Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-09 / 237. szám

1984. október 9. 4- NÉPÚJSÁG Moziban Az olasz ezredes kötéltánca ... . : mmBKm. ' m ...........—---------------------------------------------------------------------------­A z ezredes éppen győzködi az állami szadista gyilkost Amióta megnéztük a mo­zikban a Vizsgálat lezárult, felejtse el!, s a Vizsgálat egy minden gyanú fölött álló polgár ügyében című filmet — ide sorolhatom a Sakál napja című francia filmet is —, megnőtt az érdeklő­désünk a politikai témájú krimik iránt. A terrorizmust, vagy egy esetleges újfasiszta állam­csíny leleplezését témájául választó és feldolgozó film azonnal közérdekű lesz. Ilyenkor pedig már nem­csak a filmesztéták külön­béi áratú kérdése, hogy a mű alkotói e közérdekű téma melyik serpenyőjét — a tar­talmit vagy a formait — tartják fontosnak. A Morris West regénye nyomán Peter Zinner ren­dezte olasz—angol politikai krimi, A Szalamandra ebben a középút. A középszer csak egy es­tére jó. A vetítés idejére az alkotók felállítanak egy konstellációt, amelyet mi el­fogadunk és betársulunk a történetbe századikként, ez­redikként. A Szalamandrá­ban sincs ez másképp. Ebből a szuperprodukció­ból — szereplők névsora: Franco Néró, Martin Bal­sam, Anthony Quinn, Clau­dia Cardinale — egyértelmű végkövetkeztetést sajnálatos módon nem tudunk haza­vinni. Bármennyire is hihe­tő az olasz kémelhárító ez­redes, Don Quijote-i harca a fasiszta puccsot előkészí­tők konglomerátuma ellen, hiába ismerjük fel az őt se­gítő néhány szereplő humá­numának erősségét, azok a motívumok, amelyek egy ilyen vészhelyzetben össze­kovácsolják az embereket, magasztosan, mélyen a lát­vány és a sztárok áldozatá­ul esnek. Mert milyen a kép? Egy tábornokot legyilkoltak, egy másik készül átvenni a ha­talmat. Egy valaha volt kommunista partizánvezér, aki ma jól szituált multimil­liomos — átformálódásáról mit sem tudunk! — össze­szövetkezik kedves ezrede­sünkkel és kezdődhet a sakkjátszma. Csak ... Csakhogy egy fasiszta gé­pezettel szemben egy-két ember programozott akciója esélytelen. A film rendezői pedig ezt az esélytelenséget próbálják nekünk úgy el­játszatni, eladni, hogy azt el is higgyük. Azt még kis jó­indulattal elfogadjuk, hogy az ezredes és az egyik mese­szép ügynökhölgy — mi más lehetne csak, mint luxus kéj nő?! — szerelme a sváj­ci giccsképeslapokon zajlik, azt azonban már nem ért­jük, hogy a diktátor, amikor arra a bizonyos mindent el­döntő szmokingos estélyre megy, miért küldte kimenő­re testőr-keretlegényeit. Peter Zinner filmje vala­mit mégis adott. Franco Nero hibátlan alakítását. De, mint tudjuk, a főszereplő si­kere egy kollektív munka esetén még kevés. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Rádió A közösség ereje Baranyai szomszédunkról, Hidasról készített riportot a Jelenidőben sorozatban Domány András, amelyet vasárnap délután sugárzott a Kossuth adó. Az elhangzott műsor mű­fajának pontos meghatározásán csak most tűnődök egy ki­csit, miután szolgai módon ide másoltam az RTV-újságból, hogy „riport”. Persze az volt, összességében mindenképpen az. Viszont érdekesen építkező riport, mely sok apró inter­júból, kicsiny életképekből állt össze. Hatását a mondandó határozta meg, s csöppet sem hiányzott semmiféle hang­aláfestés, mondjuk gépek zaja, poharak koccanása ... szóval semmi. Hidason — ez pontosan kiderült a műsorból — az emberi kapcsolatok a meghatározóak, azok kötik a községhez és egymáshoz az embereket. S hogy mindez világosan kiderült a vasárnapi harminc percből, ezt érzem a riport legnagyobb érdemének. Mert többen is kimondták, hogy az elmúlt két évben — amikor veszteséges volt az enyvgyár — sem kí­vánkoztak el Hidasról, reménykedtek a változásban, s tet­ték dolgukat. Érdemes — legalább — címszavakban felsorolni néhány „hidasi vonást”, melyeket Domány András vázoltatott fel beszélgetőpartnereivel: sok az újító; a fiatalokat, ha való­ban értenek munkájukhoz, hagyni kell dolgozni; az emberi kapcsolatok nagyon jók; elfogadják a vezetői kritikát; a nemzetiségek együttélése már-már példás ... S még egy hi­dasi „specialitás”: a községi tanács évente négyszázezer fo­rintból gazdálkodik, viszont a társadalmi munka összege 3 millió körül van. A műsor alcíme „Hidasi változások” volt, s hozzá kell tenni, hogy igen találóan. Találóan, mert valóban komoly változást hoztak az utóbbi esztendők a község életében. De ami a legfontosabb, e változások eredője, irányítója és te­remtője nem valami felsőbb erő, valami objektív ok volt, hanem maguk az ott élő emberek. —hm— Könyv Néptáncest Szekszárdon Szép számú érdeklődőt — majdnem telt ház volt — vonzott pénteken esite a Babits Mihály Megyei és Városi Művelődési Központban a szekszárdi néptáncegyüttes előadása. A városi diáknapok programjá­ba beépített népltáncműsor- ban sárközi táncokat láthat­tunk elsőként. A fergeteges férfitáncot nagy taps köszön­tötte. Prick Balázs tekerő­szólója ultán a Fehérliliom- szál című kompozíció, majd szatmári táncok, aztán Sió­agárdi leánytánc, utána pe­dig a Kanászos következett. Mind-mind nagy tetszést vál­tott ki a nézőkből. Zárásként a zenekar dél-alföldi tánco­kat játszott, majd a népi együttes a Tolna megyei szvitből táncolt részleteket. Ä pénteki néptáncesten csak az volt vesztes, aki megijedt az eső­től, és otthon maradt, ugyanis az együttes ismét olyat produkált, amivel ma­radandó élményt nyújtott a népi kultúra ezen ága után érdeklődőknek. Múlt heti bemutatkozásuk után várjuk az október 19-i fellépésit, ahol az Itthon is bemutatjuk című programban a Fran­ciaországban nagy sikert aratott műsort láthatja a kö­zönség. Gabriel Amiras évadnyitó zongoraestje Szekszárdon Nem túlzunk, ha azt mond­juk, hogy igen nagy várako­zás előzte meg Gabriel Ami­ras, magyar származású ro­mániai zongoraművész szó­lóestjét. E várakozásnak va­lószínűleg több dolog is ré­szese: a hangverseny egyút­tal a zenei világnapot is ün­nepelte, azonkívül évadnyitó koncertje volt a filharmóniai nagybérletnek —, hogy csak emlékeztessünk mindezeken felül a Művészetek Háza új­donság-varázsára ... A várakozást jótékonyan stimulálta a kiadott műsor­lap néhány fontos kitétele: a felsőfokú tanulmányokat befejező öt év Moszkvában, Neuhaus professzor kezei között — aki mások mellett Richternek is mestere volt —, azután Dinu Lipatti öröksége Florica Musicescu- nál; nemzetközi versenyek nagydíjai; két konzervatóri­um katedrája, a kolozsvárié és a bukarestié... Szimpatikus, jelentékeny művészt ismerhettünk meg Amirasban. Műsorának in­dító darabja, a Prokofjev d-moll szonáta No. 2. meg­szólaltatása óhatatlanul ma­gán viselte a szovjet mester- iskola kéznyomait, az inter­pretáció mindenesetre fel­tétlenül tudósított erről. Ro­busztus, markáns — de nem durva! — hangütés, energi­kus, kifogástalan technika... Prokofjevnek ez a műve mindössze négy évvel ké­sőbbi keltezésű az első, nyomtatásban megjelent szo­nátánál, de stílusvilága már összetéveszthetetlenül saját. Amiras — amiként ez már az első percekben kiderült — jól érzi magát ebben az energikus világban; a mű és interpretátora közvetítette atmoszférajelentés megbíz­ható, pontos. Hangulatilag némileg enerváltabbnak éreztük a Bartók Szonáta „duhaj-pont­jait”, de a Sostenuto pesan- te rész siratókra emlékezte­tő, magányos deklamációja olyan hőfokon szólalt meg, ami nem hagyott kétséget a művész mély emberségéről, meleg benső világáról, érzé­keny közelítéséről. Mindenképpen vitatkoz­nánk Brahms grandiózus méretű, kis híján fél órán át hömpölygő, székünkhöz szögező f-moll szonátájának műsorba állításával; leg­alábbis itt (Szekszárdon) és most (azaz, hogy ebben a súlyos műsorszerkezetben). Az átlag hangversenylátoga. tónak vélhetően „sok” a műsor nagyobbik felét kite­vő Bramhs-i borongás, in­dulati mélység és sötétség — ezért is szaporodhattak az apró zörejek a székek lábai és a márványpadozat kö­zött ... Nem csupán a ráadás­darab oldó hatása tette, de mindezekkel együtt az egész est összbenyomása mondat­ja velünk, hogy Gábriel Amirast, ezt a kitűnő mű­vészt bármikor, akárhány­szor szívesen látnánk hang­versenytermünk pódiumán. — Dobai — Galgóczi Erzsébet: Vidravas Galgóczi Erzsébet regényei, valóságfeltáró riportjai mindig izgalmat és eseményt hoztak. Erőteljesebbek annál, hogy csu­pán azt mondhassuk: revelációt jelentettek a szellemi életben. Mert nemcsak egy szűkebb, az irodalommal így-úgy, hivatalo­san törődő vagy annak esemé­nyeit figyelő réteg számára je­lentettek valamit, hanem azok számára is, akik könyveit nem olvasták — csak hallottak róla. Galgóczi Erzsébet új regénye, a Vidravas, az ötvenes években játszódik. A vidravas tányér ala­kú, nyeles, gyilkos szerszám, az apró háziállatokat pusztító kis- vadak ellen használják. Ez csípi be a regény hősnőjének, Rév Orsolyának a kezét. A vldravas összecsapódik, s fogva tartja Rév Orsolya kezét, a fogás fáj­dalmas, a kéz vérzik, s .csak a szomszéd tudja nagy nehezen kiszabadítani azt a kezet, mely dolgozik a mezőn, és élelmet, megélhetést biztosít a családnak. A történetet Orsolya szemével látjuk, akit kizártak a képző­művészeti főiskoláról, miután szüleit kuláknak nyilvánították. 1952-t írunk. Egy Győr melléki kis faluban, Orsolyáékhoz kerül egy Pestről kitelepített idős asz- szony, a nemzetközi hírű geoló­gus felesége. Itt talál emberi körülményeket, némi nyugalmat azután, hogy férjét szabotázs miatt előbb halálra, majd élet­fogytiglani börtönre ítélik. Si­mon Pál, a híres vagy Inkább hírhedt MAORT-perben volt vádlott, akit a fél világ megbe­csült emberként, s tudósként tartott számot, s az, aki ’45-ben csak nagy nehezen tudott haza­térni, pedig nagyobb nemzetkö­zi karrier» várt rá, de ő olajat akart keresni és találni leron­gyolódott, elszegényedett hazája számára. Mire kiszabadul a bör­tönből, felesége már halott; Or­solyával való beszélgetéseiből ismerjük meg élete történetét. Orsolya, alig túl a kamaszkoron, így ismeri meg, ml a csengő­frász, s azt is, hogy a szocializ­mus fejlődésével együtt az osz­tályharc Is fokozódik. Reich Károly alkotásai Simontornyán Reich Károly grafikus, Munkácsy- és Kossuth-dí jas Érdemes művész alkotásai­ból nyitott meg kiállítást Fertőszögi Béláné, a me­gyei tanács művészeti fő­előadója tegnap délután Simontonyán, a vár to­ronyszobájában. Babits Mihály Balázso­lás című költeményének illusztrációja. Tévénapló Cseppben a tenger Gondolom, senki sem bánta meg, hogy az elmúlt hét derekán — csütörtökön este — a televízió 2-es műso­rát részesítette figyelmében. Az NDK fennállásának 35. évfordulóját köszöntendő sugározta a televízió azt az öt perc híján négy és fél órás műsorát, mely a ba­ráti nép kultúrájának gazdagságából, hazájának szép­ségéből adott ízelítőt. Igazán érdekesen és színvona­lasan, nem feledkezve meg arról sem, hogy a virág­zó turizmus jóvoltából sokan a viszontlátás örömét is átélve ülhettek készülékeik előtt. Mások pedig talán éppen a 20—30 perces riportok hatására döbbentek rá, hog mennyi lenne még a látni-, megismernivalójuk itt a szomszédságban. Vajon ezt és ennyit akart csak az NDK-televízió estje Fanny Damaschke és Takács Má­ria háziasszonykodásával? Föltehetően ezt és ennyit, hiszen ez nem kevés; cseppjeiben megmutatni a ten­gert. Sokfelé vinni a nézőt, jól gazdálkodva a kimért idővel, csupa olyan kellemessel kínálva meg a befo­gadásra készeket, ami hasznos is, szépsége mellett. Ha azonban rajtam múlott volna, a szabott idő vé­delme nevében kihagyom a 25—30 perces pergő ri- portfűzérből a több, mint másfél órás játékfilm be­mutatását. A szerkesztők lelke rajta, hogy a közepes­nél alig jobb film miatt a műsor végére lanyhult a kezdés jó irama és olyannyira, hogy azon a nemzet­közi hírű Gisella May se tudott segíteni. Igazságtalan lennék? Ne higgyék. Nagyon is jól tudom, hogy poko­lian nehéz négy óra huszonöt percben minden lénye­gest elmondani. Miért tetszett mégis a műsor? Mert Willi Urbanek filmje megmutatta, miért nem szabod kihagyni az NDK-ban járva a pillnitzi kastélynak azt az üveggyűjteményét, mely javarészt névtelen meste­rek bámulatosan szép munkáit őrzi. Miért jelentős a Berlintől észak-nyugatra fekvő rheinsbergi kastély­park, amelyben megállt az idő, mert ma is ugyanazzal ragadtatja el látogatóit, mint amikor építették, az 1700-as évek elején; természetszerűségével. — a — Füst Milán világa Hogyan is vagyunk Füst Milánnal, hol van helye a magyar irodalomban, de akár úgy is kérdezhetjük, van-e biztos helye? Húsz éven át egyetlen könyvére nem akadt kiadó, pedig a legbiztatóbb csillagképek alatt indult pályája, a kortársi vélemények a legna­gyobbnak kijáró jelzőkkel sem fukarkodtak, s az új nem­zedék számos olyan tagja tisztelettel tekintett a mesterre, mint Weöres Sándor. „Életrajzom nincs is, csak munkarajzom’’ — írta A feleségem története francia kiadásának bevezetőjében, mert minden mellőzöttség ellenére is lankadatlanul dolgozott hosszú élete fo­lyamán, regények, drámák, tanulmányok kerültek ki tolla alól, s egy vékony kötet vers, életének valószínű­leg legnagyobb teljesítménye. „Horgaselméjű, s szikár Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Ür,” — írta önarckép című versében, s tisztelői min­dig is ilyennek látták, szemléltetve is, egymás mel­lé állítva arcképét Michelangelo Joel prófétájával. 1948-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, előadásokat tar­tott az egyetemen, majd ismét a hallgatás évei követ­keztek, míg végül élete utolsó 12 évében teljes elisme­rés övezte, megkezdték- összes művei kiadását, s vég­re színpadra kerültek darabjai is. Köztük a Boldogtalanok, amit 1914-ben írt, s bár a Nyugatban megjelent, majd 1923-ban könyv alakban is, de színpadon mindössze kétszer játszották, délelőtti előadáson, 1923-ban. Osvát Ernő a legjobb magyar drámának nevezte, ami valószínűleg túlzás, de az kétségtelen, hogy a leg­jobb magyar drámák között a helye, s méltán esett rá a választás, hogy tévéjátékként a budapesti művészeti hetek egyik jelentős eseményévé váljék. Látszólag naturalista darab, abszurd elemei azon­ban messze előre mutatnak, s a rendező Székely Gá­bor is erre helyezte a súlyt. De ez az abszurditás a nyomorból bomlik ki, Füst Milánnak is egy újsághír adta az ötletet, azt sugallva, hogy az emberi életben elsősorban a szegénység jelenti az abszurdumot, ami nemcsak az életet teszi tönkre, hanem a jellemeket is eltorzítja. Nagy író műve a Boldogtalanok, akinek neve jog­gal került fel a Nobel-díj jelöltjeinek listájára, s az előadás is méltó volt hozzá. Elsősorban a nő szerep­lők találtak bele Füst Milán világába, Gobbi Hilda, Csomós Mari, Pap Vera, Ronyec Mária. Vasárnap este barátok, tanítványok idézték a hor­gaselméjű aggastyán emlékét, Faragó Vilmos, Gábor Miklós, Karinthy Ferenc, Kis Pintér Imre, Poszter György, Somlyó György, akit leveleiben „titkos fiá­nak” nevezett, Szalay Károly, Varga László, Weöres Sándor, s archív felvételről Zelk Zoltán. Tisztes névsor. Weöres Sándor még pályája elején verses levélben tisztelgett a „félelmes dolgok pókja” előtt, „mert olymód élek én, mint tompa kísérteteid” — írta. Legközelebb, apjuk révén is, Karinthy Ferenc és Somlyó György állt hozzá, aki szép könyvet írt ró­la, megmutatva a Füst Milán művészetéhez vezető utat is. Mert hosszú és nehéz út vezet ehhez a magá­nyos művészhez, aki elsősorban arról nevezetes, — még ma is —, hogy mulatságos és dermesztő anekdo­ták szólnak róla. Költészete is, életművének legjelen­tősebb része, nehezen illeszkedik a század magyar lí­rájába, mindenkitől idegen, ugyanakkor éppen ezzel válik tökéletesen eredetivé. Modern, de hosszú vers­sorai mintha az idők mélyéből törnének fel, zsúfolt képei külön világot teremtenek, melyben hatalmas erővel zúgnak szavai. Valami olyasmit hozott a század magyar irodalmá­ba, ami megkülönbözteti mindenkitől, de egyben ma­gányossá is teszi, s valószínűleg ma is több a csodáló- ja, mint az olvasója. Az emlékezők szavai nyomán plasztikusan bontako­zott ki robusztus alakja, pillanatokra őt magát is lát­hattuk, s felejthetetlenül zengtek az öregség klasszi­kusan szép sorai: Hallgas rám, oh ifjúság! CSÁNYILÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents