Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
I TOLNA \ A “RfÉPÜJSÁG 1984. szeptember 1. Pompázó „manökenek” tanúi. A bársonypruszlik, a bőing, vagy a rojtos kötény önmagában is egy-egy mestermunka eredménye. Megfizethetetlen értéket képvisel minden felöltöztetett baba. A németországi, vagy amerikai ismerősök, rokonok otthonában kapcsot jelentenek ezek a szülőhazával. Bo- gyiszlón alig van ház, ahol a múlt apró lámpásaiként — ne foglalna helyet egy-egy baba a tiszta szobában. — Na, gyertek! — emeli babáit a fényképezőgép lencséje elé. — Kapnak-e nevet ezek a babák? — adódik a kérdés, amint a halhatatlanság reményében igazítja babáin a ruhák redőit. — Egyiknek Rachel a neve — mondja határozottan. A nap fényében pompázó „manökenek” szótlanul tűrik az új beállítást. Közben erre a héber eredetű női névre gondolok, amelyhez a fiai elvesztésén siránkozó anya, legendás alakja kapcsolódik, így a cifra ruhás babák láttán születik a válaszolatlan kérdés. — Vajon mi az, amit özvegy Szabó Ferencné ezekben a csipkésre varrott álmokban elsirat? DECSI KISS JÁNOS Babák Bogyiszlóról Csipkésre varrott álmok A bogyiszlóiak „Fejes-fokának” nevezik a Wesselényi utcájuk környékét. Ez az árkos, bokros, kanális szabdalta falurész képe tükröződik az itt lakó, özvegy Szabó Ferencné Bárdos Julianna kezein, barázdarajzú arcán. Ö, akit a helybeliek kicsinye és nagyja egyaránt csak Bárdosnak szólít, várja ezt a találkozást. Nem az előre megbeszélt és közelgő időpont készülődésével, hanem a gyertyaláng véka alól kitörni akaró vágyával, nagyanyáktól örökölt hittel, egyedüli reménnyel. Vár és közben szorgalmasan dolgozik, öltözteti kis szobájában a szaporodó mezítelen játékbabákat. Külön lakrészben, a fiától, menyétől elválasztva, de mégis együtt él itt, ebben az árvizet látott házban. Tudni a másikról, látni egészségét, vagy éppen békétlenségét. Ez tartja össze itt is a nemzedékeket. Varrott párnák, hímzett falvédők előtt sorakoznak a merev testű babák. A csillogó párta, az apró kasmír kendő alatt mégis mintha megmozdulnának. Hogyan? Ügy, hogy a műanyag, emberforma testre rakott ruhadarabok, egy közösség ma is élő népviseletének hiteles kicsinyített másai. Ez a hűség, a tegnapi szokások tisztelete, ily módon való ápolása, továbbadása teszi elevenné őket. özv. Szabó Ferencné emlékei is ilyen elevenek, és parttalanak. — Gyerekkoromban nem játszhattam hajasbabával. Csak álmodoztam ilyen csipkés ruhákról — vesz ölébe egy éppen öltöztetésre váró babatestet. Emlékszem egy búcsúra. Gyerekek voltunk, négyen testvérek. A búcsúba menet egyformán kaptunk édesapámtól pénzt. Megláttam egy babát. Szerettem volna megvenni, de cukorra, meg ringlispilre is kellett. Később nagy bánatban voltam, hogy miért is nem vettem meg inkább a babát... Válogat a babákhoz kötődő történetek között. így terelődik az emlékezése életének viharos szakaszaira. Azokra az évekre, amikor férjét várta vissza a háborúból, és az 1945-ös árvízre. — ... a padlásra menekültünk a víz elől. Nagy ladikkal jöttek értünk. Alighogy kimentettek bennünket, ösz- szedőlt a házunk. Elvitte az ár. Meny voltam itt. de idős volt az apósom, igy nekem kellett csinálni, helyreállítani mindent. Bajáról hozattam vályogvetőket. Itt égettek ki harmincötezer téglát. Amikor az uram megjött, csodálkozott és azt mondta, egyszer téglahegyeket látott álmában az udvarunkban. Ezekből építettük föl a mostani házunkat. Az 56-os árvíznél ez már megmaradt. Ez az utóbbi önmagában is gyászos esemény, a haldokló férj utolsó óráival is párosul. Két kis unoka, koporsó, menekülés Tolnára. Húszéves eseményeket friss élményként idéz, a sosem felejtő emlékezet. Fekete kendőjét megszorítja álla alatt. Igazít kötényén, aztán unokáira tereli a beszédet, külön a fiúra, külön a lányra. Szófogadó, csendes beszédű unokák elé, a legapróbbak sorakoznak a „dédi” körül. — Még a szívüket is látom, úgy szeretem őket. — És ők a babákat? — Amikor bejönnek ide a szobámba, már mondják előre, hogy Dédi csak megsimogatjuk őket, — mutatja is Szabó Ferencné dédunokája mozdulatait. — Az apró, virágos, bársony papucsot felhúzza az egyik baba lábára, a gyári csizma helyett saját készítésű ez is. Csak úgy, mint a fehér bütyös harisnya. A ropogósra keményített pöndők, az alsószoknyák között is otthonosan bíbelődnek a keményebb munkát is ismerő ujjak. A két, három méter hosszú, több - végbe szedett, ráncolt, különböző színű kas- mir szoknya szabásáért, varrásáért sem kell a szomszédba menni segítségért. Is- langok, gyöngyök, flitterek, színes szalagok kerülnek elő. Ezer apró láthatatlan öltés özvegy Szabó Ferencné egyik kedvencével E gy órával ezelőtt, amikor fel akartam törni az ajtaját ennek a kis faháznak, váratlanul ért, hogy az -—_1 első, gyenge érintésre kinyílt magától. Akkor még piroslott a nap a domb tetején, mintha erdőtűz lángolt volna messze. Megtaláltam a gyertyákat is. Egyet meggyújtottam, és ideragasztottam az asztal durva lécekből összetákolt lapjára. Nem vettem észre, mikor fogyott a kinti fény. Az tisztáira könyökölve ültem sokáig, és a hiábavaló, sápadt ragyogásba bámultam. A nap ez alatt észrevétlenül merült le a domb mögé, maga alá hajtogatta fénylő póklábait. Megmosolyogtál, amikor piros és sárga selyemből napot varrtam a sötétítő függönyre. Amikor a falilámpa fénye rávetődött, mintha lángolt volna rajta a selyemnap. A kiságyból éppen odalátott. Először nevetett fel hangosan, amióta megszületett. Nem akartalak levinni a faluba, hiába kértél, menjünk le egyszer. Látni szeretnéd a helyet, ahol felnőttem. Mit szóltál volna, ha Matyusék kecskeólját mutatom meg neked? Tulajdonképpen a szomszéd faluban születtem, mégsem ott nőttem fel. Apámat is csak fényképekről ismerem. Matyuséknál tizenhárom éves koromig voltam. Egy nap aztán valami gyámhatósági ember jött, és elvitt onnan. Másik megyébe kerültem, Tóthékhoz. Szoba- konyhás, verandás házuk volt. Azt mondták, szólítsam anyának és apának őket. A kertben csenevész szőlőlugas, egy-íkét gyümölcsfa, és egy fészer, melyben a kis fát, szenet tartották. Tóthék írattak be a gimnáziumba. Az öreg körülvezetett a korhadó deszkakerítésen belüli világba. — Ha megbecsülöd magad, ez mind a tiéd lesz. — Ügy mutatott körül, mintha több száz holdas birtok közepén állnánk, öt lépéssel el lehetett volna érni onnan a kerítést, minden irányban. Túl sokat szenvedtem már ahhoz, hogy valami is meghatott volna. Rabnak éreztem magam a roskadozó deszkakerítés határolta, szűk területen. Évekig nem tudták, hogy nem szeretem őket. Megköszöntem, ha ruhát vettek nekem, és megköszöntem az ételt. Tavasszal megnyestem a nyamvadt gyümölcsfákat, és segítettem az öregnek kijavítani a kerítést. Nem szerettem tanulni sem. Soha nem beszéltem nekik arról, milyen volt az életem azelőtt. Másról sem. — Na, mi volt az iskolában? — kérdezte az öreg eleinte. Ügy hittem, jogot formál a beszámolóimhoz, mert ő íratott a gimnáziumba. Mintha színházjegyet vett volna, aztán előadás után megkérdezi: hogy tetszett? — Semmi ... feleltem. Egyszer véletlenül kihallgattam, amikor rólam beszéltek. — Jó fiú. Komoly gyerek — mondta az öreg. — Igen, készséges, udvarias mindig — kontrázott a felesége. — A pénz... — szólalt meg egy kis idő múlva megint. — A pénzt hová tetted, apus? — Hová... hát a szekrényben van. Mindig ott a helye, nem? — A párnahuzatok alatt? — Ott, ott! Miért? Csak tán nem ...? — Azért nem kell neki alkalmat adni. Mit tudhatjuk, milyen emberek voltak a szülei? Milyen a vére? Jobb, ha nincs az a pénz szem előtt... Én a felaprított fát dobáltam kosárba, kint. Minden szavukat hallottam a nyitott ajtón át. Amikor felmentem a lépcsőn, már tudtam, hogy valamilyen ürüggyel elmegyek tőlük. — Na, el is végezted? — kérdezte az öreg. Szó nélkül tettem le a fát a tűzhely elé. — Ügyes fiú vagy! Anya! Adj valamit enni a gyereknek! Bán Zsuzsa Egf férfi búcsúlevele Nézték, hogyan ülök asztalhoz. Ügy éreztem, minden falatot szemmel kísérnek, amit a számba rakok. Mintha kifogyott volna a nyálam. Csak forgattam az ételt a számban, alig tudtam lenyelni. Napokkal később a sezlonyon feküdtem, bámultam a repedezett, megszürkült mennyezetet. Az a téli nap járt eszemben, amikor az iskolában elloptam Orbán almáját. Egész délelőtt reszkettem, hogy észreveszi nálam. Nem mertem megenni, az ingem alá rejtettem. Amikor az öreg bejött a szobába, meg se mozdultam, néztem tovább a mennyezetet. Odalépett mellém, és azt mondta csendesen: — Na, fiam, kitelt az időd nálunk. Honnan tudtad, hogy a szekrényben tartjuk a pénzt? — Tudtam. — Maradt valami abból, amit elvettél? — Nem. — Hát jól van. Lényegében sajnállak, fiam. Nem lesz ember tebelóled, soha... A vizsgákat még kivárhatod itt, ha már taníttattunk, legalább tudd befejezni. Aztán összecsomagolsz és elmész. Van két erős kezed, dolgozhatsz, mint más. A Hármashatárhegy lábánál, a Jablonkai úton sikerült egy szobát kivennem, öreg néni lakott a házban, egyedül. Első este sokáig ébren voltam. Leverten üldögéltem a penészszagú kis szobában. Először éreztem szükségét, hogy szépítgetés nélkül, tárgyilagosan gondoljam végig az életemet. Mindegyre az sajgott bennem, amit az öreg mondott. — Nem lesz ember tebelőled, soha ... Mindebből semmit nem mondtam el neked. Szerettem volna, ha csak annyit tudsz rólam, amivé lettem. A keskeny falócán töltöttem az éjszakát, aztán az ébredés első pillanatában azt hittem, otthon vagyok. Amikor a szememet kinyitottam, az asztalt pillantottam meg először. Tövig égett, kormos kupaccá olvadt a gyertya' a tetején. A papírok, melyekre neked ezt a levelet írom, itt találtam a sarokpolcon, az ajtó mellett. Tegnap délután egy mellékutcából értem ki a szántóföldre. Zihálva bukdácsoltam errefelé az élesre szikkadt barázdák tetején. Sűrűbozótos élősövényhez értem, és valami nagy madár, vagy talán nyúl zörrent ijedten a közeledésem neszére. Alkonyodott. Ismeretlen volt a táj, a végtelen szántóföldek. A poros dűlőutak furcsa módon nem nyelték el lépteim zaját, kísértetiesen dobogtak alattam. Aztán az erdő. A kis faház üres volt, az ajtó kinyílt magától. Apró ablakán pirosán tűzött be a nap. Soha azelőtt nem érzékeltem ilyen tökéletes csendet. Akkor értettem meg, miért menekültem el. Egyedül kell lennem, hogy beszélni tudjak. Ha emberi arcot látok, már nem tudok semmit elmondani. Segédmunkásként helyezkedtem el egy gyárban. Amennyit tudtam, minden hónapban félretettem. Inkább szalonnán és kenyéren éltem, csak a pénzem gyűljön. Szerettem volna, ha egyszer megérem, hogy mások felnéznek rám. Úgy hittem, ehhez elsősorban szép lakás, jó ruhák, és pénz, mindenekelőtt pénz kell. Egy év múlva csoportvezető lettem. Munkatársaim viszont nem szerettek. Azt gondoltam, irigykednek rám, amiért kiemeltek. Az albérletért hatszáz forintot fizettem. Ruháimat magam tisztítottam, vasaltam, kosztra a lehető legkevesebbet költöttem. Amikor elkezdtem az egyetemet, már be tudtam szállni a társasház-építkezésbe. Első egyetemi éveim alatt újra előre jutottam, műhelyvezető lettem. Nem jártam sehová, moziba sem. Amíg téged nem ismertelek meg, nem volt egyetlen barátom. Nincs szomorúbb látvány, mint az őszi erdő. A csupasz ágak között sír a szél, és talpam alatt, mint a halál előszobájának szőnyege, a lehullott sok levél. Esőcseppek kopognak az ablakon, fel-felerősödve, ahogy a szél nekisodorja az üvegnek. Tegnap tétováztál, hogy elmenj-e a fodrászhoz? — Tanulnod is kell, és mi lesz, ha felébred? — intettél a szoba felé. — Mi lenne? — mondtam. — öltözz csak és menj! Be vagy jelentve, hamar sorra kerülsz. — Sietek haza! — mosolyogtál kis bűntudattal. Hetek óta embertelenül fáradt vagyok. Nem szóltam róla, és nem akartam törődni vele. — Még ez az év — biztattam magam — és megszerzőm a diplomát. Eleinte nem is nagyon figyeltem a sírására. Hogy nem akarta abbahagyni, mégis bementem hozzá. Ott volt a kis cumi a kis kopasz feje mellett. Amikor a szájába dugtam, elhallgatott. Visszamentem a könyveimhez, de alighogy leültem, újra sírni kezdett. • Ha .másnap nem kell vizsgáznom, hagytam volna a fenébe az egészet. Talán hatszor ismételtem meg a járkálást a szobába, meg vissza. Nem tudom, mikor fájdult meg a fejem, de kínzón lük. tetett a homlokom mögött, és égtek a szemeim. Sírt, megintcsak sírt, észtveszejtő kitartással. Akkor levágtam a könyvet, és hirtelen támadt gyűlölettel álltam meg fölötte. Az akadályozót láttam benne, a terhet, mely visszahúz, pedig nekem megállás nélkül kell továbbjutni. Nem akartam ... Váratlanul szakadt meg a hangja, ahogy tébolyultén megráztam. Csak egyetlen pillanatig nem voltam ura magamnak. Csak egyetlen pillanatig gyűlöltem szegényt. Olyan halkan mentem ki a szobából, mintha még mindig félni kellene attól, hogy felébred. A léghuzattól meglibbent a függöny, és megint felfénylett a selyemnap, mint a hiábavaló jószándék jelképe. Nem kérem, hogy megbocsáss, mert én soha nem tudnék megbocsátani magamnak. K ét perc múlva kinyitom az ajtót, arcomba vág az eső és a szél. Nem akarom, hogy még egyszer a i— szemembe nézzen valaki.. .
