Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)

1984-12-15 / 294. szám

T0LNA Csongor Rózsa: Lány, sötétszürkében IO NÉPÚJSÁG ________________________________________________________________________________________________________________________________________________1984. december 15. IRODALOM A kirakatüveg aranysárgá­ja tökéletes tükörnek bizo­nyult. Megállt előtte, ezút­tal ki tudja hányadszor, so­káig nézte magát. Fekete csizma, sötétszürke kabát, hamvas rókaprémmel, ugyan­ilyen kucsma. „A válltáskám valódi bőrből készült, írta levelében, kerek fémcsat van rajta, a vállszíj az át­lagosnál keskenyebb. Nem vagyok sovány, minthogy kövér sem, nem mondhatom alacsonynak, magas sem va­gyok, átlagos termetű. A táskáról felismer, nem tucat­áru, egy külföldi utam so­rán vásároltam.” Majd egy órával korábban érkezett, mert attól tartott, elkésik. Mindég fél ettől, ezért sza­bad idejéből sok megy ve­szendőbe. Az imént a forga- tagos nagyvárosi zaj elől a fénytelen mellékutcába me­nekült, tett néhány fordulót a két utcakereszteződés kö­zött, azonban hirtelen pánik­ba esett, elkerülhetik egy­mást. Visszatért a dübörgő villamosok, rohanó autók, kipufogógázok és gőzök, a hömpölygő emberáradat szé­les útjára. A helytől néhány méternyire, ahol majd ta- lálkozniok kell, újra sétába kezdett, föl és alá. Kerek fél óra volt még előtte. Mint­ha hátrafelé cammognának az óramutatók is, mint a rák. Az imént pontosan fél volt, most lám egy perc múlva lesz ... Szeretné mar­kába gyűrni azt a fél órát, szétmorzsolná a tenyerében, mint az elsárgult falevelet, s azt a szélbe szórná. Döng a szíve, majdnem szétveti mellét. Azóta tart ez, hogy reggel vonatra szállt. Hanem a láz, melytől izzik a teste, hol forróság önti el, majd összekoccannak fogai, úgy fázik, az elviselhetet­len. Kiszáradt a torka, s mint a lopakodó tolvaj, oly hirtelen tör rá a kiábrándu­lás, minden reménytelen. Aztán néhány perc múlva újra hinni kezdi: miért is le­hetetlen első találkozás után a fordulat, amitől megvál­tozhat eddigi élete? Persze, idő kell ahhoz, hogy megis­merjék egymást, az első ta­lálkozás azonban elindítója lehet egy folyamatnak, s en­nek így kell történnie, erő­sítette magában, érzem, így történik majd ... Különös iz­galom, soha ilyent nem ér­zett, mely olykor magasra csap testében, majdnem el­emészti, a másik percben a tökéletes kudarc sejtése sújt­ja a földig. Közben egy gyer­mekkori élmény emléke úszik eléje, amikor Károly bácsi, anya testvére titokban gyóntatta, s áldozásra járult hozzá. Károly bácsi papi méltóságának, s emiatt ér­zett büszkeségének kicsi volt a teljesen üres templom, úgy vonult feléje, mint egy va­sárnapi misén, berendelte az orgonistákat is, zúgtak a Bach-korálok, a nagybácsi szemében párás homály úszott, amikor felmutatta az oltár előtt a szentelt ostyát, majd az ő ajkához érintette. Izmos ujja hegyéből vörös láng lövellt az arcába, vál­lára. Lehunyta a szemét, hogy magához vegye isten testének jelképét, Károly bá­csi, mintha serdülőlány mel­léhez ért volna, de ebben nem volt egészen biztos. A következő héten meggyónta a fiatal tiszteletes úrnak, szerelmes a prépost úrba, mely több mint halálos bűn, hiszen saját nagybátyjába szerelmes. Ez a régi érzés keveredik most lelkében azzal a másik­kal, amikor Richárdhoz ta­lálkára sietett, s már akkor tudta, ma este Richárdé lesz a parkerdő falevelektől sár­guló pázsitján. A viszony sok esztendőn át tartott, de az első hetek mámora után fülledt megszokássá vált. A sietős ölelések, rendszerint valamelyik parkban, majd amikor beköszöntött a hideg, egy lakáskulccsal a zsebé­ben, melyet rendszerint ő szerzett, sietett a találkára. Az ölelkezés első perceiben már mintha hideg vízzel ön­tötték volna le — gyere gyorsan, sietnem kell... — otthon várnak ... Már régen nem szerette a merev arcú, szenvtelen férfit, mégis el­tűrte célratörő, durva moz­dulatait, csók nélküli ölelése­it. Mert a semminél több volt. Férjhezmenés a nő sor­sa, vallja, s inkább a boldog­talan házasság, mint a so­kak előtt oly szabadnak tet­sző vénlányság. Richárd, a két gyermek apja, adott a jóhírére, hogy hagyhatná cserben éppen csak elviselt feleségét, kit, amint mondot­ta, sosem szeretett. Külön­ben kedvesem, nem nélkü­lözhetem apósom bőkezű és önzetlen támogatását, hálát­lan lennék a lányával szem­ben is ha... Most is megre­meg a gyengéd szótól, ked­vesem. Okos nő vagy, meg­érted kedvesem ... Richárd ölelése a múlté, mégis ugyan­az az izgalom fűti most, mint amikor hozzá sietett. Egy hétre volt szüksége ahhoz, hogy elszánja magát. Megírta a levelet az isme­retlen férfihez, kinek létéről az újságból vett tudomást. Irt néhány sort magáról, s arról, úgy érzi, éppen meg­felelnék az ön magányt oldó elképzeléseinek. Uram, csak akkor válaszoljon, ha mind­ezek után komolyan érdek­lődik. Amikor levelét a pos­taládába dobta, mintha vi­lággá kürtölte volna legszen­tebb titkát. Hetekig nem ér­kezett válasz, lassan meg­könnyebbült, s elfelejtette az egészet, mint ahogy az em­ber szívesen felejti tévedése­it. Egy napon megtört a fe­lejtés nyugalma, levél érke­zett. Szeretném megismerni magát, találkoznunk kell. Aláírás, kézcsókkal, s egy névjegy. Még aznap vála­szolt. A következő héten is­mét levelet kapott. Ugyan­azon szűkszavúság, melynek értelme egyetlen: szeretném megismerni magát. Csodála­tos napok, hetek voltak. Minden levélre hosszan, ki- tárulkozóan válaszolt. A fér­fi szinte ugyanazon szavakat ismételgette, meg akarom is­merni magát. Találkoznunk kell. Makacs ragaszkodás, három teljes hónapon át. Va­lósággá kellett változtatnia a levelek értelmét... Három óra lesz öt perc múlva. — Uram, majdnem fél órát vártam magára — jegyezte meg inkább szomorúsággal, mint szemrehányóan. A presszó egyik márványborí­tású asztala mellett ültek, vacogott, s forróság gyötörte egyszerre. — Parancsolnak? — A hosszú nyakú felszolgá­lólány ismerősként mosoly­gott. — Kávét kérek — mondta bizonytalanul, majd határo­zottan hozzátette: — tejszín­habbal. — A hosszú nyakú lány távozóban visszafordult, s őt nézte. Írtam magának, nagyon elfoglalt ember vagyok, most is a minisztériumból jövök, fontos megbeszélésről. Öh, hiszen nem történt semmi — mondta Júlia —, sajnos én is későbben érkez­tem néhány perccel, már azt hittem, nem várt meg. — Hogyne vártam volna meg, ha megígértem? Bár elfoglalt ember vagyok, mi azonban nem most ismerjük meg egymást ha a leveleink­re gondolok. Jó két hónap, nemde? — Három hónapja annak, hogy az első levelet kaptam öntől — mosolygott. — Taxival jöttem, ha nem lenne fontos nekem maga, ugyan miért siettem volna? A lány elpirult, úgy érezte végül is minden rendben van, hiszen lám, milyen őszinte hangon beszél. A fel­szolgálólány letette a kávé­kat, s mintha ismét mosolyt villantota volna a férfire. Felhajtotta a kávét, a tej­színhabról egészen megfeled­kezett. Most mihez kezdjen vele? Kanállal lásson neki? Azt sem, egyébként sem tud­na lenyelni egy falatot sem. Hány éves lehet? ötven épp­úgy mint negyven, de a fe­hér, ritkás haj után ítélve, lehetne hatvan is. ötven kö­rüli, döntött magában, mert ezt szerette volna. Én negy­ven múltam, és ő ötven ... óh, hiszen még gyermekünk is lehet. Micsoda boldogság volna egy gyermek, bizonyá­ra ő is örülne. Richárdtól le­hetett volna gyermeke, ő azonban hallani sem akart róla, „verd ki a fejedből, hogy neked tőlem ...” Meg­ismerjük egymást, talán ő éppen úgy vágyik egy gyer­mekre, mint én. — Asszony? — Kissé nyers, hűvös hang. — Független nő vagyok — felelte. A férfi feléje fordí­totta az arcát. Most látta először így szemtől szembe. Sima, vonástalan arc, mint a vízmosás csiszolta kő. Mozdulatlan, sárgás bőr, rö­vid nyak, s a keskeny ajkak, mint két egymásra fektetett papírszelet. A két szemgolyó azonban ide-oda úszkál a szemfehérje tavában, miköz­ben meg sem rebben felette a pillátlan szemhéj. Mint a porcelán alvóbabák szeme, gondolta. — És maga? — Megírtam, nem? Füg­getlen férfi vagyok — felel­te, s tekintetét átemelte a szomszéd asztalnál összebújó szerelmes párra. — A fele­ségem ötvenhatban disszidált, a fiamat is magával vitte, alkoholista volt az asszony... — Nagyon régen történt — nagyon. És most? — Élek. Egyedül. Mint az árva, oly egyedül. — Istenem, maga is? Sok levelet kapott? — Sokat. Fiatal nők írtak, magamra zúdítottam őket azzal a hirdetéssel. Már saj­nálom, hogy feladtam. — Sajnálja? — kérdezte a lány riadtan. — Ne értsen félre, de kép­zelje magát az én helyzetem­be. Nem volt heteken át egy nyugodt estém a telefonok miatt. S a rengeteg levél... Egy nő feljött a lakásomba. Undorítóan fiatal volt és üres. Már ott tartottam, ki­dobom. Miért, befogadta? — Dehogy. Egyszerűen fel­jött hozzám, s kijelentette, ott marad. Képzelheti. Azt nagyon sajnálnám, ha ma­gát nem ismerem meg. — Igazán? — Komolyan. Miért mon­danám, ha nem így volna? Júliát meghatották a sza­vak, hiszen erre várt, ezt az érzést táplálják lelkében hó­napok óta a levelek. Azt mondta, undorítóan fiatal. A férfi keze az asztalon elin­dult az övé felé. Egy haj­szálnyi választja el őket. — Mondom, nagyon kevés az időm, most is, nemsokára mennem kell. Megbeszélünk egy találkozót majd... nyu- godtabb helyen, s kérem, ne haragudjék, mert mennem kell. — Nekem is van ma még dolgom — mondta a lány, s sírás fojtogatta a torkát. — Megállapodunk, jó? — Ha gondolja... — Én utazom majd le ma­gához. Az autómat javítják, nemsokára elkészül, s leuta­zom magához. — Igazán? — Milyen az a város? — Vidéki, de cseppet sem vidékies, majd meglátja. — Nem a lakására men­nék, én sokat adok ilyesmi­re, majd egy presszóban ta­lálkozunk. — Nyugodtan jöjjön el hozzánk, az anyámmal élek. Majd meglátja, milyen mo­dern asszony ő... meglát­ja... Ismét a fellobbanó remény, hogy leutazzék hozzá, erre nem gondolt. Ügy gondolta, ő utazgat eleinte, amíg ki­alakulnak dolgaik, hogy el­süllyedjen a nagyváros isme­retlenségében, s majd aztán jönne el hozzájuk. Arra is számított, a férfi mindjárt a lakására hívja fel, természe­tesen azonnal ott hagyja, s sarkon fordult volna. Nem kalandra vágyik, hanem ma­gánya oldásának utolsó le­hetőségei után kutat. — Nagyon kedves, ha le­jön. — Maga odavaló? — kér­dezte a férfi, s mélyen a lány szemébe nézett. Igen. Ott élnek rokonaim, barátaim, apám ott született, meghalt szegény tíz évvel ezelőtt. — Tudja kedves, mindég elfelejtem a nevét, mert... — Júlia. — Kedves Júlia, szép név. Van egy barátom, kinek nem rég halt meg az apja. A hagyaték felszámolásában ígértem neki segítséget, meg kell tennem, hiszen a bará­tom, nemde? —Maga jogász? — Dehogy, amolyan ta­nárféle vagyok, mint a ba­rátom, csak nem a pályán dolgozom. De józanabb, föl- dönjáróbb vagyok nála. Ha látná, milyen esendően két­balkezes ember, megértené, hogy segítenem kell neki. A hagyatékban festmények, szekreterek, néhány barokk bútor, ezüst tálak, kínai vá­za, márkás porcelánok, s né­hány keleti perzsaszőnyeg van. — Üristen, hiszen ez va­gyon — nevetett a lány, s ke­zét összecsapta ámulatában. Boldog volt, amiért érdeklő­dése marasztalta a férfit. Odakünn elsötétedett a ja­nuári délután, a márvány­lapos asztal színes erezete, a kovácsoltvas térválasztó, a falak felső részén hullámzó stukkódísz, az összebújt sze­relmesek, amint reájuk hullt a csillárok remegő fénye, mint egy rejtélyekkel átszőtt álom. Az imént sorolt tár­gyak sorra megjelentek előt­te, a férfi suttogó hangja fo­kozta a sejtelmet. Szemét a férfi sima, vonástalan, s már cseppet sem ellenszen­ves arcán felejtette. — Jelentős vagyon — hagyta jóvá a férfi. — Máris elkéstem, vár a barátom, né­hány dolgot meg kell beszél­nünk. Látja, milyen teher a gazdagság? Mondja, nem le­hetséges, hogy ott... isme­rősei és rokonai között va­lakit érdekelnének e tár­gyak? Garantáltan értékes holmikról van szó. — Hogyan? — hullt visz- sza a lány a valóságba. — Nem tudom, hogy érti... — Ahogy mondtam. Per­zsaszőnyeg, porcelán, ezüst tárgyak. — Nem tartom valószínű­nek, az én rokonaim igénye ennél sokkal szerényebb. Nem tudom, gondolkozha­tni a dologról, de hát, hogy is mondjam, ők nem gazdag emberek. Nagy árakról lehet itt szó ... — Méltányos árakról, höl­gyem, napi árakról, szolid árakról. — A férfi elnyom­ta cigarettáját, még egyszer megnézte a fizető cédulát, s felállt. — Maradjunk abban ked­vesem, ha készen lesz az au­tóm, leutazom magához. Az időpontot levélben egyeztet­jük. Maga pedig érdeklődjék barátainál, rokonainál... természetesen, mint azt mon­dottam, méltányos, szolid árakról van szó. A férfi felsegítette a lány­ra a sötétszürke télikabátot. Elindult a kijárat felé, réve- tegen és bizonytalanul, mint az alvajáró. A férfi az ut­cára lépve kezét nyújtotta, majd megcsókolta a lányét, hosszan tartotta rajta kes­keny ajkát. — Én jelentkezem magá­nál, amikor elkészült az au­tóm, de addig is kérem, ér­deklődjék barátai körében ... Földbe gyökerezett lábbal állt egészen addig, amíg el nem tűnt a férfi alakja a forgatagos kora estében. Szarka József: Lombtalan vízen Juditnak A lombtalan vízen kidőlt árnyékok pihennek kialudt falevelek közt. A lombtalan vízen átszökik lágyan a kései nyár, lobogtok gyönyörű percek. Ott vagyok én, fekszem, nézem a madarak vérvonalát. Kisüt a halak tiszta szemében szembogarad. Leheleted lengi be számat. Egy kiáltásoddal betakaróztam. Hajók érkeznek némán. Hajad Napfátyol. Nézem a lábad. Nárcisz. Oláh Zoltán: Karácsony Mint némán nyíló pillanat a hópelyhek lehullanak nem fáznak a gyönge ágak lehelettel paroláznak. A levelek, mint gondolat pihennek könnyű prém alatt álmukat őrzi sok fenyő, mint holtakat a temető. Most mindenhol karácsony van szívekből száz pillangóhad körbe lengi a kis szobát türelmet hint a gyertyaláng. Nekem is van szép fenyőfám tekintet tépte kis faág alatta ülnek álmaim mosolyom röpköd szárnyain. Lassan minden kis szobára ráhull az éj szempillája összesúg a sok hópehely átgördül a hold könnyemen. Jordan Popov: Csapjunk az asztalra? Ha fejfájás gyötör, a családom miatt, ha rokoni kelle­metlenségek érnek, ha hivatali súrlódásokban van ré­szem, vagy nem találom meg a számításomat, Filiphez megyek vigasztalódni. Elmeséltem neki legutóbbi civódásomat a feleségem­mel. Figyelmesen végighallgatott, és beszélni kezdett: — Minden asszonynál más és más testreszabott meg­közelítés szükségeltetik... Figyelni kezdtem a szavaira. — Egy évvel ezelőtt, vagy talán már egy kicsit ré­gebben is — mondta felém hunyorítva Filip —, a fe­leségem fölhagyott mindenfajta házi munkával. Nekem, személy szerint, sohasem volt teher a bevásárlás, van­nak azonban dolgok, melyek csak női kézbe valók. Így például leszokott arról, hogy mossa és vasalja az inge­imet. Egyszer azonban az asztalra csaptam. „Idehall­gass, anyukám... Ez így nem mehet tovább. Ha nem készítesz ki nekem holnapra legalább három tiszta in­get, pizsamafelsőt veszek fel, és mindenki, aki kérdi, miért járok így, elmondom, milyen feleségem von.” Ez nemcsak üres fenyegetés volt a részemről. Mivel nem tudta az ingeket másnapra rendbe tenni, fölvettem a pizsamakabátot, és így mentem dolgozni. — És hogyan zárult mindez? — kérdeztem. — Még semmi sem zárult le — válaszolta Filip, és ki­gombolta a felöltőjét. Zakója alól kilátszottak a pizsa­ma vastag, kék csíkjai. Fordította: Adamecz Kálmán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents