Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
C tocnan| A tíÉPÜJSÁG 1984. november 7. Uj törekvések a Bab its ban Jólismert tény, a művelődést, a kultúrált szórakoztatást biztosító intézményeknek — ahhoz, hogy feladatukat az eddigieknek magasabb színvonalon elláthassák —, állandóan meg kell újulniuk, elébe kell menniük az igényeknek. Így van ez — mert ezt teszik — Szekszárdon, a Babits Mihály Megyei és Városi Művelődési Központban is. A közönség kívánságát mindjobban figyelembevevő változásokról, az új törekvésekről Kis Pál István igazgatóval beszélgettünk. — A dolgok egy része csak megközelítésben új — közli beszélgetésünk elején Kis Pál István, aztán elmondja azt, hogy a régi, bevált hagyományok tiszteletben tartása mellett jelentkeznek a változások. A legtöbb vitát a használati rend megváltozása — újra főbejárat a régi főbejárat, a büfé, felköltözve az emeleti márványterembe, II. osztályú teátrum presszóvá lett — váltotta ki. Az igazgató mindezt azzal indokolja, hogy ezekkel az újításokkal az eddig kihasználatlan nagy közösségi terek funkcióit kaptak, biztosított — mivel egy bejárat van — a folyamatos ellenőrzés, információadás és a talponállóvá vált régi büfé demoralizáló hatása is megszűnt. A változások megkövetelték a megfelelő irányító, illetőleg tájékoztató táblák elhelyezését. A kezdeti gondok megszűnőben vannak. Az idősebbeknek és a mozgásukban korlátozottaknak nem kell megmászniuk az emeletre vivő lépcsőket, hogy aztán lemenjenek a földszinti helyiségeikbe, hanem ők a hátsó bejáratot vehetik igénybe. — A változás néhány szakmai problémát vet föl — közli az igazgató és példának elsőként a II. osztályú presz- szót említi, aminek a forgalma visszaesett ugyan, de végül is az igényekhez kell igazodni, mivel látogatói elvárják a magas színvonalú, kultúrált vendéglátást. Ez az a hely, ahol lehet majd olvasni — a más funkciót betöltő hátsó társalgó helyett — és havi két alkalommal szervezett műsoron is szórakozhatnak, művelődhetnek a vendégek. . A használati rend változása a földszinten is jelentkezik. A társalgót az állandó művelődő közösségek veszik igénybe, de itt kap majd helyet a természettudományi stúdió is. A kiállítóteremben évad közben úgynevezett egytermes kiállításokat rendeznek, nyáron pedig kétter- meséket. Az így felszabaduló egyik teremben biztosítják a néptáncegyüttes próbalehetőségeit, illetve január 1-től a fiatalok hétvégi szórakozását. A művelődési központban az eddigieknél sokkal több gondot fordítanak a propagandára, a közönség csalogatására. Ezért a városban és a városkörnyéken 54 hirdető- táblát helyeztek el, minden hónapban 200 plakátot ragasztanak ki, amelyek a köz- művelődési intézmények ösz- szesített programját tartalmazzák. Ezt kiegészítik a színházi előadásokra és a „kisebb” rendezvényekre hívó 100—150 egyéb tájékoztatóval és a 4 ezer példányban megjelenő műsorfüzettel, valamint a ház előtt elhelyezett színes, vonzó megállitó- táblákkal is. — Beszéljünk a rendezvényekről, elsősorban az ifjúságot érdeklő tervekről! — javaslom. — A már említett hétvégi — táncos — programokkal az ifjúságnak azt a rétegét is be akarjuk vonni a költúrált művelődésbe, szórakozásba, akik eddig távol maradtak — mondja az igazgató, megjegyezve azt, hogy nem keveslik az érdeklődő fiatalok jelenlegi létszámát. Aztán a nehézségekről, a tervekről így szól: — Gond felvenni a versenyt — de megpróbáljuk — a különböző táncos szórakozóhelyek nyújtotta lehetőségekkel. Videó-diszkós, magas színvonalú zeneszolgáltatást tervezünk, ami fűszerezhető különféle betétprogrammal — jazzal, néhány ifjúságot érdeklő előadói esttel — és sok mással. Ezeket nem akarjuk erőltetni, csupán a hatásukkal kívánunk operálni. Tervezzük — a crossmoto- rosoknak — egy minicross- klub létrehozását, hiszen megnőtt a fiatalok érdeklődése a különböző technikai dolgok iránt. Ehhez aztán hozzákapcsolható a turisztika, de ez szórakozás is. Témát váltunk, a színházra terelve a szót. Oj, hogy a régen 4—5 színházzal tartott kapcsolat az idén 13-ra bővült. Évente 66 — a gyermekelőadással együtt 70 — színházi program van. Több társulatot láthatunk, több repertoárdarabból válogathatunk, mert igényesen válogathattak a művelődési központ vezetői. Üjra megjelent Szekszárdon — a pécsi és szegedi színházak mellett — a kaposvári, a kecskeméti, a szolnoki társulat, de rendszeres a Katona József, a József Attila Színház, a Magyar Színkör és a Dunaújvárosi Bemutató Színpad látogatása is. A „Babitsban” — a különböző rétegek művelődésének jobb kielégítése érdekében — profilírozták a bérleteket. A hagyományos Babits-bérlet új mozzanatként a klasszikus szerzők műveit nyújtja. Ettől várják el, illetőleg szeretnék, hogy az előadás olyan ünnepi alkalom legyen, amire érdemes „felöltözni”. Maradt a kamara-bérlet, és a gyermekszínház is mindig ,,'bőven” táblás ház előtt játszik. A szórakozásról, szórakoztatásról szólva Kis Pál Istvánnak az a véleménye, hogy Kis Pál István két korlát van: a „piaci felvevőképesség” és a jó ízlés. Egyik sem kaphat privilégiumot — mondja, még akkor sem, ha a rendezvénytervet rentábilissá kell tenniük. Lényeg, a tartalmon és a kulturális értéken van. A zenés programoknál is ezért volt a klasszikus-darabok, a minőség választása. Példa erre többek között a Cigánybáró, illetőleg a West saide story. Megszakítom a beszélgetést azzal, hogy azt mondom, ellentmondást érzek az államilag dotált darabok ára és a nem támogatottak között, ugyanis — a nem dotáltnál maradva — ezeket leginkább a kispénzű ifjúság, illetve a hasonló jövedelmű nyugdíjasok kedvelik. (A beatről és a magyamótáról van szó.) — Való igaz, hogy kedveltek ezek — állapítja meg beszélgetőtársam —, de nemcsak ennek a két rétegnek a körében. Azért nem „csináljuk” nyakra-főre, mert vannak határok... A könnyebb műfaji az évi 30—40 — szabad előadás képviseli, amelyek az úgynevezett szabadáras kategóriába tartoznak. Itt is igyekeznek olyan exkluzív darabokat bemutatni, mint amilyen a Ludas Matyi volt, vagy amilyen lesz decemberben a kecskeméti Katona József Színház előadásában a Jézus Krisztus emberfia. Ezeket magasabb árfolyamon is „megveszik”. * Beszélgetésünk során szót ejtettünk még a 27 állandó kiscsoport munkájáról, amik az igényeknek megfelelő ösz- szetételben, és változatban működnek, aztán a különböző tanfolyamokról esik szó. Örvendetes, hogy megnőtt az igény a különböző yelvtan- folyamok iránt. Igazolja, hogy angolból, németből és franciából kezdő és haladó csoport is van. Űj a latin nyelvtanfolyam, ami a speciális igényeket elégíti ki, hiánypótlásként, és új a Munkásotthonnal közösen szervezett eszperantó is. Csak a gépíró és admin is ztrátorkép- ző esetében nem tudtak mindenkit felvenni. — Probléma az — gondolkodik hangosan az igazgató —, hogy az épület nem nagyon alkalmas arra, hogy 10 —12 tanfolyam „menjen” egy időben, ezért együttműködő partnereket kerestünk és találtunk, a Munkásotthonban, a Garay Gimnáziumban és a lakótelepi klubokban, ahol különböző tanfolyamok és csoportok indítását tervezzük. Ez a területre való nyitást is jelenti, hiszen elébe kell menni a közönségnek. Nem elég, hogy van egy illusztris intézmény a művelődési formák egy részével ki kell menni. A megvalósuló tervek, elképzelések mellett még egy újdonsággal is találkozhattunk. A szolgáltatást jelenti a készülő Szekszárdi kalendárium, ami nemcsak a lakosságnak szánt összes információt, hanem a tőlük kapható szolgáltatásokat is tartalmazza. A helyi feladatok megoldása mellett a megyei és a városkörnyéki művelődési házak munkáját is segítik az információ-áramoltatással, illetve összegyűjtésével, a módszertani segítséggel. A megyeszékhelyen lévő közművelődési intézmények programegyeztetése, profilí- rozása megtörtént, ezzel lehetővé vált, hogy egymást támogatva, de ki-ki a maga lehetőségeit, a közönség igényeit figyelembe véve végezze munkáját — remélhetőleg közmegelégedésre. ♦ Kis Pál István zárszóként ezt mondja: — Tudom, érhetnek kudarcok és sikerek bennünket, de a kudarcokat is el kell viselni, mert tanulni lehet belőlük. Az összegzéssel egyet értve, annyit teszünk hozzá, hogy az új törekvésekhez kitartást, a közönségtől pedig megértő együttműködést várunk. ÉKES LÄSZLÖ Fotó: Gottvald Károly — Olcsó. Nagyon olcsó, kedves. Ilyen olcsó albérletet ritkán kapni — mosolyogta a jó hetvenes (esztendős és kilós) hölgy —, és a közlekedés is kitűnő. Tíz lépésre a buszmegálló ... — És másfél órányira a város, négy átszállással — szögezte le Vébé. — Tízpercenként járnak a buszok. Kitűnő az összeköttetés — ragaszkodott a nő az álláspontjához —, és csak ötszáz havonta... — Rendben van. Megnézhetném? — Erre tessék, kedves ... Vébé a nagyvirágos, hátul felkapó pongyola nyomában cipelte két táskáját. Megkerülték a házat, s a kert végében, paticsfalú kis házikónál álltak meg. — Ez volna a kiadó szoba? — álmélkodott gonoszul Vébé. — Nagyon tiszta, kedves kis szoba, négyszer háromhatvanas, újszerű ággyal, asztallal, székkel, van egy kis kályha is... — Kályha nem kell. Nyár van. Háromszáz. — Hogy képzeli, kedves, még az ötszáz is hallatlanul olcsó, és a közlekedés ... de tessék, fáradjon beljebb, nézze meg maga is. — És az a deszkabudi. .. maguk is oda járnak? — Nem, kedves, de hát megértheti... — Megértem. Háromszáz. — Maga aztán tud alkudni, fiatalember. Vágjuk ketté a különbséget, legyen négyszáz, jó? És még valami. Itt lakik Gizus, férjenek össze ... — Hoppá, álljunk csak meg. Erről nem volt szó. Hány éves a Giziké? — Haha, Gizus macska ... — Haha. De miért kell vele laknom? — Gizus mindig is ott lakott. Máshol már nem is tudna megszokni. És nem szabad kiengedni, mert ha elkódorog, nem találna vissza, jaj, én meg is halnék... * — Jó, majd elviseljük egymást őnagyságával. — Gizus kandúr ... vagyis hát, volt, mert... kiheréltet- tük. Ugye ... — Akkor miért Gizus? — Amikor a nevét kapta, még nem tudtuk, hogy fiú. Tehát megfelel? Vébé körülnézett a sötét, alacsony szobácskábán. Vállat vont. — Egyáltalán nem felel meg, de kiveszem. Végül is csak egy hónapról van szó. Tessék, egy, kettő... négyszáz. — Itt a kulcs, kedves. Viszontlátásra. És, el ne felejtsem, Gizus csak borjúhúst eszik. Talál két konzervet az ablak- párkányon, nyissa ki, és adja oda neki, reggel és este szokott kapni... — a házinéni tovaringatta pongyoláját. Vébé utánanézett, és nem kellett csintalan gondolatokat kivernie fejéből. — Rusnya van. Hájas vagy. Eunuch vagy — mondta Vébé a macskának —, fogd be a szád. Töltöttzokni! A macska tovább nyávogott. Félreérthetetlenül Vébének nyávogott, előtte ült, rá nézett. — Aha ... a kajád. Mindjárt, mindjárt... tüstént, azonnal, üstöllést, ne türelmetlenkedj már. Kinyitotta az egyik konzervet, a macska tányérjába rázta tartalmát, és elnézte, amint a lakótársa táplálkozik. A macska hatalmas állat volt, és valóban gusztustalanul kövér; két hátsó lába közt olyasféle redő lógott, mint amilyen a hízott libáé. Vébé eloltotta a villanyt. Arra ébredt, hogy Gizus az ő hasán fekszik. Lesodorta és a másik oldalára fordult, de elaludni nem tudott többé, pedig alig pirkadt még. Felöltözött, s amint a forgalom megindult, a munkahelyére ment, a kelleténél jóval hamarabb, hogy odabent megmosakodjon, megborotválkozzék. A macskáról sem feledkezett meg, a másik adagot a tányérján hagyta. Késő este került haza, a délutánt moziban és presszókban töltötte; a sötét kis lyuk, melyet otthonának kellett neveznie, nem vonzotta. A macska az ajtóban fogadta, panaszosan nyávogva. — Várj, nagybélű — intette Vébé —, mindjárt eszünk, mindjárt. Gizus a lába körül sétált, hozzádörgölődzött, emelt farokkal mórikált; szinte elviselhetetlen látvány volt ez Vébé számára. — Rózsaszín masnis ruhába öltözött matróna, az vagy. Még annál is rosszabb vagy — mondta —, ne tedd, ne tedd ezt, amúgy is kapsz enni. Visszataszító állat, megosztom vacsorámat, megosztom én veled — szavalta, a paprikás kolbászból lekanyarított egy bakarasznyi darabot, és a macska elé dobta. Gizus megszagolta, Vébére nézett, majd sértődötten elvonult. „Éppen úgy riszál, mint a gazdája” — gondolta Vébé —, „no nem baj, majd megeszed, ha megéhezel”. Tévedett. A macska hajnalban felnyávogta álmából; a tányérja előtt ült, de a kolbászdarab még mindig érintetlen volt. „Borjúhús — dühöngött Vébé —, borjúhús, fityiszt! Magamnak sem jutna rá. Te rohadt dög, kézrebbentő hülye elnyomó... gondoskodjon rólad a gazdád, ha már így szoktatott!” Sokáig csengetett az elülső ház ajtaján, de senki nem nyitott ajtót. Végre a szomszédasszony előjött, és átszólt a kerítés fölött: — Elutazott mindenki vidékre, a rokonokhoz. Nem tudta? — Nem. Nem tudtam... Este a kolbász még mindig érintetlenül hevert Gizus tányérján. „A te bajod” — morogta Vébé, és lefeküdt. Amint elaludt, a macska rögtön felnyávogta. Vébé hozzávágta a cipőjét, erre csend lett. Félóra múlva Vébé ismét éktelen nyervákolásra ébredt. Elkapta a macskát, nem törődött a karmolások okozta fájdalommal, feltépte az ajtót, és kidobta Gizust. De megfeledkezett a nyitott ablakról. Gizus beugrott, megint felébresztette Vébét, és többé nem hagyta magát megfogni. Vébé másnap délelőtt gyűrötten, kialvatlanul, ásítozva utazott be munkahelyére, elkéredzkedett néhány órára, és nekivágott a városnak. Albérletet keresett. — Nem, kérem, sajnálom, de már kiadtuk. Még tegnap. Sajnálom. — Elnézést a zavarásért. — Kétezer, olcsóbban nem lehet. Gondolja meg, főzőfülke is van, fürdőszoba-használat... — Jó, kiveszem. — Három hónapra előre kérném a bért, uram... — Három hónapra ... köszönöm, akkor tárgytalan ... Nem ment vissza a munkahelyére. A város parkjában kóborolt, bement az állatkertbe is. Az egyik ketrec előtt megtorpant: az állítólagos VADMACSKA kísértetiesen ha- sonlitott lakótársára. Színben, nagyságban, kövérségben; és mintha gúnyosan sandított volna Vébére. Kétkedve és szégyenkezve hazarohant, és megkönnyebbülten vette tudomásul, higy kínzója otthon tartózkodik. Némi lelkitusa után vett három borjúhús konzervet. Alighogy kilépett az. üzletből, a dobozokat restelkedve és dühösen bevágta egy szemétkosárba. A váróterem padján próbált szundikálni, de egy rendőr felrázta. — Menjen haza. Itt nem lehet aludni. Érti? Vébé bedagadt, zavaros szemmel pislogott fel a rendőrre. — Menjen haza! Érti? — Kezdem már érteni — vihogott Vébé —, van egy macskám, úgy hiszem, megszelídített engem ... — Minek vedel, aki nem bírja .. . menjen haza! Vébé elzarándokolt a szemétkosárhoz, amelybe a konzer- veket dobta. Azóta kiüritették. Éjfél után fél három volt. Hazafelé indult. összepakolt. Az ajtóból a macska felé köpött. A kulcsot bedobta a postaládába. „De borjúhúst mégsem adtam neki” — gondolta, és két táskájával nekivágott a diadalmas hajnalnak.
