Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-12 / 136. szám
A népújság 1984. június 12. w Moziban Jób bácsi fellázad Jelenet a filmből Jób bácsi fellázad... No nem a fennálló rendszer, a fasizálódó, antiszemita jelenségek országa ellen. Nem az embertelen viszonyok, a zsidókat egyelőre csak megalázó, később, embertelen viszonyok közé, majd a halálba hajszoló politika ellen, pusztán csak az általa — addig — mindenek elé helyezett Teremtő ellen. Hét fia halt meg, hét sírt gondoznak öreg házastársával, Róza nénivel, és a történelmi események szorításában a halál gondolatába is inkább belenyugszik, mint abba, hogy utód nélkül kelljen távoznia a földi lét- .ből. Jób bácsi realista. Látja, tudja, hogy nem kerülheti el a sorsát, de önmagát, emlékét, lényét szeretné továbbmenteni egy boldogabb, egy jobb korba. Erre akkor — ismerve a második világháború utolsó éveinek eseményeit, egyetlen módja marad — örökbe fogad egy keresztény kisfiút, akinek van esélye arra, hogy túlélje a deportálás borzalmait. A Jób lázadása című film tulajdonképpen itt indul. Jób bácsi — Zenthe Ferenc — az árvaházból kivesz, pontosabban egy növendékbikáért megvásárol egy kisfiút (Fehér Gábor gyermekszínész felejthetetlen alakítása), és parasztszekéren elindul vele haza. Ugyanazon a parasztszekéren, amin a film végén bizonytalan-biztos sorsa, a halál, a krematórium felé. Felesége — Temessy Hédi megszemélyesítésében — először nem érti, mit akar a „vén öregember” ezzel a vad gyerekkel, aztán eltelik az egy év, és minden viszony, kapcsolat megváltozik. Kevés néző bírja ki köny- nyek nélkül nézni a kisfiú vívódását, értetlenségét a számára értelmetlen események szemlélése során. Lackó első barátjával, Dorka kutyával merül a falusi világ, az akkor már világtörténelmi események árnyékában szorongó falu életébe. A falusi antiszemita legények már bátran éneklik az „Éljen Szálasi, meg a Hitler...” — kezdetű nótát és az öreg Jóbnak és hittársainak már nincs más megoldásuk, mint a csendes elsomfordálás. Már csak saját hitük, számukra mindent feloldó, megnyugvás ígéretét hordozó szertarásai mögé menekülhetnek, de ezzel sem kerülhetik el — tudják — a történelem kegyetlen eseményeiből következő végső pusztulást, az embertelenség, az elvakult fanatizmus, a vad, gyűlölettel teli antiszemitizmus győzelmét a józan ész, az emberiesség felett. Pusztulniuk kell és Jób, dacolva hittársai első értetlenségeivel, cselekedeteinek meg nem értésével, mégis az életet, önmaga egy kisember által történő továbbplántá- lását vállalja. Vagyona utolsó morzsáit felélve, házat — Lackónak leendő otthont — vásárol a szimpatikus fiatal parasztházaspárnak, Janinak és Ilkának, hogy ők vigyázzák Lackó leendő életútját, és vagyona másik részének jövőbe mentésével biztosítja, hogy a kisfiú később se szenvedjen hiányt semmiben. Hála a jó forgatókönyvnek, a nagyszerű rendezésnek, és a főszereplők minden igényt kielégítő, átérző és megjelenítő, éreztető játékának, a néző mindent ért. A film végére egyedül Lackó marad értetlenül, nem érti, hogy a szeretett apó, Jób bácsi miért mondja a szekérkonvojt kísérő csendőrnek, hogy nem ismeri ezt a kisfiút, nem tudja kinek a gyermeke. Kerekre tágult szemekkel, gyermeki döbbenettel tekint a távolodó szekérkaraván után és nem érti azt, amit elmúlt történelmünk eseményeinek ismeretében megérteni nem tudunk mi sem, a később született, ezen eseményeket csak történelem- könyvből ismerő mozinézők. Aki nem látta a Jób lázadása című magyar filmet, annak nehéz — ilyen szűk terjedelemben — szavakba foglalni a film nagyszerűségét. Aki látta, az viszont — hiszem — sokáig nem feledi a Gyöngyössy—Kabay rendezte és az operatőr: Szabó Gábor által filmre álmodott alkotást, amiben Zenthe Ferenc talán élete legnagyobb alakítását hozta. A gyermekszínész Fehér Gáborról szólva talán nem is lehet szerepjátszásról, színészi teljesítményről beszélni, pusztán arról, hogy átélve-átéreztet- ve nyújtotta mindazt, amit egy akkori, azon körülmények közé kerülő kisfiú érezhetett, gondolhatott. TAMÁSI JÁNOS Könyv , Balázs Anna: Élni és szeretni A népszerű írónő új regénye egy eldugott, pusztulásra ítélt falucska feltámadásának története. Főhőse Simon Illés, aki keserves és hányatott ifjúsága múltán elvetődik egy távoli, elnéptelenedő településre. Aprófalva huszonöt kilométerre esik a vasútállomástól. Lakatlan, düledező épületek és néhány magára maradt öreg fogadja az idegent. No meg a bizalmatlanság. Simon Illés szállást talál az öreg Szilágyi Demeternél, aki aztán megismerteti a környezettel, s beinvitálja a falu egyik még használható, de babonaverte házába. Simon munkához lát, rendbe teszi a portáját, segít az öreg helybelieknek, szorgos munkájával lassan megindítja a falu már-már elhaló vérkeringését. Simont és az újjáéledő falut hevíti a lelkesedés, már újabb „bevándorlók” népesítik a települést, fiatalok is érkeznek, s lassan — ha külső segítséggel is — kibontakozik egy jövendő szövetkezet ígérete. Az írónő realista megfogalmazásban ábrázol egy szinte meseszerű mai történetet, amelyben az emberiesség, a jóság, a szeretet iránti vágyakozás az új szocialista közösség megteremtésének hajtóereje. dokumentumfilmek Üj dokumentumfilmeket készítenek a Mafilm Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiójában. Emberek és vadak a címe Máriássy Ferenc alkotásának, amelyet Máriássy Judit újságíró, filmkritikus forgatókönyve alapján forgat az operatőr-rendező. Fehéri Tamás Beszélő képek címmel készíti filmjét. A produkció annak a fotóalbumnak anyagát dolgozza fel, amelyet 1944 nyarán a német SS-tisztek készítettek Magyarországról elhurcolt zsidó foglyokról. Rádió Kiállítás Rozsé néni és a szárnyas macska Molnár Gabriella mesevilága Mindig az a felemelő a mesében, hogy a történés vissza nem fordítható. Hiszen, ha az olvasó vagy a hallgató eleve kételkedne a környezet elképzelhetőségé- ben és a hősök tulajdonságaiban, akkor a mese azonnal elveszítené varázsát és egy mindennapi időjárásjelentéshez válna hasonlatossá. De, ugye eszünk ágában nincs, hogy mi, felnőttek kételkedjünk vagy gyerekeinket arra neveljük, hogy szinfúgy megtegyék ezt. Ez igy van jól, mert kellenek a mesék. Éppen ezért az utolsó szóig elhittem Szepes Máriának azt a mesejátékot, amit gyermekeim társaságában hallgattam a Petőfi-adón. A Pöttyös Panni bűvös telefonja segítségével háromnegyed óra hosszat hol mosolyogva, hol pedig egymást lepisszegve belefeledkeztünk Panni, Rozsé néni a jó boszorkány és Cirrhopp, a szárnyanőtt macska kalandjaiba. Szenes Mária olyan mesevilágot álmodott nekünk, amely nagyon hasonlatos valós világunkkal. Igaz ugyan, hogy munkája „csak" egy mese, de abban is egymást uralják a manók, a tündérek, a felhőszobrászok és a gombatörpék. (Ismerős személyekkel bárki be tudná helyettesíteni őket!) Panni titokzatos körülmények között arra kérte Rozsé nénit, hogy a kis Cirrhopp macskának szárnyakat varázsoljon. A kedves boszorkány, már annyi sok jót követett el Panni kedvéért, hogy joggal várhatta a T. Fővarázslótól a büntetést. A főhős a renitenskedő, oktondi és okoskodó Cirrhopp volt, aki bizony nagyon megszenvedte szárnyait. Madármacska létére önmagával került ellentétbe. Rőzse néni pedig merényletet követett el a fejtetőn álló természet ellen, hiszen megállította az időmérő órát. Tudniillik, erre azért volt szükség, hogy Cirrhopp ki tudja venni a lábosból a jogsegély- szolgálatot ellátó baglyot, aki innen ette ki a mákostésztát. Azért a mesébe is besugároznak a földi törvények. Rőzse néni a Fővarázsló törvényszéke elé került, és mit gondolnak, mi volt a legkegyetlenebb büntetés abban a mesevilágban? Úgysem találják ki! A kedves boszorkány kiutasíttatott egy lakótelep tizedik emeletén lévő garzonlakásban. — Mi, a harmadikon lakunk, apa? — kérdezte a mese végén a fiam. Csak bólintottam, mert nem voltam tisztában azzal, hogy gyermekem mire gondol. Arra vajon, hogy igazán gördülékeny, izgalmas és modernül jó volt ez a mese, vagy arra, hogy mi is büntetésből lakunk itt, a harmadikon. szűcs Talán nem sértő egy nagyon tehetséges — 44 éves — grafikusművészre nézve Gross Arnold nevét kimondani. Tenni ezt azért, mert a tamási galériában június 5- én megnyitott tárlat, mely Molnár Gabriella munkásságából ad ízelítőt kiállított linóival, rézkarcaival, Gross bohókás, szürrealisztikus mesevilágának képét idézi. De csak első pillantásra. Tudniillik, ha Gross azt mondja alkotásaival, hogy játék a világ, Molnár azt, hogy véresen komoly színház, amely nem ismer happy endet, s amelyben — mert Cirkusz L Bábszínház XX. századvégi — elvihet bennünket az ördög is, immár régóta nemcsak az élet múlandósága miatt. A rokonszenves és saját útját járó művész mögött 16 külföldi csoportos kiálítás van és nyolc egyéni, ezen belül négy külföldi és ugyanennyi hazai. Díjait hadd ne soroljuk... A Tamásiban most kiállított és június 27- ig látható tárlat 15 linómetszete és 15 rézkarca meggyőzően vall avatott művészre. Érdemes megismerni és számon tartani. Tévénapló Az iskola jövője Úgy gondolom, nem „csak” budapestieket és nemcsak pedagógusokat érdeklő műsort sugárzott a Magyar Televízió (csütürtök 17,25), amikor műsorra tűzte a fővárosi pedagógusok kétnapos tanácskozásáról készült filmet. A téma bennünket, vidéken élőket is érdekelt, hisz nem másról volt szó benne, mint arról, hogy milyen lesz az iskola jövője, illetve milyen lesz az iskola jövőre. Az oktatás fejlesztéséről napjainkban sokat beszélünk. Tárgyalta ezt a témát a Minisztertanács, az országgyűlés, de eljutott a tervezet minden pedagógushoz, minden érdeklődőhöz is. A budapesti pedagógiai tanácskozásról készített filmjelentés egy általános és egy középiskolai igazgatót kísért végig a két napon úgy, hogy „elvárásaik” ismertetése után ők ketten is összegezték a napi munkát. Hogy mennyire őszintén, az az első napi értékelésükből is kiderült. „Több konkrétumot” vártak — vallották mindketten. A második nap után már konkrétumokról is szólhattak. De addig történt azonban egy s más. Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, miniszterelnök-helyettes, beszédében a vállalati szakmunkás- képzésről, az intézmények közötti sokszor bonyolult kapcsolatrendszerről — ami feleslegesen köt le időnként energiákat —, a szülői ház és az iskola kapcsolatáról, a pedagógusok és a társadalom viszonyáról szólt többek között. Hangsúlyozta azt is, hogy a szülők ne hárítsák át a nevelési feladatokat az iskolára. Mezei Gyula, a Fővárosi Tanács művelődési főosztályvezetője összegzésében a megoldatlan továbbképzésekről, a pedagógushiányról, az iskolák önállóságának most már nemcsak szóban és írásban törénő biztositásáról, a felügyelet szerepéről és az igazgatók munkájáról is beszélt. Az utóbiakról szólva javasolta, méressenek meg az igazgatók is. A példaként idézett felsorolások csak kis hányadát jelentik az elhangzottaknak. Ha visszaemlékezünk a bevezető gondolatokra, akkor ezek igazolják a megyénkben aktualitást is. „Szükség van az ilyen tanácskozásokra" — hangzott el a műsorban. Ezt a gondolatot tóvábbvíve: szükség van az ilyen „jelentésekre” is, mert ezzel jó ügyet szolgálunk. —é!— „Észak Dél ellen” Szórakoztató műsor a Balaton partjáról. Ezt ígérte, kínálta a Rádió- és Televízió Újság vasárnap délutáni programként. Módosítsuk a szórakoztató jelzőt így: hasznos. A népszerű televíziós stábtól — játékvezetőtől a rendezőig — láttunk már szórakoztatóbb műsorokat is. Tolakodik a kérdés, hogy ugyan mennyire szórakoztató a Balaton partján működő belügyi szervek munkája. Mert velük, a munkájuk egy-egy fontos mozzanatával ismerkedhettünk e vetélkedőben. Kevés néző akadhatott, akinek szenzációt jelentett volna egy-egy pontszerző versenyszám, hiszen számtalanszor láttunk már: kékes fénnyel villogó és vijjogó rendőrautós üldözést, helikopteres, motorcsónakos célba érést, akadályokat leküzdő, nyomot híven követő rendőrkutyát, mesterlövészeket és sorolhatnám tovább... Mozivásznon és képernyőn ilyen-olyan alkalommal gyakorta látványos mutatványok ezek. Úgy tűnik, mégsem eleget kerülnek műsorokba. Igazolja ezt a megtörtént bűnesetek száma. A nyári üdülőszezon küszöbén jónak kell értékelni az ilyen jellegű, partok közötti „küzdelmet”. Az elkövetkező hónapok a fel- szabadultabb, hogy nem, az elszabadultabb időtöltés szakasza is. Kevesebb, kisebb gondot fordítunk, sőt néha meg is feledkezünk állampolgári kötelességeinkről, de olykor-olykor még a legalapvetőbb biztonsági intézkedésekről is. Arról például, hogy a tarka turistatömegben nem mindenki keresi mondjuk „Tihany rianó leányát” gyönyörködve a pillanatról pillanatra változó táji szépségekben. Kevesen gondolnak, gondolunk arra, hogy akadnak közöttünk járókelők, akik éppen ezt a forgatagot használják ki alattomos szándékaik érdekében. A különböző vészjelzések is erőtlenebbül jutnak hozzánk, mikor szabadnak kiáltjuk magunkat. Ilyenekre is felhívta figyelmünket a balatoni vetélkedő, amelyben győztes mellett győztesek lettek a nézők, hiszen hasznos ismeretekkel gyarapodhattak. —decsi— A „mágus” Bizonyára nagyon sok drukker és ellendrukker várta pro és kontra, vagy csupán csak kíváncsiságtól hajtva ezt a portréfilmet. Hogy ki mindenki volt a végeredménynyel elégedett, azt nehéz lenne felmérni, de annyi bizonyos, hogy a várakozással ellentétben egy meglepően nyugodt, higgadt és megfontoltnak tűnő Verebes József beszélgetett Knézy Jenővel. Már a cím is valami titokfélét sejtetett, ami a nézettséget biztosan segítette is, ám mintha ezek után kicsit többet várt volna az ember. Akkor éreztem „zárba illőnek a kulcsot”, amikor a mágus (szerintem csak nagyszerű edző) játékosaival való viszonyáról, a követelményekről, teljesítményekről és az értük járó juttatásokról beszélt. Egyértelműen, tisztán és világosan megfogalmazott, közös teherviselésről és annak végeredményéről sem megfeledkezve. A tegezősdi, magá- zósdi kérdést azonban nyakatekertnek érzem. Mert Verebes felnőttként kezeli a játékosait, három—négy idősebbel tegezödik is... De miért?! Vagy miért nem mindegyikkel?! Akkor ezek szerint a többiek még magázódó felnőttek?! Knézy Jenő nagyszerű sportriporter, jól kérdez és irányít, s talán csak kevés volt az idő arra, hogy a kényesebbnek tűnő kérdésekről részletesebben essen szó. Azt hiszem, ahányon néztük, annyiféleképpen közelítjük meg ezt a kérdést. Nekem újat jelentett any nyiban, hogy egy kemény, mindent elsöprő, ellentmondást nem tűrő ember helyett egy kicsit sokat cigarettázó, a családjával keveset találkozó ragyogó edző ült a valla tószékben. Annyit még erről: — Talán hagyni kellene dolgozni továbbra is amolyan „Verebes-módon”, —szs—
