Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-25 / 199. szám

ioíDépüjság 1984. augusztus 25. Alexandr Kucer: Mit csináljak? Most mondja meg, mit csi­náljak, ha egyszer nem eszik? Nem eszik, nem és nem. Kettétöri neki az ember azt az izét, kinyomkodja, át­paszírozza, aztán leszűri, de így sem eszi. Próbáltam már, hogy dalolok közben, meg táncolok, de az sem segített. Hátha eszik, ha mesélek ne­ki, mondom magamban. Er­re mit csinál? összehúzza magát, prüszköl, hiába nyo­mom a kanalat a szájába, nem megy. Még a füle is tele van mindennel, de lenyelni nem akarja, nem és nem. Istenem, hogy én mennyi já­tékot vettem neki!? Cipel­tem haza sorozatban, a já­tékbolt az én vásárlásaim alapján teljesítette a tervét, de hiába. Emlékszem, mi­lyen nehéz volt például azt a holdjáró-automatát besze­rezni. A fél várost összejár­tam, s egy egész tucatot vet­tem neki. Gondoltam, meg­látja, a csodálkozástól még a száját is tátva felejti, én meg zsupsz, bele a kanállal! De nem. Nem kellett neki. összeszorította a fogait, és úgy sziszegte, szemtelenül felém: „Ne töld magad, papa, ne töld! Ezt a légi tlükköt mái ismelem!’’ Erre mondtam én, hogy kész, kifújt, semmit nem le­het csinálni. Minden re­ményt feladtam. Aztán egy­szer mégiscsak sikerült... Épp jövök haza a munká­ból, tudja, akkor munkave­zetőként dolgoztam az épít­kezésen. Szép komótosan át­öltözködöm, Hát a zsebeim­ből különböző csavarok, alá­tétek potyognak ki. Meg­látja ezt a kis srác, a tekin­tete felragyog, egyik kezével nyúl egy anyáscsavar után, a másikkal, nem tetszik el­hinni, a kompótot szoron­gatja. Megdermesztett a lát­vány. Nézem, s nem hiszek a szememnek. Az én cseme­tém a kompótot falatozza, összeszedtem magam, s máris rohantam az építke­zésre. Szerencsémre nem volt messze. Teleraktam a zse­beimet mindenféle apróság­gal, ami a kezembe akadt: . villanykapcsolóval, biztosí­tékkal, kapcsolótáblával, ve­zetékkel, aztán sipirc haza. Otthon meg izgulok, topor- gok a gyerek körül, lesem a fiatást. Mit mondjak? Meg­hökkentem. Az eredmény le­írhatatlan volt. Az én fiam addig rakosgatta ide-oda ezeket a holmikat, míg köz­ben megevett egy egész al­mát. Hát ekkor kezdődött. A munkahelyemről hazahord- tam minden apróságot, a gye­rek ezek hatására enni kez­dett. Megette már a kompó­tot, a savanyúságot, az édes­séget is. És ekkor elhatá­roztam: a fenébe ezekkel az apró holmikkal, olyat kell hazahozni, amitől a gyerek már egy háromfogásos ebé­det is bekebelez. így aztán hoztam haza cementet, mo­zaiklapot, csempét, mindent. Meg is jött a kis lurkó ét­vágya, rendszeresen telerak­ta a pocakját, és nőtt, mint a gomba. Én meg nem tud­tam, hova legyek az öröm­től. Akkor hoztam haza azt az izét is, azt a fürdőkádat... Meg kell, hogy értsen, drá­ga nyomozó elvtárs, hiszen magának is vannak gyere­kei! Maga is apa, és egy igazi, a családját szerető, gondos édesapa mindent megtesz a csemetéjéért, nem igaz? Fordította: KISS GYÖRGY MIHÁLY a a színész elé oda­illesztik a „nagy” szócskáit, ezáltal beke­rül abba a csekély lét­számú, ám annál illusztri- sabb társaságba, amely a színházi világ „arisztokráci­áját” jelenti. Azzal a nem el­hanyagolható különbséggel az „igazi” arisztokráciával szemben, hogy itit nem örö­költ, és kimagasló tehetsé­gekkel, egyéniséggel szerzett rangról van szó. Nagy szí­nész nem lehet akárki. Még az sem mindig, akit díjak­kal koszorúznak. Nagy szí­nész csak az lehelt, akit a szakmai közvélemény amo­lyan lélekben történő titkos szavazással annak kiált ki. A „lelki urnákba” csúszta­tott szavazat lapocskák so­hasem hazudnak, erre min­den színész kényes, hiszen csalás esetén önmaga érzése­ivel kerülne ellentétbe. A nagy színészt színházi zsargonnal szólva „bölény­nek” is mondják. Ezzel is rit­ka, kiveszőben lévő voltát érzékeltetve, egyben „védettr ségét” is a nagy egyéniség irigy orvvadászaival szem­ben. Sajnos néha így is si­kerül egyet-kettőt idejekorán leteríteni közülük, szinte pó­tolhatatlan veszteséget okoz­va ezzel a színésztársadalom­nak. A nagy színészek — lehet azért is, mert nagyok — nem különösebben szívlelik egy­mást. Ha két nagy színész összekerül egy színdarabban, rendező legyen a talpán, aki ügyes diplomáciai érzékkel egyensúlyozni tud közöttük. Megtörtént már olyan eset is, amikor két nagy színész nem lévén beszélő viszonyban, háttal próbáltak egymásnak, és az ideges, de szolgálatkész rendező hozta-vitte közöttük az arckifejezéseket. Igaz te­hát, hogy nehéz bánni a nagy színészekkel, de megéri, mert ha formában vannak, akkor egy egész színházat képesek Atlaszként a vállukon tarta­ni. Perc Adorján is ilyen nagy színész a fővárosi Nagy Szín­házban. Most éppen átuta­zóban tartózkodik Mezőcsa- lánoson. Pontosabban; itt romiéit el a kocsija, és amíg megjavítják — néhány óra csupán —, addig belátogat a színházba. Természetesen, hogy az autószerviztől odá­ig eljusson, végig kell ha­ladnia a fél városon. És ez egyáltalán nem könnyű fel­adat egy olyan ismert, nagy színész esetében, mint Perc Adorján — Csak néhány pillanatra tisztelje meg a házamat — esdekel egy matróna —, Tóth-Máté Miklós: A nagy színész átutazóban könnyebben halok meg, hogyha ez megtörténik... Perc Adorján megdöbben. Mit tegyen most? Többen hallották. Ha nem megy be, és az öregasszony csakugyan meghal... — De igazán csak egy percre — mondja —, átuta­zóban vagyok, nincs sok időm. A birsillatú, antik bútorok­kal zsúfolt szobában orosz­lánfej karfájú díszes, nagy fotelhez tereli vendégét az öregasszony. — Nem fogja kitalálni mű­vész úr, miént ültettem oda! — Valóban nem fogom ki­találni. .. — mondja Perc Adorján. — Ment öltven évvel eze­lőtt ott ült Kezes Duci is, a híres primadonna...! — Igazán? — Bizony. Később pedig Örs Dezső, Ányos Pál, Om- lai Alfréd, csupa híres, nagy színész, akik valamennyien átutazóban tartózkodtak Me- zőcsalánoson... Sajnos már mindegyikük a föld alatt. És látja milyen a sors, én az egyszerű asszony túléltem őket... Perc Adorján feszeng a fo­telben, kényszeredetten mo­solyog. Kedves a nénike, iga­zán aranyos... — Mivel kínálhatom meg? — Köszönöm, de éppen csak... — Ne szabadkozzon, drá­ga mester... Azért az öreg­asszonynál is akadhat valami itóka... Konyak? Gin? Whis­ky. ..? — Ugyan, hiszen ma még vezetek. . . — Akkor talán tea — mondja az idős hölgy —, fi­nom, zöld teácska, és mellé püspökkenyér... Az én püs­pökkenyerem még szegény Omlai Alfrédnek is nagyon ízlett... Perc Adorján nem tilta­kozik tovább. Körülnéz. Leg­alább húsz ember zsúfolódik a szobában, és mind ott lesi. Akár egy különös állatot, akit a vénasszonynak sike­rült befogni a ketrecbe. És most várják a nagy produk­ciót. Hogy issza majd a teát, hogy eszi a püspökkenyeret. És csakugyan, amint a házi­asszony begőzölög a teával, halk, várakozásteli moraj a nézők között. Figyelem em­berek, most fogja meg a csé­szét, most emeli a szájához, kortyol... Szépen kortyol, azt el kell ismerni. Most visz­szateszi a csészét, tör a püs­pökkenyérből, belteszi a szá­jába. .. Óriási, ahogy beteszi a falatot a szájába. Hogy csi­nálta? ök így sohasem tud­ták betenni, ilyen finoman, ilyen elegánsan... Fantasz­tikus! De nini, már megint kortyol... Ez aztán még az előbbi kortynál is jobban si­került. És most... most mi lesz? Megint fog törni a sü­teményből, vagy újabbat kor­tyol a teából? Ilyen nagy mű­vészeknél ezt sohasem lehet tudni. De nem számít, ráér­nek, kivárják. Amikor Perc Adorján meg­köszöni a vendéglátást, és tá­vozik, hálás taps kíséri. Az­tán az emberek egymás után foglalnak helyet a fotelben, amit nemrég még a nagy szí­nész feneke lapított. Megfog- doSták a csészét, a kanalat, a szerencsésebbek megosztoz­tak a morzsákon, amit a tá­nyéron hagyott. — Mit kér a csészéért — kérdezi egy lilaruhás hölgy reménykedve. — Leikecském, ez megfi­zethetetlen — szorítja ma­gához a matróna, és amúgy mosatlanul elhelyezi a vit­rinben, Perc Adorján végre beér a színházba. A színészek kö­rülveszik, a kezét szorongat­ják, ölelgetik, a próba egy időre félbeszakad. — Ma végre itt otthon va­gyok — mondja Perc Ador­ján —, folytassátok csak, né­zem egy kicsit... Beül a színház nézőterére, középre. Joó Jónás, a ren­dező is odaül mellé, onnan szól fel izgatottan a színpad­ra Szilánka Macának és Ló- nyainak, hogy ismételjék meg a jeleneteit. A színészek érzik az esemény ünnepi vol­tát, hogy Perc Adorján sze­me rajtuk, és mindent bele­adnak. — Jó — kiált fel a jelenet végén Joó Jónás, majd a nagy színészre tekint. — Dó- rikám, neked van valami észrevételed? — Semmi — mondja Perc — el vagyok ragadtatva. . . Gyerekek, nagyszerű lesz! Ezután az igazgatóval ta­lálkozik a nagy színész. A titkárnőn bordó kiskosztüm, és új frizura, amit sebtiben igazítltatott a színházi fod- rászdában, amíg Perc a pró­bát tekintette meg. A kávé a termoszban kitöltésre ké­szen, mellette a díszvendég­nek járó herendi porcelán csészék. — Parancsoljon — lehe­li a titkárnő, és kitárja a párnázott ajtót a nagy szí­nész előtt, aki egyenesen az igazgató ölelő karjaiba érke­zik. — Dórikám — szorongatja az igazgató —, nem változ­tál semmit! — Te sem — mondja Perc, és töri a fejét, hol találkoz­tak már. Aztán nem erőlteti tovább, végül is mindegy. Leül a bőrfotelbe, szórako­zottan végigröpteti pillantá­sát a szobán, majd mint egy fáradt szitakötő megpihenteti vendéglátóján. — Ha a hegy nem megy Mohamedhez — kedélyeske- dik az igazgató, miközben helyet foglal egy másik fo­telben —, akkor Mohamed megy a hegyhez. Dórikám, rendkívül örülök a látoga­tásodnak, ugyanis már éppen fel akartalak keresni... — Valóban...? — Igen. Nagyon sokat je­lentene a „Csortos Gyula” színháznak, ha jövőre ven­dégszereplést vállalnál... Nem hiszem, hogy meg­oldható — mondja Perc —, előreláthatólag három darab­ban is főszerepet játszom az anyaszínházban, azonkívül két filmre is kötöttem szer­ződést. .. — Nem lehetne mégis...? Azt a darabot mutatnánk be, amelyik neked tetszik... — Csábító — tűnődik el Perc —, de hidd el, sok len­ne. .. Ne feledd, nem vagyok már húszéves... — Ugyan — legyint az igazgató —, a korra neked van a legkevesebb jogod hi­vatkozni. .. — Köszönöm — nyugtáz­za a bókot Perc —, de Italán majd máskor... Az igazság az, hogy fáradt vagyok, több időt kell összekaparnom a pi­henésre. .. Nem tudom mi­ért, de így van ... Régen háromszáz előadás sem tűnt soknak az évadban, ma meg öt után úgy érzem, abba kel­lene hagyni... Nem is annyi­ra fizikailag, inkább lelki­leg vagyok hulla.. . És egyre kevésbé reménykedem a fel­támadásban. .. — Éppen ezért jó lenne, ha lejönnél... Vidék, új kör­nyezet, tiszta levegő... — Színház — sóhajt Perc —, itt is csak színház... Erdőkerülőnek kéne men­nem, vagy favágónak, és egy időre kiszellőztetni magam­ból mindent... Ha valamire vágyok, hidd el, már csak erre... Később Televényivel is ta­lálkozik a nagy színész. A fő­iskolán évfolyamtársak vol­tak. — Hallom, jó vagy a III. Richárdban... — mondja Perc. — A^t beszélik... — mond­ja Televényi. — Már régen a Nagy Szín­házban lenne a helyed... — mondja Perc. — Ott vagy te... — mond­ja Televényi. — Majd rövidesen megha­lok, és akkor jöhetsz —, mondja Perc. — Bolond — nevet Tele­vényi, — ilyen áron nem kell. És különben sem vá­gyom már sehová... Itt leg­alább, úgy érzem, megbecsül­nek. „. Olyan vagyak, akár egy tanyasi tanító, aki fiatal korában kedvetlenül ment le a tanyára, később meg el se ' tudná máshol képzelni az életét... talán, mert időköz­ben bemesélte önmagának, hogy missziót teljesít... Nézik egymást, hallgatnak. A főiskolás évek néhány fényvillanása cikázik át agyukon, inkább csak egy­más iránti udvariasságból önmaguk előtt, mintsem em­lékeztetőül. — És a nők...? — vált át más témára Perc. — Köszönöm, megvannak. — mondja Televényi. — Még mindig a nagy for­mák? — Változatlanul — nevet Televényi —, de azént néha hagyom magam rábeszélni a kisebbekre is... — Irigyellek — mondja Perc —, nekem nincs rájuk időm. — Elég baj — mondja Te­levényi —, a nőkre mindig kell, hogy jusson idő... — A régi vagy Tankréd — mondja Perc —, örülök, hogy találkoztunk... Ha fent jársz, keress fel... — Felkereslek — mondja Televényi. És mindketten tudják, hogy erre úgysem kerül sor. Minek? Hiszen már mindent elmondtak egy­másnak. ere Adorján ezután visszamegy az autó­szervizbe, átveszi a ko­csit, kifizeti a munka­díjait. A borravaló mellé né­hány autogrammal ellátott fotcjt is szétoszt a szerelők között, aztán beül meggypi­ros Ford Caprijába, és elhajt. A város végén tábla: VI­SZONTLÁTÁSRA VÁRO­SUNKBAN. A nagy színész egy pillantást vet rá, majd százas sebességre kapcsol... Magyarhon első költője 550 éve született Janus Pannonius Janus a rómaiak főistenei közé tartozott — vele kez­dődik az esztendő a neki szentelt hónappal... Két arc­cal, egyikkel a jövőbe, a má­sikkal vissza a múltba. Ke­letre meg nyugatnak. Min­denféle kezdésnek és befe­jezésnek ura volt, afféle iste­ni portásként nyitott és csu­kott ajtót és kaput. Hogy mennyire vezették ilyen mitológiai meggondo­lások a Csezmicéről szárma­zó kisnemesi úrfiit, amikor János nevét Janusra változ­tatta, azt nem tudhatjuk. De hiszen sok mindent nem tu­dunk róla, — mégis sokat­mondó: egész életét, művét a most már tudatos válasz­tásait és vállalkozásait jel­lemzi ez a Janus-arcú ket­tősség, sőt különös értelmet nyer másik választott név­vel, a Pannoniusszal, amely a római hagyományokat őr­ző szépséges dunántúli táj kulturált múltjának, a köl­tő korában volt sivár jele­nének s mégis ígéretes jö­vőjének vállalása. És épp ezt: a római hagyománynak, meg a friss itáliai humanizmus­nak Pannóniába, sőt egész Hungáriába való átplántálá- sát próbálta első nagy köl­tőnk, akit majd Balassi, Cso­konai, Berzsenyi, Vörösmar­ty, Illyés követ, — ám egy sem lehet (máig sem) annyira részese a világirodalomnak, minit ő. Mert Janus nemcsak világirodalmi rangú költő volt, (bár a későbbiek is azoík), de el is juthatott a ko­rabeli, majd következő szá­zadok értő olvasóihoz, bele­került a világirodalomba, nem mintha nagyobb lenne, de mert (még) világnyelven írt: latin költő, Ovidius, Mar- tialis majd másfél ezer év­vel későbbi ultóda. Ötszázötven éve született, s minit kései pannon utóda, Weöres Sándor, már kamasz­ként kiváló költővé lett, igaz nem itthon, hanem Olaszor­szágban. Ám akárcsak Cso­konai, Petőfi vagy József At­tila — fiaitalon halt meg. így is micsoda pályát futott be! Szinte plebejusként indult, apja (talán?) ács, tisztes pol­gár, meghalit, miikor fia még csak nyolcéves volt. A kis János szarosán kötődött édes­anyjához, s mikor ő is — már idősen — meghalt, a költő az ő emlékének szen­telte legszebb versei egyikét, — ennek személyessége már nem anitik hagyomány, ha­nem reneszánsz új dóság! Anyjának öccse, az első ma­gyar humanista főpap és fő­úr, a Hunyadi család bizal­masa, tanácsadója felkarol­ta tehetséges unokaöccséft, ő juttatta el Ferrarába, majd Padovába, hogy e nagyszerű egyetemeken a legfrissebb eszmékkel ismerkedjék. Ott már a heliocentrikus világ­kép gondolata is fölmerült s később a magyar humanis­ták közvetítésével ért el Krakkóba, Kopernikushoz. A fő stúdium azonban a latin nyelv volt — a nyelv, mint költői, szónoki eszköz, és az udvarok, alakuló nemzetek közötti közvetítés, a diplo­mácia, jog és kereskedelem nyelve. Janus Pannonius bra­vúrosan bánt ezzel a nyelvvel és a martialisi epigramma felelevenítése során gyakorta nyelvöltögetésre használta, ismét másszor egészen más­ra. .. az ő reneszánsz szaba­dossága tán megengedi, hogy ki is mondjuk: némely kor- társát dicsőítő költeményei­nek jó része noha formai re­meklés, tartalmilag csak po­litikai vagy egyszerűen tár­sadalmi érdekbeli „nyalizás”. De azután hazatér és nagy­úr lesz, fiatalon pécsi püs­pök, akinek azonban Mátyás király kancelláriájában is fontos, szinte napi munkája van. Vége a frivol, itt-ott már pornográf (de épp szó­kimondásukkal páratlanul új, mondhatni modern) szelle­meskedéseknek. Szerep vár rá: elhozni ide, a barbár ke­letre az újfajta emberséget, az álszentségekkel nem ter­helt okos érdekpolitikát (majd azt írtam: machiavell- izmust, csakhogy azt, amit az itáliai fejedelmeik, polgá­rok, kereskedők, bankárok érdekszövetségei, meg — ma­gyar követőik, az új, nem­Janus Pannonius állítólagos arcképe. .Kzüst dombormű, körirata: Joh. Cesingc Ep-. V. Basilic.) zeti célok — s velük össze­függő piacok — szolgálatá­ban gyakorlattá tettek: aZt az olasz mester csak később fogalmazta meg alapvető po­litikai munkájában). De nemcsak az újfajta pezsgést, politikát, diplomáciát, ha kellett: intrikát, hanem az élet egészének élvezetét, a szép kultuszát s mindennek művészi kifejezését, a közép­kor vallásos sablonjait ko­rábbi mitológus sablonokra cserélve, amelyek persze egy­szerre voltak újak és latin hagyományt hordozók, rajtuk keresztül azonban a pogány életöröm s az ember Kibon­takozó új, szabad személyi­sége szólal meg és e felsza- badulitságban tudatos kap­csolatoké: a családé, baráto­ké, kisembereké, akiknek ügyét mélyen átérzi, olyany- nyira. hogy például egy ár­víz leírása épp az általa súj­tottakkal való azonosulás ré­vén válik szinte apokalipti­kus látomássá. Janus Pan­nonosnak van érzéke a táji, természeti szépségek, a kis dolgok s azok általános, jel­képi értelme iránt, s világ- viszonylatban az elsők kö­zött tudta hatásosan ki is fe­jezni. Nagy költő volt — Magyar­hon első nagy költője. Pe­dig azt sem tudjuk, magyar volt-e. De a Dráva, a Duna tájaihoz, ezek történelméhez, népéhez kötődött, s ennek új értelmiségéhez szólt — még­pedig évszázadokig, mert hi­szen aki e tájon olvasott, az ezt még századokig latinul tette volt. Ma pedig frisseb­ben hat, mint pár száz éve, ugyanis mi modern fordítá­sokban olvashatjuk műveit. Ha nem mindet is. írásainak egy része még a literátor szá­mára is, máig hozzáférhetet­len, kritikai kiadás nem lé­tezik, teljes magyar fordítás még kevésbé. De ami igazán fontos: epigrammái, lírai ver­sei, elégiái legjava igencsak olvasható. Igen, sok még a rejtély kö­rülötte. örült összeesküvését Mátyás ellen (melyben nagy­bátyjával együtt vezető sze­repet vitt) máig sem értjük. Nem sokkal élték túl, ha nem bitó vagy méreg végzett is velük. De az is jeképes, hogy a fiatal költő a Morbus Hungaricus áldozatává lett, a tüdővészé, amelyet csak egy- pár évtizede fékezett meg az a természettudomány, amely­nek a felvilágosult humanista Janus Pannonius első hitval- lói közé tartozott. Kristó Nagy István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents