Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1984-12-24 / 302. szám
1984. december 24. f tolna\ io népújság IRODALOM Zalán Tibor: Emlékezés angyallal Emlékszem: szárnyak égtek a Napban, Eljött az Angyal, karjára emelt. Halott, vad tájban csak mosolyogtál, S az égben szívünk mindent lelegelt. Anyám! egykori mosolyod árnya Hűsítőn hull most a keresztfára. ( "\ w Szikszai Károly rajza Babits Mihály: Halavány raja Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván. Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kút intve dermedt jégszakálla, hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint e szalmagyűrű szivünk kútját védeni. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó. Keresztury Dezső: Gótikus Madonna Huszárik Zoltán rajza Csend van idebent, de zajaival mégis jelen a serény kinti délelőtt: a szomszédban kaput nyitnak és kitárolnák a kocsival, az utcán valaki szenet lapátol, megcsör- ren a vödrök fogantyúja, a szemetesautó mér elvonult, de tudom, hogy a közeli kis utcákban még ott fújtat, rója köreit. Idebent csend van, termékeny, reménytkeltő csend, munkára buzdító. De megszólal a telefon. Belesivít a csöndbe, szétzúzza. Megadom magam, kelletlenül emelem a kagylót, kelletlenül szólok bele, csak annyit: halló. — Te vagy az, anyu? — mondja egy hang a drót végén. De milyen hang — a gerincemben egy nyilallás. Valami nyüszítés, valami zokogáson túli, kicsiny, összezsugorodott hang, mélyről, valahonnan a bugyrokból feltörő. Megismerem, hogy nem az én gyermekéin hangja, és mégsem vagyok biztos benne. Szempillantásnyi idő alatt végigélem, hová ment, mit csinálhat, nem lehet semmi baja, ez nem is lehet ő, nem is ilyen a hangja! Ez egy kisebb gyereké, nem, mégsem kicsié, inkább egy felnőtt lányé, egy felnőtté — vagy mégis inkább egy öregé, egy apróra aszalódott öregé? Miközben érzem, hogy a rémület egyik hulláma elvo- nulóban, máris lecsap a másik. Gyere haza, mondja a hang. Hova haza? Hol vagy, mi bajod, ki vagy? Kérdeznék, de nem merek. Hiszen ez egy segélykiáltás. A kérdések hűvösek, idegenek, elriasztják, és akkor ott marad egyedül, és még azt sem tudom, gyerek-e vagy felnőtt. A hang csak egy emberi lény darabja, — nedves cserépdarab, melyből nem vehető ki az edény formája. Halló, ismétlem meg csekélyke tudományomat, akár egy varázsszót, az egyetlent, ami ebben a törékeny pillanatban helyénvaló. Olyan rosszul vagyok, mondja újra a hang. Mégis gyerek. Az a kis vinnyogó kunkor a szó végén, ahogy belefullad a könnyek gombócába ... Ösztöneim mozdítják a számat: mid fáj? A válasz akár a zuhatag: a fejem! nagyon fáj a fejem! A kinyitott gázcsap, a marokra fogott italosüveg, a szétszóródott gyógyszerek homályos víziói helyébe feldúlt lakás képe lép, lezuhant fal, törmelék. Beütötted? Nem ütöttem be, mondja a hang, csak fáj. Sírás, szipogás: gyere haza, anyu. Most már körülményesen, óvatosan bevallom, hogy nem én vagyok az, de majd mindjárt szólok neki, hol is van? Nem tudom. A rádió szól melletted? Igen. Dolgozni van a mamád? Igen. Csak a fejed fáj, más nem? Nem. Vagyis igen, mert beteg vagyok. Azért maradtál otthon? Azért. És hol, hol laktok? Hetedik emelet, de tessék szólni az anyunak. Persze, csak hogy is hívják? Az újra kitörő sírás csuklásai között elhangzik egy vezetéknév, meg Hallania Erzsébet írása első díjat nyert tárca kategóriában a Központi Sajtószolgálat 1984. évi prózapályázatán. Hadarna Erzsébet: Hang a hetedikről az: tessék neki szólni, meg egy kattanás — aztán újra a csönd. Ott állok, kezemben az elnémult hallgatóval. A végén ott lóg egy zsineg. Belemegy a falba. Onnan ki az utcára. Keresztül a városon. A túlsó végén egy kéz, ki tudja, milyen, ki tudja, mit csinál most. Mit csinálna? Vár. Bedobta a palackot a tengerbe. A tenger idesodorta az én délelőtti csöndembe. Mit tegyek? Szólok a rendőrségnek, menjen oda egy kocsi — de hova? Szólok a mentőknek, akik azt fogják mondani: kérjük a címet. Kinek szóljak? Hol van valaki ebben az embertömegben, aki... Odakint az utcán valaki bevág egy kocsiajtót. Zörög a szenesvödör. A boltban csapkodják a pénztárgépet. Pakolnak a piacon az árusok. Az étkezdékben már hordják ki a tányérokat. Az irodákban telefon lóg az emberek fülén. A palack itt van a kezemben, éget, el kellene dobni, de nem tudom. Zsibbadt érzékeimben még ott az iménti rémület. Az ember mindig kaphat egy telefont, amikor ... az ilyen telefonoktól ments meg uram minket. A palackból csak szól, csak nyöszörög a magányos hangocska onnan a hetedikről: gyere haza, anyu. A telefonkönyv szinte magától lapozódik, ott vannak előttem a nevek, öt egyforma családnév. Ezeket most sorra felhívjuk. Amikor tárcsázni kezdek, eszembe se jut, mit mondok, ha fölveszi egy elfoglalt, egy rosszkedvű, egy méltatlankodó felnőtt. Ki az? hallom a gombócos-nedves, immár ismerős hangot. Szépen süt a nap, nem igaz? Egy kis fejfájás mindenkivel előfordul. Mesélj valamit, mit is mondott anyu, mielőtt elment? A Petit is el kell, hogy hozza. A Peti is ott van, nem messze az anyutól. Hol is? Sokáig csevegünk, a hang valamelyest megnyugszik, kisimul, közben mintegy véletlenül kiböki egy intézmény nevét, az anyja dolgozik. Akkor én most elbúcsúzom, és szólok neki, mondom óvatos izgalommal, rendben?! A drót végén halk szippantás, talán bólintanak, és leteszik a kagylót. Most már csak az intézmény számait kell végighívni, ilyen mellék, olyan mellék, fiatal női hang jelentkezik, magyarázkodom, a nő először megijed, aztán kurtán és elutasítóan megköszöni a dolgot, tökéletesen megértem, mentegetőzöm még egyet, s aztán gyorsan leteszem a kagylót. Ez a része határozottan kínos volt. Mindegy, meg kellett tenni. Térjünk napirendre az egész fölött. Egy beteg gyerek eltévesztette a számot. Föl akarta hívni az anyját, hát mi van abban. Szóltál az anyjának, kész. Jól van, először kicsit megijedtél, akinek gyereke van, arra könnyű ráijeszteni, evvel mindnyájan számolunk, ebből nincs is kiút. A palackot továbbítottuk a címzetthez, magyarázom magamnak, de hiába. Percről-percre rosszabbul érzem magam. A hang itt maradt a fülemben. Jön velem, ahogy járkálok, nem tudok tőle szabadulni. Lehet, hogy soha. Mert már tudom, mi volt ez. Tudom, mi történt ott a hetediken. Hiába szólt mellette a rádió. Hiába nézett ki az ablakon. Lent sem embereket látott, hanem vonuló hangyákat. Idegen hangyalényeket, kilométerekre tőle. Bent minden mozdulatlan volt, a bútorok tátott szájú halottak, az ajtó leselkedő szemű szörny, a sarkokban láthatatlan vadállatok. Ha a lépcsőházig elmerészkedne, három ajtót látna, rideg óriásokat, melyeknek négyszögletes szeme mereven bámul rá. Alatta a lépcsőház ásító szakadéka. Senkit sem ismer, senki sincs itt, mindenki eltűnt ebből a kihűlt világból. Hát nem mozdult, nem mert megmozdulni sem. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogyha akárcsak egy idegen is elballagott volna az ablak előtt, talán nem lenne ez az iszonyat. De hát az ő ablakuk előtt nem ballag el senki. A ház előtt a pádon se ül senki, nincs is pad. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy fél, talán tudta, de okos gyerek nem félhet, mitől is félne, vinnyogni kezdett, valakit szólongatni, de senki sem felelt, már pityergett, de senki se szólt rá, már sírt, de senki se törölte le a köny- nyeit, már zokogott, bőgött, de senki se adott neki zsebkendőt, visszaszipogta, lenyelte, fuldoklóit, a szörnyek körvonalai elködösültek szeme előtt, mozogni kezdtek, talán most már nem várnak tovább, talán nekirontanak, pedig nincs is itt senki, csak éppen üres a lakás, üres a ház, üres a világ, és okos gyerek nem fél, szívta az orrát, nyelte a sírást, tárcsázott, nagyon fáj a fejem, mondta, és fájt is, tényleg nagyon fájt a feje, nem hazudott, és különben is, mit mondhatott volna, mi baja, hiszen nem tudta. Ezekről a fülsiketítő ormokról, a némán lezúduló lavinák alól lehet-e épségben szabadulni? Később újra hívott. Csengett a hangja a büszkeségtől. Telefonált az anyukám, hogy jön ám, mindjárt jön. És már nem is fáj a fejem, örülsz neki? Hogyne örülnék! Már majdnem meggyógyultam. Ez nagyszerű, de hogyan tudtál megint felhívni? Mert anyukám számát elég sokszor el szoktam téveszteni... Miért nem írod föl? De hát föl van írva! Mégis eltéveszted? Ismerem én a számokat, csak néha tévesztem el őket. Miért, hányadikos vagy? Én? Én már nagycsoportos vagyok az óvodában! Ilyen kicsi vagy hát, gondoltam. Ilyen kicsik vagytok. De most pont tégedet akartalak felhívni, csengett tovább a hangocska, hogy megmondjam, hogy már nem is fáj úgy a fejem. t Igazán kedves tőled. Gondoltam, hogy örülni fogsz. Karácsonyi rondó Népszokássá lett a fenyőfa, gyertya, cukor, aranydió; — muszáj-ajándék kell, mióta Mikulásból lett Télapó. Bennem zsigermelegen csak az él, mit csöndjéből gomolygat föl a mély: pihenő, kérődző állatok, betlehemező pásztorok közt én is játszó gyerek vagyok, a „haj regő rejtem”, a láncos bot, csillagos ég, imbolygó mécsek, éjféli mise, hars hálaének. Ébred a vágy, a remény, hogy újraszületik bennem, mi eddig is súgott szavaim értelmét tudva, s élni tanított azzal is, hogy semmit szószerint ne vegyek, ünnepet, magányt, kínt, örömet: kotlott gomolygó mélyeimen s jeleket költött ki a kegyelem. A megváltást váró századok újraszültek egy csillagot; leheltek a jászol barmai, s robogtak Heródes gyilkosai, Máriát József s a Kisdedet csak azért rejtette, szöktette meg, hogy ne vesszen zsarnok kardja alatt; legyen Isten-Atyjának Áldozat. Napfordulóból lett karácsony, a Mikulásból Télapó, az ember száll rakétaszárnyon, s a Kozmoszból mi várható?
