Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-11 / 213. szám
a NÉPÚJSÁG 1984. szeptember 11. Moziban Holtpont A fenti címet viselő moziműsorban a rendező Pé- terffy 'András két dokumentumfilmjét is láthattuk a filmvásznon. Az egyik, az első, a Hol vagyok én? egy olyan gyerekről szól, aki viselkedésével kilóg a többiek közül. A film nagyjából bemutatja a gyerek családi hátterét, ami elég bonyolult, de ezzel együtt szokványos eset: a szülők elváltak, mostohaapa van, az anya zaklatott, izgatott. A zavart sze- mélyiségfejlődésű Zsolti végül is nem tartozik sehova. Az otthon „összegyűjtött” feszültséggel megy el az iskolába, és ott mindenkit maga ellen fordít. Ezért, természetesen az iskola nem is tudja elviselni. A gyerek perifériára kerül. Hogy mi lehet Zsolt sorsának a megoldása? Hogyan lehet segíteni rajta? Ezekre nem kaptunk választ, mivel a film nem kínál megoldási módokat, nem agitál semmire, nem osztogat tanácsot és nem vádol senkit. Egyszerűen csak bemutat egy jelenséget, egy egyáltalán nem szélsőséges esetet. Sőt tipikusát. „Én úgy érzem, hogy még lehetne tenni valamit, csak erről a holtpontról kimozdulni nehéz” — mondja Nyíri János a „Holtpont” főszereplője Pomázon, a Dolina nevű intézetben, ahol alkoholista betegként tartózkodik. Aztán a pergő képekből kitűnik, hogyan bánik a társadalom azokkal az ivós tagjaival, akik abba a helyzethe kerülnek, amelv- ben már nem tudnak társadalmilag értékes funkciót betölteni, lecsúsznak, elvesztik korábbi státusukat. Péterffy filmjében ezerszer hallott, látott témát mutat be úgy, hogy felvonultatja az alkoholizmussal szemben tehetetlen intézményrendszer különböző fokozatait, de utal azokra a ki nem használt lehetőségekre is, amelyek kibontása a nagyobb hatékonyságot segítené. Itt is láthatunk egy családi környezetet, egy nagyon kemény feleséggel, aki egyáltalán nem alkalmas arra, hogy kordában tartsa a férjét. Sőt, egyre inkább az alkoholbetegség felé sodorja. Ez a nő is, ugyanúgy, mint a többi magyar asszony, akinek a férje alkoholistaként végzi, megtalálja az ideológiát arra, hogyan vesse ki a családból. „Addig nem volt semmi baj, amíg nem kezdett el inni” — mondja ki a közhelyet és szinte ezzel felmentve érzi magát. Péterffy András két új dokumentumfilmjének hősei minden különbözőségük ellenére, azzal a közös tulajdonsággal rendelkeznek, hogy mindketten attól kerültek az „áldozattá válás” küszöbére, hogy akik a filmekben ábrázolt kritikus élethelyzetekben körülvették őket, mind a legjobbat akarták, a leglelkiismeretesebben igyekeztek eljárni, de a jó szándék a főhősök szempontjából — kelepcének bizonyult. Receptet nem kaptunk ugyan, de elgondolkoztatott a két film. ÉKES LÁSZLÓ Könyv Lazar Karelin: A kígyóvadász Negyvenes évei elején járó férfi szál'l le a messzi Türk- méniából érkező vonat moszkvai végállomásán. Kezében mindössze egy kis koffer és egy görögdinnye — aki Türkméniából érkezik, feltétlenül megörvendezteti moszkvai barátait a tűző napon mézédessé érett friss gyümölccsel. Ahogy elindul a moszkvai utcán, akaratlanul is megfordulnak utána a nők: szikár, izmos, vonzó, napbarnította férfi. Hazajött Moszkvába. Itt élt és dolgozott mindaddig, amíg a városszerte híres csemegeáruház fiatal igazgatójaként súlyos gazdasági bűncselekmények miatt hosszú börtön- büntetésre nem ítélték. Nem üdülőhelyen sült le, hanem a türkméniai sivatag tűző napja alatt, ahol kiszabadulása után kígyóvadásznak állt be. De hogyan tovább? Kezdje elölről az életét? Vagy folytassa ott, ahol abbahagyta, csak ügyesebben, óvatosabban? A kereskedelem sok buktatót tartogat egy akkora városban, mint Moszkva, ahol a lakosság tömegeinek ellátása szüntelen gond. Egyesek mohó vámszedői ennek a helyzetnek, s úgy látszik, hogy ha kellő ravaszsággal csinálják, a rendeletek és a lehetőségek között ügyen lavírozva busás haszonra tehetnek szert. A régi cimborák valami okból félnek a hazatért Pavel Sorohovtól és megpróbálják ártalmatlanná tenni. Izgalmas, fordulatos regényt írt a fiatal Lazar Karelin erről a valóban hétköznapi témáról. Ma és holnap vetítik Szekszárdon a Panoráma színházban a Gracs fivérek című szovjet krimit Rádió Mézeskertben „Valamivel több. mint ezer lakosa van annak a Tolna megyei falunak, ahol hatvan szerb nemzetiségű lakos él, meglehetősen zárit közösségben. Szinte laza családi kapcsolatban. Tulajdonképpen néhány ősi nemzetség jelenti az itt élő szerb szórvány magját. Hogyan maradtak meg ilyen helyzetben a huszadik század utolsó előtti évitizedében?” E mondáitokkal vezette föl László Lajos Családi szőttes című riportját — helyesebben hangszőittesét —, amely csütörtökön délután hangzott el a Kossuth rádióban. Tehát László Lajos Medinán, azaz a mézeskertben — ezt jelenti a név szerbül —, járt, mégpedig a Szokics családnál: Szokics Ránkóéknál és a testvérnél, Szávóéknál. Mindkét helyen három nemzedék él együtt, s ugyancsak mindkét helyen mindennapos vendég a nagybácsi, a „bátya”, Szokics Arszén. A félórás műsor 'teljességgel maga a kitárulkozás voliL Nemcsak az életükbe pillanthattunk bele, hanem hallhattunk életmódjuk változásáról, sajátos hagyományuk őrzéséről, az együtt dolgozásról, az összetartozás mélységéről, annak öröméről, az egymást tisztelő szeretőiről, vagy miként szoktatják játékosan munkára a gyerekeket. Sőt! A mezőgazdasági épületek műhellyé aLakítása, a főfoglaLkozás és a második műszak, valamint a háztáji gazdálkodás együttese hűen, de kicsiben ábrázolja az egész országra jellemző folyamatot, mármint a mezőgazdaság és az ipar találkozását. László Lajos, a magyarországi nemzetiségek életének, körülményeinek jó ismerője — ezt hitelesíti a nemrégiben megjelent Jégszikrák című könyve — ezzel a műsorral mondhatni mini-szociográfiát adott a hallgatóknak. Persze, a műsor értéke ezen (túl vagy ezen belül is kereshető, s meg is llelhertő. Számomra nagyon sokát jelentett az a csöppeit sem mesterkélt közvatlenség és az őszinte, itermészetes beszélgetés, amit csak a kölcsönös bizalom szülhet. Hiszen a viszontagságokról, gondokróL és az önmagunk kereséséről csak baráttal, jó baráttal beszélgetünk, csakis ő ejiőtte tárulkozunk ki ilyen meghitten. S. ha már a kiitárulkozást említettem, szívesen hozok fel még egy bizonyítékát. Mégpedig a legfiatalabb generáció megnyilvánulását. Az ötesatendős Ránkóét és a négyéves Mitóét. Fesztelenül válaszolnak az „idegen” kérdéseire, vidáman mondják a szerb mondókákat, s egyikük meg- vallja azt is, hogy futtbalista szeretne lenni. Bevallom, kissé zavarban voltam e félórás műsor hallgatása alatt. Ügy éreztem néha, minltha Szokicsék és László Lajos bizalmas beszélgetésének akaratuk ellenére lettem volna tanúja. De rájöttem, hogy a hangszőttesnek ez talán a legnagyobb erénye. Vagyis nem hallgatóztam, nem leselkedtem. Velük ólhöttem harminc percen át. Olyan harminc percen át, melyen a technika nem változtatott. Mert nem változtathatott. Ment: „A nemzetiségi emberek — ha őszinte közeledést tapasztalnak — feltáru.1- koznak, belső kincsük felszikrázik, fényt aH, az írót pedig megajándékozza a számára legnagyobb élménnyel: a fölfedezéssel.” — vhm — Sarkantyú Judit kerámiái A Babits Mihály Megyei Művelődési Központ ez évi képzőművészeti tárlatait a kerámia köré csoportosítja. Az egymást követő kiállítások pontos tervezést sejtetnek. A műfaj sokoldalúságát, az egyes művészek gondolkodását, fantáziagazdagságát, szándékát tükrözik színesen. A kerámia alapja, az agyag, szűkszavúságot követel. Sarkantyú Judit ezt finomabbá tette. Nőies érzékenység, törékenység sodro- zódik emberalakokat is idéző munkáiban. Ügy bánik, játszik anyag-agyagával, amint muzsikus improvizál dallamot a hangszerével. Az ihletett pillanat minden rezdülése ott érződik kerámia faliképéin, több alakos kompozícióin, a térbe függesztett figurákon, a szép ívű edényeken. Alkotásai a néző képzeletére támaszkodva mozdulnak különös világuk különös meséjét követve. Az első pillanat látványa sosem látott, mégis mindenkiben élő történeteket indít a kiállítóteremben, hogy onnan tovább kísérje a munkahely, vagy az otthon falai közé. Ebben rejlik Sarkantyú Judit művészi ereje. Nem lehet otthagyni a? élményt adó helyszínen, hanem ragaszkodni szeretnénk egy-egy kiállított tárgyhoz, magunkkal vinni, mással megosztani a kapott örömöt. Abból táplálkozik ez az erő, hogy ő maga is szeret. Szereti az embert, és szereti a munkáját. Ezért él, születik újjá minden darabjában. Ezt az ember és anyag iránti tiszteletet, a szülői házban a Munkácsy- díjas festőművész édesapától örökölve hozta most Tolnából Tolnába. A megyénkből elszármazott fiatal művész szentendrei műterméből rendszeresen „hazalátogat” a semmivel sem pótolható tolnai dombok vonulatába. Mindenkihez kíván szólni és mindenkihez van is szava. A gyermekeket játszásának őszinte öröme ragadja meg. A felnőtteket az alapos szakmai ismereten nyugvó bravúros anyagkezelése marasztalja. Színei: a visszafogott, fojtott barnák a nyugalmat vágyó, kereső lélek bizonyságai. Sarkantyú Judit kiállítása — melynek megnyitóját is nagy érdeklődés kísérte — szeptember 30-ig tekinthető meg. DECSI KISS JÁNOS Ülő lány madárral Kendős alakok Tévénapló Csokonai Csokonai Vitéz Mihály 1773-ban született és 1805-ben halt meg, bárhogy is számoljuk, semmiféle évforduló nem jön ki az idén, márpedig megszokhattuk, hogy költőkről a századik évforduló alkalmával mondunk el annyi jót, hogy a következő századik fordulóig legyen belőle. Épp ezért volt meglepő a Csokonait idéző műsor, ami akár kezdetét is jelenthetné egy tévésített irodalomtörténetnek, azt sugallva, hogy klasszikusaink az évfordulóktól függetlenül is időszerűek. Kérdés azonban, hogy az ilyen irodalomtörténetnépszerűsítéshez alkalmas időpont-e a kései adás. ű2 is kérdés, hogy készítői, és a műsorszerkesztők kinek szánták a Csokonait idéző filmet, ugyanis minden erényével alig több, mint egy szabályos irodalmi est, melynek ismeretterjesztő szövegét versek, dalok — ebben az esetben gyengécske dalok — tarkítják. A televízió eszközei majdnem kifogyhatatlanok, amelyekkel az irodalmi műsorokban is lehetne élni, s azt is a feladatok közé sorolnám, hogy segítsen eloszlatni a fölös legendákat. Van belőlük bőven. József Attilával kapcsolatban szívesen idéztük hatásos sorát szerelméről: „osztálya elragadta tőlem’’. Amióta ismerjük Vágó Márta leveleit, a szép költői fordulat értékéből ugyan mit sem veszített, de életrajzi adatként csak fenntartással használható. Csokonai életében Lilla jelenti a legendát, szívtelen atyával, gonosz sorssal, megkönnyeztető romantikával. A valóság némileg más, Lilla apja ugyanis olyanhoz akarta adni lányát, aki „nemcsak elveszi, hanem el is tartja”. Az atyák általában ilyenek, amin csak az utókor szokott csodálkozni. Az viszont nem legenda, hogy Csokonai debreceni háza ma siralmas állapotban van, s a film talán felhívta az illetékesek figyelmét arra, hogy ideje lenne megóvni, hisz elég kevés irodalmi emlékhelyünk van. A Csokonai-műsornak — bízzunk benne ~r talán lesz folytatása. Jobb, körültekintőbben szerkesztett, s a színészek is — akikre ez vonatkozik, jobban mondanak majd verset, mert most feltűnően sok volt a rossz hangsúly, botladozás, hiányos szövegtudás. A Szobotka-legenda Életében méltatlanul mellőzték, kevés elismerést kapott, s még Megbízható úriember című filmjének elkészültét sem érhette meg. Igaz, a film tíz évig készült, többszöri átdolgozással, bár a reménykedő író állandó közreműködésével, így nincs okunk kételkedni abban, hogy a mű hiteles, még akkor is, ha Szobotkának talán megalkuvást jelentett, hogy alkotótársai „jó közönségfilmre” gondoltak elsősorban, ami „nem kényszeríti a nézőt fejtörésre”. Persze, ez is babona, miért az lehet csak „jó közönségfilm’’, ami annyira egyszerű, hogy éppen csak nézni kell? Szobotka Tibort írói becsvágya magasabbra vitte, bár az életét, hosszú mellőzöttségét körülfogó legendából egyelőre lassan bomlik ki az életmű ..maradandó, irodalomtörténetileg is értékelhető része. A Megbízható úriemeber is a szórakoztatás kényszerképzetében született, pedig itt sokkal többről van szó: a 30-as években előretörő fasizmus belső rajza a történet. Nem tudom, hogy jó közönségfilm-e a Megbízható úriember, abban sem vagyok biztos, hogy a regényből nem lehetett volna-e jobb filmet csinálni. Szobotkának ez önmagában nem ad elégtételt, de mindenképp törlesztés az adósságból, amit kitűnő színészek is szolgálnak, Lukács Sándor mellett Darvas Iván, Tímár Éva, Lontay Margit, Velenczey István. Peer Gynt Ibsen 1867-ben írta a Peer Gyntöt, ami a század elején kezdődik. S többé-kevésbé a mű megírásának idejéig tart. Tulajdonképpen munkássága fordulópontjának is tekinthetnénk, ha utána még nem írta volna meg a Császár és Galileus című tízfelvonásos „világtörténelmi színművet”, ami annyiban mindenképp a Peer Gynt rokona, hogy óriási történelmi kép, rengeteg szereplővel, a teljesség igényével. Ibsen elsősorban „modern” darabjaiban él tovább, a Vadkacsa, a Rosmersholm, a Hedda Gabler és még annyi más, ma is biztos színházi siker, akkor is, ha jelképei elavultak, vagy annak látszanak, saját korában viharokat kavaró problémáit pedig megoldotta az idő. S megmaradt a Peer Gynt, ez a norvég népi környezetbe helyezett hatalmas költemény, melynek hőse ön- -magát keresi otthon és a világban, de még annyira sem viszi, hogy „a bűnt vegye komolyan” — ahogy a titokzatos Gomböntő a fejére olvassa. Sejtelmes és költői, népi fordulatok tarkítják, amiket filozófiai töprengések váltanak fel, példázva feladatot és múlandóságot. Talán épp ez a bősége teszi mindig időszerűvé, s egyben kivételes színházi erőpróbává. A Miskolci Nemzeti Színház példás előadásban újította fel, az elmúlt évad egyik vitathatatlanul legjobb produkciója volt, amit a tévé most az egész ország számára hozzáférhetővé tett. Csiszár Imre rendezése mindig a nagy költemény lényegét ragadja meg, számos költői leleménnyel, amilyen a darab második felében Solvejg némaszerepe, a marokkói szín bohóctréfája, vagy a kairói jelenet őrült kavargása. Nagyon hatásos az utolsó képek ismétlődő gyászmenete. A színészek kivételes szövegtudással és megértéssel mondják Áprily Lajos nagyon szép fordítását, arra is ügyelve, hogy verset kell mondaniok. Közülük Blaskó Péternek kell vállalnia a legtöbbet, hősiesen játssza végig a darabot amelyet csak diszkrét húzások kurtítanak de a többiek is biztosan állnak helyükön a több. mint háromórás előadásban. Mindenkinek fel kellene sorolni a nevét, érjük be annyival, hogy emlékezetes színházi élményt jelentett a miskolci Peer Gynt. CSANYI LÁSZLÓ
