Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-16 / 243. szám

1984. október 16. Ur Képújság Moziban Gandhi A hosszú, romantikus film­beli történet az 1890-es évek­ben, Dél-Afrikában kezdődik. A hinduk hátrányos megkü­lönböztetése ellen békés esz­közökkel fellépő Gandhit és követőit jókora fütykösökkel terítik le a dél-Afrikai fehér rendőrök. Ezeket a képsoro­kat majdhogynem össze lehet téveszteni a közelmúlt hetek­ben a tévé-híradóban látott, a fekete földrész déli csücs­kéből érkezett tudósítások­kal. Ott ugyanolyan hosszú botokkal verik manapság is a jogaikért tüntető színes bőrű­eket. Erőltetett az asszociá­ció? Vagy Dél-Afrikában semmi sem változott az el­múlt közel egy évszázad alatt? Ami a faji megkülön­böztetést illeti, nem sok. De hiba lenne, ha csak erre gon­dolnánk, elvégre a Nagy Mahatma, a Nagy Lélek po­litikai ténykedésének elsőd­leges színtere mégiscsak In­dia. Márpedig ott elérte cél­ját „az indiai kis ember”, ahogy a korabeli angol film­híradóban titulálták Gandhit, aki valóban nem volt szál­fa termetű, de kis embernek nevezni csak jó adag politi­kai elvakultsággaíl lehet, le­hetett. Elvégre oroszlánrésze volt abban, hogy egy világ­birodalom meghátrátnd kény­szerült az éhhalál szélén tengődő indiai tömegek előtt. Mert kiszámítható ugyan, hogy százezer -katona és hi­vatalnok nem képes szembe­szállni háromszázötven mil­lió ember akaratával, de a politika mégsem pusztán ma­tematika kérdése. Azon per­sze lehet meditálni, hogy India Gandhi nélkül is el- _ nyerte volna-e függetlensé­gét, — de az biztos, hogy nem akkor és nem úgy, amikor és ahogyan — nem utolsó­sorban az ő filozófiává kris­tályosodott nézeteinek alap­ján. Ezek a nézetek máig él­nek és hatnak, erényeikkel, tévedéseikkel együtt. Sajnos sem most, sem annak idején nem lehetett mindent megol­dani az erőszakmentesség­re épülő passzív ellenállással. Szomorú és intő példa India és Pakisztán kezdettől meglé­vő ellentéte, amely már véres háborúba is torkollott, vagy azok a vallási és egyéb za­vargások, amelyek régóta a hírügynökségek jelentéseinek állandó témái. Ebben a jegyzetben eddig többnyire csak a film cse­lekményének történelemi, po­litikai hátteréről volt szó. Márpedig a „Gandhi” első- során művészeti alkotás, amelynek van rendezője, operatőre, írója és nem utol­sósorban vannak a történe­tet megelevenítő színészek, meg a statiszták százezrekre rúgó tömege. Róluk, munká­jukról csak az elismerés hang­ján szólhatunk. A film ta­valy összesen nyolc Ősz kár­díjat kapott. A rangos nem­zetközi ed ismerd súlyának túlbecsülése nélkül is el­mondhatjuk, hogy joggal. Megnézni azonban mégsem ezért érdemes, hanem első­sorban azért, mert szemléle­tes módon gazdagítja törté­nelmi ismereteinket, és azért is, mert a benne felvetett gondolatok — gondok — saj­nos >ma majdhogynem aktu­álisabbak, mint valaha. Indi­ának talán új Gandhira vol­na szüksége, hogy megerő­sítse a nemzeti egységet, amely egyébként soha nem volt teljes. Az alkotók természetesen csak egy film elkészítésére vállalkozhattak. Ez viszont olyan, hogy joggal feltételez­zük róla, az indiai tömegek­re gyakorolt hatása jelentős. És ha nem is ekkora mérték­ben, de ez vonatkozik min­denkire, aki a világ bármely pontján, rá szán három és fél órát, Nem kell csalódnia. — gyuricza — Könyv Egy történelmi esszé Száraz Györgyöt, mint úgynevezett kényes kérdé­sekkel foglalkozó tanul- niümányírólt ismeri a közön­ség. A tábornok című törté­nelmi esszéje folytatásokban jelent meg a szombathelyi Életünkben, most ennek 1933-ig megírt részét adta közre a Magvettő Kiadó. A történet főszereplője Pálffy György, a népi demokrati­kus hadsereg első táborno­kainak egyike, a Rajk-per másodrendű vádlottja. Szá­raz György műve nem egy­szerűen Pálffy (Oesterreicher) György életraj za, hanem korfestése annak az időszak­nak is, melyben a tragikus sorsú magyar kommunista élt. Ha csupán életrajzot kí­vánt volna írni Száraz György, nyilván már készen lenne vele, de az a szándékai, hogy széles tablóit adjon, számos meűilékszál gomolyí- tásába kényszeríti. A nagy tehetségű katonatiszt előltt a Honthy-hadseregben szép felemelkedés áHt, s ő éppen 1939-ben lép ki a hadsereg­ből, holott sváb származá­sát a német expanzió előre­törésével jó eséllyel használ­hatta volna ki. Menyasszo­nya nem árja származására hivatkozva hagyja ott a fel­emelkedési lehetőségek szín­terét, s indul el azon az úton, mely végül meggyőző- déses és harcos kommunis­tává teszi. A tragikus vég csak jelzésekben van jelen, a kezdet, s az a környezet, mely Páíffyniak terepe volt, viszont annál sokoldalúbban. Száraz figyelme szinte min­denre kiterjed, sok olyan történelmi tényt tudhatunk meg tőle, ami talán nem is tartozik közvetlenül Pálffy sorsához, csupán őseiéhez. Sokszor már azt hinnék, fe­lesleges, de később döbbe­nünk rá: ez is Magyaror­szághoz, ez is a mi népünk történetéhez tartozik. A fiatal Gandhi a dél-afrikai fajüldözők börtönében Rádió r Élményekkel teli hatvan perc Pódium Sárga kesztyű A Szovjet Irodalom vidám estje A Szovjet Irodalom című folyóirat, a Radnóti Színpad, valamint a Babits Mihály művelődési központ és a Lapkiadó Vállalat közös iro­dalmi estet rendezett ,a szov­jet irodalom vidám írásai­ból válogatva. Bár az est klasszikusokkal kezdődött, Majiakovszkij-versekkel és Ilf-Peitrov vidám írásával folytatódott, a műsor nagyob­bik felét a kortársi derű töltötte ki. Igazi közéleti hu­mor jellemzi a mai szovjet irodalom elgondolkoztatóan szórakoztató részét, s a szek­szárdi Teátrum Presszóit megtöltő közönség szívből derült az élet visszásságait pellengérre állító rövid írá­sokon, mindenekelőtt a cím- adó Sárga kesztyűn, amely­ből az derült ki, hogy a sár­ga kesztyűnek mindig olyan szine van, amilyennek az igazgató látja. Kitűnő művészek szolgál­ták a vidámságot, Keres Emil, Kossuth-díjas érdemes művész, Kohut Magda érde­mes művész, Rab Edit, Thir­ling Viola, Somhegyi György, Verdes Tamás és a konferáló Biró András. Várható volt, hogy a két tömegkommunikációs nagy­hatalom közti egészséges vetekedés folytatódni fog. S lám, a rádió kulturális heti­lapjának, a Gondolat—Jelnek vasárnap délelőtt hallott második adásában Bölcs Ist­ván felelős szerkesztő már tetemes mennyiségű hallga­tói levelet olvasott fel ne­künk. Csak a tényeket kö­zölte, illetve az átformált adás debütálásának fogadta­tását. Semmi más olyant, ami esetleg nem lenne etikus. Ebből is láthatjuk, hogy ok­tóbertől nem a Stúdió ’84 kontra Gondolat—Jel per kezdődött. Azok a hallgatók sem pa­naszkodhatnak, akok hosszú ideig barátai voltak a Gon­dolat című irodalmi újság­nak. A 168 órából és termé­szetesen néhány más adásból közismert Bölcs István ebben a hatvan percben szélesebb­re tágíthatta a horizontot. A magazinműsor jellegzetes szerkesztési dramaturgiájára építve, a kulturális zsákba tartozó sokféle érdekességet kínált. A filmművészetben jártas Baráth József műsorvezetésé­vel lehettünk részesei a Gondolat—Jel második szá­mának, mely nézetem szerint cseppet sem volt érdektele­nebb, unalmasabb, mint az első szám, avagy a Stúdió ’84 egyik-másik jobban szer­kesztett adása. Bizonyára a szerkesztők is tudatosan kezdték a vezérgiccsek ki­rálynőjének kikiáltott Elfúj­ta a szél című, hazánkba is megérkezett filmről szóló montázsukkal a műsort. Az első egységcsomagban arról kaptunk hírt, hogy miként kezdte el ennek a filmnek a vetítését a Filmmúzeum. Akik hallották az adást, tud­ják rá a választ. Egyvalami azonban másoknak is figye­lemre méltó lehet. A műsor­vezető nagy és hírneves esz­téták értékítéletének részle­teit olvasta fel az Elfújta a szélről és közbe-közbe hall­hattuk bevágva a „hétközna­pi ember” véleményét is er­ről a filmről. Helyesebben a zugpiacon hatszáz forintért árult könyvről és a filmről. A két vélemény kontrasztja illusztrálja kulturális éle­tünk mai helyzetét. A jó taktikai érzékkel kedvcsinálónak adott első fogás oda vezette a hallga­tókat, hogy a Gondolat—Jel­nek végig részesei legyenek. Hallják és érezzék Ancsel Éva következetes szigorúsá­gát kulturális életünk tisz­taságáért, Bodrogi Gyula füstölgését a színházi értékek támogatásáért. Azzal mindnyájan tisztá­ban vagyunk, hogy az egész­séges érdeklődés hajtotta em­bernek mindenről nem lehet információja. Ám, ha bele­gondolunk: hetente két, egy látható és egy hallható kul­turális hetilap talán elegen­dő naprakész kulturális tá­jékozódást ad. A következő hétig. Ha nem is a benn­fentesek, de az általános műveltség és az élménydús tájékoztatás szintjén. Egyébként ha jól tudom, az utóbbi a szerkesztők cél­ja. szűcs Hangverseny Bonyhádon A bonyhádi koncertező zenetanárok előadói gárdá­jukat jó barátokkal, kedves kollégákkal, azaz volt iskola- társakkaü egészítették ki. N. Rozgonyi Klára és Nagy András, a pécsi zeneiskola, valamint szimfonikus zene­kar művész tanárai hangver­senyeztek velük a zenei vi­lágnap alkalmából. Kevesen tudják, hogy a Zeneművésze­ti Főiskola pécsi tagozata bocsátja útjára a leendő ze­netanárokéit, zenekari muzsi­kusokat, elméleti szakembe­reket lényegében Bábaszék­től Szombathelyig. Az sem mellékes, hogy ezek 'az év­folyamok alig 15—20 fős kis­közösségek, melyekben két évitized távolában mindenki mindenkinek ismerőse. A zenei világnap eképp családias ünnepséggé is vált Bonyhádon. Telitalálat volt Mozart: Egy kis éji zene c. művének négykezes változatával indí­tani az estéit. Zongorán Sza­kács Zoltánné és Pálos Ágo­ta játszották. Az élményteli muzsikálásuk nyomán saj­náltuk, hogy az I. tételt nem követte folytatás ... Chopin: cisz-moll keringőjét Hajdú Borbála adta ellő, igen őszin­te pillanatokat teremtve. Szintén Chopin-től játszott igen nagy technikai felada­tokat támasztó etűdöt Elma­uer József, majd ia két utol­só kamaramű közt Bartók Allegro Barbaráját hallhat­tuk tőle. Kétségtelenül az est leg­szebb pillanatait jelentette a három Ph. E. Bach szonátái, s végezetül Kodály Kállai kettőse. N. Rozgonyi Klára jelentős tehetségű muzsikus, játéka az utóbbi évek során elmélyült, éretté vált. Nagy András csellójátékával bizo­nyult kiváló partnernek, s ugyanezt elmondhatjuk a nehéz zongoraszólamokat (horribiles dictu) széppé ala­kító Krómy Judit zongorá­zásáról is. —dohai— Tévénapló Tévénézők iskolája Moliere-t olvasni vagy nézni mindig öröm, s a műsor- szerkesztés ezúttal megtoldta azzal, hogy négy vendéget hívott meg bemutató utáni beszélgetésre, hogy a friss élmény alapján mondja el véleményét Bölcs István, Pet- rovics Emil, Salsay Pongrác és Czimer József, — ebben a sorrendben ülték körül az asztalt. Fehér György, aki a Nők iskoláját televízióra alkalmaz­ta és a darabot rendezte, meg is érdemli ezt a figyelmet, mert merőben új Nők iskoláját csinált a Moliere-darab- ból, merészen kezelve az eredetit, esetenként a klasz- szikusok iránti kötelező tiszteletet is mellőzve. A kérdés napjainkban újra meg újra felmerül: szabad-e átértel­mezni a klasszikusokat, megengedhetők-e olyan hang­súlyok, amelyek esetleg idegenek az eredetitől. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kérdés kizárólag az iro­dalomban merül fel, arra például senki nem gondolt, — fog majd gondolni? — hogy egy Wagner-opera zenei anyagát megváltoztassa, s mondjuk Izolda keringűütem- ben énekelje el szerelmi halálát. Meddig lehet hát elmenni, bár az is kétségtelen, hogy a klasszikusok mindent kibírnak, s mindenen diadal­maskodnak. Moliere is. A Nők iskolájában — de más da­rabjaiban is nehéz eldönteni, hogy a főhős, a dúsgazdag Arnolf, mulatságos vígjátéki figura-e, afféle jégre vitt öreg szerelmes, mint kései leszármazottja, Bartoló dok­tor, Don Pasquale, vagy tragikus hős. Moliere minden­esetre már az elején kacagtató helyzetet teremt: a hazaté­rő Arnolfot a vitatkozó cselédek nem akarják beengedni saját házába, ami a tévéváltozatból kimaradt, pedig akár jelképes jelentőséget is tulajdoníthatunk neki, hisz ugyanígy jár pórul a saját házában előkészített házasság ügyében is. Szóval a megoldást maga a szöveg rejti, s azt hiszem, hihetünk a szerzőnek, mert nemcsak klasszikus író, hanem jeles színházi szakember, sőt színész is volt. S ha elfogadjuk az expozíciónak ezt a mulattató félreér­tését, az Arnolf-i szituáció lényegéhez is közelebb jutunk, amit a végre kaput nyitó Zsuzsi szolgáló meg is magyaráz: S valahányszor öszvér, ló vagy szamár vonult A ház előtt, mindjárt azt hitte: itt az úr. Fehér György változata, erényei ellenére is, sok min­denről nem vett tudomást. Chrysalde, Arnolf barátja pél­dául távolról sem olyan démonikus alak, amilyennek Ma­jor Tamás játszotta, hanem a józan jó barát, hasonló minden Moliere-darabban áll a hóbortjaiba belegabalyodott hős mellett, s a végső megoldást is ő mondja ki a darab vé­gén, imigyen szólva Arnolf hoz: Kezdem sejteni már, mi hasít a szívedbe, De ez nem sorscsapás, inkább a sors kegyelme. A Nők iskolája természetesen sokféleképp magyaráz­ható, fogják is magyarázni, amíg színház lesz a világon: ez is a remekművek titka. Tehát a nézőnek is joga van felmenteni Arnolfot, nevetni rajta, vagy akár megvetni, de el is fogadhatja Fehér György magyarázatát, arról azonban kár megfeledkezni, s érdekes, a beszélgetés részt­vevői közül senki nem említette, hogy Moliere megírta a Nők iskolájának kritikáját, maga is mérlegre téve mű­vét. Jó néhány vélemény hangzik el ebben a bravúros vígjátékban, mert Moliere ahhoz is ért, hogy saját maga körül szője fordulatos hálóját, de hely híján érjük be a Kritika befejezésével, amely szerint Moliere nem sokat ad arra, ha csipkedik darabjait, csak menjen be a szín­házba a közönség. „Jó, de mi legyen a befejezés?” —kér­dezi Dorante, miután nem végződhet se házassággal, se fölismeréssel. „Ki kellene találni valami csattanót a végére" — mond­ja Uranie, vagyis mindenki maga döntsön Arnolf úr to­vábbi sorsáról. Kállai Ferenc zseniális alakítása is ezt sugallta, érjük be mi is ennyivel. CSÁNYILÁSZLÓ mm Ok, másfél ezren... . Félórás filmet készített a televízió Sióagárdról. Az RTV-újság egyebek között ezt írta a filmről: ... Ennyi is elég az élet, a vérkeringés fenntartásához, mert az ott lakók... így akarják.” A film nézésekor szinte végig az járt a fejemben — lehet, hogy a hasonulat furcsa — egy ember megismeréséhez nem elegendő, hogy bemutatkoz­zék. S az volt az érzésem: hiába a film, Sióagárdról, il­letve az agárdiakról alig tudtunk meg valamit. Nem de­rült ki, hogy miként akarják a vérkeringést fenntartani, hogy mi a. jelentősége a kis települést a világgal összekö­tő hídnak, „mindennapi munkájukból" is alig láttunk valamit. Sőt, a tanácselnök asszony a film elején mon­dott néhány szaván kívül csak a narrátor beszélt, pedig az idegen, a más megyében élő bizonyára közelebb érezte volna magát a valóban szimpatikus faluhoz, ha a gépmű­hely dolgozói, az oda járó általános iskolások, vagy a pos­tás, netán a nyugdíját fölvevő idős ember szólt volna né­hány szót. A film önmagában persze, gyönyörű volt. Knoll István operatőrként valóban megmutatta tehetségét, s megmutat­ta a nézőknek azt is, hogy milyen szép a kis község, cso­dálatos képek beszéltek a lakók hagyományőrzéséről, a vidám szüreti mulatságról, melyben együtt örült a falu apraja és nagyja. De érzésem szerint Knoll István ren­dezőként vétett az arányokat illetően, magával ragadta a mesébe illő táj, a szüreti mulatság színes forgataga, a táncosok, a felvonulók. Mégpedig annyira, hogy opera­tőri munkája e film kapcsán is kiemelkedő, a mozdula­tokat, az arcokat, fényeket olyan szemmel látja, hogy az mind-mind művészetté válik felvevőgépe előtt, a néző gyönyörűségére. A Sióagárdot ismerőknek hiányérzetük támadhatott, a Sióagárdot nem ismerők viszont őszinte elragadtatással gyönyörködhettek a művészien megkomponált képekben, melyek a valóság szülöttei. — hm —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents