Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-07 / 262. szám

C tocnan| A tíÉPÜJSÁG 1984. november 7. Uj törekvések a Bab its ban Jólismert tény, a művelődést, a kultúrált szórakozta­tást biztosító intézményeknek — ahhoz, hogy feladatukat az eddigieknek magasabb színvonalon elláthassák —, ál­landóan meg kell újulniuk, elébe kell menniük az igé­nyeknek. Így van ez — mert ezt teszik — Szekszárdon, a Babits Mihály Megyei és Városi Művelődési Központban is. A közönség kívánságát mindjobban figyelembevevő változásokról, az új törekvésekről Kis Pál István igaz­gatóval beszélgettünk. — A dolgok egy része csak megközelítésben új — közli beszélgetésünk elején Kis Pál István, aztán elmondja azt, hogy a régi, bevált hagyomá­nyok tiszteletben tartása mel­lett jelentkeznek a változá­sok. A legtöbb vitát a hasz­nálati rend megváltozása — újra főbejárat a régi főbejá­rat, a büfé, felköltözve az emeleti márványterembe, II. osztályú teátrum presszóvá lett — váltotta ki. Az igaz­gató mindezt azzal indokol­ja, hogy ezekkel az újítások­kal az eddig kihasználatlan nagy közösségi terek funk­cióit kaptak, biztosított — mivel egy bejárat van — a folyamatos ellenőrzés, infor­mációadás és a talponállóvá vált régi büfé demoralizáló hatása is megszűnt. A változások megkövetel­ték a megfelelő irányító, il­letőleg tájékoztató táblák el­helyezését. A kezdeti gondok megszűnőben vannak. Az idősebbeknek és a mozgásuk­ban korlátozottaknak nem kell megmászniuk az emelet­re vivő lépcsőket, hogy az­tán lemenjenek a földszinti helyiségeikbe, hanem ők a hátsó bejáratot vehetik igény­be. — A változás néhány szak­mai problémát vet föl — köz­li az igazgató és példának elsőként a II. osztályú presz- szót említi, aminek a forgal­ma visszaesett ugyan, de vé­gül is az igényekhez kell iga­zodni, mivel látogatói elvár­ják a magas színvonalú, kul­túrált vendéglátást. Ez az a hely, ahol lehet majd olvas­ni — a más funkciót betöltő hátsó társalgó helyett — és havi két alkalommal szerve­zett műsoron is szórakozhat­nak, művelődhetnek a ven­dégek. . A használati rend változá­sa a földszinten is jelentke­zik. A társalgót az állandó művelődő közösségek veszik igénybe, de itt kap majd he­lyet a természettudományi stúdió is. A kiállítóteremben évad közben úgynevezett egytermes kiállításokat ren­deznek, nyáron pedig kétter- meséket. Az így felszabaduló egyik teremben biztosítják a néptáncegyüttes próbalehető­ségeit, illetve január 1-től a fiatalok hétvégi szórakozását. A művelődési központban az eddigieknél sokkal több gondot fordítanak a propa­gandára, a közönség csaloga­tására. Ezért a városban és a városkörnyéken 54 hirdető- táblát helyeztek el, minden hónapban 200 plakátot ra­gasztanak ki, amelyek a köz- művelődési intézmények ösz- szesített programját tartal­mazzák. Ezt kiegészítik a színházi előadásokra és a „kisebb” rendezvényekre hí­vó 100—150 egyéb tájékozta­tóval és a 4 ezer példányban megjelenő műsorfüzettel, va­lamint a ház előtt elhelye­zett színes, vonzó megállitó- táblákkal is. — Beszéljünk a rendezvé­nyekről, elsősorban az ifjú­ságot érdeklő tervekről! — javaslom. — A már említett hétvégi — táncos — programokkal az ifjúságnak azt a rétegét is be akarjuk vonni a költúrált művelődésbe, szórakozásba, akik eddig távol maradtak — mondja az igazgató, megje­gyezve azt, hogy nem keves­lik az érdeklődő fiatalok je­lenlegi létszámát. Aztán a nehézségekről, a tervekről így szól: — Gond felvenni a versenyt — de megpróbáljuk — a különböző táncos szóra­kozóhelyek nyújtotta lehető­ségekkel. Videó-diszkós, ma­gas színvonalú zeneszolgálta­tást tervezünk, ami fűszerez­hető különféle betétprogram­mal — jazzal, néhány ifjú­ságot érdeklő előadói esttel — és sok mással. Ezeket nem akarjuk erőltetni, csupán a hatásukkal kívánunk operál­ni. Tervezzük — a crossmoto- rosoknak — egy minicross- klub létrehozását, hiszen megnőtt a fiatalok érdeklő­dése a különböző technikai dolgok iránt. Ehhez aztán hozzákapcsolható a turiszti­ka, de ez szórakozás is. Témát váltunk, a színház­ra terelve a szót. Oj, hogy a régen 4—5 színházzal tartott kapcsolat az idén 13-ra bő­vült. Évente 66 — a gyermek­előadással együtt 70 — szín­házi program van. Több tár­sulatot láthatunk, több re­pertoárdarabból válogatha­tunk, mert igényesen válo­gathattak a művelődési köz­pont vezetői. Üjra megjelent Szekszárdon — a pécsi és szegedi színházak mellett — a kaposvári, a kecskeméti, a szolnoki társulat, de rend­szeres a Katona József, a Jó­zsef Attila Színház, a Ma­gyar Színkör és a Dunaújvá­rosi Bemutató Színpad láto­gatása is. A „Babitsban” — a különböző rétegek művelő­désének jobb kielégítése ér­dekében — profilírozták a bérleteket. A hagyományos Babits-bérlet új mozzanat­ként a klasszikus szerzők műveit nyújtja. Ettől várják el, illetőleg szeretnék, hogy az előadás olyan ünnepi al­kalom legyen, amire érdemes „felöltözni”. Maradt a kama­ra-bérlet, és a gyermekszín­ház is mindig ,,'bőven” táblás ház előtt játszik. A szórakozásról, szórakoz­tatásról szólva Kis Pál Ist­vánnak az a véleménye, hogy Kis Pál István két korlát van: a „piaci fel­vevőképesség” és a jó ízlés. Egyik sem kaphat privilégiu­mot — mondja, még akkor sem, ha a rendezvénytervet rentábilissá kell tenniük. Lé­nyeg, a tartalmon és a kul­turális értéken van. A zenés programoknál is ezért volt a klasszikus-darabok, a minő­ség választása. Példa erre többek között a Cigánybáró, illetőleg a West saide story. Megszakítom a beszélgetést azzal, hogy azt mondom, el­lentmondást érzek az álla­milag dotált darabok ára és a nem támogatottak között, ugyanis — a nem dotáltnál maradva — ezeket leginkább a kispénzű ifjúság, illetve a hasonló jövedelmű nyugdíja­sok kedvelik. (A beatről és a magyamótáról van szó.) — Való igaz, hogy kedveltek ezek — állapítja meg beszél­getőtársam —, de nemcsak ennek a két rétegnek a kö­rében. Azért nem „csinál­juk” nyakra-főre, mert van­nak határok... A könnyebb műfaji az évi 30—40 — szabad előadás képviseli, amelyek az úgyne­vezett szabadáras kategóriá­ba tartoznak. Itt is igyekez­nek olyan exkluzív darabo­kat bemutatni, mint amilyen a Ludas Matyi volt, vagy amilyen lesz decemberben a kecskeméti Katona József Színház előadásában a Jézus Krisztus emberfia. Ezeket magasabb árfolyamon is „megveszik”. * Beszélgetésünk során szót ejtettünk még a 27 állandó kiscsoport munkájáról, amik az igényeknek megfelelő ösz- szetételben, és változatban működnek, aztán a különbö­ző tanfolyamokról esik szó. Örvendetes, hogy megnőtt az igény a különböző yelvtan- folyamok iránt. Igazolja, hogy angolból, németből és franciából kezdő és haladó csoport is van. Űj a latin nyelvtanfolyam, ami a spe­ciális igényeket elégíti ki, hiánypótlásként, és új a Mun­kásotthonnal közösen szerve­zett eszperantó is. Csak a gépíró és admin is ztrátorkép- ző esetében nem tudtak min­denkit felvenni. — Probléma az — gondol­kodik hangosan az igazgató —, hogy az épület nem na­gyon alkalmas arra, hogy 10 —12 tanfolyam „menjen” egy időben, ezért együttmű­ködő partnereket kerestünk és találtunk, a Munkásott­honban, a Garay Gimná­ziumban és a lakótelepi klu­bokban, ahol különböző tan­folyamok és csoportok indí­tását tervezzük. Ez a terület­re való nyitást is jelenti, hi­szen elébe kell menni a kö­zönségnek. Nem elég, hogy van egy illusztris intézmény a művelődési formák egy ré­szével ki kell menni. A megvalósuló tervek, el­képzelések mellett még egy újdonsággal is találkozhat­tunk. A szolgáltatást jelenti a készülő Szekszárdi kalen­dárium, ami nemcsak a la­kosságnak szánt összes in­formációt, hanem a tőlük kapható szolgáltatásokat is tartalmazza. A helyi felada­tok megoldása mellett a me­gyei és a városkörnyéki mű­velődési házak munkáját is segítik az információ-ára­moltatással, illetve összegyűj­tésével, a módszertani segít­séggel. A megyeszékhelyen lévő közművelődési intézmények programegyeztetése, profilí- rozása megtörtént, ezzel le­hetővé vált, hogy egymást támogatva, de ki-ki a maga lehetőségeit, a közönség igé­nyeit figyelembe véve vé­gezze munkáját — remélhe­tőleg közmegelégedésre. ♦ Kis Pál István zárszóként ezt mondja: — Tudom, ér­hetnek kudarcok és sikerek bennünket, de a kudarcokat is el kell viselni, mert tanul­ni lehet belőlük. Az összegzéssel egyet ért­ve, annyit teszünk hozzá, hogy az új törekvésekhez ki­tartást, a közönségtől pedig megértő együttműködést vá­runk. ÉKES LÄSZLÖ Fotó: Gottvald Károly — Olcsó. Nagyon olcsó, kedves. Ilyen olcsó albérletet rit­kán kapni — mosolyogta a jó hetvenes (esztendős és kilós) hölgy —, és a közlekedés is kitűnő. Tíz lépésre a buszmeg­álló ... — És másfél órányira a város, négy átszállással — szö­gezte le Vébé. — Tízpercenként járnak a buszok. Kitűnő az összekötte­tés — ragaszkodott a nő az álláspontjához —, és csak öt­száz havonta... — Rendben van. Megnézhetném? — Erre tessék, kedves ... Vébé a nagyvirágos, hátul felkapó pongyola nyomában cipelte két táskáját. Megkerülték a házat, s a kert végében, paticsfalú kis házikónál álltak meg. — Ez volna a kiadó szoba? — álmélkodott gonoszul Vébé. — Nagyon tiszta, kedves kis szoba, négyszer háromhatva­nas, újszerű ággyal, asztallal, székkel, van egy kis kályha is... — Kályha nem kell. Nyár van. Háromszáz. — Hogy képzeli, kedves, még az ötszáz is hallatlanul ol­csó, és a közlekedés ... de tessék, fáradjon beljebb, nézze meg maga is. — És az a deszkabudi. .. maguk is oda járnak? — Nem, kedves, de hát megértheti... — Megértem. Háromszáz. — Maga aztán tud alkudni, fiatalember. Vágjuk ketté a különbséget, legyen négyszáz, jó? És még valami. Itt lakik Gizus, férjenek össze ... — Hoppá, álljunk csak meg. Erről nem volt szó. Hány éves a Giziké? — Haha, Gizus macska ... — Haha. De miért kell vele laknom? — Gizus mindig is ott lakott. Máshol már nem is tudna megszokni. És nem szabad kiengedni, mert ha elkódorog, nem találna vissza, jaj, én meg is halnék... * — Jó, majd elviseljük egymást őnagyságával. — Gizus kandúr ... vagyis hát, volt, mert... kiheréltet- tük. Ugye ... — Akkor miért Gizus? — Amikor a nevét kapta, még nem tudtuk, hogy fiú. Tehát megfelel? Vébé körülnézett a sötét, alacsony szobácskábán. Vállat vont. — Egyáltalán nem felel meg, de kiveszem. Végül is csak egy hónapról van szó. Tessék, egy, kettő... négyszáz. — Itt a kulcs, kedves. Viszontlátásra. És, el ne felejtsem, Gizus csak borjúhúst eszik. Talál két konzervet az ablak- párkányon, nyissa ki, és adja oda neki, reggel és este szo­kott kapni... — a házinéni tovaringatta pongyoláját. Vébé utánanézett, és nem kellett csintalan gondolatokat kivernie fejéből. — Rusnya van. Hájas vagy. Eunuch vagy — mondta Vébé a macskának —, fogd be a szád. Töltöttzokni! A macska tovább nyávogott. Félreérthetetlenül Vébének nyávogott, előtte ült, rá nézett. — Aha ... a kajád. Mindjárt, mindjárt... tüstént, azon­nal, üstöllést, ne türelmetlenkedj már. Kinyitotta az egyik konzervet, a macska tányérjába rázta tartalmát, és elnézte, amint a lakótársa táplálkozik. A macska hatalmas állat volt, és valóban gusztustalanul kö­vér; két hátsó lába közt olyasféle redő lógott, mint amilyen a hízott libáé. Vébé eloltotta a villanyt. Arra ébredt, hogy Gizus az ő hasán fekszik. Lesodorta és a másik oldalára fordult, de elaludni nem tudott többé, pedig alig pirkadt még. Felöltözött, s amint a forgalom megindult, a munkahelyére ment, a kelleténél jóval hama­rabb, hogy odabent megmosakodjon, megborotválkozzék. A macskáról sem feledkezett meg, a másik adagot a tányérján hagyta. Késő este került haza, a délutánt moziban és presszókban töltötte; a sötét kis lyuk, melyet otthonának kellett nevez­nie, nem vonzotta. A macska az ajtóban fogadta, panaszosan nyávogva. — Várj, nagybélű — intette Vébé —, mindjárt eszünk, mindjárt. Gizus a lába körül sétált, hozzádörgölődzött, emelt fa­rokkal mórikált; szinte elviselhetetlen látvány volt ez Vébé számára. — Rózsaszín masnis ruhába öltözött matróna, az vagy. Még annál is rosszabb vagy — mondta —, ne tedd, ne tedd ezt, amúgy is kapsz enni. Visszataszító állat, megosztom vacsorámat, megosztom én veled — szavalta, a paprikás kolbászból lekanyarított egy bakarasznyi darabot, és a macska elé dobta. Gizus megszagolta, Vébére nézett, majd sértődötten elvonult. „Éppen úgy riszál, mint a gazdája” — gondolta Vébé —, „no nem baj, majd megeszed, ha meg­éhezel”. Tévedett. A macska hajnalban felnyávogta álmából; a tányérja előtt ült, de a kolbászdarab még mindig érintetlen volt. „Borjúhús — dühöngött Vébé —, borjúhús, fityiszt! Magamnak sem jutna rá. Te rohadt dög, kézrebbentő hülye elnyomó... gondoskodjon rólad a gazdád, ha már így szok­tatott!” Sokáig csengetett az elülső ház ajtaján, de senki nem nyi­tott ajtót. Végre a szomszédasszony előjött, és átszólt a kerí­tés fölött: — Elutazott mindenki vidékre, a rokonokhoz. Nem tudta? — Nem. Nem tudtam... Este a kolbász még mindig érintetlenül hevert Gizus tá­nyérján. „A te bajod” — morogta Vébé, és lefeküdt. Amint elaludt, a macska rögtön felnyávogta. Vébé hozzávágta a cipőjét, erre csend lett. Félóra múlva Vébé ismét éktelen nyervákolásra ébredt. Elkapta a macskát, nem törődött a karmolások okozta fájdalommal, feltépte az ajtót, és ki­dobta Gizust. De megfeledkezett a nyitott ablakról. Gizus beugrott, megint felébresztette Vébét, és többé nem hagyta magát megfogni. Vébé másnap délelőtt gyűrötten, kialvatlanul, ásítozva utazott be munkahelyére, elkéredzkedett néhány órára, és nekivágott a városnak. Albérletet keresett. — Nem, kérem, sajnálom, de már kiadtuk. Még tegnap. Sajnálom. — Elnézést a zavarásért. — Kétezer, olcsóbban nem lehet. Gondolja meg, főzőfülke is van, fürdőszoba-használat... — Jó, kiveszem. — Három hónapra előre kérném a bért, uram... — Három hónapra ... köszönöm, akkor tárgytalan ... Nem ment vissza a munkahelyére. A város parkjában kóborolt, bement az állatkertbe is. Az egyik ketrec előtt megtorpant: az állítólagos VADMACSKA kísértetiesen ha- sonlitott lakótársára. Színben, nagyságban, kövérségben; és mintha gúnyosan sandított volna Vébére. Kétkedve és szé­gyenkezve hazarohant, és megkönnyebbülten vette tudomá­sul, higy kínzója otthon tartózkodik. Némi lelkitusa után vett három borjúhús konzervet. Alig­hogy kilépett az. üzletből, a dobozokat restelkedve és dü­hösen bevágta egy szemétkosárba. A váróterem padján próbált szundikálni, de egy rendőr felrázta. — Menjen haza. Itt nem lehet aludni. Érti? Vébé bedagadt, zavaros szemmel pislogott fel a rendőrre. — Menjen haza! Érti? — Kezdem már érteni — vihogott Vébé —, van egy macs­kám, úgy hiszem, megszelídített engem ... — Minek vedel, aki nem bírja .. . menjen haza! Vébé elzarándokolt a szemétkosárhoz, amelybe a konzer- veket dobta. Azóta kiüritették. Éjfél után fél három volt. Hazafelé indult. összepakolt. Az ajtóból a macska felé köpött. A kulcsot bedobta a postaládába. „De borjúhúst mégsem adtam neki” — gondolta, és két táskájával nekivágott a diadalmas hajnalnak.

Next

/
Thumbnails
Contents