Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-18 / 219. szám
A^fepOJSÁG 1984. szeptember 18. Moziban Az űrmese véget ért Azoknak a gyermek és felnőtt sci-fi-rajongóknak, akiknek a hazai filmforgalmazás jóvoltából volt szerencséjük megtekinteni a George Lucas megálmodta Csillagok háborúja című űr- mesesorozat felét — hármat ugyanis nem mutattak be hazánkban! —, most búcsút kell venniük szeretett hőseiktől, az utolsó Jedi-lovag- tól, Luke S'kywalkertől, a gonosz hatalma alá került Darth Vadertől és a két humanizált, mindentudó, pity- tyegő robotilényről, C3P0-tól és R2D2-től. Az űrmesesoro- zat a most látható hatodik epizóddal, a Jedi visszatér cíművel ért véget. Ki bánkódhat — leginkább a szórakoznivágyó — amiatt, hogy e technikailag és trükk- jeiben is tökéletes „fantasztikus rétestésztát” a szülőatyja, George Lucas nem nyújtotta még tovább. Ki pedig — leginkább: a finy- nyáskodó — amiatt, hogy a filmek eddigi átvételéért kifizetett dollárkötegek után újabbak már nem hagyják el az országot. Mindkét tábornak valahol egy kis igazsága lehet. Az ellenben tény, hogy e záróepizód ismét zsúfolásig megtöltött nézőtér előtt megy és az amorf szörnyekre allergiás gyermek és felnőtt nézők közül jó néhányan nehezen alszanak a vetítést követő éjiszaka. A Jedi visszatér tartalmában nem rítt ki az előző, általunk látott kettő közül, ám e végkifejlet visszafogottabban volt fantasztikus és több tér jutott a lélektani Színházi esték Humor minden áron Napjainkban a humor a legkelendőbb árucikk, a közönség pedig nemcsak a jókedvért, hanem a jókedv látszatáért is hálás, főleg, ha olyan népszerű és jeles művész kínálja a vidámságot, mint Szuhay Balázs, akihez erre az estére Verebély Iván társult, zongorakísérőnek pedig Nádas Gábor. Nem nekünk kell kitalálnunk, a kritika unalomig ismétli, hogy valami baj van a humorral, erőltetett, mesterkélt, néha ízetlen, sőt ízléstelen, amit sajnos a televízió kabaréműsorai is inkább megerősítenek, mint cáfolnak. Témaköre szegényes, a pénz és a gazdaság körül kering, vagy az OTP gyakorlatából merít, ami ugyancsak sekélyvízű kút, hisz a „be- teszi-kiveszi” bárgyúságával be is kell érni, ami legyünk őszinték, egy boros társaságban sem hatna viccnek. Ha a közönség mégis felnevet időnként, elsősorban Szuhay Balázs érdeme, aki jó színész, kitűnő parodista, pompás pillanatai vannak, többször is hallott karikatúrái most is elevenek, éppen ezért feltűnő, hogy miért nem választ jobb, csak egy kicsit is irodalmibb anyagot. A humornak is vannak, akkor is, ha kortársaink között ilyent nem fedeztünk fel eddig, klasszikusai, s még a századforduló körüli kupié is valóságos üdülésként hatott ezen a sivatagi utazáson, amit Szuhay és Verebély is csak annyira tudott enyhíteni, amennyire gyöngécske szövegük engedte. Legföljebb pótszer, amit nyújtani tudtak, s néhány szerencsés percüktől eltekintve, a mindenért hálás közönség csak azzal vigasztalódhatott, hogy két kitűnő színészt látott. cs. történéseknek. Emberköze- libben zárult e sorozat, hiszen az utolsó részben kevesebb űrcsatával nyerte el a gonosz méltó büntetését, a lovag megtalálta az édestestvérét, apja pedig megmentette az életét. Eddig csak sejteni véltük, hogy van valamilyen lényegi oksági kapcsol alt Darth Vader nagyúr és az utolsó Jedi lovag, Luke között. Immár megbizonyosodtunk arról, hogy az utóbbi az előző fia. Nem mintha ez egy komoly rejtvényfeladvány lett volna, de ezt egy újabb epizódban gazdaságosabb volt hírül adni. Mint az eddigi két epizódban, most a Jediben is elhittük az alkotóknak, hogy élhet egymás mellett a legmodernebb technikai értelem és a kőkorszaki életforma. Annak se gondoltunk komolyan utána, hogy a minden Barátkozunk, gyűrkőzünk a Művészetek Házának szokatlan, „tágas akusztikájával” — Sebestyén Jánosé ez a meghatározás —, amelynél vannak még „tágasabbak”, visszhangosabbak, de persze ideálisabbak is. Személyes, saját megítélésünkben úgy tűnik, hogy ez a a belső tér nem egyformán viselkedik a különböző hangzó anyagokat illetően. A kórushangzás például jól elkülöníthető, vagyis diszkrét elemekből szerveződik, ugyanakkor kellően kitölti a teret, tehát plasztikus. Sajnos nem egészen így a zongorahang: időnként csörömpölni, időnként zúgni halljuk: leginkább a tömörsége hiányzik (ami a franciában tudvalévőén szolidat is jelent). A beszédhang Művészetek Háza-beli megjelenésének megítélése itt nem feladatunk, ellenben jelezzük örömteli felfedezésünkként, hogy a csembaló — legalábbis a terem földszinti hátsó harmadában — remekül hallható, kiválóan élvezhető. Az említett „tágasság” (ami a Sebestyén János-citálta összehasonlítás szerint lényegesen kisebb a budapesti Kálvin téri temploménál) egyenesen javára válik ennek a vékonyka-apró hangú instrumentumnak! A művész szekszárdi koncertjén azt is elmondta, hogy a jelek szerint úgy tűnik, ellentétben a nagyzenekari koncertezésre is megfelelően alkalmas hangversenytermekkel, „... az ilyen bensőséges kamaramuzsikálásra kisebb városaink lesznek igazán alkalmasak...” Mi mindenesetre éreztük ezt az egyszerre kötelező és oldó bensőségességett; egyéb művészeti vonatkozásai mellett ez az emberközeli atmoszféra adta az est egyik legfőbb értékét. Az időben hátratekintve nincs még nagyon távol az elképzelhetőt felülmúló otromba és irtóztató lények békésen megélhetnek az emberek mellett. Sőt még az óriásharcsafejű admirális meg is nyerheti az utolsó gigantikus csatát, amikor egyszer és végérvényesen megsemmisül a Gonosz és a Galaxist uralma alá hajtani akaró' Halálbolygó. Hiszen amikor borsos áron jegyet váltottunk erre az izgalmas űrmese-lázálamra (is), mindvégig tisztában voltunk azzal, hogy ebből semmi sem lehet igaz, mert mese, mert játék. De szuper módon megcsinált játék, amely egészen biztos, hogy értékében jóval többet ér, mint egy középszerűen megcsinált, mindenképpen rendezői üzenetet „közvetíteni” szándékozó film. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS az emlékezetes hangverseny (Rossini: Kis misé-jéről van szó), amelynek a kórust kísérő hangszeres apparátusában Sebestyén János is ott ült. Igaz, egy számunkra kellemetlenül orrhangú harmó- noumon „orgonáit”, (hogy ne is mondjuk: a helyzet adta kényszerből), és ekkor sóhajtottunk fel: milyen jó volna más alkalommal, saját hangszerén, akár teljes estét is betöltőén hallgatni ezt a kiváló muzsikust, akinek neve immár szétválaszthatatla- nul összenőtt — más egyébbel együtt — a csembalóéval... Akkor nem gondoltuk volna, hogy óhajunk ilyen hamar teljesülni fog —' de persze az igazsághoz tartozik az is, hogy az indításhoz az új művelődési intézmény belépte is szükségeltetett. Sebestyén nyilvánvalóan nem véletlenül hivatkozott W. Landowskára, minden idők egyik legnagyszerűbb csembalistájára ........ A csemb aló csipkerózsika-álmát aludta majd 100 éven át. Wanda Landowska hozta vissza a zenei élet vérkeringésébe, miként Rácz Aladár a cimbalmot, André Segovia a gitárt.” E hivatkozással a kötözködés lehetőségét óhajtotta távoltartani: „Haydnt csembalón játszani ? .,. Lan- dokskának ez teljesen természetes volt, mert ő a hangszerén — egyszerűen csak muzsikálni akart.” Sebestyént is ez a nemes cél vezérelte, amikor az estet nyitó Vivaldi—Bach: G- dúr concerto után a jóval „modernebb” Haydn következett A-dúr variációival, majd a hat Eszterházy-szo- náta közül az F-dúr hangnemű. Meglepetést — két közbülső Mozart-mű elhangzása után — a Bartók-dara- bok csembalón megszólaltatása hozott. S hogy milyen sikerrel, az az est össz-egé- szére vonatkoztatható: ritkaszéppel. DOBAI TAMÁS Rádió Rézős úton A jól időzített vasárnapi ebédet követő kimerítő mosogatás közepette gyakran zötykölődnek gondolataim a Rázós úton, a Kossuth rádió jegyzetsorozatának kanyargós útjain. Bajor Nagy Ernő mostani írása kevésbé tetszett. Míg máskor egy-egy témát járt körül alaposan, a valóság sok-sok példáját felsorakoztatva — ízesen adomaszerű- en tolmácsolva azokat — a mostani műsoridő 10 perce alatt sok minden elhangzott a jegyzetben, s a gondolatok nem kapcsolódtak minden esetben megfelelően egymáshoz. Bajor Nagy egy „élményével” indította jegyzetét, arról mesélt, hogyan verekedett össze az öregek napközi otthonában két lakó azon, hogy melyikük az ájitato- sabb, innét aztán eljutottunk az idős emberek cselekvéseinek általunk óvatosabb, elnézőbb megítéléséhez. A következő állomás gyakori megkorcsosodott, merev gondolkodásmódunk volt, aztán arról szólt a jegyzetíró, hogy a jövedelmeknek a teljesítményekhez kell igazodniuk, ám legalább ilyen nyilvánvaló az is, hogy nem az részesedik leginkább az anyagi javakból, aki a legkiválóbb teljesítményt nyújtja. Egyik vidéki városunkban 400 000 forintot kapott egy labdarúgó egy évre, az ugyanabban a helységben élő operaénekes pedig betörési akcióba keveredett. Havi jövedelme ötezer forint. Persze ez nem lehet motiváló ok. Minderről eszembe jutottak egyéb esetek. Amikor autókat fosztanak meg reggelre gumijaiktól, ellopják a művész alkotását a szabadtéri gyűjteményből, gyakrabban fosztogatnak ki újabban lakásokat, s a gyors anyagi felvirágzás utáni vágy sarkalta cselekedetek még ezer módjáról lehetne szólni. Ez a téma azonban maga megért volna egy egész jegyzetet. Táskarádió Aki esetleg bekapcsolta rádióját az esős vasárnap délr utánon, jól szórakozhatott a Táskarádió adását hallgatva. Aktuális, jól összeválogatott (fél füllel már hallott — s ezért figyelemfelkeltő) riporttémák, kellemes zene. Ennyit lehetne mondani az adásról röviden. Megtudhattam végre, miért nélkülözik az apákat a bat- tonyai SOS-gyermekfaluban. „Ha férfiak is lennének a faluban, az nagyon összezavarná a szituációt.” — hangzott el az adásban. Két-három férfi megtalálható az NSZK gyermekfalujaiban is, zömmel a falu „kormányzói” tisztségében, másrészt ezermesterekként. Azt is hallhattuk, hogy infarktust lehet kapni, de kétcentis műanyag- csövet nem, s bejárhattuk egy bizonyos Dániel hiánycikk-kereskedését, mely vállalkozását 20 darab 10 filléres rajzlappal alapozta meg. Tudom már azt is, hogy akad körzeti orvos, aki alkalmazza az ősi kínai gyógymódot az akupunktúrát. Az önfeláldozó (illetve rekord-feláldozó) hegymászó lánnyal azonban már hallhattunk alaposabb beszélgetést a 168 óra adásában. Ez csak néhány téma a sok érdekes közük „További kellemes vasárnapot!” — mondta a műsorvezető az adás végén. Ha mindenkinek legalább ilyen kellemesen folytatódott, mint amilyen kellemes ez az egy óra volt, akkor már nagyon jó sorunk van. Áz utolsó Jedi-lovagot és társát kivégezni viszik Hangverseny Sebestyén János cserabalóestje Szekszárdim Tévénapló Egy darab történelem 1949-ben hozták létre a szakérettségi intézményét, ami 1955-ig mgradt fenn, s lehetővé tette, hogy közép-, sőt elemi iskolai vézgettség nélküli fiatalok 1—2 év alatt érettségit szerezzenek, majd egyetemen folytathassák tanulmányaikat. Emberséges rendelkezés volt, a múlt társadalmi igazságtalanságát, közoktatásügyi mulasztását kívánta jóvátenni, ugyanakkor a lehetőség számos buktatót is jelentett, mert csak a tehetségesebbek bírták a feszített iramot, a legjobb esetben is lelkifurdalást okozva azoknak, akik idő előtt kidőltek. Hogyan látják ma, 35 év után önmagukat a hajdani szakérettségisek, s miként emlékeznek visz- sza arra az időre, ami saját múltjukkal együtt történelmet is jelent? Erre kereste a választ, a leplezetlen őszinteség jegyében az Így jöttek... című dokumentumfilm, amit Gellért Kis Gábor, Horváth András, Kiss Mihály, Kovács Béla, Nyári István és Római Róbert készített. A hajdani osztály, aminek érettségi találkozója jelentette a film keretét, Kalocsán, a volt jezsuita rend házban kapott kollégiumot, de a helyszín lehetett volna bárhol, a városnév is csak mellékesen hangzott el a filmben, készítői csak a Grősz-per (kalocsai érsek volt) kapcsán tartották fontosnak, hogy ne kerüljék ki. A szakéretségis tanfolyam és a szakérettségis „közérzet" állt a film középpontjában, a mai néző számára is tartogatva tanulságot. A legtöbben őszintén megvallottak, hogy lehetőleg elhallgatták így szerzett iskolai végzettségüket, s még ma sem dicsekszenek vele. Nem a szégyenérzet vezette őket, végtére értelmetlenség is lett volna röstelkedniök a későn, s látszólag könnyen szerzett érettségiért. Egyszerűen arról volt szó, hogy felismerték azt a hátrányt, amit közvetlen környezetük jelentett, s többen azt sem hallgatták el, hogy az „általános műveltség” terén ezt mindmáig nem tudták behozni. Sokan útközben kihullottak, de akik megállták a helyüket, s tisztes pozíciót vívtak ki maguknak, valahol ma is érzik egykori hátrányos helyzetüket. Ez ajólsikerült dokumentumfilm megérdemelné, hogy részleteivel is behatóbban foglalkozzunk, de érjük be a máig érvényes tanulsággal. A „hátrányos helyzet" ma is meghatározó tényező, pedig a körülmények mindenben megváltoztak. Mire panaszkodtak a hajdani szakérettségisek? Környezetükben nem volt könyv, alapvető ismeretek hiányoztak az életükből, s Michelangelóról épp úgy nem hallottak, mint Mikszáthról. Legalább tízévi hátrány, amit egy év alatt nem lehet behozni, s ennek súlyát ma is érzik, akkor is, ha a magyarázat kézenfekvő. Az újratermelődött „hátrányos helyzetre” azonban nincs magyarázat, mert az ismeretszerzés mindenképp könnyebb lett, akár iskolapolitikáról legyen szó, akár az otthoni körynezetről, mert nem hiszem el. hogy lenne család Magyarországon, amely ne tudná beszerezni az alapműveltséghez szükséges házi könyvtárt. Az okok firtatása a szociológusokra tartozik, mi érjük be a film tanulságával: a történelmileg indokolt hátrány is kitörölhetetlen nyomot hagyott a hajdani fiatalokban. A maiak történelmi hátrányról már nem beszélhetnek. Jóravaló restséget inkább emlegethetnek majd, környezetük silányságát és még sok egyebet. A tényeken ez sem változtat. A felmérések ugyanis azt mutatják, hogy csökken a művelődés iránti vágy, az olvasási kedv, sőt az általános iskolát végzettek egy része az olvasás örömét sem ismeri, egyszerűen azért, mert még csak olvasni sem tanult meg. CSANYI LÁSZLÓ A történet hőse: Zoltán és Dani A Magyar Televízió szombat délután sugárzott dokumentumfilmje két testvér, Zoltán és Dani életébe pillant be a kamera segítségével. A cél nem titkolt, a férfias küzdelem hétköznapi hőseit kívánja bemutatni. A történet a két szereplő életének tragikus fordulatait tárja a néző elé, miközben azt mondja el, hogyan éli át egy tizenéves fiatalember, ha új iskolai környezetbe kerül, ha az apja elköltözése után neki kell a családfő szerepét betölteni. Ez a szerep együtt jár azzal, hogy sportbeli és iskolai sikereit is meg kell tartani, és öccse nevelését sem hanyagolhatja el. A beszélgetésből, az őszinte megnyilatkozásokból képet kapunk a két testvér kapcsolatáról, a bemutatott kamaszsorsból pedig az egyén és a környezetének viszonya, az azonosulás és az elkülönülés okai, illetve következményei is kibomlanak. Hogy őszintének érezhette a néző a film mindkét hősének minden megnyilatkozását, azt a szereplők őszinte megnyilatkozása mellett az is meghatározta, hogy nem voltak előre megszerkesztett szövegrészek. Minden spontán és szívből jött. De ez is volt a film lényege. Végül is — nehéz sorsuk ellenére — két igazi, pozitív jellem bontakozott ki a gyerekek beszédéből, cselekedeteiből és a film végén megszólaló női hang — valószínűleg az anya — szavaiból: „Zoltán büszke, nem mondja az apjának, hogy jöjjön vissza..-. Dániel a levélíráson gondolkodik.” Aztán összegzett is, mondván, „ezzel az egész filmmel magunknak nem ártunk, de lehet, hogy másnak használunk." Így igaz. — él —
