Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-24 / 276. szám

6NÉPÜJSÁG 1984. november 24. — Fogalmam sincs, miért könyveltem el törzsökös 3al- mandínak. — Hát az itt leélt évtize­deik alapján ez nem is te­kinthető nagy tévedésnek, hi­szen 1941 óta — 43 éve — va­gyok dalmandi és mi már úgy ismerkedtünk meg, hogy az elvtársnő nem is tudom mi­lyen régen a tanácselnököt kereste. No de addig én igen sokféle dolgot végeztem, mert voltam 12 éves koromtól gaz­dasági kiscseléd, csikós — ez már Dalmandon — üzemegy­ség-vezetőféle Szilfáspusztán és pártmunkás, iádéit a fel­adatai rendre elszólítottak Dombóvárra, Szekszárdra és más vidékre is. I — Ha nincs ellenére, idéz­zük föl egy kicsit gyermek- és ifjúkorát. — Szívesen, már csak azért is, mert amit akkor nem sej­tettem, életre szólóan hatá­rozta meg emberi hovatar­tozásomat. Fertődön szület­tem 1926 júliusában. Apám cselédember volt az Eszterhá- zyak birtokán és amikor én születtem, úgy nézett ki, hogy a szüléink nyomdokába lépve mind a nyolc gyerek uradalmi cseléd lesz. öt fiú, három lány. Ennyien voltunk és én betöltöttem a tizene­gyet, amikor apámat átirá­nyították Eszterházáról Döb- röközre, pontosabban Csur­gópusztára. ahol ott akkor főleg kertészkedés folyt. La­kást Döbröközön kaptunk, munkát a pusztán. Itt ért kü­lönben életem első vadászél­ménye. Nem is tudom, hogy nem ezért is szeretek-e va­dászni, amikor csak tehetem. Éppen kiálltam az iskolából, az urak vadászatához mér engem is besoroltak hajtó­nak. Gyerekfejjel tetszett nagyon a kalandosnak ígér­kező dolog, mégis mindörökre keserű az az emlék, ami eh­hez a vadászathoz fűződik. — Valami baj érte talán? — Nem esett nekem fizi­kailag semmi bajom azonkí­vül, hogy akárcsak a többiek, jól átfáztam. Az eszem érett be igen hirtelen, amikor lát­tam, hogy a falatozó, meg pihenő urak eldobálják a sonka-, meg szalonnabőrkét, amiből nekünk a bablevesbe se mindig jutott. Na, vissza­settenkedtem erre a helyre, amikor megindult a hajtás, mert igen éhes voltam, és megettem, amit az urak eldo­báltak. meg én — akkor 17 esztendős voltam, és csikós lettem — megkaptuk a két és három­negyed kommenciót. Ez a bá­tyám különben tavaly ment a gazdaságtól nyugdíjba, mint raktáros. I — Valószínű nem gondolt akkor arra, hogy az ódal- mandi intézőség épületének 1957-től tanácselnökként lesz majd évtizedekig a lakója. — Hát gondolhattam vol­na? Ezt azokban az években legföljebb álmodni lehetett. Igaz. jött az én legidősebb bátyámtól, a Ferenetől egy levél, amit máig őrizünk. Fogságból írta és az állt ben­ne, hogy semmitől ne tart­sunk, lesz még szép, nyugodt az életünk. Morgott is az in­téző úr, amikor megjött ez a rózsaszínű lap, hogy „az oro­szok biztosan elcsavarták Ferencnek a fejét”. Később tudtuk meg, 1945-ben, hogy inkább helyére tették. Ez a bátyám fogolyként cikket írt az Eszterházyaknál szolgáló cselédek életéről. Megjelent a cikke a Pravdában, őt meg elküldték antifasiszta iskolá­ra. Így aztán, partizánként tette a lábát hazai földre. I — Kicsengett a hangjából, hogy igen büszke erre a bátyjára. — Van is máért. De a csa­ládom többi tagja is ad okot a 'büszkeségre. Negyvenöt után lújgazda édesapám az el­sőkkel lépett be a kommu­nista pártba, később a terme­lőszövetkezeti csoportba. Én húszéves voltam, amikor párttag lettem. Majd ugyan­akkor házasodtam is. A fe­leségem egy elven volt velem. Utóbbinak, hogy ő ás párt­tag volt, köszönhetem azt, hogy zúgolódás nélkül fogad­ta az életünk fordulatait. Más asszony aligha viselte volna zokszó nélkül, hogy a férje pártmunkásként hol itt, hol amott dolgozik és él a családtól külön. Nem be­szélve arról, hogy 1949-től 1974-ig nem volt olyan évem, ami tanulás nélkül maradt volna. Persze nemcsak párt- iskolára küldtek, hanem 1956-ban például Zsámbékra a mezőgazdasági szakiskola előkészítőjére is. majd 1959- ben államigazgatási iskolára Veszprémbe, ahol később a tanácsakadémiát is végeztem. Palánkon 1961—66 között szereztem levelezőként mező- gazdasági technikusi képesí­tést. — Illyés Gyula szülőme­gyéjében elég ismert az ura­dalmakban egykor élt ese- lédek sorsa. Maradjunk azért még ezeknél az évek­nél. — Alighanem meséltem én már erről, amikor olyan idős embereket keresett, akik — mint édesapám is —, a föld­osztással váltak gazdákká. Sajnos, alig él már ezek kö­zül egy-kettő, ök nálam sok­kal hívebben tudták elmon­dani, mit gürcöltek napi 12— 16 órában a betevőért. Külö­nösen a nyolc-tíz gyerekesek­nek volt nehéz, mert némely birtokon volt olyan törvény, hogy a gyerek, amikor mun­kára fogták, nem kaphatott egész kommenciót, míg le nem töltötte a katonaidejét. Mi, amikor otthagytuk Csurgó­pusztát, azért jöttünk 1941- ben Ö- illetve Üjdalmandra, az állami birtokra, mert itt apám, a fiatalabb bányám, — Közben volt propagan­dista, a járási pb. munka­társa, függetlenített párttit­kár, oktató Szekszárdon a pártiskolán, dolgozott a ne­gyei pártbizottságon Is, és az első kínálkozó alkalmat megragadta, hogy visszake­rülhessen Dalmandra. — Ez igaz, hiszen itt él­tek a szüleim, testvérem, ba­rátaim, s akkor már a fe­leségem is erősen kívánta, hogy megállapodjunk egy he­lyen. — Megyei tanácstag volt a tanácsok megalakulását követően hét évig, ha jól tudom. — Hát igen. Ez volt a be­vezetője az én 1957-ben kez­dett tanácselnöki ténykedé­semnek. De kimondom, ezt a megtisztelő megbízást se­hol másutt nem vállaltam völna olyan szívesen, mint itthon. Nekem ez a vidék lett — igaz más értelemben — a szülőföldem. Az is izgatott, hogy egy cselédeik lakta pusz­tából mennyi idő alatt tud község lenni. Mert ez a köz­ség a fölszabadulásnak kö­szönheti a létezését. I — Ma látható virágzását pedig nem kis mértékben a mezőgazdasági kombinátnak. — így van. Dalmandnak ma több, mint háromszázzal van több lakója, miint 1945- ben volt és nagyjából het­venen járnak ide dolgozni, főleg Dombóvárról. Nálunk a Kocsolához tartozó tsz-ta- gok száma minimális, a mun­kaképesek döntő többsége a gazdaságban dolgozik. Hogy negyvenötben hány lakója volt Dalmandnak? Ezernégy­száz körül volt a lélekszám. Most meghaladja az 1700-at. — Ezek szerint itt nem kell félni az elnéptelenedéstől, így nem olyan kemény ta­nácsi feladat a település la­kosságmegtartó képességének növelése sem, mint a ha­sonló lélekszámú községek­ben. — Hát, ne becsüljük azért le a tennivalókat, hiszen egy uerás a város. Az itt lakók nem élnek rosszul, ebből fa­kadóan az igényeik sem akármilyenek. Ha emlékezik még, az ötvenes években a villamosítás, aztán a vezeté­kes vízellátás jelentette a forradalmi változást a fal­vak népének életében. Újab­ban azok a fejlesztések a sürgetőek, amelyek a lakos­ság komfortérzetét javítják egyre tovább. Ilyen például a szilárd burkolatú utak építé­se. Az iram? Tisztes, ám akiket érint, olykor lassúnak érzik, pedig kemény egy munka van mögöttünk. Ve­gyék csak az utóbbi 'három évet! Ezelőtt négy évvel Dal- mand útjainak csupán a 34 százaléka volt pormentes, most meg 68 százalék. — Ügy tudom, a vezetékes vízellátás a lakosság 95 szá­zalékára kiterjedt és nincs már járdaépítési adóssága a tanácsnak. — Ne siessük el, mert Van azért. A járdáinknak hossza 12 550 méter. Húsz­huszonöt százaléka ennek a megépített járdahossznak most már felújításra szorul. Meg Is történik, ahogy ebben az évben a Petőfi utcában is megépül még 700 méteren a szilárd útburkolat. Utána a József Attila és a Kölcsey ut­cák következének. Ezek már kurtább utcácskák, de mint tudja, az útépítés a legdrá­gább fejlesztési feladatok egyike. — Sokszor hallani, hogy könnyű dolga van a dalman­di tanácsnak, mert sziklaszi- lárdan áll mellette a mező­gazdasági kombinát. — Nem panaszkodhatunk se a gazdaságra, se a me­gyei tanácsra, ami a támoga­tást illeti. De a boldogulá­sunknak más kulcsa is van. Az elmúlt öt évben a lakos­ság társadalmi munkájának értéke a kombinát besegíté­sével majd 3 millió kétszáz­ezer forint volt Dalmandon. Ez azt jelenti, hogy iaz itt élők nemcsak kívánják a jót, tenni is képesek érte. I — Ügy rémlik, hogy 10—15 évvel ezelőtt még viharosak voltak a tanácstagi beszámo­lóik és falugyűléseik. — Én inkább azt monda­nám, hogy aktívak, hiszen nem irreális kívánságlistá­zások jellemezték ezeket a fó­rumokat sem és senkiben se maradt tüske a sürgetésért, ha az közérdekű ügyben tör­tént. I — Most milyen volt a párt- házban november 12-én tar­tott falugyűlésük? — Jó hangulatú volt, hi­szen a számvetésben a pozi­tívumok vezettek. Az, hogy az abc-áruházat az ideláto­gatók irigylik tőlünk, sokat mond. Van egy magán-ve- g y eske r eske d ésünk is. a ZÖLDÉRT megfelelő ellátást biztosít. Ami az alapvető élelmiszerellátást illeti, oly­kor szállítási problémák mi­att volt gondunk a kenyér­rel, tejjel. Van 12 kisiparo­sunk. Igaz, több kellene. Most éppen egy fodrász 'kis­iparos üzletnyitását segítjük. Jól működik az egészségügyi szolgálat, az utóbbi években ezer facsemetét ültettünk ki közterületeinkre. Megoldat­lan viszont a szemétlerakás- kezelés. Ezen sürgősen kell segíteni. — Nagy előnyük viszont, hogy a nyolctantermes Isko­la mindössze a tornaterem­nek látja hiányát és az óve» da már három csoporttal működik. — Bővítettük az általános iskolai napközit is egy cso­porttal az idén. Most 130 tanuló kap napközis éllátást. I — Mondja Schiffer elvtárs! Nem fájt kicsit a szive, ami­kor elkészítette erre a falu­gyűlésre a beszámolóját? — Tudom, mire céloz. Ar­ra. hogy esetleg ez volt ta­nácselnökként az utolsó fa­lugyűlésem. Nem gondoltam erre, pedig megtehettem vol­na, hiszen úgy néz ki, hogy or­vosi javaslatra hamarabb megyek nyugdíjba a szívem miatt, mely két alkalommal is rám ijesztett már. Ügy látszik, nincs olyan titok, amire fény ne derülne néha időnap előtt. Igaz, hogy eb­ből a dologból nem kell tit­kot csinálni. Én nagyon örü­lök annak, hogy akárki lép majd az örökömbe, kitapo­sott út várja. A helyi ta­nács megtette a magáét. I — Nehéz nekem nyugdí­jasként elképzelni magát. — Pediig képzeljen csak el, mert a programom is meg­van. Három fiam sokszoros nagyapává tett, aztán ott van a szép nagy kertem, gyönyörű kordonos szőlővel. És sertése­ket tervezek nevélni. Szó­val, lesz dolgom othon, így semmiképpen nem jelentke­zem hivatali munkáért. Pi­henni akarok és ha azt kíván­ja nekem, hogy ez sikerüljön, megköszönöm. — Szívből kívánom! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Magyarszéki Endre Múltunkból 1945 nyarának végén — noha még nem tűzték ki a budapesti községi, még ke­vésbé a novemberi válasz­tásokat — már folyt a vá­lasztópolgárokért a küzde­lem. Mindegyik párt igye­kezett taglétszámát is növel­ni, a többi között azzal, hogy ismertették a programjukat. A gyűlésekről, azok hangu­latáról, az aktivitásról, a po­litikai megnyilatkozásokról feljegyzések készültek, s el­jutottak azok a pártközpon­tokba is. Az így szerzett in­formációkat is felhasználták a politika alakításában­Tolna megye politikai helyzetével elégedetlenek voltak az MKP vezető szer­veinél — s ezt nem rejtették véka alá. A szeptember kö­zepén megtartott népgyűlé­seken szóvá is tették. Idéz­zük a Tolnamegyei Néplap 1945. szeptember 22-i számá­ban közölt tudósítás idevo­natkozó részét. „A magyar kommunista Párt tolnamegyei szrevezete folyó hó 16-án Tamásd, Tol­na, Fadd, Kisszékely és Decs községekben tartott nagy­gyűléseket. Az első három helyen . pesti kiküldötteink tartottak nagyszámú hallga­tó közönség előtt igen hatá­sos beszédet. Beszéltek Tolna vármegye problémáiról, hibáiról, össze­hasonlítva az ország keleti részeinek tiszta helyzetével, rámutatva a megyében tob­zódó reakció működésére. Kérték a megyét, ne této­vázzon, mert az itt dúló egyenetlenség, a munkásegy­ségre irányuló bomlasztási kísérlet igen súlyos követ­kezményekkel járhat. Ébred­jen fel végre ez a 25 év minden raffinériájával meg­kent vezetőktől szédített tömeg iis. Foglalja el helyét önmagát őszintén megtisztít­va a becsületes munkát vég­ző, országot építő magyar dolgozók táborában.” A tudósításból azonban azt iis tudjuk, hogy a megyei szónokok is szóvá tették a re­akció működését. „Kisszékelyen dr. Kaszás, Szabó és Dér elvtársak be­széltek arról a suttogó fe­kete rétegről, amely a be­csületes munkát gátolni igyekszik, bizonytalanságot kelt, hogy a zavarodban ha­lászva magához ragadhassa milliók szabadságának el­vesztése árán is a hatalmat.” A felszabadulás után a megyeszékhelyen mind töb­ben beszéltek arról, hogy iparosítani kellene Szekszár- dot. A polgármester már több alkalommal tárgyalt is Budapesten bizonyos iparte­lepítési ügyekben. Akkor minden intézkedésről, terv­ről részletes tudósításokat közöltek a lapok. Tárgyaltak az ipartelepítésről a pártok is. A Szociáldemokrata Párt 1945. szeptember első felé­ben tűzte napirendre párt- népi .témaként az Iparosí­tást. A Tolnamegyei Néplap tudósítása szerint Gajári Jó­zsef MÄV osztálymérnök volt az előadó. A tudósítás­ból megtudjuk, hogy volt már a felszabadulás előtt is elképzelés némi iparfejlesz­tésre. A Nesztl-féle tápszer- gvár „ez a hatalmas világ­cég. amelynek a különböző országokban mintegy 130 nagy üzeme dolgozik”, ter­vezett Szekszárdra üzemet, de a számítást keresztü'húz- ta a világháború. Pedig „mérnökei próbafúrásokat is végeztek, és a víz- és talaj- viszonyokat a legjobbnak ■találták.” — De nem lett be­lőle semmi, pedig — a tu­dósítás szerint —a cég innen akarta ellátni a Közel-Kele­tet és a Balkánt megfelelő menyiségű tápszerrel. A szónok szólt a másik „lehetőségről” is, mégpedig a MÁVAG decentralizálása nyomán született alkalomról. „Tudjuk — mondotta az elő­adó —, hogy vasunk nin­csen, de viszont nemcsak Tolna megyében, hanem az más területen sincsen kellő mennyiségű, mert még Diós­győr és Salgótarján is kül­földről, Boszniából és Svéd­országból szerezték be a nyersanyagot és a félkész­árut, sőt még a kohók ok szót is külföldről hozták be.” Az előadó eljutott odáig, hogy az országban egyedül Szek- szárd az a hely, ahol a leg­előnyösebben lehet ipart te­lepíteni, mert a Sión szin­te egy adott üzem „udvará­ba” lehet szállítani a nyers­anyagot és a kész terméket is könnyebb vízi úton el­szállítani. Az előadó arra is gondolt, hogy az üzemhez energiára is szükség van. Erről ezt mondotta: „Tudjuk, Tolna megye dé­li részén, közel Szekszárd- hoz, könnyen fejthető és nagymennyiségű szén van, amit akár szállítással hoz­hatnánk a gyártelepre, akár pedig villamosenergiává ott helyiben átalakítva, haszno­síthatnának a gyártelepek”. Ugyan milyen következte­tésre jutott volna az előadó, ha még azt is tudja, hogy a föld mélyében vasércvonulat található, amely eléri a me­gyeszékhelyet is! 1945. szeptember 8-án kö­zölte a Tolniamegyei Nép­lap azt a hírt, amely megdo­bogtatta a dohányosok szi­vét. Idézzük: „Székszárd város polgár- mestere a rendelkezésre álló szivarkakészlet csekélysége miatt, arányos és igazságos elosztása érdekében szivar- kautalványt léptetett életbe, amelynek kiosztása a város­háza nagytermében megkez­dődik. A kiadott rendelkezés ér­telmében minden 18 éven felüli férfiú jogosult az utal­vány ellenében 25 db ciga­rettának a helybeli nagy és kis trafikokban való bevál­tására. A most forgalomba kerülő szivarkáknak ára a következő darabonként: a Béke szivarka 5 pengő, a Virginiáé 4 pengő, a Magyaré 2 pengő, a Munkásé 1 pengő 80 fillér.” A 'közlemény szövege sze­rint csak a férfiak kaphat­tak cigarettautalványt, a nőkről nem szólnak. A szakszervezeti mozga­lom 1945 tavaszán bontako­zott ki megyénkben. Júliusra időszerűvé vált a járási tit­kárságok szervezése és a funkciók betöltése. A Tolna­megyei Néplap 1945. július ll-,i számában ezzel kapcso­latban hirdetés jelent meg. Idézzük: „Pályázati hirdetmény! A völ'gységi járás Szabad Szákszervezetek járási titká­ri állásra pályázatot hirdet (nefc). Pályázóknak 5 évi szakszervezeti múltat igazol­ni kell, ezen igazolás, vala­mint életrajz a pályázathoz csatolandó. A pályázatok 1945. augusztus 1-ig a völgy- sógi járási Szalbad Szakszer­vezetekhez Bonyhádra kül­dendők.” Nem tudjuk, eredményes volt-e a pályázat, de min­denképpen érdekes demok­ratikus megoldás volt. Az újságolvasók konzerva­tív csoportja ugyancsak meg­döbbenéssel olvashatta a hírt 1945. szeptember 22-én: „A Magyar Közlöny köz­li a belügyminiszter rende­letét, amely megengedi, hogy az államrendőrség köteléké­ben nőket is lehet alkalmaz­ni és kinevezni. A nők a férfialkiálmazottakkal min­den tefcnitetben egy elbírá­lás alá esnek.” Ha már a rendőrségről szóltunk, álljon itt egy hír az eredményes rendőri ak­cióról : „A magyar álamrendőrség őcsényi tagozata az ottani Kommunista Párt feljelen­tésére e hó 13-án éjjel szerve­zett feketéző társaságot lep­lezett le, akik nagyobb mennyiségű lisztet akarták Bajára szállítani. Megállapí­tották, hogy ez a társaság öcsény községből már több mint 40 mázsa lisztet szállí­tott el. A lefoglalt és elkob­zott lisztmennyiséget a köz­ségi közellátás részére ajánlot­ták fel az ellátatlanok szük­ségletének biztosítására.” K. BALOG JÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents