Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
IO NÉPÚJSÁG 1984. augusztus 11. Nógrádi Gábor: Kőművesek Geiiéri Andor Endre emlékezetére IRODALOM Bényei József: Hűségbe kapaszkodva Ha elfogyott a hangod és torkod sebe vérzik, tijjaddal ródd a földre a tisztaság igéit, folyók medrébe, fákra, ahol a jel kövülhet, s viszi a vélt időnek ' gyarló üzenetünket: maradtunk még néhányan hűségbe kapaszkodva, hitekbe, szerelembe, sárral vert zászlórongyba; visszük batyukba rejtve az ósdi árvaságot erőszakban, közönyben. Sütnek fekete lángok. S az elszorított hangok egyszercsak felszakadnak s prédikálhatod tovább megmaradt igazunkat. an már vagy húsz éve, hogy ez történt, de ma is kiráz a vérfagylaló hideg, ha belegondolok — kezdte Misznai, a víz- és gázszerelő, aki igazat mondó ember hírében állt a házunkban, s most, hogy nekem javítgatta a vizét eleresztő mosógépet — szokása szerint odarendelve maga mellé, hogy a munkáját nézzem — mesélt. — Valahol Budán, fent a XII. kerületben, aíhol olyan sokan szeretnének élni, és ahol olyan keveseknek adatik otthonra hely, egy háromszintes házban dolgoztam a második emeleten. Ügy, úgy a másodikon, ezt aztán nem felejtem el. Csövet kellett végigvinnem a falban, mert a háziak még egy fürdőszobát akartak, hogy a gyerekek, ha lesznek majd, külön lubickolhassanak, meg a vendégeknek is legyen. Azok sem tudták, hogy hol az Űristen vége, csak kepeszkedtek felfelé. Különösen az asszonyka. Mert a férfi csak olyan gürcölős, tollából élő figura volt, mint maga, már megbocsásson, ellenben a nő, mint a selyembe öltöztetett rózsabokor, illatos és szúrós, de olyan bimbós is, hogy aki a tolvajlást teljes szívéből utálja, azt is viráglopásra csábítaná. Csak úgy lengedezett a könnyű, mutatós köntösében mögöttem. Még nekem is megélesedett a vésőm tőle, pedig maga tudja, én szeretem a feleségem, és nég hogy szerettem akkor, fiatalon! De bizony a köntös árnyékában én is kapáltam a falat, mint fát a már- tós kakukk, hogy lássa az a szirmos asszony, van itt erő. Ilyen az ember, ott veri el az erejét, ahol lehet. Gyorsan haladtam a téglában, mély ágyat vetettem a csőnek, míg el nem értem a rö- kamiét. „Jaj, az nehéz lesz!” — susogott az én rózsabokrom, és szaladt át a férjéért a szomszéd szobába, aki ott pötyögött az írógépén, mint egy csöpögő csap. De az emberke hiába hozakodott neki, csak az erek fész- kelődtek a homlokán, a bútor meg se moccant. Most láthatta, mennyivel nehezebb az ágy alatt munkálkodni, mint felette. Igaz, én csak tettem magam, hogy mozdítok, de erővel semmit. Tudja meg az az asszony, kivel él. „Tessék csak hagyni!” — mondtam az embernek, mert a XII. kerületben nem ma- gázódok, és szépen arrébb húztam az ágyat, mint akinek semmi az efféle. A férj elkullogott pötyögni, a rózsa- bokor meg úgy illatozott, hogy majdnem az ujjamra vertem. Még csak az kell — gondoltam —, nagyon drága lesz nekem ez a szagolgatás, ha két három hétig nem dolgozhatok. Da maga is tudja, nehéz azt a nagy érzést legyűrni, mert az ember nem kap levegőt, ha egy ilyen asszony áll mögötte, aztán a vér, hol felszalad a fejbe, hol meg le a derék alá. Amint éppen a porcogóim megszelídítésével foglalatoskodtam, hát egy darab tégla nem beesik a falba! Befelé, nyilván egy üregbe. Na, ezt jól kifogtam! Most aztán az egészet nekem kell betömni. Mégsem hagyhatok egy csövet csak úgy a levegőben lógni két tégla között! Benyúlok a szerszámmal, hogy mégis milyen mély az az üreg, hát valami puhára tapint a véső, jól éreztem én azt, hogy valami szövet lehet, akkor sem voltam már Lajcsika a szakmában. Gyorsan kikaparom a következő téglát, benyúlok, ott bizony egy zsák van, és abban valami kemény, gömbölyű dolog. De akkor már az asz- szonyka is mellettem sustor- gott, a pongyolája meg-meg- legyintett, mint egy angyal szárnya. „Mi az? — dudo- rászta. — Mi az?” Pedig láthatta, hogy lyuk, és a lyukban valami. Nekem persze meg kellett kérdeznem, hogy kibontsam-e a falat, mert ugye ez egyszer többletmunka, egyszer meg az ő lakásuk. „Bontsa csak!” — sürgetett az asszony, és már hívta is a férjét. Ott álldogáltak remegősen mellettem, amíg kiszedtem a téglákat, egyiket a másik után. Tudtam én azt, hogy mire gondolnak, ismertem én már akkor az embereket. Vagyont reméltek a fal mögött találni, aranyat, pénzt vagy egyéb értékeket, amiket a valamikor itt lakó emberek su- vasztottak ide, hogy aztán odaveszve a háborúban, föld alá cipeljék a családi titkot. Nem volt kicsinyke üreg, az biztos. Végig kellett bontani a rökamié mögött a falat, olyan fél méter magasan, hogy a csomag kiférjen. Kigurítottam, de akkor nekem már szűk volt a cipőm, mert két zsákot két oldalról valami kegyetlenül hosszú és formás dologra húztak rá, és ez nagyon nem tetszett nekem. Mondtam is a háziaknak, hogy ki kellene hívni a rendőrséget, mert ez már nem a mi ügyünk. A férfi hajlott volna a szóra, mégiscsak Írástudó ember volt, de az asszony mohóskodott, hogy bontsuk csak ki, és én sem bánom meg. Bizony akadnak ilyen illatozó, pon- gyolás szép aszonyok a mi gyönyörűségünkre, akiknek azonban csak annyi eszük van, hogy felpöcköljék az ember vésőjét, de az élet nagy dolgaiban nem szabad a döntést a kezükbe adni. Arra gondolhatott az elköd- lött agyú fehérszemély, hogy a hatóság elviszi a kincsét, és csupán morzsát hagy neki. Rajtam ne múljék — mondtam, és lehúztam az egyik zsákot, csak úgy köny- nyedén. Amit ott láttunk, az nem volt fehér embernek való. Az asszonyka rögtön ideget kapott, sikoltozva kirohant a szobából, ki a folyosóra, mint akiben megindult a gyermek. A férfi meg úgy reszketett, mint a kutyakölyök, ha kicsusszan az anyja hasából. Nekem sem volt könnyű a lélegzet, nem mondom, de én már láttam a háborúban csúnyábbat is. A zsákban egy fekete arcú ember feküdt. Kiállt az alsó ajkszája, mint a négernek és úgy be volt törve a feje, mint egy ablak. Az egyik zsákot a fejére húzták, a másikat a lábára. Nem sokat romlott a falban, ötven éve még tisztességgel falaztak, igen kevés levegő, meg nedvesség szivároghatott be hozzá. Szaga persze volt. Az apám hordott olyan se- színű vászoninget a harmincas-negyvenes években, mint amilyet a halotton láttam. Aztán ez az ing is tele volt fehér pöttyökkel, mint az apámé, jól ismertem én a mész nyomát. Kőműves volt az öreg. Jött hamarosan a rendőrség, meg velük egy orvos is, aki belenyomott az én zokogó rózsabokromba egy injekciót, és aztán el kellett mesélni, hogy s mint történt. Aztán még, két alkalommal beidéztek a rendőrségre, úgyhogy kétszer fél napom el is veszett. De a rendőrök sem találták ki, hogy ki ütötte fejbe azt a szegény melóst, és kik tették a falba. Én mondtam, hogy ezt csak kőművesek tehették, mert szépen volt az a munka megcsinálva a két fal közé suvasz- tott halottal, és azok a kőművesek biztosan a társai voltak, de ez a hatóságiakat nem nagyon érdekelte. Azt mondták, ha meg is találnák a gyilkosokat, akkor sem büntethetnék meg ennyi idő után. No, meg közben volt egy háború. Én persze csínján bánnék ezzel a gyilkosok szóval. De ezt csak magának mondom. Mert ki tudja miért ütötték főbe azt a szegény embert? Talán az egyik társa feleségét prütykörészte éppen, és a férj rajtakapta. Ott a falazókalapács, püff neki! A hirtelen felindulás meg van engedve ilyenkor. Vagy lopott a társaitól. Szegényektől lopni mindig nagy bűn. Lehet, csak egy hőbörgős alak volt, összekapott valakivel, annak meg kicsúszott a kezéből a kalapács. Igazuk volt a többieknek, ha nem hagyták, hogy egy családos ember bűnhődjön, a másik legénykedése miatt. Akinek már úgyis mindegy. éhány nap múlva a férj hívott, hát visszamentem megcsinálni a falat, bár én egyébként kőműves munkával nem foglalkozom. Dehát ez más volt. Ez a dolog rám tartozott. A fürdőszobáról már nem esett szó, csak a kivésett rész nyomait kellett eltüntetni, az üreget betömni és bevakolni. Mert a háziak minél gyorsabban el akarták cserélni a lakást. Amikor odamentem, csak az ember volt otthon. Azt mondta, hogy a felesége, mi- • óta kibontottam a kőművest, nem aludt otthon. Nem bírt volna még egy éjszakát ezek között a falak között eltölteni. Ismertem én már azt a szirmos asszonyt. Nem bírta ő megemészteni, hogy éveken át ott volt a rökamié a fal mellett, és ők azon he- tyegtek. Persze senki sem tudhatja biztosan, ha lefekszik, hogy mi van a fal túlsó oldalán. No, kész is vagyok. Ez a mosógép többet nem folyik — mondta Misznai, és gondosan elpakolta a szerszámait. A történelem illata Irodalmi lapnál dolgozom, verset olvasni nem passzióm, hanem hivatali kötelességem. Mint minden hivatali kötelesség, ez is az elfásulás veszélyével fenyeget. Nemrégen mégis szívenütött egy vers, szeretném elmondani, hogy miért. A verset a Gyulán élő Simonyi Imre írta, fiatalon még 1941-ben, de csak most adta ki a kezéből. A harmadik strófa így szól: A falun immár alkonyulnak a petró s földszagú szobák — Olvasót s tengerit morzsolnak s az esték egykedvű sorát. Semmi különös, csak tényszerű 1941-es közlés arról, hogy a falusi szobák petróleumszagúak és földszagúak, engem mégis ez a tényközlés ütött meg, majd ejtett gondolkodóba. Mert csakugyan: a falusi szobák petróleum- és földszagúak voltak; olyan meghatározó gyerekkori emlékem ez, mint az utca poráé és saráé, az udvari kút- ágasé, a kerti szilvafáé. Ez azonban nem látvány-, hanem illatemlék. Volt, tehát hozzátartozott egy korszakhoz, és nincs, tehát a történelemhez tartozik most már. Idáig jutván a morfondírozásban, erre kellett gondolnom, hogy lám: a történelemnek nemcsak eseményei, nemcsak botrányai és hőstettei, politikai formációi, építészeti-művészeti stilusai, jogszokásai, és ki tudná felsorolni miféle kézzel fogható, szemmel látható, füllel hallható, nyelvvel ízlelhető jellegzetességei vannak, a történelemnek van valamije az ötödik érzékszerv számára — a történelemnek is illata van. A régi Athént vagy Rómát például hamuillatúnak képzelem, mert a pisla fényt olajmécsesek adták. És napközben is, meg este is szennyvízillatúnak, mert a csatornázást nem ismerték, a szennyvíz az utcák kövezett vályúiban csordogált. Az athéni vagy különösen a római polgár gyakran fürdött és olajjal kenegetőzött, tehát jó illatú volt. De milyen illata lehetett a rabszolgának? A középkori várlakóból alighanem dohszag áradt, a jobbágyból pedig füstös földszag, hiszen veremlakásban élt. Fürdés pedig ritkán eshetett várbeli lovagéknál is, verembéli jobbágyéknál is. Gyakrabban csak a városi polgár fürödhetett, férfia-nője közös feredőben, talán spórolni kellett a vízzel, talán mert a közös fürdés örömeit sem vetették meg. A város utcái? Még a régi Róma utcáinál is jobban bűzlöttek. Aztán a felvilágosult tizennyolcadik század. A fürdési kultúra még a középkorinál is alacsonyabb szintre zuhan: a szegény ember nyáron fürdik, tóban, folyóban — a gazdag ember semmikor és semmiben, ö illatszereket használ, melyeken átüt a mosdatlanság nehéz testszaga. A feltornyozott parókák alatt tetűk a hajban, a rokokó dámák kecses hajtűkkel vakargatják viszkető fejbőrüket, gáláns udvarlóik szemeláttára. A házakban és palotákban templomi faggyúillat: gyertyák lobognak az esti félhomályban. A szegény hajlékokban továbbra is az olajmécsesek kormos füstszaga. Gondoljuk meg, hogy a természet milyen nagy úr volt még a tizenkilencedik század közepén is: Minden illat természeti illat még. Föld, virág, avar, égő fa vagy faszén, olaj, faggyú, az élő testek jó és rossz illatai. És csak nappal van világos, este a sötétség az úr. Az utcák kivilágítatlanok, a házakban pisla félhomály. Ha egy képzelt idegen bolygóbéli űrutas éjszaka repül a földközelben, azt hihetné, hogy lakatlan világot lát. És ez a látszat tart az emberré válás évmilliói óta, egészen az elmúlt század derekáig, amikor megjelenik a gázvilágítás, majd az izzólámpa. És megjelennek a mesterséges illatok. A kőszénfüsté, a vegyi gyáraké, a robbanómotorok égéstermékeié. Korunk a magunk keltette vegyi bűzök korszaka. Elmúlik persze ez is, ha nagyon akarjuk, akkor hamar elmúlik; ha nem akarjuk, akkor is elmúlik, legfeljebb nem hamar. Mert elmúlik a szén és az olaj. Ha elég idős az ember, máris illattörténeti váltáskorszak átélőjének tudhatja magát. Eltűnt, vagy eltűnőben van gyerekokrának ezernyi illata. A házi kenyérsütéseké. A lakodalmi bográcsok füstjéé-pörköltjéé. A falusi vegyesboltok illatkeveréke, amely a kocsikenőcs, a petróleum, a raffia, a szíjostor, a savanyúcukor és az élesztő szagából állt össze szételemzhetetlenné és immár vissza- hozhatatlanná. Az iskolai tantermek krétaporos, vaskályhás. olajpadlós, vizes kiscsizmás illata. A nyári gabonahordások és -cséplések szúrós-poros szalmaillata. A tehén- és lóistállók ammóniaszaga, mely valósággal orrba- verte a belépőt, s néhány perc múlva mégis otthonosan lélegzett benne, hiszen munkahelye volt az istálló, sőt béresként vagy házbeli kislegényként hálóhelye is. Az emberi testek savanykás verejtékszaga, amelytől nehezebben tudtak vagy akartak még szabadulni akkor. A téli templom didergős, leheletpárás, sztearinos-tömjénes illata, vagy a nyári templomé, amelybe fullasztó-álmosító virágillat is keveredett. A kocsmáké, amelyek a tárgyakba is beivódó szeszsavanyúságtól, bagófüsttől és olajpadló- kigőzölgéstől voltak súlyosak. A meleg kemence agyagillata. A csutkatüzelésű sparherteké. A téli lakó- és hálószobák súlyos emberszaga és száradó kapcaszaga, amely csak tavasszal távozhatott, hiszen téli szellőztetésnél vele együtt a meleg is eltávozott volna. Nemrég lakodalomban voltaim Üjkígyóson. A lakodalmas háznak spray- és fürdőhabillata volt, a nagyvendéglői pörkölt nem bográcsban, a tyúkleves nem üstben főtt, éjfélkor pezsgődugók pukkantak — a lakodalomnak „úri” illata volt, így mondták volna régen: ma nem mondják, ma ilyen illata van egy átlagosan falusi lakodalomnak. A násznépet busz vitte az esketőhelyre, a busznak benzinszaga volt. Hol van már a pántlikás szekerek poroscsípős lószaga? Spray és benzin. Korunk két történelmi illata. FARAGÓ VILMOS Tóth Attila: Alvadó vérem hordják Kezem újra tétlen a harangkötélen, álmom újra vétlen roggyant járdaszélen. Most alvadó vérem hordják szét tenyéren. Már nem tudom éppen 'ki hajol le értem, szánva hempergésem sárban és szemétben. Még hanyattfektében jóságot ígértem minden lánynak. Szépen. Vonatokról késtem, amelyek csak értem jöttek, míg én éppen szíved keresgéltem egy más poggyásztérben. Most kéne remélnem. Most kéne megélnem egy falat kenyéren, pihentetni térdem lehullott tüskéken, s annyiféleképpen nevetni az égen mint amennyiképpen sírnak más földrészen. Sápadt csillagképem arcodban nem nézem, nehogy elszédítsen végső keringésem, inkább még kilépem maradék lépésem... Lányportrék
