Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-10 / 238. szám
1984. október 10. __ NÉPÚJSÁG 5 ncTÍnnTOC Néhány jó sző apától, anyától, kollégáktól, V94lUllZ“o« elvtársaktól, a családtól. Famentes bélelt boríték az ünnepekkor vagy egy nagyobb munka elvégeztekor. Mit mond róla a Magyar Nyelv Értelmező Szótára? Ezt: „az ösztönzés igével kifejezett cselekvés, (rá)hatás, az a tevékenység, melynek elvégzésére valakit biztatunk, nógatunk, buzdítunk." Az ösztönzés mindig a nyomunkban jár, sürgeti, elősegíti céljaink minél eredményesebb és szakszerűbb megvalósítását. Az ösztönzés pótolhatatlan, még akkor is, ha nem mindenhol úgy élnek vele, mint ahogy kellene... A pénz, a siker és a jé szó Leleményes az első osztályos nevelő, a tanulásra ösztönzés — a motiválás — megannyi módját találja ki és alkalmazza oktató-nevelő munkája során. Teszi ezt azért, hogy az újdonsült kis iskolás nagyobb kedvvel végezze első komolyabb munkatevékenységét, melyet az iskola követéi meg tőle. Van, aki a gyermeknyom- dát alkalmazza — vasorrú boszorkány képét adja a gyengén produkáló gyerek kezébe, 'tündérkét kap a jól teljesítő — vagy csillagokat, különböző színű pontokat kis kártyákon, és még sorolhatnám. A gyerek örvend is ezeknek a kézzelfogható mütyürkéknek, gyűjt, bevált, aztán megint gyűjt, és megint bevált. A napokban hallattam egy szégyenvonat nem éppen előkelő utasairól is. A szülők körében nem ritka a gyerek iskolai teljesítményének pénzzel történő elismerése. (Kvartz órákról, magnókról, kerékpárokról, és egyéb, a jó bizonyítványhoz gyakran hozzátartozó tárgyakról most nem is szólok). Egyik volt tanítványom minden ötös után 5—5 forintot kapott anyutól, aputól, 'nagymamától, nagypapától. Ha viszont négyesnél rosszabb jegy csúszott be, akkor neki kellett minden családtagnak 10—10 forintot leszámolni. A pénzügyi rendszer serkentőleg hatott a legénykére, meggazdagodott év végére, csak úgy dagadtak a takarékbélyeg- könyvei. A szekszárdi I. számú Általános Iskola 1. a osztályát anyanyelvi órájukon látogattam meg. Hogy miért éppen őkett? Mert előzőleg beszéltem az osztályvezető nevelővel, aki elmondta, hogy ebben az osztályban a jó munka jutalma a dicséret, semmiféle különleges értékelési rendszer nincs érvényben. Az már komoly sikernek számít, ha a tanító néni oda is írja a füzetbe, hogy „ügyes voltál”, vagy azt, hogy „szép munka”. Kíváncsi lettem, hogyan dolgoznak ezek a gyerekek. A 32-es létszámú osztály az egyhónapi tanulás után már képes — apró lazítások közbeiktatásával — végigdolgozni a 45 percet. Nevelőjük egész lényével pedagógus. Mosolyára, vagy éppen rosz- szalló fejcsóválására, a mondatai közti szokatlan hosszúságú csendre gyorsan megtörténik a visszajelzés. Gyerekek és pedagógus munka- kapcsolata rendkívül jó, motivál a közösen, játékosan végzett 'tanulás. A képen látható kislány is azért igyekszik, hogy részese lehessen a tanító néni dicsérő szavainak, egy mosolyának, vagy kedves simogatásának. Fegyelmezetten jelentkezik, arcán nagyfokú figyelem, szemével követi nevelőjének minden mozdulatát. Ezek a gyerekek jó kezekben vannak. Korán megtanulják becsülni az egyszerű emberi szavak értékét, s nem egy másodlagos jutalom- tárgynak örülnek, hanem a napról napra gyarapodó, egyre nagyobb sikerrel jobban használható tudásuknak. Csak mesével... Gaál Istvánéknál Szekszár- don, a Mikes utca 5-ben csend honol. A nagyfiú, István — első osztályos — még az iskolában van, kistestvére, a kéthónapos Péter ebéd után most örül a világnak. Az édesanya — aki pedagógus — az ilyenkor szokásos dolgokat végzi. — István rendkívül akaratos volt kiskorában — mondja az édesanya. — Nem hisz- tizett, mint sok más gyerek, hanem nekiállt szívósan küzdeni. Addig mondta, mondta kívánságait, amíg meg nem kapta. — Pedagógus. Jól tudja, hogy sok szülő a gyorsabb megoldást választja. Befogja gyermeke száját egy csokival, fagyival, autóval. — Mi sohasem tettük ezt. Nem volt szükségünk ilyenfajta rossz ösztönzésre. Mi mással, egyvalamivel mindig meg tudtuk fogni Istvánt. — Mi volt az? — A mese. Nagyon, de nagyon szerette, szereti. Ha körülnéz a szobájában, sok könyvet is lát. Mi a mesével ösztönöztük. Ha ezt megteszed, mégegyet mesélünk. Így volt. De a mesével, pontosabban a mese megvonásával fegyelmeztük is őt. Ez jobban hatott, mint bármi más. Nemrégiben összefirkálta az ajtaját. Megmosakodott, megnézte a tévémacit, lefeküdt. Én pedig szó nélkül nekiálltam lemosni az ajtót. Azonnal megkérdezte, hogy miért nem mesélek. Azt válaszoltam neki, hogy édesanyádnak pluszmunkát Okoztál és most azt kell elvégezni. Azonnal hatott. — Péter is szépen cseperedik. Ugyanehhez a módszerhez folyamodik vele is? — Szeretnénk. Egy autóval, tíz forinttal a szeretet, a jó szó, a családi együttlét és a közös öröm nem pótolható. Kár lenne tagadni, hogy az ember életében az egyik legfontosabb ösztönző erő a pénz, persze — kóros esetektől eltekintve — nem önmagában. A pénzt a pénzért gyűjteni szenvedélyét ugyanis nem tudom másnak, mint betegségnek tekinteni. Az emberek többsége azért „hajt” a pénzre, hogy azon szebb és jobb életet vehessen magának, ki-ki igényei szerint. Van aki akkor boldog, ha gazdálkodhat, mások utazásra, könyvre, szórakozásra költik pénzüket. Mármint a felesleget, mert azok vannak többen, akik alapvető dolgokra, lakásra, bútorra gyűjtenek, tehát ezek megszerzése a fő ösztönző számukra. Ez esetben a külső kényszer a gyűjtés, a belső pedig a nyugodtabb. szebb, tartalmasabb élet tárgyi lehetőségeinek megteremtése. E mellett persze sok más belső motívum is lehet ösztönző az életben és annak talán legfontosabb színterén. A belső ösztönzők között lehetnek akár negatív tulajdonságok is, például a hiúság. Lehet, hogy valaki azért dolgozik sokat és jól, mert nem viselné el, ha kifogás érné azt amit ő csinál. Ugyanez motiválhatja az egyéni célokat is, például a presztízsfogyasztás, a tárgyak önmagukért való birtoklásának irányába. Bármennyire nem divatos, azért leírom, hogy az öntudat is lehet belső erő, ami arra ösztönöz, hogy sokat adjanak az emberek önmagukból a munkájukba, a családjuknak, a barátaiknak és ezen keresztül a közösségnek, ha úgy tetszik a társadalomnak. Negatív fogalom a karrierizmus is, de abban, hogy valaki többre törekszik, azért dolgozik, tanul, mert el akar érni ilyen, vagy olyan beosztást, posztot és az ezzel járó anyagiakat, társadalmi megbecsülést, 'igazán semmi kivetni való nincsen. Az embernek természetes igénye, hogy töbhre, jobbra törekedjék, hogy önmaga értékeit másokkal is elismertesse. Vannak, akiket a siker ösztönöz, ami már maga is kétféle lehet. Van akit csak az érdekéi, hogy minél jobban csillogjon az az elismerés, minél zajosabb iegyen a siker. Másoknak elég, ha maguk tudják, hogy ma jobban csináltak valamit, mint tegnap, és megelégszenek azzal, ha csak néhány munkatárs, barát és a család ismeri el a sikert. Vannak emberek, akik a kudarctól félnek, és ezért igyekeznek minél tökéletesebbek Jenni önmaguk, vagy mások előtt. Mindebből következik, hogy a munkahelyi ösztönzés sem nélkülözheti az anyagi megbecsülést, de nem is merülhet ki csak abban. Szinte egyénre szólóan különbözőnek kellene lenni az ösztönzési formáknak. Vannak, akik számára a legfontosabb a bizalom. Ha ezt érzik, minden feladatra képesek. Másokat folyton fegyelmezni kell, hogy saját képességeik színvonalán dolgozzanak. Van aki vigaszra szorul, ha elront valamit, mást olyankor egyszerűen „le kell tolni”. Az ösztönzésnek ezek a formái az emberi szóhoz kapcsolódnak, a másik legfontosabb ösztönző erőhöz. Érvényes ez nemcsak a munkahelyeken, hanem a családban, a közéletben is. Egy jó szó sokszor többet jelent és nagyobb erőt kölcsönöz, mint az egész éves jutalom. Az oldalt készítették: Ékes László, V. Horváth Mária, Kapfinger András, Ihárosi Ibolya, Takács Zsuzsa, Sáringer Márta és Szűcs László János. Bevált a rendelkezés Az őcsényi Kossuth Mgtsz gépműhelyében Bajusz János energetikust arról faggatom, mi jelent ösztönzést a dolgozóknál. A fiatal szakember rövid ideig gondolkozik, majd sorolja, hogy a gépjármű-, illetve traktorvezetők körében legnagyobb hatást a két éve bevezetett, az üzemanyag-takarékossággal kapcsolatos rendelkezés váltja ki. Ezzel ugyanis, mint másutt az országban, anyagilag érdekeltté tették, ösztönözték a gépjárművezetőket. A „zsebbe vágó kérdés” elsősorban a menetlevelek szabályszerű, pontos vezetését követeli meg. Aztán szükséges az üzemanyagtartály zárhatósága és a napi teletankolás is, hogy ellenőrizni lehessen a fogyasztást. Műszaki hiba — üzemanyag elfolyása esetén — rá kell vezetni a menetlevélre, hogy mennyi hajtóanyag folyt el. A termelőszövetkezet az egyéni, illetőleg a közös érdek miatt havonta rendszeresen beméreti a különböző gépjárművek, illetőleg évente egyszer az erőgépek fogyasztását is. A rendelkezés öcsényben bevált. A megtakarításért járó pénzt negyedévenként fizetik ki. Ez azért történik így, mert figyelembe veszik, hogy száraz, illetőleg csapadékos időben más-más a fogyasztás. Beszélgetésünkbe Cselenkó Bajusz János János műhelyvezető is bekapcsolódik és elmondja, hogy a szerelőket érintő anyagi ösztönzés módja jelenleg még nem kidolgozott, de tervezett. Szükséges azonban a jobb minőségű munka végzéséhez. Évente 3—4 kisebb-nagyobb értékű újítást tesznek le az asztalra, illetőleg meg is valósítanak, amelyeket aztán „értékűje alapján” kifizet a termelőszövetkezet. — Az utóbbi időben előtérbe került a környezetvédelem — veszi vissza a szót az energetikus, majd így összegez: — Az ösztönzés mikéntjére keresik a megoldást. a pénzért... „összerendezve mást mutatnak a zoknik” A közönség ereje Két esztendeje érkezett Szekszárdra, a Dózsa NB I- es kosárlabdacsapatához férjével, aki egyben edzőjévé is lett. A két fiatalt, Gábris Katit és Vertetics Istvánt nemcsak várta, de hamar be is fogadta a megyeszékhely sportszerető közönsége. A kosarasok között apró termetű játékostól tudakoltuk, hogy mit jelent számára a közönség, mennyire befolyásolja teljesítményét a pályán. — Azt hiszem, a sportban valamennyiünknek óriási doppingszert jelent a segítő, jó szándékú közönség. Tizenegy éve kosárlabdázom, a BSE ifjúsági együttesében éreztem először az „ezerfejű cézár” ösztönző erejét, később a Ganz-MÁVAG színeiben viszont ez egyszerűen eltűnt. A pályán az a szerencsés alkat vagyok, hogy a rosszindulatú kritikus megjegyzéseket, bekiabálásokat nem hallom meg. A jó szó, buzdítás viszont, ha fél füllel is, eljut az ember tudatáig, vesztett helyzetben is reményt ad, hitet a sportolónak. Erre azonban csak az „igazi” közönség képes, amelyik nem pusztán a játékra, eredményre reagál, azaz nemcsak kívülálló néző. Hogy ki a legjobb buzdítom? Édesapám, aki bár Budapesten él, most is kijön a mécseseimre. A legkritikusabb pedig a férjem — azaz edzőm. Nem Az embernek mindig feltűnik valami. Mindig és mindenütt. Vagy egy-egy alkalommal, vagy folyamatosan. Bevallom, a szekszárdi Korzó Áruházba ahányszor bemegyek, annyiszor tűnik fel, hogy az eladók figyelmesek, segítőkészek. S nemcsak az ismerősökkel, hanem az idegenekkel, fiatalokkal és idősekkel, nőkkel és férfiakkal egyaránt előzékenyek. Orbán Gáborné a női fehérneműosztályon dolgozik. Hol a pénztárban látom, hol meg a gondolák között. A már leírt általános „korzós vonások” mellett megfigyeltem, hogy a pénztárgépet állva kezeli, az oda rendszeresített magas szék nemkívánatos vendég a csöppnyi kutricában. — Miért üldögélnék? — kérdez vissza meglepetten. — A pénztárban nincs folyamatosan dolgom. S ha nincs, akkor árut töltök föl, segítek a vásárlóknak harisnyát, hálóinget választani... Min. dig akad valami. No és eny- nyi mozgás kell is — mosolyog, s már nincs is mellettem. Idős asszonynak mutatja az „őszre való vastag harisnyát”. Orbán Gáborné 1965-ben tanulóként került a Korzóba, illetve annak elődjébe. Szóval ez az első munkahelye. Beosztását illetően pénztáros-eladó, s osztályán gyakorlati oktatója a tanulóknak. Részmunkaidőben, azaz napi hat órában dolgozik. Azért mert Bátaszék- ről jár be, sok időt vesz el az utazás, s nyolcórásként kevés ideje jutna két kisfiára. Hogy mennyi a keresete? Mindennel együtt 2800 forintot vesz fel havonta. — Nem tudnak többet fizetni, s ezt meg kell érteni. Viszont az is érthető, ha egy kereskedő hivatásának érzi, amit csinál, bizony nem a pénzért teszi, amit tesz. Hanem lelki szükségletből. A kasszáért havonta ötven forintot kapok, a tanulókkal való foglalkozásért százat. Azt hiszem, ez nem szorul magyarázatra. Viszont amikor egy öreg néni szól, hogy „Katikám, segítsen megint”, annál jobb érzés aligha van ... Meg amikor értekezleten elismerik az ember munkáját, vagy a főnök megdicsér... Persze, hogy így érzek, a kollektívának is köszönhetem. Mert nálunk az is jó! llmikor minden elkezdődik „Tanító néni, én tudom!”
