Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-14 / 164. szám

1984. július 14.

( TÄN»^

e^ÍNÉPÜJSÁG

Oszoli Piroska t

duna földvári festőművésszel

— Piroska néni, melyik a legkedvesebb süteménye?

— Szeretem csinálni a hájast, a túróst, a ribizlilekvá- rost. Ám ha azt kérdezné tőlem, hogy melyik a legkedvesebb festőm, akkor arra is azt mondanám, hogy mindenki más ízzel fest. A sütemény és a kép is másképpen jó.

— Mégis milyen sütemény volt abban a két tepsiben, amellyel legutóbb a dunaföldvári amatőr művésztelep lakóit lepte meg.

—- Hájas kiflii a saját kertünkben termett meggyel. Örömet szeretek szerezni, ezért vittem nekik. A hajdani dunaföldvári művésztelep sok festőt úgy egyesített, hogy nem vont határokat amatőr és hivatásos között. Aki tudott, aki szeretett festeni, az mind ott volt. őket is nagyon szívesen láttuk. Volt úgy, hogy közel húsz ember itt ült a nagyszobában, ki széken, ki szőnyegen, beszélgettünk, tévéztünk és kortyolgattuk az állítólag jó Oszoli-bort. Legutóbb majdnem annyira jól éreztem magam a fiatalok között, mint a régi, énkorombeli öreg festők között. Szeretem, szeretem, szeretem és ismét csak szeretem a fiatalo- . kát.

I

— Ennyire nyíltan kevesek vállalják ezt. Honnan van ekkora ereje hinni a fiatalokban?

— Mert megérdemlik, mert van új elképzelésük, mert tudnak hinni, mert idejében tanulnak a saját, de az öregek hibájából is. És még valamiért: hálásak. Amikor tizenöt év után abbahagytam a rajzszakkör vezetését, Bordás Pista azt mondta; „Érdemes volt dolgoznia, Piroska néni, ezekért a gyerekekért”. És igaza volt: lett belőlük rajztanár, keramikus, bőrdíszműves, építész, dekoratőr. Büszkén gondolok vissza rájuk, és ilyenkor érzem, hogy nem éltem hiába. A gyermekszakkörben is nagyon jól éreztem magam. Szeretetem azóta is visszasugárzik.

— Harmonikus család volt az önöké?

— Annak ellenére, hogy édesapám elhagyott bennün- két Mindig született egy kisebb gyerek, akit dadálni kellett. Édesanyámnak folyton megvolt a tanítóképzőben a helye, és sohasem tudott eljutni oda. Ezért kellett egész életében varrnia.

— Míg tájképeit néztem, az egyik szobában feltűnt egy régi fénykép. Egy Kossuth-szakállas férfi és egy szép hölgy portréja.

— ök voltak a nagyszüle- im. Nagyapának, aki tanító volt, éppen a szakálla miatt gyűlt meg a baja a Tanács- köztársaság után. „Zsidó kommunistának” nézték. Abban, hogy énbelőlem pedagógus lett, nagyapám hatása is jelen van. És a gyermekszeretet is. 1938-ban végeztem, és nagyon-nagyon boldogan álltam be helyettesíteni. Persze, ez főként ingyenhelyettesítés volt, ma van, holnap meg nincs. A kántor úr el akart menni a halottnak énekelni, akkor „gyere Piri.” Kellett a pénz a családnak, édesanyám a pengőhúszas fazonokkal keveset keresett. Mindenképpen pénzt akartam keresni és ezért elmentem saját nagybátyámhoz nevelőnőnek.

I — A gazdag rokonhoz?

— Ahogy mondja! Éjjel gépeltem, gyonsírtam, nappal pedig a gyerekeket láttam el és takarítottam. Ugyanannyi járandóságért, negyven pengőért, mint a háztartási alkalmazott. Azt ellenben megengedték, hogy hetente kétszer elmenjek gép- és gyorsíró-iskolába. így kezdődött a „gépíró-karrierem”. Éreztem, hogy ez nem nekem való, olyan sivár és olyan kényelmes, hogy kevés. Amint csak tudtam, otthagytam a külkereskedelmi hivatalt. Átkerültem a Közellátási Minisztériumba, ahol kezet fogott velem Győrfi Bengyel miniszter, majd megkérdezte, hogy hová óhajtok menni tanítani. Akkor a nővérem már Pesten tanított, tehát oda. Néhány nap múlva megkaptam a Fővárosi Pedagógiai Szemináriumba a felvételemet. Tanulás mellett dolgoztam. Az első hívásra ’48-ban hazajöttem. Azóta tanítottunk nyugdíjig. Én az általános iskolában, a férjem a gimnáziumban.

I

— Festeni mikor kezdett?

— Elég későn. Talán emiatt nem vagyok tagja az Alapnak.

— Képeit nézve ez a lényegen mit sem változtat. — Mindig úgy éreztem, hogy a saját és a mások gyér- mekeinek a nevelése az elsőrendű dolgom. A saját gondom mindig csak másodrendű. Mindaddig, amíg intenzíven tanítottam, nem tudtam eleget festeni.

— Ez azért kicsit bántja?

— Néha igen. Kiállításaim, képeim fogadtatása, külföldi tanulmányutam élményei, festőbarátaim és Dunaföldvár kárpótolnak.

— Emlékszik az első raj- zára?

— Ennél lényegesebbnek tartom, amikor munkaközösség vezetői továbbképzésre küldtek. Ott láttam, hogy az én tudásom még nem olyan, amire abszolút mértékben lehet építeni. Ezért negyvenévesen jelenkeztem levelezőre, önmagámmal nem voltam elégedett, és a gyerekeknek is többet akartam adni. Ekkor már szakköröket is vezettem, felnőttet is. Rendszeres szaktudás nélkül. És következtek a művésztelepek, a megyei, a tokaji. Akitől csak tudtam, tanultam. Domonkos Imre művészettörténész kérdezte tőlem, hogy ki volt rám nagyobb hatással, és kinek köszönhetek sokat. Mindenkinek! Ez volt a válaszom. Akit láttam, hogy szépen dolgozik, megpróbáltam rávenni arra, hogy foglalkozzon egy kicsit velem.

— Nem minden művész szereti ezt. Hogyan fogadták Piroska néni kérését?

— Szívesen segítettek. Nekünk a régi megyei tábor ideális volt a fejlődésre. Ott nem voltak primadonnnák és nem voltak elesettek. És mindenki segített. Olyan szép emlékek élnek bennem azokból az időkből, hogy ilyen nem is kereshető többé.

— Már nem tudom há- nyadszorra beszél az em- berszeretetről. Nem hazu- dok, ha azt mondom, hogy életében és művészi munkájában ez lehet az a pont, ahol azonosságot és lelki kapcsolatot érez valakivel.

— Ahogy kimegyek a tájba, a hegyet, a völgyet, a Dunát, a dombokat festeni, azonnal érzem, hogy mindehhez közöm van. Az öreg és fiatal emberekhez, Dunaföldvárhoz. Mindig találkozom olyan emberekkel, akikkel kapcsolatom van. Vagy nekem, vagy a családnak. Törzsökös dunaföldvári vagyok, aki erre büszke.

— Suta kérdés: miért lehet imádni az emlékeiben megőrizve-halódó, modernizálódó nagyközséget?

— Azért mert egyek vagyunk. Én és Dunaföldvár. Amikor megkaptam azt a bizonyos,..

— ... Dunaföldvárért emlékérmet a nagyközségi közös tanácstól...

— ... akkor másodjára gondoltam, hogy hihetetlenül nagyszerű dolog, hogy valakit azért dicsérnek meg, mert a szüleit szereti. Nem tudtam először elképzelni, hogy engem a hivatalos emberek ész- revegyenek. Valahogy úgy gondoltam, hogy amit én csinálok, az érdekli a régi tanítványokat, ismerősöket, de hogy ezt a tanácsban észrevegyék, ez hihetetlennek tűnő felismerés volt! Természetes nekem, hogy minden — fáról, bokorról, utcáról, virágról, csörgőről, házról meg tudom mondani, hogy mikor a legszebb. Melyik évszakban, napszakban gyűrűzik át rajta a fény. Ha az ember nyitott szemmel jár és keresi a szépet, akkor olyan kis dolgokban is megtalálja, ami mellett más elfut. És ha meglátna, akkor beléivódik és jobban meg tudja festeni. Velencében éreztem így magam. Nagy bombasztikus képeket próbáltam festeni. Ott is éreztem, hogy a tájnak lelke van.

— Képeiről látom, hogy megszállottja a természetnek. Dunaföldvár múltja, a régi parasztházak, fény- fűzben égő majd pirkadatban szomorú pincesorok, a híres földvári löszfal. a Duna-sziget telies kolo- ritja. és a viac. Ezek mind fontosak önnek.

— Nekem és férjemnek ezek a legfontosabbak! Az egyik festőbarátom mondta is, hogy nagyon szerencsés helyzetben vagyok, mert Dunaföldvár egy kis Szentendre. Egy hangulatos, varázslatos falu. Ahol még nem tűnt el a régmúlt. Nagyon szeretek kint lenni. Csupa olyant csinálok, amit szeretek.

— Ekkor szokták azt mondani, ha valaki úgy dolgozik, alkot, hogy észre sem veszi, és önömé telik benne, akkor közel jár a boldogsághoz.

— Én vagyok az a bizonyos boldog ember. Nem Móricz Zsigmond boldog embere. Van egészségem, energiám, kedvem. Ameddig mindez megmarad, addig úgy érzem, boldog vagyok. És még mások rá is éreznek. Régi tanítványok. Visszavonult életet élünk, de ha kimegyek az utcára, akkor olyan nincs, hogy egy-két ember meg ne szólítson, hogy „láttam ám a képét”, láttuk festeni. Szeretek élni, szeretem a színeket.

— Mit nem?

— A szomorúságot, a magányt.

— Azért, mert volt már része mindegyikben?

— Volt, és nem szeretném, ha ismét részem lenne benne. Minden megtörténhet. Ma így vagyok, holnap beteg leszek, aztán gyermekeimre szorulok. Minden elsüllyedhet, amihez ragaszkodtam. Ezzel tisztában vagyok. Éppen ezért tudatosan élvezem, hogy még nem így van.

— De ez még nem foglalkoztatja? Mert ha igen, akkor tájképein nem játszanának a fák, a színek, és az a cigánygebe "sem állna olyan peckesen...

— Nem szeretek erre gondolni. ősszel az utolsó napsugarat meg kell becsülni. Ami eltűnik, az mindig értékes.

— Nem tudom, hogy elrontom-e a hangulatát, vagy nem. Nem érzi, hogy papírkor-világunk miatt szüksége lenne az alaptagságra?

— Tele-tele vagyunk drótkerítésekkel. Könnyű dolog az, amit én csinálok. Nem hiányzik a heti zsűri előtti értékelés. Amikor szájelhúzásokkal találkozom, az nagyon fáj. Én egyetlenegy lépést sem tettem volna a felvételiért, ha valaki nem forszírozza. Balszerencsémre éppen abban a legrosszabb időszakban jelentkeztem, amikor egyfajta stílusirányzat határozta meg a felvételt. Már nem izgat. Csinálom a magam dolgát, keresem a magam boldogságát. Persze, a kiállítások rendezésénél az könnyebbség lenne. Nemrégiben zsüriztettem néhány képet, s mivel nem vagvok tag. így jóval alacsonyabbra értékelték. Amikor festek. soha nem gondolok arra, hogy majd eladom.

— Olvasom a vendégkönyveit és a Piroska néniről irt újságcikkeket. Kiállításaink dátumai néhány hónaposak, munkájáról írt cikkek azonban évtizedesek.

— Az Oz, a csodák csodája úgy végződött, hogy a szalmaemberről csak úgy hiszik el, hogy a fejében van valami, ha a nagy varázsló ad neki egy doktori oklevelet. A bádogembernek pedig egy vöröskeresztes adomány- levelet, hogy van szíve. Én is úgy gondolom, hogy bizonyítani kell. Ezt teszem.

SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS

Múltunkból

A közeljövőben filmet készít a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiója a Hűséggel a hazához mozgalomról, amely célul tűzte a Volksbunddal szemben álló német ajkú, de magyar érzelmű személyek tömörítését. Ebből az alkalomból — mintegy előzetesként — a Tolna megyei Levéltár őrizetében lévő dokumentumok felhasználásával, bemutatjuk a mozgalmat, ismertetjük célját, a politikai tevékenysége során alkalmazott harci módszereket, tömegbefolyását.

•

A Hűséggel a hazához mozgalom gyakran rendezett a bonyhádi járásban ünnepi esteket, „kultúrdélutánokat”. A rendelkezésre álló meghívókból tudjuk, hogy például 1942. október 18-án Bonyhá- don, október 25-én Nagyvej- kén, november 8-án Kisdoro- gon, 1943. február 28-án Tevelen, április 26-án Bátaapá- tiban, Murgán 1943. augusztus 29-én rendeztek műsoros délutánokat, esteket. A műsor általában a következő volt: magyar himnusz, ünnepi megnyitó, magyar vers, Liszt Ferenc egy-egy szerzeménye, ünnepi beszéd, német dalok, német nyelvű ünnepi beszéd, német versek és zárszó. Ezekről a rendezvényekről vagy semmi, vagy csak a szűkszavú, rövid hír jelent meg a megyei lapban.

A rendezvényekre nyomdai sokszorosítású meghívóval (a bal felső szélén átlós irányban nemzetiszínű csík, benne gyakran a felírás: piros- fehér-zöld — ez itt magyar föld), és személyes megkereséssel mozgósítottak.

Az egyik bonyhádi téli esti ünnepségről részletes, színes riport készült, amely ugyan eljutott a Tolnamegyei Újság szerkesztőségébe, de nem jelent meg. A felelős szerkesztő, Blázsik Ferenc azonban intézkedett, hogy legalább néhányan megismerjék az írást. Erről többek között Perczel Bélához küldött leveléből értesülhetünk. Idézzük a levelet, amely 1942. április 24-én kelt:

„Méltóságos Uram!

A bonyhádi gimnázium katolikus hittanára küldte be hozzám az intézet evangélikus hittanárának a tollából származó, másolatban idecsatolt közleményt, amelyet a fennálló sajtókorlátozó rendeletek miatt nem tehettem közzé. Midőn az eseményről csak hangfogóval emlékezhettem meg, elhatároztam, hogy az írást legépeltetem és eljuttatom azokhoz a fórumokhoz, amelyeket a nemzethű svábok magatartása érdekel. És mert tudom, hogy Méltóságod semmi fáradságot nem kímélve támogatja tanácsaival és összeköttetéseivel, befolyásával azokat a svábokat, akiket az agitátorok terrorizálnak, kö- telességszerűen Méltóságodnak is megküldöm ezt az érdekes, de a nyilvánosság elé nem hozható riportot.

Fogadja Méltóságos Uram igaz nagyrabecsülésem kifejezését, mellyel vagyok szolgálatkész tisztelője. Blázsik Ferenc.”.

A fent hivatkozott riport kézirata megtalálható Perczel Béla iratai között. Helyhiány miatt csak részletek közlésére vállalkozhatunk. A riport elején arról szól a szerző, hogy a bonyhádi „rongyosok” (így nevezték gyakran a mozgalom tagjait), hosszú idő kitartó munkájának gyümölcsét arathatták le, oly nagy sikere volt a járási szintű találkozónak.

„Zimankós időben, fergeteges hóviharban egyre-másra érkeztek közelről, távolabbról a „rongyosok’ piros-fe- hér-zöld szallagoktól üvezett, hótól ragyogó fehér szánkói. Akadt olyan is, aki 12 km- nyi messzeségből gyalog, papucsban jött el a félméteres hóban, csakhogy ápolhassa

szívében a 28-as dicső hagyományok szent tüzét. A kath. kör újonnan átalakított nagy méretű termében ott láttuk elsősorban a kisdorogiak 57 tagú hatalmas küldöttségét, a rongyos mozgalom főkezdeményezőit, a derék apariakat, bonyhádvarasdiakat és mur- gaiak áldozatkész nagyszerű gárdáját, kétyiek és mőcsé- nyiek díszes csoportját, Rakasd, Grábóc, Alsónána lelkes képviselőit. A zsúfolt teremben ember ember hátán tolongott.”

A gyűlést dr. Lehmgnn István orvos nyitotta meg, majd a gazdaifjak nevében Wei- szenburger József köszöntötte a gyűlést, öt Perczel Béla követte, aki „rámutatott arra, hogy a rongyos gárda mozgalma, az igazság és becsületesség válaszadása arra az aknamunkára, amely a hazai németség sajnos nagy tömegeit a magyar haza iránt tartozó hűségében nemcsak megingatta, hanem felelőtlen demagógiával belső ellenségévé tette. A rongyosoknak hazafias munkája a 200 esztendős magyar és német sorsközösségnek újból való megpecsételése”.

Ezt magyar és német nyelvű szavalat követte, majd Gömbös Miklós következett, akit a riport úgy mutat be, mint a német szakadár mozgalom legjobb ismerőjét, aki először figyelt fel az országban a pángermán törekvések veszélyére. Gömbös Miklós a németeknek 1848—1849- ben játszott pozitív szerepéről beszélt, majd a XX. századi magyarellenes törekvéseket elítélve hangoztatta, hogy az első hívó szóra „örömmel, büszkén, és bátran sietnek a magyar zászló alá” a rongyosok.

A műsor második fele — a riport szerint — a humor jegyében zajlott. Versbe szedve „borotva éles elmeéllel vette bonckés alá mindazon Volkstumos kilengéseket, cselekedeteket, történéseket, atrocitásokat, amelyeket ez a hűtlen, hazaáruló irányzat önmagából csak kitermelt” — irta a riport szerzője. A versek szerzője gyakran Bauer apát volt. Az ő szerepléséről a riport így emlékezik meg:

„Még ki sem nyitja ajkait szólásra, máris elementáris erővel tör ki a kacagás. S ahogyan jellegzetesen sváb dialektusával elintézi az országból kifelé kacsingató vértestvérek pedigrés szerelmi flörtjeit, nem époen kényes erkölcsi ízlést eláruló érdek-cselekedeteit, ahogyan kielemezi titkos gondolataikat, önző lesipuskás hajlandóságaikat, s vészesen nevetségessé teszi .Szigfried’ mániától inspirált hatalmi törekvéseiket, s ahogyan sza- tirizáló ostorhegypattintások- kal megcsettenti irhájukon az igazság magyar ostorát — az páratlan a maga nemében, ezt csak hallani és végigélvezni, végig kacagni lehet, de nem leírni. Alig akarták leengedni a pódiumról, ki-kitörő tomboló lelkesedéssel ünnepelték”.

Az előadások sorát a kis- dorogi uradalmi intéző történelmi fejtegetése zárta.

A riportot az evangélikus hittanár — azaz a riporter

— a következőkkel fejezte be:

„Felejthetetlen est volt, újabb határkő a magyarság és a magyarországi németség egészséges sorsközösségének történetében”.

Valószínűleg sokan osztják azt a Véleményt, mely szerint a Tölnamegyei Újság egykori felelős szerkesztője

— saját érdekében is — helyesen tette, hogy nem közölte, nem merte közölni ezt az írást.

(Egy hét múlva a mozgalom szervezeti kérdéseivel foglalkozunk.)

K. BALOG JÁNOS