Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
ö “inÉPÜJSÁG 1984. július 7. Feld István ásatásvezetö régésszel I — Gyerekkorában épített homokvárat? — Valószínűleg, de nem hiszem, hogy különösebb szenvedéllyel, mert nincsenek ilyen emlékeim. Arra viszont emlékszem, hogy ötéves koromban megcsináltam vizes homokból Deve- cser vára makettjét egy könyvben látott kép nyomán. A könyv szerzőjével Koppány Tiborral azóta „igazi” váron is együtt dolgozunk. Itt, Ozorán... — Mikor jutott arra a gondolatra, hogy komolyan kezd foglalkozni ilyesféle „igaziakkal”? — Ötödikes általános iskolás koromban. Pécsi gyerek vagyok, az ottani idegenforgalmi hivatalban szereztem egy kis füzetet, mely Csobánc várát ismertette. Akkoriban vettem a fejembe, hogy nem biológus leszek, mint eredetileg terveztem, hanem engem végképp a várak érdekelnek. Megjegyzem, már akkor is a középkoriakra gondoltam... — Félek, hogy a mai kor, mely éppen „maiságát”, ezt a legtűnékenyebb és számomra amúgy is kétes értékű erényét szereti túlhangsúlyozni, némi óvatos bizalmatlanságot táplálva a régészekkel szemben. Amolyan múltba menekülő szobatudósokat sejt bennük. Cáfoljuk vagy bizonyítsuk? — Sejtheti, hogy cáfoljuk! Bár elismerem, hogy akadhat, akit a múltba menekülés motivál. Szerintem a régészet már csak azért is a mai életbe kapcsolható, mert tárgya látható. Maradjunk például az én váraimnál. Romantikus egy vár? Sajnos a legtöbbek számára igen, hiszen nem jut róluk más az emberek eszébe, mint az Egri csillagok. Zrínyi kirohanása és Szondi két apródja. Ostromok, hősiesség, egri nők. Ami egyébként igaz, de a kép mégis hamis. Az én megítélésem szerint a vár egyszerűen kiesett a köztudatból. Drégely egyébként eleve védhetetlen volt, Eger szintúgy, az külön csoda, hogy Dobó mégis megvédte. — Es Ozora? — Ozora nem vár, hanem várkastély, ami egészen más. Erre később még térjünk vissza! A magyar várak a középkorban épültek, a török időkben már elavultak voltak. Kivéve az olasz mintájú Győrt. Az viszont igaz, hogv a vár egy politikai struktúra képviselője, méghozzá a feudalizmusé. A vár hatalmat jelentett, a királyok éppen ezért soha nem adták ki kezükből a várépítés engedélyezésének jogát. Uavan akkor szervező szerepe is volt, belejátszott a mindennapokba. Nincs vár nagybirtok nélkül. A régészet nem lehet meg a történelemtudomány nélkül, hiszen adatokat kell keresnünk, miközben az a célunk, hogy egy-egy vár a tudomány és'a jelen számára egyaránt funkciót kapjon. — Hány évi munka árán lesz valaki régész? Nem valamiféle szolgálati út szamárlétrájának fokaira gondolok, mert szeretném remélni, hogy ilyenek legalább önöknél nincsenek. Személyhez szólóan arra, hogy fiatal ember létére mit kellett letennie az asztalra, míg jelenlegi megbízatásához elért. ■— Ami a tanulmányi éveket illeti, az tizenhét. Általános iskola, gimnázium, öt év az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Én a pécsi Löwey Klára Gimnáziumba jártam, és már ott szerencsém volt, mert dr. Rajczy Péter személyében tudós és kitűnő történelemtanárt kaptam. Az Eötvösön nem kevésbé, ahova egy történelemtudományi országos pályázaton elért III. helyezésem is segített bekerülni. 1951-ben születtem, 1976-ban végeztem, ez akárhogyan számítjuk is, egy negyed század a tényleges ..indulásig”. Persze közben voltam egy évig katona is... — Az Országos Műemléki Felügyelőséghez mikor került? — Már 1975-ben, egyetemista koromban. Azóta sok tanulmányt írtam, de bevallom, ezek nem túlságosan elmélyültek. Ami a szakmai szamárlétrát illeti, amit említett, jelenlegi beosztásom főelőadó, itt pedig kutatás- vezető a titulusom. — Nem bókolt önmagának! — Nézze, az Országos Műemléki Felügyelőség a régészeti szakmai köztudatban eléggé rossz hírű. A régészek nem tolakszanak ide, mert a mi helyreállítás-orientáltságunk és a ránk bízott munka tömege mellett a tudományos alkotó tevékenységre kevés idő marad. — De mi lenne, ha senki nem végezné el azt a sok munkát? — Tönkremennének a műemlékeink, ez így is elég sűrűn megesik. — Térjünk vissza korábbi munkáira! — Nagy tekintélyű kollé- ám, Kozák Károly irányítsa alatt kezdtem dolgozni, ki történetesen a szekszárdi égi megyeháza udvarának eltárója is volt. Részt vett z egri, somogyvári és pécs- áradi feltárásokban, a füzé- i várnál pedig önállóan dol- oztam. Az önállóságot per- ze ne értse félre! Se ott, se tt nem tudnék egydül megmozdulni. A régészet min- enhol jó munkatársak gyüttesére épülő csapat- nunka! — Most kezdődik a negyedik ásatási szezon. Hány éves volt, amikor elkezdte és van-e legalább valamilyen halvány elképzelése, hogy mennyi idős lesz, mire befejezi? — Harminc évesen kezdtem, és örülök, ha negyven leszek a helyszíni munka végén. Mert utána újabb csapatmunka következik majd, a tudományos feldolgozás. — Pénzbeli ellenértéket nem tudakolok. Már Si- montornya feltárásakor dühített az az ostoba kérdés, hogy „Mibe kerül ez nekünk?” Minden bizonnyal kevesebbe, mint néhány közismertté vált sikkasztás. Beszéljünk inkább arról, hogy mit jelent Ozora a magyar művészettörténelemnek és természetesen az egyetemesnek is? — A jelentőségét már évtizedekkel ezelőtt sejtették, történetesen egy cseh tudós is. Kutatni azonban helyre- állítással együtt lehet, időbe telt, amíg pénz jutott rá. Ozora régi formája távolról sem volt azonos a jelenlegivel. 5—6 méter hiányzik belőle és mint az olasz kastélyépítkezés, egyetlen magyarhoni példája egyedülállóan fontos nekünk. A rideg, katonai célokat szolgáló várakkal szemben, ez egy kényelmes. kényes igényeket is kielégítően lakályos épület volt. — Mennyire van benne a köztudatban Ozora fontossága? — Országosan már kezd ismert lenni, a helybéliből azonban azt hiszem, bosszantóan hiányzik. Fájó szívvel gondolok vissza a kis Füzérre, melynek önálló tanácsa sincs, mégis 1200 társadalmi munkaórát áldozott a „mi várunkra”. Itt még a legprimitívebb szállásgondokat sem segít megoldani a tanács. Én már tűzoltószertárban is laktam és most azon töprengek, hogy hol helyezzek el két, rövidesen érkező osztrák kollégát... — Milyen segítséget kapott eddig, és honnan? — Maximálisát a megyei tanácstól és a múzeumtól. Az országban még nem volt példa arra, hogy egy megye már a kutatás stádiumában a fele költséget állja. A múzeumi kollégák, elsősorban Si- montornya vármúzeumának igazgatója nélkül meg sem tudnék mozdulni. — Ki gátolta? — Elsősorban a saját intézményem pécsi kirendeltsége. Gyakorlatilag nincs kivitelezőm, azon viszont olykor elveszekszünk, hogy kinél legyen a vár kulcsa. Ne ezt hangsúlyozza azonban, hanem a jót, hiszen ha valaki elvállal egy ilyen munkát, akkor eleve számol azzal, hogy rögös útja lesz. Persze, kérdéses, hogy mennyire... — Említene néhány nehéz és néhány örömteli pillanatot az eddigi feltárások bizonyára szép számú élménye közül? — A negatív példák tu- laidonképoen pitiáner bosz- szúságok, ilyenekről már szó esett. Tudja, a régész munkája során akaratlanul, de óhatatlanul megsemmisít egy sereg dolgot, hogy a megmaradó többiben mutassa meg a lényeget. A legszebb élmény minden bizonnyal maga a folyamat. Az, hogy látom, amit a mi munkánk nyomán élővé válik a múlt, végbe megy egy újjászületés. Természetesen vannak kevesebb líraisággal megfogalmazható örömök is. Például az, amikor egy Cza- kó Sándor nevű fotóriporterrel és egy Ordas Iván nevű újságíróval Felsőnyéken, az ottani várhegyen jártam. Hazajövet két minden eddiginél szebb kályhacsempével vártak, amelyek most a simontornyai kiállításon láthatók. — Mérsékelt öröm lehetett, hisz ha nincs velünk, talán saját maga találja meg! — Semmi jelentősége, hisz mondtam már. hogy ez csapatmunka!-- Nem tudom kihagyni Ozorai Pipát, ezt a nekem már csak azért is rokonszenves olasz kalandort, mert nem műkincset rabolni jött Magyarországra, hanem inkább hagyott ránk valamit. Tudjuk, hogy hol nyugszik? — Igen! A fehérvári bazilikának abban a szárnyában, mely most a püspöki palota alatt van. Stibor vajdával, Zsigmond király másik külföldi kedvencével együtt. Ha ugyan már korábban fel nem dúlták a sírját, bár ez nem valószínű. — Óriási gondolati ug- tás. de ilyesmi csevegés közben megesik. Azt tudjuk már, hogy valamikor mi lesz az elkészült, pontosabban újra elkészült ozorai vár sorsa? — Ne találgassunk! Nézze, kiterítem maga elé Sedlmayr János tervét, mely az „Engedélyezés” címet viseli. Eszerint a földszinten irodalmi kiállítás, kutatóhely, községi könyvtár és büfé. Étterem nem lesz és turistaszállás sem, mert arra ott van a sokkal alkalmasabb simontornyai kolostor. Különben is, amíg a régóta esedékes fürgedi, vagy felsőnyéki útépítéssel Ozora nem kapcsolható a balatoni idegen- forgalomhoz, ilyesmire kár lenne pénzt áldozni. Láthatja, hogy az emeletre ugyancsak kiállításokat szántak és egy lovagterem méretű, nagy előadótermet, mely a falu közösségi rendezvényeire is alkalmas lesz. Én szeretném, ha olyasféle kiállítóhelv születhetne itt, mint például Ausztriában Schallaburg, mert miért ne? A tetőtérbe raktár, a pincébe kőtár kerül. Az egész csodálatos együttesnek ígérkezik, most pedig nekem arra alkalmasnak. hogy vissza utaljak a régészet „maiságával” kapcsolatos nézetekre... — Jó lenne az átadás napján is beszélgetni egymással. Köszönöm, hogy most időt szakított erre. ORDAS IVÁN Fotó: Kapfinger András Múltunkból A közeljövőben filmet készít a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiója a Hűséggel a hazához mozgalomról, amely célul tűzte a Volksbunddal szemben álló német ajkú, de magyar érzelmű személyek tömörítését. Ebből az alkalomból — mintegy előzetesként — a Tolna megyei Levéltár őrizetében lévő dokumentumok felhasználásával bemutatjuk a mozgalmat, ismertetjük célját, a politikai tevékenysége során alkalmazott harci módszereket, tömegbefolyását. A mozgalom élén bonyhádi értelmiségiek állottak, mint például Bauer József apátplébános, Tomka Gusztáv evangélikus lelkész, Gömbös Miklós középiskolai tanár, Perczel Béla volt alispán, a mozgalom járási vezetője, Lehmann István orvos, Kunszt Henrik középiskolai tanár és mások. A mozgalom, amely 1930. novemberétől számítja kezdetét. csak a 40-es évek legelején bontakozott ki. Az 1943. március 15-én kiadott nyomdai sokszorosítású „Fel- hívás”-ban körvonalazta programját. Eszerint: „... nekünk a befogadó magyarság szupremációja mellett a ma divatozó fajelmélet helyett a magyar n e m z e - t i, s a magyar birodalmi gondolatot kell irányadó eszmévé kifejleszteni az atomizáló faji gondolatok helyébe. Nem mehetünk bele »népcsaláddá« való degradálá- sunkba, s nyelvterület szerint való szétdarabolásunkba. A magyar nemzeti és birodalmi gondolatot szolgálja a bonyhádi Hűség-mozgalom. Célja: a történelmi és politikai magyar nemzet minél számosabbá, a magyar birodalom minél egységesebbé, erősebbé tétele, nem a magyar anyanyelvű polgártársaink nyelvi és népi sajátságainak teljes tiszteletbentar- tása mellett. Célja a centri- petális erők kifejlesztése, s a centrifugális erők kiküszöbölése. Ennek a szent célnak a szolgálatára hívunk mindenkit, aki Magyarországot tekinti egyetlen és kizárólagos hazájának, nem ridegen és hidegen csak »államnak«. Mindenkit, akinek nincs semmi hátsó gondolata, akinek számára a nagy világon e kívül nincs más hely”. A mozgalomhoz csatlakozók — 80 fillér ellenében — jelvényt és igazolványt kaptak. t 1945. április 29-én a megye főispánjához, és a belügyminiszterhez memorandumot intézett a mozgalom három vezetője. Ebben még pontosabban írták le korábbi célkitűzéseiket. A többi között ezeket írták: Übermensch szellem ellen küzdött a Hűséggel a Hazához mozgalom, amelynek az volt a célja, hogy a német öntudatosítás és elnyomatás hódító szellemével szemben biztosítsa a magyar nemzet szuverenitását és megtartása a hazai német nemzeti kisebbséget a magyarság iránt 200 éven át mutatott hűségben! Nem az előre beharangozott retorzió büntető szellemében indult meg az úgynevezett „rongyos-mozgalom”, mert „rongyosoknak hívtak bennünket —, hanem azért, hogy 200 éven át mindig hűségesen és lojálisán viselkedő hazai németséget kiragadva az álpróféták és hazaáruló, érdek- hajhászó lelkiüzérek karmaiból — visszavezesse a régi hűség és becsületes igaz útjára! Nem akartunk mi a 200 éven át a magyarság oldalán becsületsen munkálkodó és küzdő német kisebbséget áldozatul odadobni — csak azt akartuk, hogy mindazok, a gaz konkolyhintők és méregkeverők. akik a magyar nyelvet kutyaugatásnak és a magyart cigánynak minősítették, s akik büntetlenül élvezték közben ennek az országnak minden javát, áldását, — annak idején hazaárulásukért elvegyék méltó büntetésüket!” Leírták a mozgalom vezetői azt is, miként szervezkedett a megyében a felszabadulás előtt a Volksbund, amely ellen a mozgalom felvette a harcot. Ezt kissé részletesebben idézzük, mert híven tükrözi azt a terrort, amelyet a Volksbund a német ajkú lakosság körében alkalmazott. „A taggyűjtők 20 pengőt kaptak egy-egy bejegyzett tag után és éppn ezért érdekükben állt az önkényes, hamis bejegyzések alkalmazása. Megtették például azt, hogy többeket megkérdeztek: »mennyi idős az apád, vagy édsanyád?« s a kijelentés igazolására az illető kérdezettekkel nevüket aláíratták, persze, nem is sejtett- ték, hogy Volksbundbelépési nyilatkozatos ívet írtak alá. Más esetben naptárt árusítottak, s átvétel elismeréseképp Volksbund listára Íratták alá az illető nevét. Az illetők aztán hiába esküdöz- tek égre és földre, hogy ők nem írtak alá listákat, oda mutatták saját aláírásukat. Számtalan esetben családtagok írtak alá — valamely családtag helyett! A Volksbund listán olyan nevek is szerepltek, akiknek képviselői már évekkel előbb meghaltak! Azonos nevekkel is sok visszaélés történt! Harctéren küzdő katonák nevét sokszor hamisították listákra, s az illető hazatérve ámulva tapasztalta, hogy benn van a Volksbundosok névsorában! A terror nagyban működött! A fenyegetés minden fajtáját jónak tartották csak hogy céljaikat elérjék. Házakat, pajtákat, szalmakazlakat gyújtottak föl, kutakat fertőztek meg, szőlőket kapáltak ki, veteményes kerteket tettek tönkre, gyümölcsösöket dézsmáltak meg, krumplit, kukoricát loptak el — csakhogy terrorizálják fajtestvéreiket! A fiatalság terrorizálta azokat, akik a belépést megtagadták, megverték, szembeköpdösték őket. Ilyen kényszerhatások alatt sokan — csak hogy megszabaduljanak a hihetetlen terrortól — aláírták a listát, de sohasem jelentek meg gyűléseiken. A legfőbb fenyegetés az volt. hogy a háború megnyerése esetén, minden népileg hűtlen németet súlyosan megbüntetik, esti eg kivégzik!” Hosszan idéztük a mozgalom vezetőinek felhívását és a memorandumot. Tettük ezt azért, hogy a mozgalom jellegét, célját, társadalmi bázisát az egykori vezetők fogalmazásában ismertethessük. Nem vitatható, hogy a német fasizmus, a pánger- mán nézetek és terjesztőik ellen léptek fel, nem vitatható az sem, hogy a hazai társadalmi viszonyokat nem kívánták átalakítani és nem kívánták a tulajdonviszonyok megváltoztatását. Tény az is, hogy a mozgalom járási vezetősége kizárólag értelmiségiekből tevődött ösz- sze, nem kapott helyet abban egyetlen munkás és paraszt sem. Igaz, tegyük hozzá, hogy a községi helyi vezetőségből viszont nem hiányzott a munkás, és ott volt a parasztság szinte minden rétege. Olyan politikai mozgalommal állunk tehát szemben, amely elfogadta a hazai gazdasági és politikai viszonyokat. csupán a mind erősebb Volksbund-törekvé- sekkel szállt szembe, s azt kívánta elérni, hogy a XVIII. században hazánkba települt németek — a világégés kellős közepén is — maradjanak hűek a magyar hazához, ahhoz a hazához, amely nyugodt életet, boldogságot, otthont biztosított számukra. Tiszteletre méltó törekvés volt részükről. (A mozgalom rendezvényeiről, gyűléseiről, egyes akciókról egy hét múlva teszünk említést ebben a rovatban.) K. BALOGH JANOS
