt érez­hető, ideális Wagner-hőste- nort ígért a magyar opera­színpad számára. Feltűnése az addig énekelt néhány szerep után nem csupán a hazai operai élet már-már állandó tenorínsége miatt volt bizta­tó. Molnár András akkor még mindössze két esztendeje, 1979 óta volt tagja a Magyar Állami Operaháznak. Igaz, 1980-ban megnyerte a trevi- sói énekversenyt, s ekkor hat alkalommal énekelte az otta­ni operában Verdi Ernanijá- nak nehéz címszerepét, ennek azonban itthon kevés vissz­hangja volt. Amikor nem sokkal az emlékezetes Lo- hengrin-bemutatkozás után Ferencsik János tanácsára megtanulta, s valamelyest félve, de végtelen biztonság­gal és nagyvonalúsággal meg­jelenítette az operairodalom talán legdifferenciáltabb hős- tenor-szerepét, Parsifalt, Mol­nár Andrástól sokan már mint az európai operaházak jövő nagy Wagner-tenorjá- ról kezdtek beszélni. Pedig az örökké derűs, csöndes sza­vú, ma 35 éves fiatalember nem is az énekművészi pá­lyára készült... — Az általános iskola el­végzése után ipari tanuló let­tem, tíz évig esztergályosként dolgoztam, közben pedig le­érettségiztem — mondja Mol­nár András. — Föl sem merült a pá­lyaválasztás idején, hogy ope­raénekes is lehet? — Nem, csak a zenei adott­ságaimra figyeltek fel néhá- nyan. ötéves korom óta ugyanis hegedülni taníttat­tak a szüleim. Piszliczki Ti­bor, a hegedűtanárom sze­rette volna, ha kitartok a he­gedű mellett, de meglehető­sen lusta voltam, nem szeret­tem gyakorolni, s amikor ka­maszkoromban kosárlabdáz­ni kezdtem, ez a szép sport minden mástól elvonta a fi­gyelmemet. De nemcsak he­gedültem gyerekkoromban, hanem öt éven át énekeltem a rádió gyermekkórusában és az iskolai énekkarban. Egyéb­ként is szívesen és gyakran énekelgettem a szüleimtől hallott népdalokat és népies műdalokat. Általános iskolai énektanárnőm, Bernhardt Ti- borné figyelt fel elsőként a hangomra, s a nyolcadik osz­tály elvégzése után, amikor már mutálni kezdett a han­gom, magához hívatott és megígértette velem, hogy miután leszereltem a katona­ságtól, felkeresem őt. Azt mondta, szeretne néhány év múlva ismét meghallgatni, s meggyőződni arról, hogy meg­marad-e a szép hangom. El is mentem hozzá évekkel ké­sőbb, s ez a találkozás egy­kori tanárnőmmel majd ké­sőbb a barátnőjével, Gábor Artemisszel, gyökeresen meg­változtatta addigi életemet. Eleinte a városmajori temp­lom énekkarába jártam, ahol a rádió kórusának néhány tagja is énekelt. Egyikük az­után összehozott Kaposi Mar­gittal, a Zeneakadémia ta­nárával. Nála kezdtem inten­zívebben az énektanulást, s az ő segítségével jelentkeztem 1978-ban próbaéneklésre az operaházba. Így lettem tagja 1979 januárjától a színház­nak, s még abban az évben elénekelhettem a Hunyadi László címszerepét. — Hogyan derült ki, hogy adottságai alkalmassá teszik a Wagner-zenedrámák hős- tenor-szerepeinek megformá­lására? — Wagner zenéjére koráb­ban is felfigyeltem, már ak­kor, amikor szüleim elvittek időnként egy-egy hangver­senyre, ahol néha elhangzott valamelyik Wagner-mű rész­lete. Amikor már Kaposi Margitnál tanultam, tanár­nőm egy év után úgy véle­kedett, hogy az én igazi terü­letem az ifjú hőstenor sze­repkör. Ezt Varga Pál, má­sik mesterem is megerősítette, akitől szinte mindent meg­tanultam, ami az operaének­léshez, az énekes-színpadi játékhoz szükséges... Azt hi­szem, Wagnerhez fűződő kap­csolatomat már a trevisói él­mények is elősegítették. Rendkívüli módon hatott rám ugyanis a bel canto éne­kesek természetessége. Ügy érzem, ilyesféle természetes­ség kell a Wagner-szerepek megszólaltatásához is. Talán ösztönösen ráéreztem a wag- neri énekbeszéd lényegére. Nem is érzem nehezebbnek Wagnert más szerzőknél, csak nagyobb állóképesség kell hozzá. Ehhez nagy elő­nyöm, hogy régebben intenzíven sportoltam. És néha már egy-egy kül­földi Wagner-előadásra is meghívnak énekelni, például a Bayreuthi Ünnepi Játékok­ra, ahol az idén nyáron má­sodszor alakítottam A nürn­bergi mesterdalnokokban Vo- gelgesangot, azért Wagner mellett sok más szerepet is szívesen énekelek. Ezek kö­zül talán Taminót szeretem legjobban A varázsfuvolából, de nagy várakozással készü­lök a jövő évi Fidelio-fel- újításra is, amelyben Flores- tan jelmezében lépek szín­padra. SZOMORY GYÖRGY 1985. január 14-ig lát­ható Hatvanban a Magyar tájak című VI. országos táj­festészeti biennálé. Sok te­hetség kapott távlatot a ki­állítás lehetőségével, melyet Hatvan város Tanácsa, tsz- ei, gyárai és a Hatvani Galé­ria, s elsősorban Moldvay Győző fáradhatatlan szerve­zőmunkája, koncepciója biz­tosított. Eredmények a mű­vek növekvő száma, és a minőség, a fokozódó érték je­lenléte. Kezdetben, 1974-ben a Magyar Nemzeti Galéria azonnal szövetségese lett a hatvani elképzeléseknek. Most ez a kapcsolat meg­szűnt, de nem szegte kedvét a hatvani ideának, mely ma­gányosan is erős maradt, még erősebb lett. Nemcsak azért, mert a 79 festő 79 mű­ve korrekt elképzeléseken alapul, hanem mert eddig is­meretlen, rejtőző tájak is festői kategóriákká alakul­tak, s ez a tendencia fokozó­dik. így a hazai táj minden várakozó szöglete előbb- utóbb festői értelmezésben válik immár természeti kincsből kulturális vagyonná. Az is izgalmas, s ezt mutat­ja a Hatvani Galéria országos tájfestészeti biennáléinak műhely jellegét, hogy az ér­tékek árnyalódása, az eszkö­zök gyarapodó repertoárja és a növekvő kísérletező kedv biztosítja a megújulást. Ál­talánosan, hiszen ez a mér­ce. Kinek-kinek habitusa ré­vén biztosított, hogy hagyo­mányok alapján vagy merő­ben neológ elképzelések sze­rint minősítse festőileg a magyar tájat — saját képes­ségeinek, adott lehetőségei­nek optimális fokán. Egyre több változat figyelhető meg az eddig elhanyagolt tájképi elemek megragadásában; nemcsak a Dunakanyar és a Balaton pompája tekint fe­lénk, hanem Zsámbok, vá­sárhelyi tanya, bakonyi ház, a böszörményi főtér, varjak, madarak is, statikus és moz­gó táj. A vizek idézése sem korlátozódik a Dunára, Ti­szára, Balatonra; a Körös vidéke is megjelenik e tág, táguló festői leltárban. A tájértelmezés is gyarapodik, hiszen Feketeaszó, Hollókő, régi zalai falu, Sopron, a bu­dapesti Szentháromság tér, gesztenyesor, madárijesztő, Póstelek egyaránt képekről tekint felénk. Nemcsak tá­jak, hanem ipari vidékek, például Kazincbarcika is, mely veszteglő gőzösnek tű­nik a lapályon. Megjelenik az ember is a tájban, kazlak között, alföldi naplementé­ben, nemcsak a táj topográ­fiai jeleként, hanem a mun­káshétköznapok főszereplő­jeként. Egyenletes elosztásban ér­keztek a képek az ország minden részéből, szinte vala­mennyi tájegységet megörö­kítve. A díjak is egyenlete­sen oszlottak meg. Aranydip­lomát kapott a vásárhelyi Németh József, ezüstben ré­szesült az egri Nagy Ernő, a dunántúli M. Novák András, bronzdiplomát kapott a Dömsödön festő V. Bazsonyi, Arany, a miskolci Máger Ágnes, a Debrecenből Buda­pestre költözött Topor And­rás, továbbá Dezső József és Neuberger István. A Hatva­ni Galéria kitüntető érmét a szolnoki Meggyes László és az esztergomi Kollár György kapta, nívódíjban részesült Reich Károly. Nem marad más hátra, mint az, hogy az értékőrző, értékfejlesztő táj­festészeti biennálék Hatvan­ban tovább nemesítsék az el­érhető és elérendő általános minőséget, és szerezzenek új közönséget a magyar képző- művészetnek. Losonci Miklós Kelet felöl Hatvan éve született Véd Mihály December 25-én lenne hat­vanéves Váci Mihály. Már hatvanéves lenne? Még csak most lenne hatvan­éves? Látszólag egymásnak ellentmondó kérdések tolul­nak fel azokban, akik már olvasóként élték végig a hat­vanas éveket, s benne a köl­tő tüneményesen gyors be­érkezését, majd 1970 tava­szán tragikus hirtelenségű korai halálát. Érett férfi ko­rában távozott közülünk, s most már mindörökre így marad meg emlékezetünk­ben : tevékeny, feladatokat halmozó, a munkát, az elvé- geznivalót soha félre nem söprő közéleti emberként. Szinte érezzük még, hogy köztünk van, tegnapelőtt mintha még láttuk, hallottuk volna. De érezzük, tudjuk egyre inkább azt is, hogy arra a tegnapelőttre ma már szinte történelmi távolság­ból tekintünk visszafelé: a nyolcvanas évek derekán, a hatvanas évek múltunk ré­szévé vált. De Váci nevét felidézve nemcsak egy rokonszenves, elkötelezett magatartás, nem­csak a hatvanas évek lég­köre jut eszünkbe, hanem versek, verssorok tucatja is. Ilyenek, hogy: „Otthontalan csavargó vagyok én?/Hiszen / minden vidéken otthon ér­zi magát / szívem”; „Kések között halok meg én, / a mű­tőasztalon”; „Mondd, kedve­sem, milyen a tenger?”; „Ügy éltem, mint a százhú­szat verő szív”; „Szőkén, szelíden, mint a szél, feltá­madtam a világ ellen”; „Már összeroskadsz, — végre mondd: / mit is akarsz hát, te bolond?”; „Én úgy szeret­nék népem — mesélő emlé­kezetében / pár szóban meg­maradni, / ahogy ma a be­szédben / példa s bölcsesség­képpen / közmondást szok­tak bólogatni”. Ezek a versek — Váci Mi­hály költészetének legjobb­jai: nem hullottak át az idő könyörtelenül dolgozó rostáján. Hagyományt köve­tő és hagyományt teremtő költészet Váci Mihályé. Lírá­ja leginkább azt az öröksé­get folytatta, amelynek a huszadik században Illyés Gyula a legnagyobb mestere. A származás, az élmények rokonsága is összekötötte őket, s Illyés volt az, aki a pályán elindította a nála je­lentkező költőt, akit meg­megújuló tüdőbetegsége is gátolt a korai pályakezdés­ben (első kötete csak 1955- ben jelent meg). Váci Mihály lírája is tár- gyias-leíró jellegű. Gyakori az epikus részletezés. Ural­kodó hangneme az elégikus és patetikus. Sorsa, betegsé­ge, lelki alkata is vonzotta az elégikussághoz, a csakazértis kivívott sikerek pedig a pá­toszhoz. Sorsában nemcsak önma­gát, hanem osztályának egé­szét szemlélte. Az egész dol­gozó nép felemelkedését, napfényre jutását tartotta fontosnak, s az erről szóló híradást erősítette saját pél­dájával is. Tárgyiassá tehát egyúttal nagymértékben sze­mélyes is. Bár szemérmes költő, aki érezhetően gáta­kat tör át, amikor önmagáról beszél, fontosnak tartja, hogy mégis elmondjon mindent. Költészetének és emberi ma­gatartásának is elszakítha­tatlan alkotóeleme etikussá- ga. Jóhiszeműen és gyanút­lanul fog hozzá minden dol­gához, de csalódások nem a dolgok megoldhatatlansága miatt érik elsősorban, hanem azért, mert számtalanszor kell tapasztalni az emberi hibákat, a tendenciává növő rosszat, a túlzott és korai kompromisszumhajlamot. Váci Mihály költészetének első állandó antológiadarab­ja a Kelet felől című vers (1961). Történelmi és költői ars poetica ez a mű: a ma­gyar nép évezredes kisem- mizettségének és a győztes forradalomnak a képe a nép­ből származó költő elkötele­zettségének tudatával társul. A vers pontosan kifejezi ke­letkezése korát is; a sok gond után konszolidálódó magyar társadalom képe a társadalmi háttér. Váci Mi­hály azonban mindig együtt tudott haladni a kor válto­zásaival. A hatvanas évek végére egyértelművé vált, hogy a szocializmus építésé­ben újabb szakasz kezdődik, másfajta gondokkal, ellent­mondásokkal. Eme korváltás felismerésének reprezentatív verse a Valami nincs sehol. A korábbi vers történe­lemszemlélete egyívűbb: a társadalom folyamatos elő­rehaladását tételezi fel. A Valami nincs sehol történe­lemszemlélete tükrözi a tár­sadalom változó állapotát, s már benne van az a tudás, hogy a történelem menete nem egyívű, hibákkal, zsák­utcákkal terhelt. A gondolatmenet sok-sok ismétléssel nyomatékosított kulcsszavai: valami hiányzik — újra kell kezdeni min­dent. A vers nem egy pilla­natnyi élethelyzet, hanem egy egész élet számvetése. Az ilyenfajta summázó számvetések vagy igazolják az életet (ilyen például Ben­jámin László Vérző zászlók alatt című verse), vagy el­utasítják, elhibázottnak tart­ják (mint József Attila több kései műve). Váci Mihály versében azonban nem any- nyira az egyéni lét, mint in­kább a történelmi helyzet teszi fel kiélezetten a kér dést. Nem egyes ember« k, hanem egy egész társadalom számvetéséről van szó, még­hozzá egy építő társadalomé­ról. Az elutasítás és az elfo­gadás egyaránt történelmiet­len volna. A korszakváltás tudatosítja egy lezáruló tör­ténelmi szakasz eredményeit, hiányosságait, valamint a kezdődő új szakasz feladatait is. A vers első fele hatalmas felsorolás: a meg nem való­sult eszmény kibontása. A fordulóponton felidéződik a történelmi embert hajtó kül­detéshit, s mellé társul az előbbi tudás: az eszmény nem valósult meg. E felisme­rés után többfelé lehet el­indulni. Váci Mihály nem azt mondja, hogy a küldetéshit, az „ígéret” hamis, hanem hogy a van nem azonos a céllal, s ezért kellene „újra kezdeni mindent e világon”. Nem külső kívánalom ez, ha­nem az embert történelmi útján továbblépésre késztető belső parancs. Olyan „hite- tés, amely emberré teszi az embert. Olyan költői végrendelet, amely szépségét és igazsá­gát minden időben megőrzi. Vasy Géza Vecsési Sándor: Falusi este Mácsai István: Madárijesztö

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents