Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-27 / 278. szám

1984. november 27. a^ÉPÜJSÁG Moziban Gyilkosok utcája Mit csinál egy író, ha meg­bukik legújabb regénye? Esettünkben újat akar írni, mégpedig a valóságból me­rített élményanyag alapján. Ha az illető történetesen francia, kézenfekvő, hogy az élet tanulmányozására éppen a festői Cote D’ Azur egyik V Vasát választja. Ide utazik Párizsból Daniel Salmon (Jean Louis Tróntignant) és — aki keres, az talál — mindjárt két gyilkossággal is összehozza a véletlen. Az egyik igazi: az áldozait egy földjeihez ragaszkodó öreg­asszony, aki hallani sem akar arról, hogy a telkéről szállo­dák, klubok, teniszpályák szorítsák ki a sétálgató sze­relmespárokat. A másik ál­dozat egy macska. De ne tes­sék elbagatellizálni ez utób­bi tragédiát, mert valami sejtelmes, szimbolikus szere­pe van, mint ahogy a kétszer látott farkaskutyának is. Hogy pontosan mi, azt nem tudjuk, mint ahogy még sok- mindenről nem sikerül száz- százalékos bizonysággal meg­tudnunk az igazságot. Mert a ragyogó napsütés, az ízlé­ses pasztell színek ellenére a szaglászó, nyomozó íróval mi is valami egyre sűrűsödő sej­telmes homályban bolyon­Itt valóban izgalmas jelenetet elevenít meg Marie Fran­ce Pisier és Jean-Louis Trintignant. gunk. Bepillanthatunk a vi­déki elit polgárság és egyben a helybélei bűnszövetkezet magán- és közéletébe, egy kicsit még a városi politiká­ba is. Nem kell tövig rág­nunk a körmünket az izga­lomtól, de unalmunk is mér­sékelt marad, ha éppen ked­vünk van belemenni a játék­ba. (Akinek ehhez nincs ked­ve, az magára vessen!) Tehát a mértékkel adagolt vér és a vagy féltucat ál­dozat — egy ilyen intellek­tuális filmnél illetlenség len­ne a „hulla” szót használni —, meg egy kis szex ellené­re nem szökványkrimi Bara- my Tiolong színes francia filmje. Egyszer-egyszer ilyent is meg lehet nézni. De azért ne essünk túlzásba! — gyuricza — Hangverseny Dobai Tamás és a madrigálkórus „Táblás ház” volt a Művé­szetek Házában, a Filharmó­nia „B” bérleti sorozatának második estjén. Az előadók: Dobai Tamás zongoraművész és a Szekszárdi Szövetkezeti Madrigálkórus, Jobbágy Va­lér karnagy vezetésével. Dobai Tamás Bach B-dúr partitájának megszólaltatásá­val azonnal kitűnő légkört teremtett. Előadásának eré­nyei: a nyitótétel háromszó- lamú szerkesztésének mind­végig nyomon követhető, dif" ferenciált szólamvezetése, az Allamande mozgalmassága, a Courante elütő hangvételé­nek érzékeltetése, a Sara­bande széles ívelésű megfor­málása, a hangulatos Menu­ett, végül a táncsorozatot zá­ró látványos kéz-áttevéses technikát alkalmazó Gigue hajlékonyan-virtuóz inter­pretálása. A madrigálkórus követke­zett William Byrd (1543— 1623) brit mester négyszóla­mú Miséjével. A jól megfor­mált vokális dallam, a szó­lamok kiegyenlített hangzá­sa szabad tempókezeléssel, levegős formálással; ízléssel előkészített, ugyanakkor min­den esetben szépen leke­rekített lezárással páro­sult, dinamikájával is szol­gálva a latin szöveg jelenté­sét. Az esdeklő-könyörgő Ag­nus Dei hangjai az est leg­szebb pillanatait jelentették. Jobbágy Valér kiválóan ve­zényel, zenei elképzelését pontos és egyértelmű ütés­technikával valósítja meg. Ezután a Szabadban című Bartók-mű három tételét játszotta Dobai. Szellemesen groteszk volt a Musettes elő­adása. Az éjszaka zenéjé­ben a zenei alapréteg (a ter­mészet surranó neszezését és élőlényeit festő zenei anyag) felett két dallam kontrasz­tál: az „Én” sirató himni- kus koráldallama az „ök” népzenei ihletettségű furu­lyaszavával. E hármasság lé­legzetelállító feszültséggel jelent meg. A drámai hatás a Hajsza könyörtelen zaka­tolásában, izgatott ritmiká­jában, disszonanciájában tel­jesedett ki. A mű végén an­nak ellenére, hogy a zenei szövet elvékonyodik, Dohai az intenzitást még tovább is tudta fokozni. Szünet után Beethoven Waldstein-szoná- táját játszotta. A nyitótétel feszes ritmikai tartását, a középső (lassú) tétel beveze­tő, előkészítő jellegének ér­vényesítését emelnénk ki előadásából, mely után tel­jes fényében tárta elénk a zárótétel ártatlan derűjét su­gárzó montagnard-dullamot. (Hegyilakók éneke). A kö­zönség tapsait Chopin Eső- csep-prelűdjének expresszív előadásával köszönte meg. A madrigálkórus száza­dunk legismertebb angol szerzőjének, Benjamin Brit- tennek öt virágénekével zár­ta az estet, különlegesen szép zenei élménnyel ajándozva meg a hallgatóságot. Két rá­adást is élvezhettünk, Clau- din de Sermisy reneszánsz Győzzünk álmélkodni, mos­tanában olyan „forgalmazás” zajlik zenei tekintetben Szekszárdon, s környékén; a Művészetek Házának belépte például csaknem megdupláz­ta a korábbi koncertmennyi­séget. A kérdésfelvetés spon­tán adódik: elbírja-e ezt a terhelést ez a viszonylag kis lakosságszámú megyeszék­hely és környéke? A válasz: igen — csupán egyetlen megszorítással. E dologban a minőség a krité­rium. „...A közönség joggal igényli, hogy komolyan ve­gyék” — szögezte le ünnepi köszöntőjében Póla Károly, a Tolna megyei Tanács V. B. művelődési osztályának ve­zetője, majd a jubiláló együtteshez is intézve a sza­vakat, így folytatta: „Szóra­kozás és művészi érték nem állíthatók szembe egymás­sal, de azt is valljuk, hogy a szórakoztatási igények ki­elégítése nem könnyű fel­adat... Ez a zenekar öt éve illusztrálja a korábban em­lített közművelődési óhaj realitását, olyan műfajt vá­lasztva, amely alkalmas erre a szerepkörre.” A zsúfolásig telt színház­termi koncert Quincey Jones korábbról jól ismert Soul Bossa Nova-jóval kezdődött, a többedik alkalom során szinte szignálnak tekinthet­jük már, ám micsoda fejlő­dést regisztrálhatunk a kez­detektől, az eltelt időközben! A fenti számot követte Neal Hefti: Coral Reef-je, Peter Daine: Keep Movin-je, majd a Spirituálé együttes hangu­latos beékelődésével (tagjai: szerző „Vous perdez temps” című remekét, majd Bach: O Gott, du frommer Gott szövegkezdetű korálját, ih­letett előadásban. A hangverseny mindvégig magas színvonalával méltó­képpen reprezentálta váro­sunk zenei életét. Dobai Ta­más és Jobbágy Valér tech­nikailag, zeneileg birtokolták a műveket, elképzeléseiket meg is tudják valósítani — lévén szuggesztív előadók. Kell ennél több? LÁNYI PÉTER Bognár Jenő, Kocsis I. An­tal, Lemle Zoltán, Szily La­jos) Harace Silver, Thad Jones, Karel Krautgärtner darabjai folytatták az estét. A zenekar egyik-másik muzsikusa időközben kicse­rélődött, de káros hatásról nem beszélhetünk. Sőt, jól érzékelhető, szinte kézzel­foghatóan mérhető a ritmi­kai fejlődés, szembetűnő a kulturált — és nem is akár­milyen problémákkal meg­küzdő — együtthangzás. Ha­tározott jazz-feeling-et, „jazz-érzést” említhetünk az atmoszféra kapcsán, s akkor a repertoár nagyságáról még nem is szóltunk — elisme­rőleg. A szünet utáni második fél tucat szám esetében (köz­tük Brubeck, Hevsen, Ken­ton, Paige, Hefti, Stone egy- egy műve) külön kell meg­emlékezni Bornemissza Má­ria műsorszigetéről. A Hét­fői Dunántúli Napló novem­ber 5-i interjújában a kiváló pécsi jazz-énekes, nem ke­vés nosztalgiával, igy sóhaj­tott fel: „...igen örülnék, ha Pécsett kialakulna egy jó dzsessz-klub egy bázisegyüt­tessel, mint amilyen volt is itt régebben, s amilyen most a szekszárdi.” Az egymásra találás min­denesetre két kitűnő partner- oldalt hozott össze, akik ott voltunk, igen nagy műélve­zettel tanúsíthatjuk, ezenkí­vül a fogadtatás is önmagá­ért beszélt, mert a jubileum ellenére abban vajmi kevés szerepe volt az udvariasság­nak... D. T. A szekszárdi Big-band koncertje Rádió Hogy a jó hírünket vigyék! Az elmúlt hét péntekjén a Kossuth-adón hallgattam Ba­konyi Péter és Stefka István műsorát a hazai idegen, — én inkább így nevezném: vendégforgalom idei alakulá­sáról, az eredményekről, a tényekről, a hibákról és lehe­tőségékről. A riportműsor, amaly a Tanulságok, teendők címet viselte, az idegenfor­galom iránt érdeklődőkét és az utazó magyar állampolgá­rokat is a rádió mellé pány­vázta. Nemcsak azért, mert az adás stúdiójában helyet foglaltak és közreműködtek az idegenforgalom eredményes­ségéért felelős vezetők és nem is azért, mert a két közismert riporter most sem teljesített a szinten alul. Inkább azért az összképért, melyet az ide­genforgalom szinte minden részterületéről ötven perc alatt hallhattunk. Nem azt volt elsősorban jó hallani a rádióhallgatónak, hogy nagyon jó idegenforgal­mi évet készülünk zárni, ha­nem, hogy az a tizenkét és fél millió külföldi, aki szep­temberig hazánkban töltötte idejét és költötte el a pénzét; azért végső soron nem vitte hazájába rossz hírünket. A több témát — szállodáink forgalma, a minőségi turiz­musra velő feltétlen törekvés, az átutazók vendégnapjai, a falusi turizmus — mindig egy-egy kisriport nyitotta, majd ezt követte Bakonyi Péter és Stefka István kér- dezz-felelekje és néha vitája. ötven izgalmas, és közgaz­dasági ismereteinket is gya­rapító perc végén örömmel hallgattam az egyik illetékes szájából, hogy az idegenfor­galmi igényt kielégítve, még több magánkempingre és ma­gánpanzióra lenne szükség, mint amennyi most van. Nem csodálkoztam azon. hogy az állami, nagy, budapesti kem­pingekben a rengeteg dolgozó megeszi a hasznot, de azon sem kaptam fel a fejem, hogy úgy tűnik, nyertünk a szállo­daprogrammal. Közeleg az év vége, kez­dődnek a számvetések. A rá­dió is elkezdi a nyilvános számvetések készítését mind­azon témákban, melyékhez közvetetten nekünk is közünk van, és érdekel bennünket. Várom a Bakonyi—Stefka pá­ros következő ilyen jelentke­zését, amely a vendéglátással, a vendéglátóiparral foglalko­zik. szűcs Tévénapló Lola Blau Tartós siker óolt Galambos Erzsi parádés alakítása, amit most a tévé újra megcsinált, de vajon miért nem az ere­deti színházi előadást vették jel? A „tévésítés” sok mester­kélt elemet is vitt ebbe az egyszemélyes játékba, nem vált előnyére. Georg Kreisler darabja így is jó és hatásos, olcsó fogá­saival együtt, bár a,ma is élő nem csekély számú szemtanú őszintén mondhatja: ha ilyen egyszerű lett volna a német fasizmus... A Lola Blau ugyanis szabályos karriertörténet: az üldö­zött énekesnőnek sikerül kicsúsznia a németek kezéből, kijut Amerikába, ahol annak rendje és módja szerint be­fut. A háború után ismét találkozik szerelmével. akit végül egy terrorakció során ölnek meg, hogy azért egy áldozat is legyen. A túlélők természetesen tudják, hogy sokkal gonoszabb erők működtek Európa történetének e félelme­tes időszakában, viszont Kreisler dalai Ízlésesek, sőt, he­lyenként kifejezők, a magyar szöveg gördülékeny. bár nem tudjuk, milyen is az eredeti, mert ez fordítás helyett in­kább átköltésnek, magyarításnak hat. Galambos Erzsi most is kitűnő, nincs egy üres pillanata, végig érezzük a karrier mögött meghúzódó drámát. A be­fejezés viszont (Seregi László rendezése) teljesen fölösle­ges, kezdettől tudjuk, hogy nem színházi közvetítést látunk, tehát nem kell megmutatni, hogy itt valóban tv-felvételről van szó. cs A kubai partok mellett Kellemes kikapcsolódást ígért, igazi vasárnap délutáni programot kínált a televíziónézők számára az az egyórás természetrajzfilm, amit magyar búvárok készítettek a kubai partok mellett, a Karib-tengerben. A Natura szer­kesztőség forgatócsoportjának tagjai havannai kollégáik segítségével örökítették meg a titokzatos víz alatti világot. Mielőtt azonban alászálltak az Ifjúság-szigetének térségé­ben, a szárazföld jellegzetes növényvilágából is ízelítőt adtak, megmutatva a pocakos pálmát, a számtalan fenyő­fáit. Természetesen nem a teljességre törekedve. hiszen ez legalább annyira lehetetlen lett volna, mint a tenger élővilágának, a hatalmas „birodalomnak” a felkutatása. Így az sem látszott kisebb feladatnak, hogy a legősibb élet­térből pillanatokat ragadjanak meg. Bizarr formájú korall- képződmények, tengeri csillagok és ugyancsak inkább vi­rághoz hasonlító állatkák, a tengeri liliomok kerültek néhány percre otthonunkba a kamerák segítségével, fűrész­fogú sügér, mókus- és trombitahal. A természet „keze- munkájában”, s gyakran a találó elnevezésekben gyö­nyörködhettünk. Felvázolni is nehéz azt a kápráztató ka- valkádot, szédítő színorgiát, ami elénk tárult. A sokoldalú képet festő, vázlatos, pergő film segítségé­vel a víz alatti szépségeken kívül bepillantást nyerhettünk a mindennapi életbe is, s láthattuk, hogyan készítik fel a fiatalokat a búvárkodásra. De a gazdasági életben fontos halászat, a langusztafogás, vagy a különösen érdekes bonito- horgászat sem maradt említetlenül, sőt, a -feldolgozásba is bepillanthattunk. Mindez erénye volt az egyórás filmnek, éppúgy. mint az a törekvés, hogy az idegen világ bemuta­tása mellett felhívja figyelmünket arra, hogy közvetlen környezetünkben is keressük — mert van — a szépséget a természetben. —tzs— Színházi esték Két vígjáték A német Lenz, az Alkalmi férj című vígjáték szerzője, a lehető legegyszerűbb eszközökkel dolgozik; az előre gyártott elemeik olyan pontosan illeszkednek egy­másba, hogy a nézőnek az első tíz perc után ailig van dolga. A feladvány túl köny- nyű, az egymást követő szituációkat előre ki lehet számítani, s ki merészelne kétel­kedni abban, hogy a másfél órán át této­vázó szerelmesék végül egymásra talál­nak? Az élet oly egyszerű, a boldogságot pedig készen kínálja mindenkinek. Erköl­csi gyanúnk is el oszlik, mert a híres svéd filmrendezőről kiderül, hogy nővel még nem volt dolga, iS a népszerű szubrett is egészen eddig várt, hagy megtalálja az igazit. A szereplők is tudják, hogy mi tudjuk, talán ez magyarázza, hogy az előadásnak nincs igazi tempója, minden szolidan csor­dogál a boldog vég felé. Nagy Annamária, Újlaki László, Gyuricza iLiliann, Bánky Gábor teszi amit tehet, beletörődve a meg­változtathatatlan boldogságba. Az amerikai Bemard Slade ravaszabb szerző, igaz színész is, író is, azonkívül pontosan ismeri a Broadway igényeit és játékszabályait. Darabját műfajilag nehéz pontosan meghatározni, leginkább talán ez illenék rá: képék egy elrontott házasság utóéletéből. Nem egységes darabról van szó, hanem kisebb-nagyobb egymással la­zán összefüggő jelenetekről, amilyent évek­kel ezelőtt Bergman filmsorozatában lát­hattunk, de ami ott két ember lehetséges sorsát példázta, itt bevált sablonok egy­másutánja. Slade megpróbál éles helyze­teket teremtem, de ami a Broadwayn zajos siker, Európáiban idegenül hang­zik, valahogy nines hitele. Már a feleség megjelenése is zavarba hoz, éppen azzal, hogy sztereotip figura: iszik és káromko­dik. Csakhogy ezek a illetlen szavak, ami­ket nem a bátorság hiánya, inkább a jó ízlés nem mondat ki velünk, a színpad­ról sem hatnak meghökkentően, ment érez­zük, hogy a hiányzó gondolatot kell csak pótolniak. De talán nagyobb baj, hogy az egymás után következő jelenetek nem állnak össze emberi sorssá, amit az író is érezhet, mert mindent összehord, szerelmeket, karriert, sikert, bukást, nem feledkezve meg a gye- rékekről sem, az epikus szándék azonban széttöredezik, unalmas vagy kevésbé unal­mas párbeszédekre, anélkül, hogy őszintén érdeklődnénk e két ember sorsa iránt. A darab címe szerint Váratlan találko- zások-ról van szó, a valóságban azonban nagyon is a szerző szándéka szerinti talál­kozások ezek, s az amerikai színházi siker lehet, hogy ilyennek képzeli az életet, az ; emberi sorsot, mi többnyire rezignáltan néztük két jó, de nem legjobb formájában lévő színész, Káldy Nóra és Horváth Sán­dor igyekezetét, hogy életet öntsenek a mesteikéit történetbe. Cs. L.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents