Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

a Képújság 1984. október 6. A krónikás, jelen esetben e sorok írója azért ült gép­kocsiba, hogy megtudja, il­letőleg bemutassa, mennyit változott a tanyai, vagy ahogy mifelénk ismertebb, a pusztai élet az elmúlt negy­ven esztendőben. Az úticél Okrád-puszta voltt. Bizonyá­ra olyannyira ismeretlen a név, hogy még a földrajzta­nárok sem mindnyájan tud­ják elhelyezni a glóbuszon. Ez nem is véletlen, hiszen Greenwichtől annyira kelet­re van, hogy ritka az a tér­kép, amelyik jelöli. Ha még­is — és miért ne? — pontos meghatározást kellene adni róla, akkor figyelmen kívül hagyva az északi és déli szé­lességi, illetőleg hosszúsági fokokat, a legpontosabban úgy tájolhatnánk be, hogy Okrád Tolna és Lomogy me­gye határán, az Iregszemcse —Értény—Tengőd községek alkotta háromszögben talál­ható. Közigazgatásilag Ireg- szemcséhez tartozik. * A székhelyközség taná­csán — az elnök és a vb- titkár távollétében — a né­pességnyilvántartóból csak annyit tudunk meg, hogy a puszta Iregszemcséhez tarto­zik, 14 család lakja, a Tamá­si Állami Gazdaság II. szá­mú kerülete, ahol a gépmű­hely és a szarvasmarha­tenyésztés ad munkát és ke­reseti lehetőséget. Ismereteinket kibővíteni indulunk tovább. Iregszem- csét elhagyva, a Somogy me­gyei Tengőd felé tartva, egy­szer csak tábla jelzi az irányt: Csehi. Szilárd bur­kolatú úton robogunk a jel­zett településre, amelynek „központjában” az újabb irányjelző Okrád felé mutat utat. A kövesút továbbvisz, és egyszer csak a barna há­tú földek között a távolban, a lombjukat hullató jege­nyék mögött, megpillantjuk az egykori cselédházakat, a mai szolgálati lakásokat. Átrobogva a településen — a szilárd burkolatú út vé­gén — a gépműhelyhez érünk , ahol szorgos kezek javítják a különböző korsze­rű mezőgazdasági erő-, il­letőleg munkagépeket. Egyik oldalsó műhelyben Németh Gyula gép jármű-villamossá­gi szerelővel, aki 17 éve „ke­rült át” Dalmandról, beszél­getünk. Tőle tudjuk meg, hogy tizenkét szerelő — akiknek néha néhány tabi szakmunkásképzős tanuló is segít — javítja a közös gaz­daság gépeit. A „mi válto­zott iaz elmúlt tizenkét év alatt?” — kérdésünkre ha­marosan választ kapunk. — őszinte legyek? — kérdezi Németh Gyula, majd meg is állapítja: — Annak ellenére, hogy a lakások, meg a mű­hely is ugyanaz, fejlődés van. Aztán elmondja, hogy a kövesutat — ami nemcsak Iregszemcsével, hanem Hé- kút-pusztával is összeköti őket — 1967—68-ban építette a gazdaság. Azóta naponta háromszor „bejár” a Volán­busz. Ez kevésnek tűnik ugyan, de mégis lényeges eredmény. — Az iregszem- csei tanács a buszjáratok megszervezése mellett kiala­kított egy gázcseretelepet is — közli beszélgetőtársunk aztán vált: — Két éve in­dult be a bolt. Előtte a ta­bi áfészé volt, most a tamá­si Kop-Ka üzemelteti. Rend­szeresen kapunk hentesárut, ami a Tamási Állami Gaz­daság vágóhídjáról kerül ki, de az alapvető cikkek is megvásárolhatók itt, hely­ben. A további beszélgetésből újabb információk, újabb eredmények „derülnek ki”. Megtudjuk, hogy az átalakí­tott egykori cselédházak előtt mindenütt betonjárda vezet, szinte mindenkinek van te­levíziója, rádiója, és az Ireg- szemcséről kijáró kézbesítő­től — 2—3 család kivételé­vel — mindenki megkapja a megrendelt különböző napi-, illetőleg hetilapokat. Az es­ték ugyanúgy telnek — leg­alábbis Némethéknél, de több más szorgos családnál is —, hogy munka után a háztáji, „utána tisztogaló- dás”, majd tv-nézés követ­kezik. — Egy időben volt olyan — közli beszélgetőtár­sunk, hogy a tanács és a gazdaság szervezésében min­den második héten filmet nézhettünk Csehiben. Először egy egészségügyi, utána egy játékfilmet vetítettek. Az utóbbi időben ez sajnos el­maradt. Hogy miért?... Nem tudom... Németh Gyula, aki Okrád- pusztán megtalálja a számí­tását — 24,50 forint az óra­bére — elárulta azt is, hogy változik a település lakóinak összetétele. — A mozgás eb­ben az évben indult meg jobban. Főleg a szarvasmar­ha-telepen dolgozók mennek el — állapítja meg, aztán tippet ad, keressük meg Frank János bácsit, ő majd többet tud mondani, hiszen a település legidősebb embe­re. Frankékhoz tartva a volt cselédház első részének ud­varán Orsós Vendel réve­dezik az őszi napsütésben. Kérdésünkre nem is ő, ha­nem a ház ajtajában álló — hatodik gyermekét váró — felesége válaszol. Orsósékból ömlik a panasz, mondván, „vizes a ház, úgy néznek ki, mint a putrik, négy év óta csinálják már az ablakot, de nem kész, bezzeg a felső so­ron fürdőszobás lakások van­nak, és azokat az újonnan érkezőknek adják.” — Nézze meg, micsoda gaz van itt és nem kapálja le senki — mondja Orsós Vendel. A vá­laszunkon elgondolkozik: — Igen, én is lekaszálhatnám, meg az ablakot is befóliá­zom majd... Beszélgetünk, Orsósné az elsőhegedűs, a szomszédasszonyok a kontrá- sok. A dallam lekottázható, de a szöveget nem tűri a nyomdafesték. Így hát to- vábbállunk. Frank Jánosék portája — a gondozott kerttel — mesz- sziről kirí a többi közül. A házigazda — megtudakolva jövetelünk célját — a kis­kapura dől és úgy emléke­zik: — 1943-ban kerültem Ok- rádra fogatosnak, ami akkor Konfer báró birtoka volt. Huszonkét mázsa búza, négy kiló szalonna, meg két kocsi ágfa volt a bérem, öten vol­tunk testvérek és együtt lak­tunk az apámmal, anyám­mal, meg az öregapámmal, öreganyámmal. Ezt a jöve­delmet kellett ennyifelé osz­tani. Negyvenötben az orosz frontra kerültem, hadifog­ságba estem és csak negy­venhétben jöttem haza. Kap­tam 6 hold bérletföldet és azzal foglalkoztam ötvenket­tőig. Akkor alakult a Ten­gődi Állami Gazdaság, és én beléptem. Fogatosként dol­goztam nyolcvanig, nyugdí­jazásomig... A Tengődi Állami Gazda­ság után az iregszemcsei kí­sérleti intézet, majd a Ta­mási Állami Gazdaság lett a gazda. Ezt Frank János bá­csi így foglalja össze. — Mi nem mentünk sehova, csak a menyasszony változott. Változott bizony, de nem­csak a menyasszony, az élet is. A régi petróleumlámpá­kat, mécseket 1956—57-ben „eloltotta” a villany. A pusz­ta központi kútja helyett hidroglóbusz adja a vizet. A régi 5 forint fertálypénz he­lyett — amit több felé el kellett osztani — most tisz­tességes jövedelem van. Nincs már későn és korán... eltűntek a közös konyhák, a szoba-kamrás lakásokból kétszobás otthonok lettek. „Arra föl minden lakás für­dőszobás már”. A konyhá­kért, a háztáji mindent meg­terem. Frank János is fel­nevelte gyermekeit, mind­egyiknek szakmát adott a kezébe, ök már másutt bol­dogulnak. Üj kérdés furakodik elő: — Ki tette jobban, aki el­ment, vagy aki maradt? Frank János igent se, nemet se válaszol. * Dél körül jár az idő, ami­kor az italbolt elé érkezünk. Keserű Ferencné bolt-, ille­tőleg italboltvezetőt békésen sörözgetők társaságában ta­láljuk. Miután ő is megerő­síti a már hallottakat, hogy az alapvető árucikkekből nincs hiány, a forgalomról faggatjuk. Az „élelmiszerből vagy italból” fogy-e a több? — kérdésre egy „nem tu­dom” a válasz. Üjabb kér­dés : — Mennyivel nagyobb az italbolt forgalma, mint a boltté? — nem tudom — fe­leli — mivel a kettőt együtt számoljuk. Akaratoskodom: — Mennyi a két egység havi összforgalma? — Százhet­vennégyezer — hangzik a válasz. Az italbolt előtt a tengődi Soós Lajos, aki húsz évig futó fogatosként dolgozott Okrádon, helyettünk összeg­zi a tapasztalatokat: — Na­gyon sokat változót itt az élet az elmúlt esztendőkben, ösz- sze sem lehet hasonlítani a jelenlegi életkörülményeket a régivel. A gazdaság jó kere­setet biztosít és mindent megad... A gondolkodásmód­ban is jelentős változás kö­vetkezett be. Hogy miért cserélődik Okrád népe?... Azt hiszi, hogy itt más, máshol megint más. ÉKES LÁSZLÓ Fotó: Kapfinger András ITALBOLT Soós Lajos: — A gazdaság jó keresetet biztosít z önkiszolgáló étteremben állva pacalpörköltét evett. Mellette magas, sovány férfi kanalazott va­lamit. Teld szájjal, mintha csak magában beszél­ne, megkérdezte a fiatalembert: — Szereted a pacalpörköltét? A fiatalember felkapta a fejét, a férfira pillantott: — Hozzám szólt? — kérdezte. — Ügy láltom, szerelted, ha annyira falod... — Megeszem — mondta a fiatalember, és magában ar­ra gondolt: — A fene egye meg, csak úgy fogja magát ez a ronda pasas és letegez. Gyorsan bekapott még néhány falatot, de már elmenit az étvágya^ és mintha a férfi ott se lenne, kiment a he­lyiségből. Szólni nem mert még kifelé jövet sem a ba­rátkozni próbáló férfinak, de magában egyfolytában füs­tölgőit: bárki belétörölhefti a ilábát, és ő kénytelen az ilyen megaláztatásokat elviselni, mert nem elég erős, hogy az ilyen pasikat szájon vágja. A New York Palota homlokzatán megnézte, hány óra van. Egészen háltrahajltatta a fejét, hogy a járda szélé­ről láthassa a magasban kivilágított órát. Fél tizenegyet mutatott. Eszébe sem jutott, hogy még föntebb, sokkal magasabban ott ragyognak a csillagok. A nagyváros fé­nyei rövid idő ailaitt annyira elkápráztatták a szemét, hogy leszokott a csillagok észrevételéről. Korai volna lefeküdni — gondolta. Sétálgatott, néze­gette a itarka fénylő kirakatokat. Nyári estte volt. Még viszonylag sokan jártak-keltek az ultcán. De mindenki sietett, ment haza'. Kát feszülő triikójú lány jött vele szemben vihorászvai Megfordult, sokáig bámult utánuk. Minden fiatal lány tetszett neki, és nincs az az érték, vagy csoda, amiit fal ne áldozna azért, hogy meztelen valójukban láthassa azokat a trikó alatt Itünitető lánybüszkeségekeit. Dehát neki, az üzemben a legalacsonyabb bérű segédmunkás­nak sem értéke, sem csodája nem volt. A Wesselényi utcánál befordult a Nemzeti Színház fe­lé. Az utca homályosabb volt, mint a körút. Egy orto­pédüzlet kirakata előtt megállt. Sokáig nézte a gipszből öntött eltorzult lábfejeket. Különösek voltak. Inkább em­lékeztettek tuskókra, minit emberi lábak lenyomatára. — Ilyen lehet az én anyám lába is — gondolta. Az Almási ítéren leült a padra. A szobor érdektelenül nézelődött az üres téren. Sok szerelmespárt láthatott már — tűnődött a fiatalember. Esténként sokszor gunnyasz- tott itt valamelyik pádon. Ha összemelegedett párocskát látott, hátat fordított nekik, nehogy azt higgyék, őket fi­gyeli. Volt úgy, hogy éjfélig is elüldögélt, teljesen üresen. Most sem gondolt semmire, csak levegőzött. A szállását utáltai. Ágyrajáró volt az egyik közeli ut­cában. A szoba-konyhás lakásban öten laktak. Az öreg­asszony a konyha végében aludt, nekik a szobában ve­tett ágyat. A másik három szobatársát alig ismerte. Ta­lán kétszer találkozott velük, amikor véletlenüli koráb­ban hazavetődött. A többiek éjszakai bagolynak hívták, és különös, sö- té»t fickónak tartották, ök valamiképpen berendezked­tek a szálláshelyen. A konyhában mindegyiknek vcdjt lá­basai, a szekrényben retesze, a szekrény tetején kofferjai. Neki az égvilágon semmije, csak a rajta lévő ruhája, meg néhány darab fehérneműje, amiit az öregasszony mosótit. Idegennek érerte magát itt a nagyvárosban. Annyira idegennek, hogy néha már fizikai fájdalmat érzett. Még­se menjt volna haza. fl nagykorúság első napja özvegy anyja együtt élt öreglány nővérével. Nemrég a bátyja is hazaköltözött, miután elvállt. Bánaltában ré- szegeskedeltt. Az anyja szidta, napirenden volt a vesze­kedés. A fiatalember szerette őket, de irtózott a mara­kodástól. Itt a városban sem találta a helyét. Bizalmatlan volt, nem tudott, nem merít barátkozni, oldódni. A munkahe­lyén is inkább az idősebb férfiakkal tudott jól elbeszél­getni, mint a vele hasonszőrűekkel. Az éjszakai sétákat szerette. Senki nem szólt hozzá, ő se törődött senkivel. Néha ábrándozott. Arra ^gondolt, milyen jó vdlna, ha ideülne mellé a padra egy lány, és beszélgetnének. Elmondaná neki, mire gondolt, mit érez. Biztos volt benne, hogy egyfdlyltában tudna beszélni, sza­vaival teljesen megszédítené a lányt Máskor meg arra gondolt: meg se szólalna, csak nézné a lány két fénylő, nagy szemét, és boldog volna. Elszundftöttt. Léptekre riadt. — Jó estét — köszönt rá valaki. A rendőr volt. — Jó estét — köszönt vissza a fiatalember. — Mit csinál: itt? Nincs lakása? — De van. — Hát akkor mért nem megy haza? — Nincs kedvem. Négyen vagyunk egy szobában — magyarázkodott a fiatalember —, és ha lefekszem, min­dig olyan nehéznek érzem magam..., mintha rám ülne a ház. A rendőr figyelmesen megnézte. — Mit dolgozik maga? — Kőbányán vagyok segédmunkás. — Na, nekem mindegy. Van egy szál gyufája? A fiatalember megrázta a fejét. — Hát minden jót — mondta a rendőr, és kényelmes Léptekkel elment. A fiatalember egy kicsit még üldögélt, aztán felállt, és elindult át a téren, haza, a gezarolszagú házba, a fülledt- büdös lakásba, ahol az irtószereket a poloskák már táp­szer gyanánt fogyasztják. Az utcában, ahol lakott, az egyik ház pincéjében Pa­tyolatüzem dolgozott. Éjjel is ment a munka. Mindig megállt a kivilágított ablakok előtt és nézelődött. Az assszonyök gyors mozdulattal vasaltak. Párás, meleg levegő tódult ki a befelé nyíló ablakokon. Az egyik nő észrevette az ácsorgó fiút. Nevetve kiálltait át munkatársnőjének: — Megjött az éjszakai látogatónk. Nevettek. — Nem jön be vasalni? — kérdezte az egyik. A fiatalember mosolygott. Az előbbi nő kiszóit: — Nézze már meg, hány óra van... Olyan lassan te­lik az idő. A fiatalember feje fölött, vasgerendára szerelve, nagy óra világított. — Mindjárt fél egy — szólt le. — Én a maga he/Lyében akkor már inkább durmol­nék ... Nem veri meg az anyja? A házmester dörmögve fogadta a köszönését. A fiatal­ember felcaplatott a harmadik emeletre. Közben a vil­lany kétszer is elaludt a nagyon takarékosra állított au­tomatának köszönhetően. A hirtelen sötétben a követ­kező emeletig a falat tapogatta. Óvatosan nyitotta ki a konyhaajitót. — Károly? — riadt fel az öregasszony. — Én vagyok. — Levele jött. Odatettem az ágyára. Ritkán kapott levelet. Feltépte a borítékot. Villanyt nem akart gyújtani, kihajolt az ablakon és a szomszéd lakás ablakából1 kiszűrődő fényben olvasta az anyja egye­netlen sorait: „Kedves fiiam, mi jól vagyunk és azonkép- pen kívánjuk neked is. Tizennyolcadik születésnapod al­kalmából azt kívánom, hogy legyél nagyon boldog. Gye­re majd haza.” A fiatalember leült az ágyára. El is feljetette, hogy ma van a születésnapja. Hirtelen rádöbbent: mától fog­va nagykorú. — Ha valamit cselekednék, már szigorúbban ítélné­nek meg — gondolta, és úgy éreztte, nagyon fáradt. — Ez hát ,a nagykorúság — suttogta. Kicsit hatlgatódzatt. A többiek egyenletesen szuszog­tak. Emberek, akikkel együtt élek, de akikhez nincs közöm — gondolta. A házban csendes volt minden. Gyorsan levetkőzött és lefeküdt. Fekvőhelye az ablak­nál volt Bámulta az eget. Bejöttek hozzá a csillagok. A szomszéd lakásban kialudt a fény. — Na, lefeküdt a pincér is — gondolta, és beleteker­gőzött a takaróba. Kényelmetlenül érezte magát. Rette­netesen szeretett volna most beszélgetni valakivel. El­mondani, hogy csalódott a nagykorúság, a hivatalos fel­nőttség első napjában. Okrád-nuszta nenwen éve Fejlődés van — mondja Németh Gyula

Next

/
Thumbnails
Contents