Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-28 / 176. szám
1984. július 28. / T0LMA ' A NÉPÚJSÁG Nézem az elárvult íróasztalt és mögötte a széket. Azon gondolkodom, hogy érdemes-e a székbe beleülni? Kényelmesnek látszik. Az ülés biztosan jólesik benne. De, az igazgatói székben nemcsak ülni keli... Vagy innét úgy látszik? „Az igazgató csak reprezentál, a szakemberek dolgoznák úgyis”, — ugye ismerős ez a mondat, mondtuk már többször. Nézem az igazgatói széket, majd az új igazgatóra figyelek, aki még véletlenül sem néz arra. Velem szemben ül a tárgyalóasztalnál. A tucat-széken. Ott, ahol majd esetleg kemény dolgokat kell kimondania. Vajon melyik széken fog ülni, amikor „megkér” valakit, hogy a békesség kedvéért... Tudjuk miről van szó. Az igazgatónak néha fel is kell mondania az általa rossz munkatársnak itélit egyénnek, de fegyelmit is kell adnia. Vajon ilyenkor visszavonul az íróasztal mögé, a kényelmes székbe, vagy iitt, a tucatszéken fog beszélni? Halkan mondja-e, vagy kiabál? Ezekről megint semmit sem tudunk. Többnyire ketten vannak jelen és arról a félóráról, míg lezajlik az esemény, egyikőjük sem beszél szívesen. Mégis milyen lehet az igazgatói székben ülni? Rozogaságát meghazudtoló iramban szelte a zöld Peugeot a domb hátán domb táj ívtelen kanyarjait. Ez Ardec- he, Franciaország egyik legelmaradottabb, legszűzebb vidéke. A volánt zsonglőrö- sen pörgető, huszonöt év körüli fiú Valence után, a Rhone túlsó partján vett föl. Reggel Grenoble-ból indultam, s a Rhone mellé alél- tató délutáni hőségben értem. A kék lepedőfolyó fölöttr gyalog izzadtam át magam félszekrénnyi Spolo hátizsákommal. Másfél órás ácsor- gás után végre rámmosoly- gott a szerencse a mezítlábas, tetovált karú srác személyében. A szokványos „Honnan jössz?”, „Hová mész?”, „És az éleit Magyarországon?” kérdések után a kocsit kis híján levegőbe kapó kanyar kellős közepén várakozó kíváncsisággal lesett rám: — Fű van nálatok? — Nincs. — Nem is próbáltad? — Nem, nem hiányzik. És te? — néztem most én rá várakozón. — Ha hozzájutok, szívom, de csak ritkán ... Rászokni nem jó — s a jobb karjára bök, ahol dohánylevélhez hasonló fűféle virít kéken. Majd a szembevágó napba hunyorítva folytatta: — Minden vallás szentesít valamilyen élvezeti szert: a kereszténység például a bont (Krisztus borivó volt), a buddhizmus pedig a kábító füveket... Fél év múlva Indiába utazom! — A fű miatt? — Nem, nemcsak. Itt minden rohad, a fiatalok semmire sem vihetik, a potrohos Az igazgató, dr. Mityók Ferenc, alig pár hete vezeti a Tolna megyei Vendéglátóipari Vállalatot. A „széket” pályázaton „nyerte”. Mert manapság pályázatot írnak ki az igazgatói állásokra. Az előbb idézőjelbe tettem a széket is és a pályázatot is. Jelezve, hogy még nem tudjuk, nem érzékeljük a pályázat jelentőségét. Igazgatónak úgy szoktak kinevezni valakit. Most meg jelentkezni kell, önéletrajzot beküldeni, bizonyítványokat felmutatni.. . Aztán van egy bizottság a meghirdető szervnél, amely eldönti, hogy a pályázók közül ki lesz az igazgató... Jelöltek és önjelöltek A közelmúltban a megyei tanács ipari osztálya pályázatot írt ki a Simontornyai Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalat igazgatói állására. Ugyanilyen pályázatot tett vének jóléti társadalma ez! Dolgoznék ott két-három évet, és megtisztulva hazajönnék. Lelki purgaitórium lenne... — És a családod? — A fiamat meg a feleségemet is vinném. Nem árt nekik sem, ha tisztulnak kicsit. Porfelhőt verve állt meg a kocsi egy pár házas falu közepén : — Én eddig jöttem. Itt van egy kemping is, ha ma már nem akarsz tovább menni. — Kösz, szia! — vágtam be a leffegő ajtót. A kis tó szélén meghúzódó kemping családias volt és olcsó. Letáboroztam. — Üdvözlöm szegény, de annál szebb földünkön! — lépett hozzám este a kempin- ges nő kajla fülű férje. Miután valamelyest magához ítént döbbenetéből, hogy én keletről, Magyarországról jöttem , hosszú sóhajjal lendületet vett: — Tudja, itt Ardeche-ben jószerivel már csak hollandok élnek. Pár éve kezdtek ideszállingózni az elhagyott tanyákra, főleg fiatalok, családostul. litt ugye csönd van, fenyők, fagyalok, szederbokrok, szóval kellemes. — És, mihez kezdenek itt? — Termelnek. Főleg őszit, meg meztelen barackot. — Az mi? — A szilva és az őszibarack kereszitezése, nem túl nagy, az őszinél keményebb, levesesebb. Majd kóstolja meg, ha még nem evett. De fiatalok vannak itt franciák is. Párizsból meg a nagyvárosokból menekülnek ide csapatostul. Aztán itt, az elközzé a Népszabadságban idén márciusban a kereskedelmi osztály is. ök a Tolna megyei Vendéglátó Vállalathoz kerestek igazgatót. Az új igazgatók kinevezése után — Simontornyán Per- ger Imre, Szekszárdon dr. Mityók Ferenc — beszélgetünk és próbáljuk levonni a következtetéseket Pál Istvánnal, az ipari, Takács Istvánnal, a kereskedelmi osztály helyettes vezetőivel. Mindkét vállalat „keserves helyzetben volt ez időben. A simontornyai csak botladozott, a vendéglátó pedig az alacsony hatékonyságúak közé sorolva. Egyik igazgatói állás sem jelent „fáklyás menetet”. Mindezek kitűnnek a pályázók számából is. Nem tolongtak a jelentkezők. Simon- tornyára négyen jelentkeztek. Egyik sem kapta meg a kinevezést. A vendéglátóhoz az első fordulóban négyen nyújtották be pályázatukat, majd határidő után még hárman. A hót pályázó közül maradtak hárman, akik esélyesek lettek. A három közül volt egy 30 éves budapesti fiatalember, aki rendelkezett a szükséges bizonyítványokkal. Vele személyesen is beszéltek. Végül úgy döntöttek, hogy a szekszárdi pályázó, dr. Mityók Ferenc kapja a megbízást. — máshol? dugott hegyek között kolóniákat szerveznek, kalyibákat tákolnak, mint az ősemberek. Az egyik kecskéit tart a (tejért, sajtért, a másik kis táblán búzát vet, van aki kovácsol, farag, sző, és így tovább. Esténként meg vallási és filozófiai előadásokat tart a csoportnak egy-egy önjelölt prédikátor. A viták kiindulópontja mindig a mai társadalom pocskondiázása. — Jacques, gyere, segíts bevinni az asztalt! — kiáltott a lakókocsi-iroda előtt toporgó fürdőruhás asszony. — Jó, megyek! Hát pihenjen jól, és legalább egy hétig maradjon nálunk! Kétnapi fürdőzés és hegyi séták után fölszedtem a sátorfámat. A madár- és tücsökdalt félóránként ha megtörte egy-egy elzúgó kocsi zaja, aztán hoszú ideig megint semmi, csak a természet hangjai. Már kezdtem föladni a reményt, mikor lassít egy nyugatnémet rendszámú, piros R 4-es. Két fiú ült benne, szőke hajuk vál- lukig ért. Boldogan préselőd- tem be a hátsó ülésen tornyosuló csomaghegyek közé. Megtudtam, hogy a bozontos sofőr hamburgi diák, nem kevésbé bozontos úiti,társa meg hannoveri segédmunkás, akit az előbbi egy hete vett fel Nizzánál, s azóta együtt járják Franciaországot. Az autóstopos sorstárssal nem kellett keresni a közös témát: — Nem nagyon vesznek föl a franciák, ugye? — fordult hátra, könyökét az üléstámlára fektetve. — Nem, keservesen megy. Csak a fiatalok állnak meg, de közülük is azok, akik valaha szintén stopoltak. Ilyen Simontornyán miután eldőlt, hogy a pályázók közül senkit sem választanak, Per- ger Imrét kérték fel, aki addig a bőrgyár kereskedelmi igazgatója volt. Perger Imre a felajánlott munkakört elfogadta és azóta igazgatója a Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalatnak. Arról nem beszéltünk és bizonyos fokig illetlenség lenne szót ejteni, hogy miért így, vagy úgy döntöttek a pályázatot kiírók. Már csak azért is, mert a pályázatok titkosak. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy miként összegezhetjük a pályázati rendszert, milyen tanulságok vonhatók le. Egyáltalán, elfogadható-e ez a módszer? Beszégetőtársaim véleménye, hogy sokkal demokratikusabb forma a pályázat. Nagyobb a lehetőség. Olyan emberek is szóba jöhetnek, akik „nincsenek szemközeiben”, más megyében dolgoznak, vagy éppen itt mellettünk, de addig nem vettük észre, hogy milyen ambíciói vannak... Az is szóba jött, hogy azért vannak jelöltek és önjelöltek. Simontornyán volt megfigyelhető, hogy amikor egy- egy név, mint lehetséges igazgató a köztudatba jutott, akkor „mindig arra fújt a szél, ahol a név forgott”. Ezért is volt szükség Simontornyán a pályázat értékelése után azonal dönteni, mert az ilyen „fű alatti mozgolódás” rengeteg kárt okozhat. Nem is olyan jó szék az! — Nem akarnak az emberek igazgatók lenni? — kérdezem, mert véleményem szerint kevés volt a jelentkező a két pályázatra. — Megvan a nimbusza és a varázsa is az igazgatói beosztásnak — mondja Pál István — De, azért végül mindenki elgondolkodik, hogy a mai gazdasági helyzetben mi is a feladat, és egy igazgatónak manapság sok minden a nyakába szakad. A jelentkezők mennyire gondolták komolyan, érdeklődtek-e a cég iránt, ahol majdan igazgatók szerettek volna lenni? — A pályázók egy része pontos ismereteket akart szemeg egyre kevesebb van, hisz minden tizennyolc évesnek első dolga, hogy kocsit vegyen. — Nálatok könnyebben megy? — érdeklődött. — Igen, jobb. — A középkorúak, idősebbek nálunk Németországban sem vesznek föl senkit, pláne hosszú hajjal nem. Félnek. Csak ahhoz értenek, hogy a melósnak bagót fizessenek. Vagy beadod a derekad, és csörtetsz előre a dzsungel-társadalomban, vagy csak robotolhatsz, pénz meg alig. Abba is hagyom pár év múlva. — És mihez kezdesz? — Már megbeszéltem négy haverommal: pár év alaittt összevakarunk egy kis tőkét, aztán átjövünk ide Francia- országba, a Pireneusokban veszünk egy elhagyott tanyát, és gazdálkodunk. A többi meg el van felejtve, azt mondják, jó ott... Előrefordult, s kis mataitás után egy fél itábla csokit zi- zegtetetit elő a kesztyűtartóból: —Törjél! — Kösz! Aztán a lába mellől üdítőitalt emelt föl, és hátranyújtotta. A Suchard-csokiit majszolva elgondolkoztam; a francia fiatalok Indiába meg az ördög tudja, hová, a hollandok, nyugatnémetek pedig Franciaországba menekülnek utált társadalmuktól. Ez lenne hát a megoldás... ? Följebb küzdöttem magam a csomaghalmazon. Bal lábam zsibbadása lasan fölengedett. Kinéztem a zötyögő kocsiablakon. A napos domboldalon sakktáblaszínű tehenek legelésztek gondtalanul. „Négy lábon járó Camem- bert-ek” — nyugtázta a látványt gyomrom félszeg kor- dulással, s magamban kicsit büszke voltam humoromra. rezni, a másik része — ők voltak a komolytalanabbak — megelégedett az újságban lévő hirdetéssel is, — mondja Takács István. — Vajon arra van-e lehetőség, hogy a pályázó megnézze magának a „területet”? — Minden információt megadtunk annak, aki kérte. Elvileg a jövendő munkahelyet is megnézhette volna bárki. De úgy érzem, hogy az nem lenne szerencsés, mert ott a helyszínen zavarokat okozhat — mondja Pál István. — Egyébként az ember minden munkahely változtatásnál ismeretlen helyre csöppen, és ez bizonyos fokig rizikóval is jár. — Tehát maradhatunk any- nyiban: a pályázati rendszer előrelépés. — Egyértelműén levonhatjuk ezt a következtetést. — mondták beszélgetőpartnereim. Egy másik fontos kérdéskör: Vajon milyen felelősséget vállal a kiíró szerv vezetője, amikor kinevezi az új igazgatót? Mert egy lényeges dologról nem szabad elfeledkeznünk. Eddig az igazgatót valahol, valakik javasolták, és ők később a felelősséget is vállalták, vagy nem vállalták, mert a javaslattevő több személy volt és ilyenkor a felelősség megoszlott. A pályázat után azonban a kinevezett személyért a kiíró szerv vezetője felel, mert ő döntött. Ezt fogadják el a társadalmi és a politikai szervek. Tehát sokkal nagyobb felelősséget vállal — ez esetben az ipari és a kereskedelmi osztály vezetője —, mind az előbbiekben, amikor mások javaslatát fogadta ő el. Ennek előnye is van, mert az új igazgató sokkal jobban kötődik ahhoz, aki kinevezte, ez pedig a későbbi együttműködésben jelent sokat. Szorongva ülni a székben — Egyelőre szorongva ülök ezen a széken — mondja dr. Mityók Ferenc. — De úgy gondolom, hogy ezzel mindenki így lenne. — Azt mondták, hogy ön részletes gazdasági számításokat kért. — Mielőtt beadtam a pályázatot, mindenre kiterjedő információt kértem. Tudtam, hogy a vállalat 1982-ben veszteséges volt, 1983-ban eredményei alapján pedig az alacsony hatékonyságú kategóriába került. Tudtam, hogy egységeinek egyharmada veszteséges... — Mégis vállalta, pedig azt is tudom, hogy nem vendéglátós szakember. — Vállaltam, mert akarok valamit. Eddigi munkámban is mindig megtaláltam az örömöt, de egy idő után az örökké visszatérő rutinfeladatok már kényelmetlenné váltak. Ezért módosítottam többször is pályát. A kérdés másik felére pedig azt tudom mondani, hogy nem az igazgatónak kell megmondania, hogy mit csináljon a szakács vagy a cukrász, ahhoz vannak szakemberek a vállalatnál. — Milyen feladat van, amit már lát az első hetek után? — Közgazdasági elemző munkát kell végezni. Minden döntés előtt és után is, hogy tudjuk: mi nyereséges, mi veszteséges. — Minden igazgatónak van — mondjuk így — ars poeticája. — Ügy szeretném vezetni ezt a vállalatot, hogy közösen érjünk el eredményeket. Véleményem szerint: addig mig nem döntünk valamiről, lehet vitatkozni, de a döntés után csak a végrehajtás marad. Ezt pedig mindenkor be fogom tartani és tartatni. Szerintem határozottsággal, fegyelemmel és megfelelő szakemberekkel minden megoldható itt a Tolna megyei Vendéglátó Vállalatnál. — Miért lett igazgató? — Az utolsó pillanatban pályáztam. Ösztönöztek is rá. De az az igazi válasz, hogy minden gyerek szeret játszani és mindegyik nyerni akar. Felnőttkorban ez úgy módosul : szeretünk vállalkozni, kockázatot vállalni és természetesen nyerni. Szeretnék eredményt elérni és ezért mindent meg is teszek. Ezért vállaltam el ezt a beosztást. * Nézem az íróasztalt és mögötte a székej. Vajon az új igazgatónak milyen ülés esik benne? Hazafi József Janusz Oseka: Az új módszer A minap azt olvastam az újságban, hogy városunk közlekedési rendőrsége új módszert vezet be az autóvezetők józan állapotának ellenőrzésére. A régi módszer ugyanis csúfos kudarcot vallott — mégpedig egyes tudományos dolgozók leleményessége folytán. Ezek olyan összetételű vegyi anyagot eszeltek ki, amely teljesen semlegesíti az alkohol felismerésére szolgáló, mindenféle masina működését. Akkor aztán a régi helyettit új módszert fundáltak ki a rendőrök. — Jó napot — szól a közlekedési rendőr az autóvezetőhöz — kérem, gyorsan és pontosan mondja utánam a következőket. Először; „Mit sütsz, kis szűcs, sós húst sütsz, kis szűcs”, azután: „Csetneki csikós itat a Tiszán, sárga cserépcsengő cseng a csetneki csikós csikaja nyakán”, végül pedig: „Nem minden szarka farka tarka, csak a itarka farkú szarka farka tarka”. Tiszta sor, a kapatos ember egyszerűen képtelen kimondani ezeket a nyelvtörő mondatokat. Egy szombati napon kissé félve indultam útnak a kocsimmal. Ne gondolja senki, hogy én sűrűn emelgetem a poharat. Amikor vezetek, egyetlen csepp szeszes ital sem megy le a torkomon. A dolog úgy áll, hogy nekem születésem óta beszédhibám van. Emiatt még az ügyvédi gyakorlattal is kénytelen voltam felhagyni. Amikor az egyik útkereszteződéshez értem, észrevettem, hogy a közlekedési réndőrök ellenőrzést tartanak. Bár százszázalékosan józan voltam, mégis pánikba estem. Azokat a furfangos nyelvtörő mondatokat ugyanis soha az életben nem tudtam volna kinyögni. Három megoldás maradt számomra: vagy papírra vetem a nyelvtörő mondatokat, vagy megadom magam a rendőrök kényére-kedvére vagy pedig kereket oldok, és a mellékutcákon keresztül megpróbálok hazamenni. Én az utolsó megoldást választottam. Sajnos, azonban most is üldözött a balszerencse. Zegzugos vargabetűket leírva, már majdnem a garázsomhoz értem, amikor az egyik sarok mögül hirtelen nagy sebességgel kivágódatt egy magánautó, és elvágta az utamat. Én már hiába rántottam félre a kormányt. Amikor nagy üggyel-bajjal kimásztam a ripityára tört kocsimból, és ugyanez a kedves partneremnek is sikerült — ő ahelyett, hogy bocsánatot kért, és kártérítésit ajánlott volna fel azért, mert tönkretette az autómat, angyali nyugalommal és a legcsekélyebb fennakadás nélkül sorjázta : „Mit sütsz, kis szűcs ...”, „Csetneki csikós ...”, „Nem minden szarka farka tarka ...” Rájöttem, hogy nekem aztán befellegzett. Az összeütközésért én leszek a felelős. Fordította: Gellért György Grabócz Gábor: Mindenütt jó, de legjobb Igazgaták, pályázatra
