Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-06 / 235. szám
IO isriÉPÜJSÁG 1984. október 6. Muskátli Carlo Manzoni: A strandon Veneranda úr kopogott a kabin ajtaján. — Mit akar? — hallatszott belülről egy női hang. — Mit akarnék? Át akarok öltözni! — válaszolta Veneranda úr. — Fürödni szeretnék, de ruhástul természetesen nem megyék a vízbe! — De ez az én kabinom, nem az öné — mondta a női hang —, menjen a sajátjába! — Ott már voltam, de ott nincs senki — mondta Veneranda úr. — Hát kinek kellene még ott lennie, ha az ön kabinja? — Tehát a maga véleménye szerint az én kabinomban senkinek sem kell lennie? — Természetesen, magától értetődik —' erősítette meg a női hang. — És ha ott senkinek sem kell lennie, akkor nem mondaná meg, hová menjek átöltözni? — kérdezte Veneranda úr. — Talán csak nem a strand kellős közepére, a sok ember közé? — Mégiscsak a kabinjába kellene mennie — kiáltotta a női hang. — Ha bemegyek a kabinomba, akkor bent leszek — mondta Veneranda —, maga meg azt mondta, hogy abban senkinek nem kell lennie. — Megcsinálhatja — mondta Kocsi mama, aki maga volt a megtestesült öregség. — Megcsinálhatja — ismételte meg Kocsi mama. — Nem hisz nekem, mivel magában sem hisz? Én biztos vagyok benne, ha bemegy az elöljáróságra, magának ítélik oda ezt a lakást, itt a szomszédban. Azelőtt egy ősz hajú özvegyasszony lakott itt. Nem is tudom, mi lett szegénykével. Ügy gondolom, elköltözött a fiához vidékre, gazdálkodni. De maga kiutaltathatja magának ezt a lakást. Maga meg tudja csinálni ezt! — De Kocsi mama, én vagyok Lippainé, akinek a férje meghalt, én vagyok az az ősz hajú özvegyasszony. — A, nem maga az kedvesem. Lippainé szép volt és fiatal. Látja, itt vannak a virágaim, ezeket is én ültettem. Mind-mind, egymagám. Az özvegy elé is ültettem, ide, a folyosóra, mindenhová. Ezeket én gondozom, látja . . . — De Kocsi mama, drága, isten bizony én vagyok Lippainé, és ezeket a virágokat én ültettem. A maga lakása elé is én tettem a muskátlikat a cserepekbe. — Méghogy maga, kedveském? Ebből is látszik, hogy nem maga a Lippainé, mert Lippainé ilyeneket soha nem mondana! — Igaza van, Kocsi mama ... — Én szeretem a virágokat, és Lippainé is szerette, de ő elköltözött vidékre a fiához, és maga nem Lippainé. Lippainé ősz volt, és nagyon szép. — Kocsi mama, én már visszajöttem a fiamtól, és ezután már nem ott fogok élni, hanem itthon. Ez az én otthonom. — Nem, kedvesem, nem hiszek el én ilyen bolondságokat, de maga kiutaltathatja magának ezt a lakást. Az ötemeletes bérház harmadik emeletén két mentősruhába öltözött fiatalember karolva támogatott egy lehajtott fejű örembert. — A Kocsi papa! Kocsi néni, megjött a férje! — örvendezett Lippainé, a szomszédból. Kocsi néni megmerevedve állt, két ökle kötényének két zsebében; dacosan várt. A két fiatal mentős bekísérte az öregembert a lakásába. A lakásban rend volt, tisztaság. Az öregember ruhástól feküdt le az ágyára. — Nem, nem kell szólni semmit a feleségemnek, majd én elintézem. Köszönöm, köszönöm a segítségüket. A két fiatal mentősben felmerült ugyan, hogy mégis szólni kellene az öregasz- szonynak, aki kint állt a lakás előtt, valahogy ilyenformán: „Mamuska, meghoztuk a papát, menjen, nézze meg...” Csak ennyit, nem többet, bár ezt az öregasz- szony természetesen félreértelmezné. Hogy miből látni mindezt? Pontosan nem tudhatja az ember, de ha megpillantja valaki a mozdulatlan nénit, épp elég okot lát a föltételezésre... — Mama, a szobában van a Kocsi papa — súgta az öregasszony fülébe Lippainé, amikor már leszaladtak a mentősök a lépcsőn. Kocsi mama nem mozdult, feldúlt volt és tanácstalan, majd vértelen arca hirtelen megszínesedett, megigazította a haját, és bement a szobába. Leült a férje ágya szélére. Megigazította a párnát a férje feje alatt. Mosolygott. Kicsit, később levetette a férfi cipőjét, és megint visszaült az ágy szélére. Mosolygott. Várt és mosolygott. Az öregember is mosolygott. Csendben. — Föl kéne támasztani a fejem! Hoznál ide egy kispárnát a fejem alá? Az öregasszony kispárnát tett a férfi feje alá, és viszszaült az ágy szélére. Mosolygott. Az öregember is mosolygott. — Tudja, az én öregem bent van a kórházban. Agyvérzése van. Be se engednek hozzá. Megmondta a főorvos: „Kocsi mama, maga ne látogassa a férjét”. Gondolhatja, mi van, ha már megmondják az embernek, hogy ne látogassa a férjét... Maga, persze, még fiatal, maga mindent kibír. A fiatalok mindent kibírnak. Kocsi mama szégyenlősen elpirult és mosolygott. Az öregember is mosolygott. — Hoznál egy kis harapnivalót? — Kenyerem, az van! Köménymagos levesem is van, meg paprikás krumplim, kolbásszal. Képzelheti, az öregem hogy befalná szegényke, de hát azt a főorvos mindentől eltiltotta. — Hozz egy kis paprikás krumplit, mama! Az öregasszony kirepült a konyhába, a konyhából a folyosóra, és elújságolta Lip- painénak, és sorban mindenkinek a hosszú folyosón, hogy egy fiatalembert hoztak a mentők, véletlenségből épp hozzá, a férje helyett. Egy erős, egészséges, vidám fiatalembert, s éhes, akár a farkas... Lippainé ezalatt megmelegítette a köménymagos levest és a paprikás krumplit, egy tálcára kenyeret, szörpöt és kompótot tett, Kocsi mama pedig boldogan vitte az elkészített ételt a szobába. Amíg a férfi evett, Kocsi mama szóval tartotta. Természetesen a férjéről beszélt, válaszként az öregember bólogatott. Kocsi mama mosolygott, az öregember is mosolygott, később föl-föl- kacagtak, időnként jóízű hahotájuk özvegy Lippainét is nevetésre késztette, amikor a muskátlikat megöntözte Kocsi néniék lakása előtt. Dér Endre Leszoktatás A továbbképzésen Margitai Zoltánnal kerültem egy szobába, akiről az egész szakma tudja, hogy egyik cigarettáról a másikra gyújt. Tíz nap és tíz éjszaka nikotinfelhőben — ezt jelentette Margitai. Éppen ezért, amikor elfoglaltuk szobánkat, komoly képpel szóltam hozzá: — Nézd, Zolikám. Tíz nyugalmas nap vár ránk, idegeskedés nincs, itt vagyunk a jó erdei levegőn. Nemhiába itt építették fel ezt a továbbképzési központot. Férfiasán tegyünk fogadalmat, hogy nem gyújtunk rá tíz napig. Hátha éppen most sikerül leszoknunk erről az átkozott bagóról? Zavartan nézett, annyira azért nem ismertük egymást, hogy közös akciót szervezzünk. Mégis így válaszolt: — Komolyan gondolod? Az a helyzet, hogy nekem is megfordult már a fejemben a gondolat, csak egyedül sohasem mertem hozzálátni a leszokáshoz. Féltem a sikertelenségtől. De talán kettőnknek jobban sikerül, majd szemmel tartjuk egymást. Így esett, hogy a következő napon keményen egymás szemébe néztünk: Megszűnik rajtunk a cigaretta uralma. Margitai alig tudott uralkodni magán, napközben többször megindult a keze a cigarettásdoboz felé. (Ügy döntöttünk, lélektanilag jobb, ha nem zárjuk el a bűnbe vezető utat. Hadd érezzük, csak magunkon múlik, hogy nem szokunk vissza.) Elég volt ránéznem, s máris ökölbe szorult a keze: kitartunk, a dohány nem tör át! Este a kétágyas vendégszobában kényelembe helyeztük magunkat. Margitai elővette a cigarettát és a gyufát, s kirakta a szekrényére. Már-már a szájába vette, amikor gyengéden rászóltam: — De Zoli! — Nagyon szégyellte magát. Mint mondta, egy pillanatra elfeledkezett fogadalmunkról. Az előadásokon nem volt szabad dohányozni. Ezért a bagósok már alig várták a szünetet. Egy délelőtt Margitai eltűnt a szemem elől. Véletlenül láttam meg a távolból, az intézet kis parkjában. Szájában cigaretta füstölt. Magasra' emelt kézzel fenyegettem meg. Zavartan kikapta szájából a büdös rudat, eldobta és eltaposta. Valahogyan helyre kellett billentenem a lelki egyensúlyát. Másnap vásároltam egy doboz cigarettát, s amikor a számba vettem, és gyufa után kotorásztam, diadalmasan csapott le rám: — Hohó, barátocskám! Nem úgy verik a cigányt! Ha nekem nem szabad, neked sem! Zavart mosollyal, mentegetőzve raktam vissza a cigarettát a csomagba. Így ment ez nap mint nap. Vitézül megálltuk, hogy nem gyújtunk rá. Mert Margitai szenvedett, láttam rajta, noha szégyellte mondani. Nem ment a fejébe, hogy én különösebb megrázkódtatás nélkül tűröm a nikotinelvonási tüneteket. De büszkesége nem engedte meg, hogy kérdezősködjön, hogyan csinálom. Elérkezett a továbbképzés utolsó napja. Margitai dicsekedett a többieknek: — Gyerekek, leszoktam a cigarettáról. Együtt csináltuk G.-vel. — Na, ne hülyéskedj — mondták neki — G. sohasem dohányzott. Margitai megsemmisítő pillantást vetett rám. Dühtől reszkető kezekkel feltépte a cigarettásdobozt és rágyújtott. Azóta, ha találkozunk, tüntetőleg elfordítja a fejét, és nem köszön. GŐZ JÓZSEF — Na most már elegem van az egészből — rikácsolta a női hang —, csináljon, amit akar! — Én se értek egyáltalában semmit — zsémbelt Veneranda úr —, az előbb azt mondta, hogy a kabinomban nem lehet senki, vagyis akkor én sem lehetek benne. És ha nem lehetek a saját kabinomban, akkor melyikbe menjek? Kint semmi esetre sem öltözhetek át. Tudja, hogy maga nagyon fura alak!? — kiáltott Veneranda úr, és nagy fejcsóválás közepette dör- mögve távozott. Zahemszky László fordítása Győrffy Csaba: Mert visszajön Mert visszajön, aki elmegy: tékozló fiad megtalál. Melegedne, ha didereg, befűtesz-e, Édesanyám? Hoz majd ezer rózsabimbót, öledben kinyílnak talán, egy hull csák ki karjaidból, melyik lesz az, Édesanyám? Évek dús hava hajadon, térdére ül-tet a halál. Könnyeid miért takarod? Felszárítom, Édesanyám. Tandori Dezső: „Szép idő volt, hőfok és szél...” A Hol vagytok... nótára Fél öt óta csinálom, most este nyolc, mondja, és még nem pihentem egy percet sem, most keverem nekik a kosztot; gyorsan búcsúzom, telefonvégről. Följegyzem, mi történt nálunk is ma. és hogy hetek óta mi volt ez a szaladgálás, látszólag merőben céltalanul, az egyik kórházból, a másikba, vizsgálatok alagsoraiba a vízelvezető és vízfelvezető csöve közt; és ahogy a konyhánk falából egyszerre zuhogni kezdett valami lé, átbugyborékolva a mosogatón; és ahogy napokig attól féltünk, végül mi hoztunk haza valami fertőzést a sok vérvétel és szövetminta és edény és ide fel és jöjjön holnap megfejtésre- se-jó keresztje-se-rejtvény rácsozatából; és ahogy az összetört madár ide-oda dőlt a kezünkben, és fedélzet- mesterileg talpon voltunk, éjszaka infralámpáztuk, aztán másfél nap múlva hirtelen elkezdett maga enni, és most csak mozgássérült; meg ahogy az egyik ilyen hajnali vizit során láttunk valakit, aki a Mozgássérültek Fáklya Játékáról jött meg, s a professzor gratulált neki, majd a tévében láttuk viszont: ahogy egy másik madár nem dőlt se jobbra, se balra, csak meghalt, fogtam a kezemben, izzó hőben lámpáztam volna vissza belé az életet; nem; de nemsokára találtunk egy másikat, azt valaki annyira kérte, nem tudta etetni, visszakerült hozzánk, most már nehezebb megválni tőle, de... és de... igen: „Mindeközben de szép idő volt”, írtam a földkerülő hajónaplóba, melyet majd egy születésnapi hajmosás közben el is olvasok „hőfok és szél, és — újra újra. ..” Zelk Zoltán: Groteszk Ennyi gonoszság! Vagyonánál csak szívtelensége és gőgje nagyobb. S úgy tekint széjjel, mintha kérkedne: „A gonoszság remekműve vagyok!” • Faragd csak le azt az egy szótagot, s hegyezd, hegyezd a csorba rímeket! Az sem baj, hogyha nyelved lógatod,' csak tessék a mesternek éneked... • Két galamb szárnyal a város felett, bukfencet vetnek, mint a gyerekek. Szárnyaikról a napfény úgy csorog, mint gyermek tenyeréből a homok. (A költő kiadatlan verse 1934-ből.) Csanády János: Otthonok Ferencváros sötét utcáin bolyongva leltem ködben kihalt otthonomra; a házak ablakszeme úgy világít, mind melegbe zártan engem áhít, kit beton-odú vár, vár a magány; agyamban jövő-káprázatokkal nyúlok végig a pókhálós vaságy matracán, de bévül csalogány szól idegen otthonok között, és nem fázöm, forró a vérem zubog 16 éves gyermekségem falai közt, a verőér-csomók működnek, mint a világegyetem törvényei — nem hagynak el, boldog álommal köszönt a reggel, mely, mint jövő, a végtelenbe tárul, s letörli a gondot fia homlokárul. Két sör és egy házmester Teljes a csúcs a Baliato- non. Csörögnek a kések, villák, poharak a vonyarcvas- hegyi Tulipánban. A pincérek, mint dolgozó hangyák, futkorásznak ide-oda a nyüzsgő vendégbolyban. A sarokban sörei mellett kucorgó Berci így morfondíroz magában: „És ha meglépnék fizetés nélkül... ?” S már hívja is a pincért: — Minden rendben, öregfiú? — kérdi Itőle csapongó könnyedséggel. — A vendégek nem túl pimaszak? Csurran-csöppen azért borravaló? A feleséged nem gyenesdiási véletlenül? Ugye! Mindjárt gondoltam! Micsoda véletlen! Magam is gyenesdiási vagyok. Fura, nem, hogy épp itt kéül találkoznunk ... ? Berci föláll, hanyag mozdulattal helyére- pöccenti a széket, kezet nyújt a pincérnek, s indul a kijárat fele. — És a két üveg Balatoni? — szól utána a pincér. — Az imént fizettem ki önnek, emlékezzék csak! — Bizonyára hibbant kicsit — dörmögi a pincér. — Legyen boldog a két üveg sörével! — s kiüríti a hamutartót. A jelenetet figyelte egy farmeres fiú. „Ugyan én meg miért fizetném ki a házmesteremet?” — ébred föl benne a felelősségtudat. És már hívja is a pincért: — Mondd, öregfiú, minden oké? És a vendégek nyugisak? Van elég jatt? — Semmi rosszat nem mondhatok — feleli —, C9ak épp az előbb maradtam hoppon két sörrel, de többet ilyen nem lesz ... A farmeres hideg nyugalommal indul a kijárat felé, s közben hátraszól: — Viszlát, haver! A pincér nyomban utána veti magáit. És mielőtt szóhoz jutna, így kiált föl a farmeres: — Ja, igaz is, milyen feledékeny vagyok! Nem adlta oda a visszajáró pénzt! Grabócz Gábor Kuti Horváth György: Szeptember A nap még mélán ráragyog az aranykontyú fákra szelek tengelye nyikorog utak barázdájába Pacsirták csőre megremeg dalt mímel valahány még s ezüst avarban zengenek tücskök nyár-ráadásért Temérdek virág-lázadó szirom-dárdája csorbult keretekben már a támadó enyészet gyomra mordult
