Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-28 / 201. szám
a NÉPÚJSÁG 1984. augusztus 28, Moziban BaHécén(ok) Szinte biztos vagyok benne, hogy az életben nem jutok el Mexikóba, nem láthatom meg a maga valóságában a Popocatepetl-t, a Cit- laltepeltl-t, a csodálatos tengerpartot, az elegáns szállodákat és még sokmindent. Ezért is szolgál örömömre, hogy megnéztem a Balfácán című francia filmvígjátékot, ugyanis több alkalommal gyönyörködhettem a lenyűgöző tájban, az azúrkéknek tűnő tengerben. Mindjárt meg is jegyzem, hogy mindezt igencsak kihasználta az operatőr, Alex Phillips, s néhol a cselekmény rovására talán kicsit többet időzött a természet adta látványosságoknál, amit meg is értek. Persze, operatőrileg ezen kívül nagy lehetőségeket nem rejtegetett a film. Hacsak a főszereplő, Pierre Richard csöppet sem férfias, tehát nem jóképű és nem markáns fizimiskáját. Persze, a közismert komikus megengedheti magának, hogy bármilyen torzító objektívvei fényképezzék, s bármilyen perspektívából. Talán ebben rejlik többek között sikerének titka. És még egy név: Francia Veber. Ö írta és rendezte a vígjátékot. Megírta a sztorit, gondolom, nem nagy odaadással, inkább rutinból, szerződtetett néhány híres színészt, s jöhetett, aminek jönnie kellett. És jött is: a Balfácán. Röviden úgy, hogy Maria, egy francia mammut- vállalat elnökének a leánya Mexikóba megy nyaralni, de lévén igen nagy mamlasz, mindenféle nevetséges — de nem mindig eredeti — dolog történik vele, majd nyoma vész. Az apa megbízza Campanát, a legkeményebb francia kopót a nyomozással. De az nem megy semmire. Így mellé — helyesebben „fölé” helyezik a cég pszichológusa javaslatára Perrint (Pierre Richard), aki Marie-hoz hasonlóan mulya balfácán. A nyomozás során szinte hasonló szerencsétlenségeik érik a kétbalkezes fajankót, mint korábban Ma- rie-t, s tulajdonképpen az ő maflaságának sorozata hozza meg az eredményt is. A film záró képei valóban szellemesek, s így nem is lehet csodálkozni, hogy a filmvászon előtt ülő fiatal közönség soraiból elismerő taps csattant föl, csütörtökön délután. V. HORVÁTH MÁRIA Campana így „kopogtat” be egy klubba Kiállítás Bazsonyi Arany és Vecsési Sándor művei Szekszárdon Rádió Ivástörténelem vasárnap délután Meghallgattam a Kossuth- rádióban Lukácsi Béla szer- kesztette-vezette műsort, melynek az volt a címe, hogy „Örökké a világ sem áll”. Lukácsi Béla huszonötper- ces műsorát az ivászatnak, az ivás kulturáltságának, az livótörténeti és ivótörténelmi 'ismeretterjesztésnek szentelte. Józanul mondom: igazán remekül! Már maga az adás témája is remek volt. Italozás ellen itallal! Lukácsi Sándor szerencsére nem azzal a mindenki által ismert ténnyel kezdte műsorát, hogy hazánk, ban az utóbbi évtizedben érthetetlen módon megemelkedett a sört, a pálinkát, a bort ivó emberek száma, és hogy mennyivel több alkoholista van Magyarországon, mint a felszabadulás előtt. Mert, ha ezzel kezdte volna, akkor a rádióhallgató egészen biztosan öt percnél tovább nem hallgatta volna végig műsorát. Helyette Lukácsi Béla ahhoz a szerkesztőd fogáshoz folyamodott, hogy az ókortól indította ivászattörténelmi ismeretterjesztésért, sok érdekes forrásmunka felemlítésével. Már az első percekben éppen ezért kelthette fel az érdeklődőket műsora iránt. Gyanítom, hogy nemcsak én voltam az egyetlen hallgatója. Mert ez a műsor nagyon okosan „antialkohoM- Zált”. Igaz, hogy e huszonöt perc alatt elmondta vélekedését a magyar szeszhelyzetről egy szociológus is, aki a svéd-modellt — csak kijelölt dvóhelyek vannak, az áruházak nem árusítanak szeszt — tartaná helyesnek a szeszfrontunk felőriésére, egy történész pedig az ivástörténelem mitológiai értékeit osztotta meg velünk. Egy szónak, bocs’ egy kortynak is száz lenne a vége, ha nem Vigyáznánk magunkra. Bezzeg mindannyian tudjuk, hogy napjainkban éppen erre van szükség. Ezt a feladatat pedig nagyon jól szolgálta közvetett módszerével ez a műsor is. szűcs A megyeszékhely nemrég felavatott új kulturális intézményében, a Művészetek Házában a Bazsonyi Arany és Vecsési Sándor festőművészek tárlata várja a műbarátokat. A kiállítást Losonci Miklós művészettörténész nyitotta meg, aki kiváló ismerője a művészházaspár munkásságának. Az itt közölt fotón a tárlatlátogatók Bazsonyi Arany: Lakodalmi készülődés c. festménye előtt időznek, melyről Losonci Miklós A Duna három festője c. művében így ír: a művész képét 1967- ben festette, és értékei révén a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. Több ez hétköznapnál, az ünnep első órája, amikor a nyitott ajtón, nyitott ablakon beköszönt a koranyár, s az óra is, a tisztára súrolt kő is a vendégek közeli érkezését jelzi... A kancsó is üres még, most helyezi a tányérokat a hosszú asztalra a csöndből szőtt nő.” A Tolna megyében is otthonos művészházaspár a ráckevei Duna-ág vidékén él, melynek szépségéről képeikkel vallanak. Mély lírával festik meg a falut, a falu szertartásait, ábrázolják legmeghittebb emberi kapcsolataikat, kötődéseiket tárgyakhoz, emlékekhez. „Kultúra és nép, természet és ember, múlt és jelen találkozik a képeken.” — írja a művészettörténész. Bazsonyi képein líraibban, finom érzékenységgel átszőve, Vecsési festményein szenvedélyesen, a nyughatat- lanság szomjával. — sa — Mű és közönség találkozása Műsoros est a Művészetek Házában Megnyitása óta változatos és gazdag programja van a Művészetek Házának. A legutóbbi rendezvényén élvonalbeli muzsikusok, előadók látogattak Szekszárdra, közülük néhányan nem első ízben. így Jandó Jenő is, akinek zongorajátéka már többször jelentett kellemes élményt a megyeszékhelyen. Ezúttal sem volt másként. Haydn: Esz-dúr szonátáját mesterségbeli tudásának fölényével, gazdag eszköztárának felmutatásával adta elő. Bessenyei Ferencet is ismerősként, a jeles művésznek kijáró tisztelettel üdvözöltük és azt vártuk tőle, hogy az egyébként teljes egészében koncertműsort a dráma, vagy prózairodalom, netán a költészet világából számunkra hozott „üzenettel” teszi hatásosabbá, színesebbé. Nem ez történt. Tizennyolc percen keresztül próbált társalogni a közönséggel, mi pedig közben azon gondolkodtunk, hogy az általa joggal „ékszerdoboz”- nak nevezett Művészetek Házába hogy kerülhetett egy ilyen — a hely és az egész est szellemétől idegen produkció?! A további fellépők szerencsére kárpótoltak bennünket. Andor Éva ás Bercelly István Mozart, Verdi, Puccini és Bizet operáiból énekelt népszerű áriákat, kettősöket. A Pillangókisasszony nagyáriája szívbemarkoló drá- maisággal idézte a szerencsétlen Cso-cso-szán szerelmes várakozását. Szívesen hallgattuk Mimi önvallomását a Bohéméletből és Che- rubin áriáját a Figaro házasságából. Emlékezetes perceket szerzett Bercelly István a Travita Germond és a Carmen Torreádor áriáinak előadásával. Mind két énekes művészetének teljességét igyekezett adni. A műsoros est második részében a Kodály Vonósné. gyes lépett pódiumra. Schubert a-moll vonós négyesét játszották. Az eredetileg 1824-ben Bécsben bemutatott négytételes művet az európai rangú együttes a kamara- muzsikálás finomságait, szépségeit elénktárva szólaltatta meg. LEMLE ZOLTÁN Keserű Katalin: Orlai Petries Soma O-rlai Petries Somát, a 19. század közepén, második felében működő festőnket az utókor emlékezete mint Petőfi Sándor hívét és rokonát, nagy irodalmi műveltségű, kiváló tönténeti érzékű mestert őrizte meg, nem mint a magyar festészet megújítóját és nagy egyéniségét. Jelentős hiányt pótol Keserű Katalin kötete, mely a múlt század e különös mesterének életművét tárgyalja. Orlairól az utóbbi évtizedekben csak néhány tanulmány jelent meg, így munkásságának erényei kezdtek elhalványulni. Számos, később nagy sikert aratott történelmi témát Orlai fedezett fel és festett meg először, nagy szakmai hozzáértéssel. (Pl. Zách Felicián, II. Lajos holttestének megtalálása.) A szerző nagy alapossággal dolgozta fel la festő életútját, és kutatta kallódó műveit. Ezek segítségével az önkényuralom sajátos, átmeneti állapotát tükrözni tudja. Keserű Katalin e kötetben biztos kézzel jelöli meg Orlai valódi helyét a magyar művészet történetében. Bemutatja a magyar történeti festészet úttörőjét, úgy, mint a jellemek árnyalataira érzékeny portréfestőt. A kötet külön értéke a 28 színes kép, melyek között nem egy felfedezés számba megy. A többi jelentős mű kisméretű fekete-fehér reprodukcióját közli az album. Tévénapló Ismétlések Sok az ismétlés a tévében? Valószínűleg kevesebb a kelleténél, mert nem lehet kívánni senkitől, hogy mindenben a műsoridőkhöz alkalmazkodjék, tekintve, hogy azok általában nem igazodnak a néző gyakran szerény szabad idejéhez. Viszont az elmúlt évek során készült nem is egy olyan alkotás, amit jó lenne minél több emberhez eljuttatni, ennek pedig egyetlen feltétele az ismétlés. Az más kérdés, hogy ezeknek van-e valamilyen logikája, bár az is igaz, Szecskő Tamás legyen a talpán, aki el tudja választani a valódi igényt attól az egyszerű ténytől, hogy a műsoridőt ki kell tölteni. Mindenesetre szívesen megnéztük újra a Tersánszky Józsi Jenő regényéből készült tévéjátékot, jóllehet Kurucz Gyula forgatókönyve esetenként homályosabb az eredetinél, viszont újra megállapíthattuk, hogy milyen könnyen, feszültséggel tele tudott írni akkor is, ha nem éppen Kakukk Marcit vándoroltatta az országon át. Tersánszky már sokszor segítségére sietett a tévének, van továbbra is miből meríteni. Vérbeli elbeszélő volt, s ha nem is kell újra felfedezni, de arra is gondolni kell, hogy jelentős művei ne merüljenek feledésbe. A két műsor szerencsés egyeztetése volt, hogy a furtballmérkőzés idején a második csatorna bő választékot kínált: a Tersánszky-film után Molnár Péter pszichológiai előadása jelentett szellemi izgalmat, ahogy mondják, lényegesen többet, mint a futball, majd az 1980-as nemzeközi Bach-orgonaverseny győzteseinek félórás hangversenyét hallhattuk a röthai templom Silbermann-orgonáján. Igaz, hogy azóta négy év telt el, ebben az esetben valószínűleg az Intervízió sem volt valami serény, az örömöt azonban mi sem rontotta le, s még győztes is volt, magyar győztes, Elekes Zsuzsanna személyében. Mozart 1786-ban írta kis remekművét, A színigazgató című egyfelvonásost, amit egy időben nálunk is sokat játszottak, majd lekerült a műsorról, s azóta legföljebb a nyitány hangzik fel néha, néha. Zenés komédia betétáriákkal és egy tercettel, a színház világából, amit a XVIII. század végén különösen kedveltek, amit az is mutat, hogy Goethe Faustja is ilyen színházi jelenettel kezdődik. A történetet tetszés szerint lehet változtatni, ahogy az angol operafilmben is éltek ezzel, elmés szatíráját adva a nyugati színházi világ pénz és siker utáni hajszájának. Egy éve láttuk, most újra vetítették, bár nem a legkedvezőbb időpontban, de ki igazodik ki az időpontokon, amikor az úgynevezett főműsoridőben mutatták be a zománckészítés technikájáról szóló, egyébként hasznos francia filmet. Harangozó Gyula, a század egyik legnagyobb táncosa és koreográfusa volt, hatását a szakértők korszakalkotónak mondják. Számos alkotása közül legjelentősebb talán Delibes Coppéliája, amelyet a tévé filmre vitt, s külföldön is bemutattak. A balett azóta is az ő koreográfiájával szerepel az Operaház műsorán, s az 1976-os tévébemutató után örömmel láttuk viszont. A szövegkönyv vérbeli, romantikus alkotás, E. T. A. Hoffmann novellája alapján készült, Delibes zenéje pedig alkalmas arra, hogy maradandóvá tegye a balettnek átdolgozott történetet. Nem nagy igényű zene, de Delibes jó érzékkel és kifogástalan mesterségbeli tudással ismerte a hatás titkát, s ha vegyíti is a csárdást, az érzelmes keringőt, vagy a hopszaszát, mindig ízléssel teszi, állandóan a táncosokra gondolva. Maradandó alkotás Harangozó Gyula Coppéliája, s a magyar balett legnagyobbjai vonulnak fel benne, Barkóczy Sándor, Csarnóy Katalin, Dózsa Imre, Sipeki Levente, Sebestyén Katalin, Ehn Éva. Ismétlés? Inkább azt kellene kérdeznünk, hogy miért nyolc esztendő után ismételték meg ezt a kitűnő előadást, ami annak idején a tévének is nemzetközi sikert hozott. Cs. L. Kondul a klopacska Már egy hete tudom, mi az a klopacska. Akkor indult ugyanis a televízióban a Szerencse fel! című gyermekek részére hirdetett vetélkedőműsor. A játék címe utal arra, hogy ezúttal bányavidék ad otthont a televíziós vetélkedőnek. A klopacska kondításakor keletkező hang valamikor a bányászok műszakkezdetét jelezte. Ma ez a vetélkedő „szignálja". Bátonyterenye, Dorogháza, Karancskeszi és Mátra- terenye — négy nógrádi — általános iskolai csapat között dől el, hogy melyikük ismeri jobban a bányászélet hagyományait, mindennapi munkaeszközeit. A felkészülés sem kevésbé izgalmas játék, mint amikor zsűri ítél érte pontokat, ez esetben sisakokat. Pincék, padlások ajtajai mögött sokszor olyan használati eszközökre, tárgyakra is bukkantak az úttörők, amelyeket már az emlékezet is alig őrzött. Egy bőrkobak (sisak), egy kahanyec (bányamécs), vagy egy művészien megmunkált fokos mellé egy-egy történetet is kaptak idős bányászoktól, az anyaggyűjtő pajtások. A vetélkedő gyerekek mellett az ügyességi számokban felnőttek is szerepelnek. Így láthattunk például csillestafétázó tanácselnököt is. Az egyes községek művészeti csoportjai ének- és zenekari feldolgozásban régi bányászdalokat, indulókat is megszólaltatnak. Azt is megtudtuk, hogy a 110 éves szénbányász múltra tekintő Bátonyterenyé- nek, a városjogú nagyközségnek 16 ezer lakosa, 1200 tanulója és 35 tanterme van. Akarva, akaratlanul is szurkolni kezd a néző egyikmásik csapatnak. Akarva, akaratlanul is megismerkedik az ország egy sajátos tájegységének életével, sokszor emberfeletti, és tudjuk, tragédiáktól sem mentes munkájának hétköznapjaival. A vetélkedő döntőjét jövő vasárnap közvetíti a televízió, amelyben újabb ismereteket szerezve, leginkább a nézők lesznek a győztesek. —decsi—
