Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-07 / 184. szám
A NÉPÚJSÁG 1984. augusztus 1. Moziban Gyónás gyilkosság után Soha jobb (?) címe nem lehetne egy kriminek, mint a fent olvasható. Mégis, az előadáson az előlegezett izgalom után sem ült túl sok néző a Panoráma mozi széksoraiban. Ulu Grosbard belga származású amerikai rendező John Gregory Dunne: Igaz gyónások c. művéből készítette filmjét. Az események — két fi* vér visszaemlékezéseként — 1948-ban zajlanak, amikor is a Los Angeles-i ír egyház- szervezet főpapjai kapcsolatba'kerülnek korrupt és dúsgazdag világi személyiségekkel. A két férfi főszereplő az 1981-es velencei fesztiválon a legjobb alakítás díját nyerte, mindketten játszottak a „Keresztapa” c. filmben, jelenlétük emlékeztet is erre a filmre. Itt a filmben Robert De Niro alakítja az egyházvármegye egyik vezető alkalmazottját, Des Spellacyt, Robert Duvall pedig a bátyja szerepét kapta, aki detektív, Tom Spellacyként. Des papi hite és Tom agresszív rendőri személyiségénék ellentéte hozzájárul ahhoz, hogy a cselekmény feszült, izgalmas legyen. Ez a kettősség végigvonul a filmmen. Hol áhi- tatos misét látunk, hol pornográfiát, bordélyházat. Kitűnő a két fivért alakító színész játéka, teljes az együttjátszás összhangja, egész lényükkel játszanak, mozdulataikkal, mimikával fedik fel a gyötrődő vagy éppen töprengő ember lelkivilágát. A The Times szerint De Niro és Duvall ketrecbe zárt tigrishez hasonlóan játszik. A film mégsem sorolható a felejthetetlen élményt nyújtó alkotások közé. Egyrészt mert a film társadalomkritikai törekvését szinte kioltja az olykor vad horrorba átmenő képsorok özöne — temérdek vér és kettéfűrészelt áldozat látványa — másrészt mert a film (krimiről lévén szó) cselekménye, eseményvezetése sem kívánja meg a nézőtől szokatlan kombinációk kidolgozását a feszültségek film végi feloldását illetően., A történet végén a kezdő képsorok folytatása pereg, újra a kaliforniai sivatag kis elhagyott templomában láthatjuk a két testvért, kettejük meghitt, csendes párbeszéde jóleső néhány perc a film viszontagságai után. SÁRINGER MARTA Robert Duvall (a kép bal oldalán) a film egyik jelenetében Rádió Fájdalommal szülöd... Könyv Molnár Géza: A magány átkozott szombatja A természet különös törvénye, hogy akit legjobban kellene szeretnünk — mert a szó szoros értelmében életünket köszönhetjük neki — annak a legnagyobb fájdalmat okozzuk már világrajöt- tünk pillanatában. Mondják, intelligenciakérdés ki, hogy viselkedik a szülés ideje alatt. Vannak, akik könnyedén, mások - nehezebben szülnek. Vannak, akik belehalnak. A semmihez nein hasonlítható, mindennel felérő pillanatért az asszonyok többsége semmit sem cserélne. Iró-költőnők megfogalmazták számtalanszor azt az érzést, amit a férfiember csak nagy empatikus képességgel, részvéttel, kívülről szemlélhet és csupán apró figyelmességei enyhítheti társának fájdalmát. Ez a fájdalom leginkább az éppen szüléshez közeledő nőket foglalkoztatja, no és a szakembereket, a szülészeket. Ez utóbbiak — mint vallják — külön világban élnek. ök azok, akik az emberek életének egyik legnagyobb állomásán „kalauzolnak”, „bábáskodnak”. Ki-ki a tudásának, humanitásának megfelelően. Akad közöttük is aki „lélektelenül” végzi mindennapos, rutinná sűrűsödött mozdulatait. Akad olyan is, aki nem nyugszik bele a tankönyvek valóságába, hanem azokat a saját tapasztalásával, kísérleteinek sorával is fejleszti, mint Jobbágyi György, ma 71 éves szülész. Ö negyven évvel ezelőtt háborús körülmények között néhány barátjával eljutott arra a pontra, hogy a szülés természetes folyamatának 8—12 óráját a vele járó fájdalmakkal másfél órára csökkentse. Ez az idő, másodszor szülő nők esetében már csupán fél óra. Az eljárásról akkor, 1943-ban publikált is, amit kevesen olvashattak. Akikhez viszont eljutott a nagyszerű hír a fájdalommentes szülésről, azok kételkedve fogadták, tudománytalannak, reális alapokat mellőzőnek minősítették. Nehéz rádióhallgatóként állást foglalni a tények ellen, vagy mellett. A rádió- színház bemutatójában elhangzott, kitűnő dokumentumműsor egyaránt felsorakoztatta a szakembereket, a szülő anyákat, a férjeket is, akik jelen voltak a fájdalomtól kevéssé izgatott feleségeik szülőágyánál. Kővári Katalin — maga is részeltetett e 40 éves „csoda” örömeiben — Papp Tibor és Jónás Tibor segítségével készítette felvételeiből Lóránd Lajos dramatizált műsort. Ami indulatokat váltott ki és kérdéseket szült — nem fájdalommentesen — a hallgatóban, hogy például mikor okulunk mér az elődök példáján és miért nem hiszünk kortársaink nagyszerűségében is, különösen akkor, ha élő, túlélő tanúi vannak csodaszámba menő módszereiknek? — decsi — „... ez már a Kelet, itt megeshetnek a csudák, kint repülőszőnyegen szállnak a szakállas varázslók az alacsony, kertes vályogházak s a belvárosi szállodák üveg- és márványtomyai felett.” Akár egy szép mese, kezd formálódni a történet Molnár Géza tolla alatt. Damaszkusz karcsú minaretjei, a pálmakertek és a titkokkal teli, fojtó . éjszakák után azonban a folytatás sokkal prózaibb... Aligha lehet egyhamar napirendre térni a könyv nyitódarabja fölött: Dél-Fran- ciaországban — első történetünk színhelyén — néhány gondtalan ifjú hajókirándulásra indul. Ütközben megállnak egy kis vidám fürdőzésre, s döbbenten veszik észre, nem maradt senki a fedélzeten, aki ledobná a kötelet... De a többi elbeszélés sem kevésbé ötletes: az író előszeretettel hozza váratlan helyzetbe hőseit. Igaz, ezekben az esetekben talál számukra kiutat. (Az persze már más kérdés, hogy ez az érintett feleknek nincs mindig ínyére.) Jó példa erre a Telehold Damaszkusz felett című elbeszélés; a Szíriái konferencia az egyetemi tanárnak nemcsak tudományos sikert, hanem mindent felforgató szerelmet is hoz. Az utolsó pillanatban azonban, mielőtt még a szó eredeti értelmében felforgatná életét — minő remekre sikerült írói fricska — észreveszi, amint Catherine szobájából kilép a fekete zongorista, megigazítja nyakkendőjét, s fütyörészve elindul a lift felé ... Számos életrajzi vonást is rejtenek ezek az írások: Az út, a Margitka kisasszony, a Café Metropol ifjúkori élményekre épül, míg a magány átkozott szombatjá-ban már az európai kitekintésű író szólal meg. Futó kaland helyett itt két ember, Marguerite és Miklós, valóban mindent elsöprő szerelme kerül előtérbe. A darab lüktető szenvedélye nem mellőzi az esetenként fantázialódító, s — megkockáztatnók — rafinált erotikát sem. Az elérhetetlen, nagyvilági nő álarca mögött azonban bizonytalan, habozó ember rejtőzik. Űj- rekezdheti-e elrontott életét? A válasz, amely azt bizonyítja, hogy csodák mégsin- csenek, Miklós fogalmazza meg: „Senki sem szökhet ki a saját életéből.” Közhely, de igaz; a jó könyv önmagát ajánlja. Molnár Géza kötete ezért méltán számíthat sikerre az ínyencségeket kedvelő olvasók körében. Szekszárdi zenélő nyár Népszerű opera- és operettest Bizony nem gondoltuk volna, hogy a tervezett négy szabadtéri hangversenyből mindössze a zárókoncert hangozhat el a megyeházi romként hangulatos környezetében, arra azonban még kevésbé számítottunk, hogy a félszáaat alig éri el a hallgatóság száma... Gyönge vigasz, hogy Szekszárd lakosságához arányítva ez az ötven fő annyit tesz, mintha Miskolcon hatszázötvenen- hétszázan, Budapesten pedig négyezernél többen ülnének a nézőtéren... A dolog ugyanis nem ilyen egyszerű, a gyér publikum előadókra gyakorolt lélektani hatásáról nem beszélve... Művészeink azonban nem hagyták magukat. Szakmai rutinjuk, no meg a nyilvánvaló felismerés, hogy akivette a fáradságot, az valóban szép percekre-órákra érdemesült zenerajongó, jó barát — túlsegítette a légkört a kezdeti kényszeredettségen, végezetül pedig igen kellemes estének az emlékeivel távozhattunk. A „bemelegítésben” szerepet játszott Némethy Attila zongoraművész konferansza. Már sejtjük; Antal Imrének hamarost szembe kell néznie a ténnyel, hogy nem áll egyedül a pályán zongoristahumoristaként... Jó hangulatot teremtő ötlet volt az epizódokat láncra fűző sztori, nevezetesen, hogy az esti Budapesten teszünk sétát, s ezenközben bekukkantunk hangverseny- terembe, operettszínházba, a „magyar Brodway” különböző szórakozóhelyeire... Mondanánk, hogy Laczó András operaénekes rögtön egy bűvészmutatvánnyal kezdte az est műsorát — két Bach-részletet fuvolázott —, ám tudjuk — ő maga mondta el —, hogy első diplomája voltaképpen e hangszerre szól. A földtekénk messzi tájait is megjárt operaénekes ezután még remekebb hangszerét vette elő, az emberi hangot, és Bizet: Carmen- jének, Puccini: A nyugat lányának. Kacsóh és Lehár operettjeinek szép részleteivel örvendeztetett meg bennünket. A „Zeneakadémiára” Némethy Attila invitált Chopin : h-moll scherzójának dü- bürgő futamaival, később pedig mintegy a „New York kávéházba” hívott, Gershwin három dalával. Számadó Gabriella már másodszor járt ebben az évben körünkben, s egészen biztos, hogy a szekszárdi és Tolna megyei közönség többször is szívesen látná hallaná sikeres fővárosi opera- előadásunk 1984. évi „Gerf- rudisát”... Igaz, Erkel: Bánk bán c. művéből ezúttal nem énekelt, de a remekbe sikerült áriák Puccini: Gianni Schiccijéből és a Toscá- ból, művészetének kiváló bizonyítékait adták. Számadó könnyed, kedves humorát is megcsillantotta Lehár, Kálmán, és Huszka világában, valamint kiváló partnerre akadt a műsort záró duettekben Laczó András energikus személyében. Számadó Gabriella Ha a komoly zenész ezúttal bólint is: „nem kell mindig kaviár...”, azt azonban végképp nem érti: mi is kellene igazán lokálpatrióta közönségünknek, ha még ilyen értékesen könnyű, nemesen szórakoztató hangverseny sem tudja röpke, nyáresti sétára késztetni?... DOBAI TAMÁS Tévénapló A farkas Az ismétlések évadját éljük, ami önmagában nem is lenne baj, bár olyasmit is műsorra tűznek, amiből egyszer is elég volt, viszont láthatunk, vagy újra láthatunk olyan darabokat is, amelyek a nyári hőséget is elviselhetőbbé teszik, esetleg tanulsággal is szolgálnak, mint az el- nyűhetetlen Molnár Ferenc A farkas símű vígjátéka. Ha van igénytelen történet, akkor ez igazán az, a kedélyeket sem borzolja a kelleténél jobban, tehát utána mindenkinek nyugodt lesz az álma. A sikert a darab gyermekdedségében kell keresni, amihez természetesen az is hozzá tartozik, hogy Huszti Péter jó néhányszor cseréli alakját és kosztümét, amiben neki legalább annyira jó kedve telik, mint a nézőnek. Közben pedig el lehetne lesni Molnár Ferenctől, hogy miként kell vígjátékot írni, olyant, ami nézőnek, színésznek egyaránt tetszik. Mert ezt a nyúlfarknyi témát újra körüljárja, eljátszik a variációs lehetőségekkel, óvatos iróniája közben a hajdani „magasabb” körök érzékenységét sem bántja, tehát színház után a kegyelmes asszony is tiszta lelkiismerettel térhetett nyugovóra. Ez azonban Molnár dramaturgiájának elhanyagolható része, fontosabb, ahogy állandóan ébren tudja tartani az érdeklődést, mindig jut az eszébe valami, amitől életre kel a már-már szunnyadni kezdő téma, bizonyítva, hogy egy ilyen kicsike ötletből is futja három felvonásra. Talán nagy írónak sem kell lenni hozzá, de ez másik kérdés, nincs is értelme most feszegetni. Az viszont bizonyos, hogy csak ennyi leleménnyel lenne szabad színdarabot írni. A remekműnek persze más a titka. Goethe ismerte, valahol el is dicsekszik vele, de legott hozzáteszi, hogy nem hajlandó elárulni. Azóta sem tudjuk. Balázs Béla emléke Leplezetlenül őszinte s éppen ezzel meggyőző filmet készített a száz éve született Balázs Béláról Bulla Károly, kerülve az ilyen emlékműsorok patetikus hangvételét. Balázs Béláról az elmúlt évtizedekben kevés szó esett, legföljebb a filmesztétika úttörőjét méltatták benne, bár az is igaz, hogy csaknem három évtizedes emigrációjából visszatérve sem kapta meg itthon az őt joggal megillető elismerést. Nagy utat tett meg Balázs Béla a századelő Maeterlick- ből kiinduló szimbolizmusától harcos kommunista kiállásáig, s pályája kezdetén olyanok álltak mellette, mint Ady, Kodály, Bartók, s mindenekelőtt Lukács György, akivel a nagy hírű Vasárnapi Kört alapította. Az elmúlt években Naplói első felének kiadásakor — a második rész még megjelenésre vár — ismét feléje fordul a figyelem, hisz ez a két kötet az 1903—1920 közötti időszak eleven körképe, minden szubjektivizmusával, sőt esetenkénti elfogultságával együtt. Szerepe a Nyugatban, a két I Bartók-mű keletkezése, becsvágya, műveinek fogadtatása, magánéletének őszintén feltárt tényei egyaránt hozzájárulnak, hogy ez az oly sokáig lappangó napló egyaránt lehessen izgalmas olvasmány, s fontos adalék a kör történetéhez. Bulla Károly filmje bőven idézve a még kiadatlan Naplóból az életút lényeges állomásait villantja fel, s filmje része annak, hogy Balázs Béla a századik évfordulótól függetlenül is jelen lehessen, az eddiginél jobban, hatékonyabban, szellemi életünkben. Cs. L. Z. szerkesztő úr emlékezetes esetei Nem először találkozhatott a néző Z. szerkesztő úrral az elmúlt héten, ugyanis a címben felsorolt eseteket már láthattuk egyszer a televízióban. A pénteken 17.35 órakor sugárzott adás, amely a Beszélgetés a fagylaltmérgezőkkel, avagy a kisszerúség magasiskolája alcímet viselte, ismétlés volt. De azért aktuális téma és megfelelő időben sugározták. Miről is volt szó? A történet egyszerű. Z. szerkesztő úr találkozik a megérdemelten „csíkos ruhát viselő” cukrászházaspárral, akik azért kerültek börtönbe, mert a köztudottan fertőzést okozó kacsatojásból készítették a fagylaltot és ezért 716 ember beperelte őket. A témát ebből a hír értékű eseményből bontja, illetve bontotta ki a szerző úgy, hogy a „kamera képviselte” szerkesztő kérdéseire megnyilatkoztak a volt cukrászok. Elbeszéléseikből, esetenkénti vitáikból kerekedett aztán ki az a kép, amelyből az ok-okozat összefüggések is feltárultak. És még valami; a jellemek. Két olyan kicsinyes embert ismerhettünk meg, akik házasságukban is a saját, egyéni érdekeiket nézik. A két pitiáner ember kapzsisága, pénzéhsége, mások és a másik becsapása árán való érvényesülési vágya derült ki a filmből. Közben megtudhattunk néhány technikai dolgot is. Ha kaparja a fagylaltot, üres a gombóc, ha keményebbre fagyasztja, akkor is a vásárlót károsítja meg. Mindez azért is érdekes, mert mi nézők — sajnos — találkozhatunk hasonló eljárásokkal. A sublerral, vagy magyar nevén a tolómérővel mért tojások is a jellemekről tett megállapításokat igakolják. Z. szerkesztő úr most ismételten közreadott történetét két kiváló színész, Mészáros Ági és Inke László alakítása tette valóságszerűvé, még igazabbá. A jókor sugárzott műsor tanulsággal szolgálhat cukrásznak és fagylaltfogyasztónak egyaránt. Ügy tudom, Z. szerkesztő úrnak más írásban meg nem jelent története is van, és azt is hiszem, sőt tudom is, hogy másik Z., X., Y. szerkesztő urak is rendelkeznek hasonló sztorikkal... Érdemes lenne azokat is közre adni. Mindnyájunk okulására. —él—
