Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1984-12-18 / 296. szám
a “rtÉPÜJSÁG 1984. december 18. Moziban Ellenőr a dobozból... Jelenet a filmből Amikor kiderül egy filmről, hogy az jó néhány éven át dobozban volt, a nézők hajlamosak izgalomba jönni, s jegyet váltani a réges-rég beporosodott (vagy éppen nem!) filmre, hiszen úgy vélik, hogy valamiféle nagy titok részesei lesznek, s olyan alkotással találják majd szemben magukat, mely élmény a közönséges halandóknak nemigen adatik meg. Nem csoda, hogy meglepődtem, amikor A nagyrozsdási eset című, 1957-ben készült filmet akartam megnézni Székszárdon, a Panorámában. Ugyanis alig lézengtek az előcsarnokban, s a híradó után is mindössze tizenhatan ültünk a nézőtéren. Csupán emlékeztetőül néhány mondat Kalmár Lászlóról, a film rendezőjéről, aki 1938 óta volt önálló rendező, s négy évvel ezelőtt hunyt el. A felszabadulás előtt fergeteges sikerek fűződtek nevéhez, de később is sikeres rendezőként tartották számon: az ő filmje egyebek között a Déryné és a Gábor diák. S most, ennyi év elteltével láthattuk és láthatjuk A nagyrozsdási esetet, mely 1952-ben játszódik. A tartalom? A fővárosból Pobjedán érkezik a borellenőr (Páger Antal személyesíti meg igazán kitűnően) Nagyrozsdásra, ahol a gőzfürdő fennállásának 300. évfordulóját készülnek megünnepelni. A fürdő masszőrjének a Pobjeda sofőrje — hogy protekciót szerezzen — úgy mutatja be igen titokzatosan az utasát, hogy az egy Rádió Válasszunk A gazdaságpolitikai témák iránt fogékony rádióhallgatónak az utóbbi hónapokban igencsak sok hallgatni- valója akadt. Mind több adásban foglalkoznak ugyanis a rádió munkatársai a gazdasági szabályozórendszer új lehetőségeivel, jó néhány jövedelemérdekeltségű rendszerben dolgozó üzlet és kisüzem dolgozóit hallhattuk a közelmúltban céljaikról, problémáikról és adózásukról beszélni. Emellett pedig se szeri, se száma azoknak a termelési riportoknak, amelyek az év vége felé közeledve informálnak egy-egy nagyüzem, gyár lábon maradásáról, termelékenységéről. Ezt a hasznos sort az elmúlt hét csütörtökén a Kos- suth-adón folytatta Antal Éva, Az én jelöltem. Amikor a főnököt választják című félórás adásával. Antal Éva riportja azért néhány vonat„magas rangú személyiség”, azaz miniszter ... S következik a félreértések, a dilemmák, a beinduló „házi háborúk” sora — jórészt tehetetlenül, és elvtelen „elvi” alapon. Vagyis Gogol Revizorának egy újabb „felújítását” láthatjuk a filmen, s ez már az első tíz percben kiderül. S ilyenkor adódik az, hogy az ember — hiszen emberek vagyunk — megpróbálja az alaphelyzeteket, a sztorikat, az ötleteket a jól ismert darabéval behelyettesíteni, ösz- szehasonlítani. Az eredmény? Számomra a következő: gond nélkül megállapítható, hogy Kalmár László tudott filmet csinálni, a szereplőket ragyogóan választotta ki, megmosolyogtatóan adja vissza az ötvenes évek igazgatót! kozásban különbözött az egyszerű okfeltáró és pusztán csak az eredményekre kíváncsi műsoroktól. Éppen témája miatt. Mint ismeretes, a közeljövőben lehetőség nyílik majd arra, hogy a gyárakban, üzemekben, kisebb és nagyobb termelőegységekben (munkás) tanácsok alakuljanak meg és ezek a testületek a dolgozók javaslatait meghallgatva, velük egyetértésben igazgatót válasszanak. Az én jelöltem című adás két helyszínének — GANZ MÁVAG, Dobozi Harisnyagyár — szereplői teljesítménybérben dolgozó munkások, szakszervezeti középvezetők, könyvelők átélt munkahelyi tapasztalataik alapján értelmezték ezt az új lehetőséget és mondtak véleményt a közeli igazgatóválasztás mindkét oldaláról. sematizmusát egy-egy mondata, egy-egy telibe talált képe, képsora. De hol van akkor a hiba? Talán ott, hogy az alkotógárda nem igyekezett elmélyült korrajzot adni, csak néhány utalás erejéig. Persze, ez a ma nézőjében merülhet fel, s nemcsak azért, mert korábban nem volt látható a film, hanem elsősorban azért, mert az ilyen jellegű megközelítése az ötvenes éveknek 1984-ben már nem sokat nyújt a nézőnek. Persze, mindezek a forgalmazás rovására írandó problémák, hiszen a film elkészültét követő években biztos sikere lett volna az alkotásnak. A mai mozitermek tizen- huszon nézőszáma nyilván nem a sikert jelzi. Antal Éva korrekt kérdései nyomán a félórás adás nem szűkült le az elméleti gondolatfűzésre. Hallottunk meglehetősen summás és cseppet sem hízelgő véleményt a mai vezetők egy rétegének autokratizmusára, egy-egy üzem esetén a felettes hatóságának oda nem figyelésére, a túlzott vezetői liberalizálódásra és a félgőzzel végzett munkára, ami nem segíti elő a következő évi béremelést. E „plusz témák” mellett azért mégiscsak a vezetőválasztásé volt a főszerep. Volt olyan beszélgetőtárs, aki elméletben szépnek, ám — ismerve az irányítási és a felelősségrevonási gyakorlatot, — a gyakorlatban kivihetetlennek tartja. Más, — leginkább a nagyon talpraesett dobozi könyvelőasz- szony, — már kolléganőivel egyetemben várja is, hogy önmaguk választhassák meg saját kebelükből a saját vezetőjüket, akit ismernek, akit szeretnek, akit nem úgy „ragasztottak” rájuk. szűcs Hangverseny Néha valóban nem tudja az ember, mit gondoljon a világról, önmagáról: Terry Riley: In C nevezetű, lélegzetelállítóan modern, széknek szögező, „mai” darabja például 1964-beli —, húszéves ... Maga az ún. „repeti- tív” technika, apró elemek számtalanszori, improvizált ismételgetése, mintegy a dzsesszel rokon, tehát ez sem mindenestől idegen; de itt, Székszárdon, 1984. december 12-én mégis pironkodnunk kellett magunk előtt a Művészetek Házában. Jelesebb elmék számára is megoldhatatlan feladat a kortárs művészetek és XX. századi közönség elszakadt- ságának értelmezése, magyarázata. Ámbár — mint már figyelmeztettünk rá másutt — nevezték Beethovent is fülsiketítőnek, zavarosnak korabeli „hívei” ... Másrészt minden művészetnek joga — és feladata is — az újat keresés, kísérletezés: bizonyos részeredményeket is illendő tehát becsüléssel fogadnunk. Csakhogy itt már nem kísérletezésről van szó, de annál inkább magyar — és nemcsak vidéki — jelenkori elmaradottságunkról ... A 180-as csoport viszonylag fiatal együttes, s hogy neve talányos többünk előtt, az okozza, hogy többet szerepelnek Európában és a nagyvilágban, mint idehaza. A társaságot kiegészítő Ama- dinda ütőegyüttes meg mindössze néhány hónapos (1984 januárjában alakultak). Két diplomás művész és két nemsokára végzős akadémis- ta alkotja a csoportot: saját, kevéssé illetékes megítélésünk helyett citáljuk a zenei szaklap, a Muzsika 1984. novemberi számát: a jelen koncertéletében páratlannak és nagy jövőjűnek tartja a vállalkozást. Ugyancsak a Muzsika közli — októberi számában — a Zürcher Ta- ges-Anzeiger teljes kritikáját, csaknem két hasábon, a 180-as csoport kapcsán. A cikk bővelkedik a felsőfokú jelzőkben — noha odaátról mostanában ugyancsak nem divat kényeztetni bennünket ... A Szemző Tibor, Melis László, Soós András — vezette együttes, az Amadinda közreműködésével, valamint Tarkó Magda, Dobszay Ágnes, Nemessányi Éva és Hajdú Erzsébet énekszólamával; túlzás nélkül állíthatjuk, valami olyasmit hozott, ami Székszárdon teljesen ismeretlen; gondolunk például Steve Reich: Tehillim (Zsoltárok) c. művére, az est második felét betöltő monumentális darabjára. További méltatás helyett hadd ajánljunk valamit mindazok figyelmébe, akik nem lehettek ott: az együttes nagyobb számú lemezküldeményt ígért a Babits könyvesboltba. —d —t V. HORVÁTH MÁRIA Színházi esték A kaposvári Cigánybáró Johann Strauss pesti vendégszereplése alkalmával, 1884-ben felkereste Jókai Mórt is, s hazautaztában magával is vihette a mester egyik novelláját, amelyből az ügyes mesterember, J. Schnitzler csinált szövegkönyvet, s most már csak meg kellett zenésíteni A cigánybárót, amit a következő évben be is mutattak Bécsben. Nagy siker volt, fénye mindmáig nem kopott meg, bár zenéje nem éri el a Denevér színvonalát. A Jókai-novella kétarcú: a XVIII. században játszódik, de az ifjú Barinkayban nem nehéz felismerni a szabadságharc emigránsát, áki 1867 után, visszatérve az emigrációból, visszakapta ebek harmincadjára került birtokát. A buta és kapzsi kupec, Zsupán is a kezdődő kapitalizmus tipikus figurája, a török kiűzése utáni évekből nem is lehet ilyen alakot elképzelni. A kortársak megértették Jókai szándékát, s az eredeti librettó is hű maradt a novellához, Babarczy László kaposvári értelmezése azonban minderről nem vesz tudomást, egyszerűen látványos nagyoperettet keres és talál a történetben, amin természetesen sokat kellett módosítani, végeredményben az eredeti rovására. Persze kérdés, olyan fontos-e az írói szándék tiszteletben tartása, amikor egy nagy életmű elhanyagolható kis részéről van szó, viszont maga az eredmény is kétséges, mert a gyakran fölösleges húzás egy még fölöslegesebb előjátékot tett szükségessé, hogy a néző megértse, milyen kincsről van szó, s miért keresi mindenki olyan kitartóan. Jó az új Cigánybáró, nem jó? A lehetőségek szerint látványos, cigányok, huszárok, hercegnők tolonganak a színpadon, s az egyszerűség kedvéért a bécsi diadalünnep is a Barinkay-biiltok romos kastélyának udvarába helyeztetik; mindenképpen egyszerűbb, ha udvarhölgyeivel a királyné utzik le a pusztára, mintha a huszárok, cigányok vonulnák be Bécsbe, ahol viszont Zsupánra egészen más szerep várna, mert ő is részt vett a csatákban szabadcsapatai élén. A három felvonásból kettő maradt, a látványosságból annyi, amennyit elbír a színház, a közönség azonban így is jól érzi magát, mert ez az erősen megkurtított Cigánybáró is hat, akkor is, ha a történet nehezen követhető nyomon. A zene midenkire nagy feladatot ró, a főbb szerepeket legalább, mint a Denevérben, operaénekesekre szokták bízni. Piirdsi Edit magabiztos, kulturált, Rózsa Tibor csak a felsőbb régióikban bizonytalan, de így is hatásos, meggyőző, s természetesen nagy sikere van Krum Ádám Zsupánjának. Mellettük Pálfy Alice, Németh Judit, Szegő Zsuzsa, Csernák Árpád, Mészáros Károly tűnik ki és a kórus, amely Hevesi András dirigálása mellett meglepően hibátlan, érett. A kurtítás, összevonás, leegyszerűsítés nem tett jót a darabnak, de alapjaiban nem is ártott neki. Az eredeti szövegkönyvet sorról sorra felesleges lenne számonkér- nünk, azon lehet is változtatni, esetenként kell is, de Jókai leleményes meseszövése talán több tiszteletet érdemelne. Cs. L. Tévénapló A szecsuáni jólélek Brechthez nincs mindenkinek kulcsa. Színpadi művei, amelyeket kísérleteknek, tanító műveknek nevezett, példázatok az emberi természetről, általában epizódok sorozatából állnak, szereplői pedig rendszerint bemutatkoznak, mint a szecsuáni történet elején is: „Én Wang vagyok és vizet árulok." A példázat, a tanító célzat Brecht legfőbb szándéka, ezért a szerkezetet is elhanyagolja, mert fontosabb számára, hogy kiélezett helyzeteket teremtsen, így mutatva meg sorsot, emberi helytállást vagy éppen esendőséget. A szecsuáni jólélek több címen is szerepelt már — ez a legszerencsésebb változata a Der gute Mensch von Sezuan-nak —, most Nemes Nagy Agnes sokat jobbított fordításában, most tévéjátékká változott, s a rendező Rajnai András felvonultatta benne a magyar televízió valószínűleg összes technikai lehetőségét: kavargó színek, gomolygó füst és pára, villogó fejű istenek idézték Brecht világát. Csakhogy Brechtnél nem erről van szó, mert a szecsuáni játék — azt hiszem, egyik legjobb darabja — távolról sem misztikus istentörténet, hanem nagyon is racionális példázat sorsról, emberi szándékról, jóságról, hitványságról. Magát a játékot a közbeszőtt dalok jelentik (dal a füstről, a vízárus dala stb), ezek azonban rendre elmaradtak, s elmaradt a hatásos Brecht-i fogás is, amikor egy-egy szereplő a közönséghez fordul, s elmondja vagy éppen megmagyarázza, amit eljátszani fölösleges. Az eredeti erősen megkurtíttatott, ami esetenként a rendező szuverén jogai közé tartozik — bár kérdés, hogy miért — itt azonban megváltozott a darab szelleme, misztikus, sejtelmes színmű lett, feledtetve az eredeti szándékot is, itt elmosódnak a körvonalai, s nem mindig értjük, hogy az isteneket befogadó jóságos Sen Te miért kényszerül arra, hogy következetes, sőt kegyetlen Sui Ta legyen. Ebben a túladagolt technikának is része van, ami arra késztette a darab készítőit, hogy Brecht oktató realizmusát, látványos mesévé változtassák. A szereplők valamennyien ebben a színes mesevilágban mozogtak, Brecht tanulságáról megfeledkezve: Dicsérje szó, dicsérje szív A külvárosok angyalát. Természetesen mondhatnánk azt is: minden szép és jó, ahogy van, csak hát Brecht nem így gondolta. A rendezői szándék egészen mást olvasott ki a szövegből, igaz, hogy ehhez olyan erőteljes és többször indokolatlan húzásokra volt szükség, amit Brecht valószínűleg ugyancsak nem helyeselne. De ennek vizsgálata már messze vezetne, ezúttal nem is lehet feladatunk. Érjük be annyival, hogy vegyes érzelmeket keltő Brecht-előadást láttunk, aminél már volt jobb, s valószínűleg lesz is. CSANY1 LÁSZLÓ Űtravaló Kevés ember van, aki nem fél a céltalanságtól. Ösztöneink is úgy munkálkodnak, hogy mindig legyen előttünk olyan megvalósításra váró feladat, célkitűzés, amiért érdemes várni a holnapot. Ki-ki alkatának, képességeinek megfelelően tervez rövidebb-hosszabb időszakot érintve. Teszi amit vállalt, vagy amit ráosztottak. Közben formálódik énje, jelleme, alkalmazkodik a környezetéhez. Az elvégzett munkát értékelik mások is, de legfontosabb, hogy az ember önmaga mércéjének feleljen meg. Az eredmény lehet siker, de gyakran kudarc is. Ez utóbbi gátlásokat, bénulást szülhet, újrakezdést, ismételt próbát is jelenthet. A teljesítményről elhangzó ítélet mindig szubjektív. Akkor is, ha egy kollektíva áll mögötte. Adódnak pillanatok, amikor az életút egy-egy jelentős állomásán kell számot adni, átugrani egy adott magasságot, mérlegre tenni a tudás gyümölcsét. Erre előrelátón fel kell készülni, ha szükséges kockázatot vállalni, olyan mértékben, hogy az testi-lelki sérülést ne okozzon. Ezek azok a gondolatok, amelyek útravalóul tarisznyába kívánkoznak. Ilyenek miatt készült a televízió szombat délutáni „Űtravaló” című — kamaszoknak szánt és őket megszólaltató — műsora. Ezekben a hetekben, hónapokban sok-sok fiatal kerül válaszút elé, amikor valamilyen pályára kell lépnie. Időszerű volt tehát a képernyőn látott beszélgetés, amely lehetőséget is adott, hogy a felvetett gondolatok továbbszövése, az életútra kapott tarisznya gazdagítása családi és iskolai közösségekben folytatódjék. deCsi— Képzőművészet és zene Az emerek akkor őszinték, ha egy-egy, a kortárs képzőművészeti alkotásokat bemutató tárlatot szemlélve kérdéseket tesznek fel. Az a művészet, amely mindenkit könnyen megfog, az gyanús. — mondta Paul Arma I magyar származású, Párizsban élő zeneszerző és képzőművész a róla készült sikeres portréműsorban. A kamera segítségével végigsétálhattunk a művész zenei indíttatású grafikai kompozíciói (hegedűkulcs 27 variációban) és plasztikai formái előtt. A kamera útját kísérő zene helyett Paul Arma szavai npomán hallottuk bele a zenét a kanyargó, vibráló plasztikai formákba és mi is dallamokat formálhattunk magunkban az élményből. A portréműsorban sokoldalú művészt ismerhettünk meg, olyat, akinek az irodalommal is szoros kapcsolata van, s aki a világ szinte minden tájának folklórjából őriz valamit az otthonában. Kinek Olaszországban egy nagy hírű klarinétquartett viseli a nevét. A műsor nézőinek most Paul Arma elmondta, hogy mi a szerepe képein a színeknek, hogy egy-egy színnek hangszer- megfelelője van, azt is, hogy lényeges különbség van a zene képi illusztrálása és a zene nyomán születő impresz- sziók ábrázolása között. Végül Paul Arma egy szép gondolatával fejeződött be a portréműsor. A művész szerint az akarat sokszorta fontosabb emeri jellemző a tehetségnél, mert akarat nélkül nemcsak alkotni, de élni sem lehet.
