Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-13 / 266. szám

1984. november 13. / TOLNA N U "r\lÉPÜJSÁG Moziban A szenzáció áldozata Parádés szerzőgárda — és meglehetősen középszerű film — talán ezzel lehetne tömören jellemezni Sydney Pollack új filmjét, A szen­záció áldozatát. A lovakat lelövik ugye?, az Ilyenek voltunk, vagy A keselyű há­rom napja című sikerfilmek szerzője most is hálás témát választott. Az újságírónő éle­te, munkája persze, hogy érdekli a nézőt. Hát még . akkor ha megfűszerezi egy nem is akármilyen konflik­tussal, tragédiába torkolló eseményekkel. Ha pedig ezt az újságíró­nőt a Norma Rae című film jóvoltából világhíressé vált Sally Field játssza olyan el­lenféllel, mint a nők számá­ra ellenálhatatlan Paul New­man, a siker nem maradhat el. Hogy ez a siker mégis­csak mérsékeltre sikeredett, az annak köszönhető, hogy ez a film nem jó. Színvona­lában messze elmarad Syd­ney Pollack más filmjeitől. Pedig a mester keze nyoma érződik ezen a filmen is. Minden tökéletesen kidolgo­zott, szépek a képek, a tá­jak, az alapvetően gyengécs­ke konfliktus is úgy bontako­zik ki, ahogy azt a nagy­könyvben megírták, a dra­maturgiai szemináriumokon tanítják. Csak éppen az egész valahogy nem jött ösz- sze. Mert miről is van szó? A fiatal újságírónő szenzáció után szaglászva, a rendő­rök kiszivárogtató-politáká- jának köszönhetően megírja, hogy az alvilág császárának fia is gyanúsítható a szállí­tási dolgozók szakszervezete elnökének meggyilkolásában. Persze a rendőrök tudják, hogy ez nem igaz, csak együttműködésre akarják kényszeríteni a sötét ügyek­kel, üzletekkel egyébként is gyanúsítható fiút. (Paul Newman alakítja.) Látszó­lag hajlik is a közös mun­kára, de ekkor jön a csavar, az új szituáció. Természete­sen ezt már nem írjuk meg, meg azt sem, ami várható, sőt elvárható a filmtől, hogy a szenzációhajhász újságíró­nő beleszeret áldozatába. Hogy szerelmük beteljese­dik-e, azt szintén nem árul­hatjuk el. Egyébként ha e sorok ol­vasója elmegy a moziba megnézni A szenzáció áldo­zata című filmet, kétségkí­vül láthat néhány tökélete­sen kidolgozott jelenetet és olyan nagy színészek, mint Paul Newman és Sally Field még egy rossz filmben is tudnak emlékezetes alakítást nyújtani. Tamási János Hangverseny Ünnepi kórustalálkozó Bárdos Lajos tiszteletére Erato Első virágénekünk 1490 körül keletkezett, s minden antológiában olvasható: Vi­rág tudjad, tőled el kell mennem ... Maga a fogalom azonban nem egészen azt je­lentette, amit ma, ugyanis a virágnak szólított szeretett nő erkölcsét nem firtatta, s Balassi Bálint is virágnak nevezte azt a bizonyos bécsi Zsuzsannát, akivel a Tiefen- grab utcában, mint írja „sze­relmet nyerhetnénk egymás­tól”. A pajzán ének tehát épp oly régi, mint maga a szerelem, bőségesen lehet köztük válogatni minden nyelven. Ezt tette Breyer László is, aki Tóth János Istvánnal Háború hadüzenet nélkül cí­men készített verses, dalos összeállítást az erotikus iro­dalomból a Teátrum presszó­ban, szép számú közönség előtt, megnyugtató sikerrel. Két tehetséges művészt láthattunk, akik jókedvűen, okos mérséklettel éltek az­zal az irodalmi anyaggal, ami már természetéből kö­vetkezően is nagyon nagy választékot kínál, s közte olyasmi is található, ami vi­dámság helyett esetleg ellen­érzést vált ki. Minden válogatásnál szük­ségszerűen felmerül, hogy miért épp ez és nem más hangzott el, itt azonban in­kább a válogatás esetleges­sége tűnt fel, mert a közös témán belül is lehetett vol­na találni valami hatáso­sabb egységet. Lafontaine pikáns történetétől nem ve­zetnek szálak a keleti me­sékhez, s még Pálóczi Hor­váth Ádám is elég távol van Nagy Olga gyűjteményétől, ami Parasztdekameron cí­men jelent meg, s széki tré­fákat tartalmaz. A magyar irodalom is bőségesen kínál elmés pikantériát, a már idé­zett Balassitól Weöresig, jobb lett volna a műsor, ha megmarad a honi vidéken. S talán úgy illet volna, hogy a szerelem is jusson szóhoz, ugyanis szerelem és erotika egymástól nem idegen fogal­mak. Sőt. Cs. „Láng és fény”, indulati- lag akár címadónk is lehet­ne a záró Bárdos-összkari mű felirata, amelyet Szekszárdon a 11-én rendezett megyei dalostalálkozó résztvevői egy­ként énekeltek Jobbágy Va­lér karnagy keze alatt. Mert ha az esetről szólva itt, meg amott elő is lehetne sorolni bizonyos szakmai érdessége­ket, karcos megoldásokat, ne­tán megidézni néhány több érlelést kívánó darabot, az összképben mindez mégis­csak mellékesnek tűnik. A fő dolog ott, a helyszínen volt lemérhető: nemes szán­dékban és megvalósult szép­ségek mivoltában. Az ese­ményt értékelő szaktekintély, M. Katanics Mária állapítot­ta meg, hogy a Tolna me­gyei kórusok szakmai nívó­ja érzékelhető emelkedést mutat az elmúlt évekhez mérten, a feltétlen egyetér­téssel együtt örömünket is soroljuk ide, hogy a meg­állapítás — immár élő klasz- szikusunk — Bárdos Lajos születési ünnepének kapcsán esett. Igen impozáns volt egy százfős nyitókókurst látni a színpadon — a Garay János Gimnázium és Óvónői Szak- középiskola leánykara, vezé­nyelt Gerse József —, és megragadok voltak a meg­szólaltatott darabok is. Az őserejű Bárdos-mű mellett most csak a „honi vonatko­zású” Karai-darabot emeljük ki — Szőlőőrzés volt a címe, sárközi, szőlőőrző lányok da­laiból formálva. A Tamási Pro Cultura Szö­vetkezeti Kórus — Királyné Békefi Stefánia vezényleté­vel — ismét Tamási fiatal városának erősödő kulturális megnyilatkozásszintjéről tett tanúbizonyságot. Ilyen érte­lemben semmi furcsaságot nem mondunk, ha szűkebb pátriájuk egyik legméltány- landóbb képviselőinek nevez­zük őket. A Mözsi Bartók Béla Női Karról (vezetőjük Schmidt Józsefné) csak utólag tudtuk meg, hogy „töredékeiben” állt a színpadra. Az információ­nak végül is semmi jelentő­sége, mert amit a huszonva- lahány kórustag Lassus, Ba­lázs, ifj, Somorjai és egy spirituálé-feldolgozás kap­csán számunkra nyújtott — az mindenképp teljes értékű volt. Hagyományos fényében ra­gyogott a Dombóvári Kapos Kórus produkciója. A Pász­tor Jánosné dirigálta együt­tes azonosan magas nívójú négy darabja közül bennün­ket személy szerint leginkább a Debussy-chanson fogott meg. Igen szuggesztív hangulatot teremtett a tanítóképző fő­iskola Kocsis Imre Antal ve­zette kórusának Kodály-in- terpretációja, a Hegyi éjsza- kák-ciklus első darabja. A harmadikként megszólaltatott Bárdos—Nádasdi-mű is em­lékezetes perceket szerzett. Ugyancsak az üdeségét, a kórushangversenyeken ritka előfordulását emelte ki az értékelő recenzió a Szekszár­di Pedagógus Kórus Schu- bert-darabja kapcsán. A Pásztor-kórus után Bárdos— Weöres: Elmúlt a tél c. da­rabját vezényelte Thész László. Az invenciózus da­rabválasztáson felül őszintén méltatnunk kell a megszó­laltatás hőfokát. A szó legnemesebb értel­mű dalárdaszellemét hozta a Paksi Munkáskórus. Mert először találkoztunk velük, meglepetésünk szerfölötti. A „dalárda” megjelölést a Schumann-mű és a XVII. századi francia szerelmi da­lok interpretálása ellenére al­kalmazzuk: egyszerűen az együttes belső szellemére ér­telmezve. (Vezényelt: Ká­roly János.) Semmi újat, szebbet, job­bat nem tudunk a Szövetke­zeti Madrigálkórusról írni, mint többször a közelmúlt­ban. Helyette mindössze annyit: méltó mintaadója, minőségileg teljes klasszissal feljebb álló, de meleg lelkü­letű rangelsője a derékhad­nak. DOBAI TAMÄS Radnóti­vándorgyűlés Radnóti Miklós születésé­nek 75. évfordulója alkalmá­ból vándorgyűlést rendez november 16. és 18. között Győrött, a Széchenyi Műve­lődési Központban a Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és irodalomtudomá­nyok osztálya, a Magyar Iro­dalomtörténeti Társaság és a Magyar írók Szövtsége. Az első napon a mártír­halált halt költő kései lírá­jára jellemző poétikai válto­zatokról és létszemléletről hangzik el referátum, s ne­ves irodalomtörténészek elemzik Radnóti Miklós több versét. A második napon Rad­nóti prózáját, műfordítói •munkásságát mutatják be a szakemberek, s előadások hangzanak el a költő iroda- lomszemléletéről, a Radnóti- kutatások legújabb eredmé­nyeiről. Ugyanezen a napon délután a vándorgyűlés részt­vevői megkoszorúzzák az abdai Radnóti-emlékművet. A szakmai konferencia befejező részében irodalom- történészek referálnak a XX. századi lírában tapasztalható újító törekvésekről, az avant- garde drámia műfajairól, a magyar irodalmi avantgarde utóvédharcairól, valamint az avantgarde és a klassziciz­mus kapcsolatáról. Újvidéki színház Szolnokon Az újvidéki Magyar Szín­ház háromnapos vendégsze­replése kezdődött meg vasár­nap Szolnokon a Szigligeti Színházban. A fellépésre a két társulat közötti rendsze­res kapcsolat ad lehetőséget: két esztendővel ezelőtt az új­vidékiek már szerepeltek Szolnokon, az elmúlt évben pedig a szolnoki színészek léptek fel a Vajdaság köz­pontjában és Szabadikán. A mostani vendégjátékon az újvidékiek vasárnap este Georg Büchner XIX. századi német drámaíró Leonce és Léna című romantikus víg­játékát vitték színre, Ljubo- mir Dr a skies rendezésében. Tévénapló A két Ignotus Ignotus, polgári nevén Veigelsberg Hugó 1869-ben szü­letett és 1949-ben halt meg. Újságíró volt, költő kritikus, a századelő fontos alakja, 1907-től két évtizeden át a Nyugat főszerkesztője. Verseit a kortársak sokra tartották, de nem kevésbé fontos irodalomszervező szerepe, beleért­ve azt is, amit a pályája elején álló Adyért tett. Babits regényében, a Tímár Virgil fiá-ban a kortársak ráismer­tek, s ez a „furcsa, kedvetlen ügy”, ahogy Babits nevez­te, érdekes vita forrása lett, s Babits válasza, aminek In- diszkréció az irodalomban címet adta, máig sem veszített jelentőségéből. Ignotus ekkor már csak ritkán látogatott haza, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy Osvát halála után levették nevét a Nyugatról, amit élete végéig sérelmezett. Pedig erre az időre végleg kiszorult a magyar irodalomból, s mellőzött­sége, ha ugyan annak lehet nevezni, mindmáig tart. Mél­tánytalanul, tegyük hozzá, mert korai munkái közül töb­bet ma is érdemes lenne újra olvasni. Fia, Ignotus Pál a háború elöl ment ki Londonba, a fel- szabadulás után a magyar követségen dolgozott, majd 1949-ben elítélték, s 1956 után végleg elhagyta az országot. Irodalmi munkássága nem túlzottan jelentős, annál fon­tosabb azonban az a szerep, amit a 30-as években ját­szott, elsősorban mint József Attila szerkesztőtársa a Szép Szónál. 1978rban halt meg, halála előtt még felkereshette a te­levízió s az akkor készült portréfilmet most mutatták be. De tulajdonképpen nem is portréfilmről van szó. Ignotus Pál először apjáról beszélt, bölcs tapintattal, gyengéit sem szépítve, majd a maga szerepéről, József Attilához fű­ződő barátságáról, kortársairól, Németh Andorról, Fejtő Ferencről, s mások mellett a két Hatványról, elsősorban Bertalanról, akit elismerés illet, hisz — aránylag kevés szó esik róla — József Attila igaz támasza és a Szép Szó mecénása volt. Szó volt természetesen Babitsról is, s bár Ignotus Pál neve a Beszélgetőfüzetekben is felbukkan, hozzá fűződő kapcsolata nem volt jelentős. Az irodalomtörténet ma már több mindent másként lát, elsősorban az öreg Ignotus húszas évekbeli szerepét a Nyugatban, s Fenyő Miksa azóta itthon megjelent emlékezése és levelezése élesebb fényt vet egy sor kérdésre, így Ignotus Pál szavai főleg abból a szempontból voltak jelentősek, hogy a szemta­nú szólalt meg, aki esetenként valóban főszereplő volt, s az sem közömbös, hogy a kortárs, aki Illyés Gyulát még a tanácsköztársasági agitátorképző iskolában ismerte meg, hogyan emlékezik, mi kísérte el élete végéig. Minde­nek előtt Ady, akit még diákként látott, ha néhány vil- - lanásnyira is csak, de londoni otthonában is őrizte fényké­pét, amelyen még kivehető a dedikáció. És József Attila, akinek hűen megőrizte emlékezete egy-egy gesztusát is, jellegzetes mozdulatát. Nem az a fontos, hogy végered­ményben kevés újat adott eddigi ismeretinkhez, de min­dig megerősítette azt, amit mások vallomásaiból tudunk, s szerénysége nem próbált legendát szőni saját szerepe kö­ré. Az elfogulatlan tanú szólt Ignotus Pálból, szabatosan, • tisztán, világosan, mint aki tudja, igazi érdeme annyi, hogy ott volt lángelméjű kortársai közelében, gyakran ba- ■ ráti SZeretetében. És ezt is mondta, „megmaradtam magyar hazafinak". Sok mindent látott, sok mindent át kellett élnie. Az anya­nyelv világos, tiszta szavaival együtt ezt sem felejtette el. CSÁNYI LÁSZLÓ Múlt — jelen — jövendő Rádió A fölfedezés még tart Irigylésre méltó képesség és meglehetősen sok idő szük­ségeltetik ahhoz, hogy a szá­munkra idegen emberek meg­nyíljanak előttünk, őszintén, szépítés nélkül beszéljenek gondjaikról, terveikről, ma­gánéletük hétközapjairól, vagyis hétköznapinak tűnő, de nagy dolgokat mozgatha­tó, meghatározható cseleke­deteikről, viselkedésükről. Ügy vélem, a rádió hallgatói ilyen képességekkel rendel­kező embert ismerhetnek meg László Lajos személyé­ben, akivel — és ismeretien ismerőseivel — a Családi szőttes szerkesztő-riportere­ként „találkozhatunk”. A legutóbbi „hangszőttest” pénteken délelőtt sugározta a Kossuth adó. László Lajos szolid, de célratörő segítségé­vel két szekszárdi családot ismerhettünk meg. A Strei­cher família negyven, a Kléz- li kétszáz esztendő óta él Tolna megye székhelyén. Mindkét család német nem­zetiségű, s az utóbbi időben magyar családtagokkal is gyarapodtak, mindkettőnél több generáció él együtt: egyik nagy család már felépí­tette a mindannyiok kényel­mét szolgáló családi házat, Klézliék most kezdik a kö­zös munkát. Hogy mi min­denről esett szó még a pén­teki műsorban, nem sorolom, noha érdemes lenne. Viszont reménykedem, hogy az ér­deklődésre joggal számot tartható adást sokan hallot­ták. Tény, hogy László Lajos a történész és a szociológus biztos kezével, s a nem „fő­szerepre” törekedő újságíró eszközeivel mutatott be úgy két családot a hallgatóknak, hogy azok a generációk együtt élésének problémáit, a nem megalkuvó, okos al­kalmazkodást is átérezhették, de a nemzetiség sorsát, jele­nét, hagyományaik őrzését óhajtó vágyukat és lehetősé­güket is meglelhették e pon­tos „térképen”. László Lajosnak e műso­rokkal nem az a célja, hogy újraírja a történelmet, „ha­nem, hogy gazdagítsam az emberi közérzet felmutatásá­val.” Ugyanakkor kérdezi, hogy megtalálta-e azokat, akik a legfontosabb monda­nivalót közvetíthették a tár­sadalom számára? Ügy ér­zem, hogy eddig minden ke­resése „találat” volt, s.értem alatta a hangszőttesek sorát, de gondolok a Jégszikrák cí­mű könyvére, mely ugyan­csak a nemzetiségek élet­módját és még sok mindent kutat, s melyben így meditál a szerző: „Szeretném szolgál­ni ugyanakkor a nemzetisé­gek önismeretének fejleszté­sét, ami hozzájárulhat azo­nosságtudattik, önbecsülésük kiteljesedéséhez, jövőjük, fennmaradásuk alapvető fel­tételéhez. .. S talán sikerült megközelítenem azt, ami minden érdeklődő ember vá­gya : a felfedezést.” Tegyük hozzá, hogy a fel­fedezés még tart, tanú erre a legutóbbi Családi szőttes is. — hm — „Ez az a munkásság... A Népszava Lap- és Könyvkiadó a közelmúltban újabb értékes kötettel gazda­gította történelmi irodalmun­kat. A könyv a — televízió azonos című műsorának ki- adványváltozata — szeren­csés időben látott napvilá­got, hiszen a munkásosztály története ma már nemzeti históriánkba integrálódott. Felszabadulásunk, sorsfordu­lónk 40. évfordulója ünne­pének könyvtermése szegé­nyebb lenne e kötet publiká­lása nélkül. A kiadvány négy ciklus, időfonalára fűzi fel a vissza­emlékezéseket : így kezdődött, Osztályküzdelemben, Megta­lált idő, A hatalom kerítésén belül az egyes részek címei. A kötetben — többek kö­zött — Marosán György, Ap­ró Antal, Reszegi Ferenc, Brutyó János és Gáspár Sán­dor adják közre gondolatai­kat. A Szakszervezetek Orszá­gos Tanácsa elnökének igaz és szép szavai a hatalom sáncai mögé bekerült mun­kásosztály önismeretét kell, hogy erősítsék: „Még akkor is ez a hatalom az édes­anyánk, ha má vagy holnap nem tud annyi kenyeret ad­ni, mint tegnap, vagy mint amennyit szeretnénk. De az­zal amije van, tiszteséggel, becsülettel gazdálkodik, és el tud számolni minden fillér­rel.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents