Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-30 / 152. szám

1984. június .10. TOLNA \ _ 6 rtÉPÜJSAG Múltunkból — A Hét végi beszélge­téseket az újságírók álta­lában, vagy majdnem min­den esetben időben meg­szervezik, amit a műfaj, a terjedelem, és sok egyéb indokol. Ez esetben vi­szont eltértem a szokásos „menetrendtől”, amiért el­nézését kérem. Egyúttal köszönöm, hogy vállalta e beszélgetést, azaz, hogy ilyen ripsz-ropsz szakított rá időt. — Szívesen beszélgetek, tessék kérdezni, s közben pe­dig kávézni, s ha dohányzik, rágyújtani. — Hogyan definiálható az ortopédia? — Egyetlen szóval „test- egyenészetet” jelent. Vagyis az orvostudománynak az em­beri csontrendszer és az izü­leti szervrendszer veleszüle­tett deformitásaival foglalko­zó ága. E megbetegedések egy része műtéttel korrigál­ható, helyrehozható, avagy kezeléssel javítható. — Noha ortopéd megbete­gedésekkel az orvosok régen foglalkoznak, az ortopédia mint tudományág, aránylag rövid múltra tekinthet visz- sza. — Hazánkban az első or­topédiai intézetet Schöpf- Mérei Ágoston állította fel 1837-ben. Az első magyar egyetemei Orthopaediai Kli­nika 1951-ben alakult meg Budapesten. — És Szekszárdon, a megyei kórházban mióta létezik ez az osztály? Ügy tudom, hogy még „csecse­mő-korban” van. — Jól tudja. Viszont az osztály megalakulása előtt is foglalkoztunk a csontrend­szeri, illetve az ízületi meg­betegedések gyógyításával, legfeljebb nem ilyen optimá­lis körülmények között. Az osztály létrejöttének hosszú és „izgalmas" története van. — Szívesen hallgatom, de kérem, hogy előbb be­széljen az ön „múltjáról”, mondja el, hogyan került * ide a Dunántúlra az Al­földről. — Az Orvostudományi Egyetemet Szegeden végez­tem 1957-ben. Nagykőrösön kezdtem dolgozni, majd Ceg­lédre kerültem, a traumato­lógiai — baleseti sebészeti — osztályra. Házasságot még az alföldi évek alatt kötöttünk feleségemmel, aki ugyancsak szakmabéli. Itt dolgozik a kórházban, mint higiénikus főorvos. — Az utóbbi mondata újabb témát rejt magá­ban, amire mindenképpen szeretnék visszatérni. De folytassuk. — Nézze, fiatal házasok voltunk, lakáslehetőségünk mégcsak kilátásban sem volt. Egy parányi szobában lak­tunk a kórházban. Itt Szek­szárdon, a sebészeten viszont abban az időben generációs váltás volt. S mivel gyereke­ket szerettünk volna, kapva- kaptunk a szekszárdi ajánla­ton, mely szakmai és lakás- lehetőséget is kínált. 1962. január 1-étől dolgozunk itt. Egy időben jöttünk Kelemen Endre főorvossal, öt éven át alorvos voltam, majd ad­junktus lettem. Kelemen doktor csinálta az általános sebészetet, én pedig a bal­esetit. Akkoriban a trauma­tológia nem külön osztály volt, hanem az általános se­bészethez tartozott. — A hatvanas évek köze­pén, végén viszont a sebé­szeti ágak — mellkassebé­szet, idegsebészet, ortopédia — szétváltak. — Megyénkben abban az időben az ortopédia igen el­hanyagolt ágazat volt, s mi­vel én a traumatológiát nem nagyon szerettem, örömmel vállaltam a nyugalmasabb­nak tűnő munkát, még úgy is, ha komoly szervezési fel­adatoknak néztem is elébe, sőt a munkakörülmények sem voltak kezdetben még­csak kielégítőek sem. — És meglehetősen ne­héz két esztendő követ­kezett. — Ahhoz, hogy letegyem az ortopédiai szakvizsgát, úgy­mond, szakmai gyakorlatra kellett szert tennem. így 1967—69 között ugyan itt vol­tam státuszban, itt, a sebé­szeten ügyeltem, de napköz­ben Pécsett dolgoztam az Orthopédiai Klinikán. Utána úgynevezett főorvos II. let­tem, vittem a szakágot, s változatlanul a sebészethez tartoztam. Ott kaptam há­rom férfi és három női ágyat, valamint heti hat órát ren­deltem a rendelőintézetben. — Megyei feladatokat is ellátva ... — Igen. A rendelőintézet igazgatójához csatlakozva jártam a járási munkaérte­kezleteket, egy-egy napiren­di pontként felvilágosító elő­adásokat tartottam a körzeti orvosoknak, gyermekorvo­soknak. A hetvenes évek kö­zepére 5—5-re emelték az or­topédia ágy számát. Akkori­ban nyilvánvalóan csak elő­jegyzés alapján vehettünk fel betegeket. Jelenleg 23 ágyunk van, orvosok pedig négyen vagyunk. Közülünk egy — havi váltásban — mindig a rendelőintézetben dolgozik. Műtőnk viszont nincs, azt heti két alkalommal kapunk a baleseti sebészeten. — A rendelőintézeti óraszám megemelése in­dokolt és időszerű volt. — így igaz. Hiszen 1975 óta csak a rendelőintézetben évi tízezer betegünk volt. — A megyében hol szer­veztek még ortopédiai szakrendelést? — Először Pakson. Ott a németkéri körzeti orvos ren­del hetenként két alkalom­mal, s ellátja a várost és a környékét. Tavaly óta havi egy alkalommal eljárunk Dombóvárra is és most ter­vezzük Tamási ortopédiai el­látását, de pilanatnyilag még bizonytalan a dolog, mert nincs röntgenháttér. — Valahol olvastam, hogy a fiatalok közül egy­re többen szorulnának or­topédiai kezelésre. S nem elsősorban velük született betegségek miatt. — Mit mondjak? Magya­rán: nagyon satnya az ifjú­ságunk. Néhány évvel ezelőtt szűrést végeztünk egyik ál­talános iskolában... Az ered­mény elkeserítő volt. De mon­dok egy másik példát is: a tizennyolc esztendős fiúk 18 százaléka alkalmatlan a ka­tonai szolgálatra. További öt százalék „lemorzsolódik”, vagyis egyszerűen nem bír­ják ki a másfél évet. S nem igaz, hogy a fizikai teher­bírás, az állóképesség-csök­kenése — ami világjelenség — kizárólag anyagi gondok­kal indokolható. Értem ez utóbbi alatt, hogy nincs elég tornaterem, szűkösek a tö­megsportolási lehetőségek, kevés az uszoda... Ügy vé­lem, hogy a dolgokhoz való hozzáállással van a legna­gyobb gond. Nem szeretném a katonás nevelést hangsú­lyozni, de tudom, hogy a jó testtartás kialakulásában mi­lyen nagy szerepe lehetne annak, ha a gyerekeket egy- egy tanórán tíz percig egye­nes háttól ültetnék... Persze, ez nemcsak a pedagógusok, hanem legalább annyira a szülők feladata is. Fontos do­logról van ám szó! Mert egy gyerek testi elváltozását meg lehet előzni. Viszont amikor már orvoshoz kerül, sokszor késő. — Elnézést, hogy sze­mélyes dolgokra terelem a szót. Két leányuk van, Mint szó volt róla, Beáta, az idősebb hétfőn felvéte­lizett Szegeden, a Juhász Gyula tanárképző főisko­lán. Katalin pedig most végezte el a gimnázium második osztályát. ök sportolnak? — Beáta atlétizált és ko­sarazott. Katalin most is at- létizál a Dószában. — Édesapjuk pedig fel­ügyeli őket... — És örömmel teszi. Ami­kor 1972-ben a Dózsa futball­csapata bekerült az NB I/B- be, akkor kértek föl, hogy vállaljam a sportkör sportor­vosi tisztét. Akkoriban még minden szakosztály hozzám tartozott. Jelenleg már csak a labdarúgás, súlyemelés és az atlétika. Megosztottuk a feladatot. — Apropói ön is spor­tolt? — Mondjam azt, hogy ter­mészetesen? Mondom is. Mégpedig a jéghokin kívül a sportnak minden ágát űz­tem. Mint egyetemista, kézi­labdáztam a SZEAC-ban, s kezdő orvosként Cegléden folytattam. S mint említet­tem, a sporttal itt sem sza­kadt meg a kapcsolatom. Mert szeretem a sportot és szívesen foglalkozom a fia­talokkal. — A labdarúgás miatt csak minden második va­sárnapja szabad. Amikor itthon játszanak, végig­üli a mérkőzést. A család meg... — Hát igen. Néha nekem is jobb lenne egy sötétvölgyi kirándulás, vagy valamilyen más családi program. De vál­laltam, hát igyekszem jól, tő­lem telhetőén jól csinálni. Igaz, hogy a gyerekekkel sok­kal kevesebbet tudtam fog­lalkozni, mint a feleségem... — S van itt még más is. A társadalmi megbízatá­sok. De mielőtt azokról ejtenénk szót, térjünk vissza feleségéhez, akivel azonos munkahelyen dol­gozik. Ez a tény egyiküket sem zavarja? — Ez jó dolog, ugyanakkor rossz is, de nem zavaró. A munkahelyen önálló szemé­lyiségek vagyunk, önálló munkakörrel rendelkezünk. E téren igyekszünk egymást „kikapcsolni”... Viszont cso­dálatos, hogy a szakmai problémákról otthon is tu­dunk beszélgetni, mindket­tőnket érdekli a másik prob­lémája, nehézséget sem okoz annak megértése. El sem tu­dom képzelni, hogy más szak­mában dolgozó nő lenne a feleségem. És... egyszerűen örülök, hogy ő az, aki, s olyan, amilyen. — A pártba még Ceglé­den lépett be 1961-ben. Szekszárdon pedig 1963 óta a kórház pártvezetősé­gének titkára. — Több-kevesebb meg­szakítással. Mert voltak a jórészt Pécsett töltött évek, amikor egyszerűen lehetetlen volt eleget tenni ennek a megbízatásnak. Ami ugyan­csak sok lemondással jár, de szívesen csinálom. Két alap­szervezetünknek száz körül van a taglétszáma. Nem pa­naszként, hanem tényként mondom, hogy van mit tenni. — Nemrég a nyugdíjas és az újonnan kinevezett főorvosok találkozóján váltottunk szót. Arról is beszélgettünk, hogy a nyugdíjastalálkozók hasz­nosak. Évente legalább egy alkalommal törődnek, pontosabban foglalkoznak a társadalom aktív tagjai a nyugdíjba vonultak lei­kével ... — Pillanatnyilag ezt a dol­got is jónak érzem, mert nincs jobb. Igaz, hogy kár és nagy baj, hogy csak ennyi­re futja erőnkből. Viszont mondok mást. Embertelen dolognak tartom, hogy a nyugdíjasoknak külön párt- alapszervezeteik vannak. Ok miért ne maradhatnának tag­jai a pártszervezetnek volt munkahelyükön? Hiszen él­tető dolog egy idős ember számára, ha legalább havon­ta találkozhat volt kollegái­val... Szóval egy öreg fát át­ültetni bajos... Meg egyébként is. Ügy érzem, hogy az öre­gekkel való foglalkozásunk korántsem vizsgázhat jeles­re. | — Mire gondol? — Erre a betyár urbani­zációra. Egyszerűen alig van a mai világban lehetőség a több generáció együttélésére. A fiatalok a városban talál­nak munkát. Az idős szülők, vagy szülő pedig marad a régi házban, a faluban. Ha beteg lesz, a gyerekei nem tudják magukhoz venni. Ob­jektív akadályok miatt. E dolgok egy része nálunk, a kórházban csapódik le. Vi­szont tolerálni mindezt az egészségügyis csak ideig-órá- ig képes... Gyakran tűnődöm azon, hogy melyek azok az apróbb és nagyobb dolgok, amiken mihamarabb kellene, s mihamarabb tudnánk vál­toztatni. — Én pedig arra gondo­lok, hogy tűnődései gya­korta hoznak eredményt. S talán éppen ez az egyik pontja azoknak az indo­koknak, amelyek alapún tegnap Budapesten, a Semmelweis-ünnepségen átvehette a Kiváló orvos kitüntetést. Szívből gratu­lálok! — Köszönöm. V. HORVÁTH MÁRIA Az idősebbek még emlé­kezhetnek arra az MKP- plakátra, amelynek alsó ré­szében a rombadöntött vas­út megrongált mozdonya és néhány egyéb vasúti beren­dezés rajza látható. Ezt kö­vetően — a plakát középső részén — növekvő betűkkel a párt felhívása: „Építsük fel a vasutat”. A plakát fel­ső részén egy újjáépített, ro­bogó mozdony képe van. Is­mert a kommunista pártnak egy másik jelszava is a vas­úttal kapcsolatban, amely így hangzott: „Arccal a vas­út felé”. A történelmünkkel ismer­kedők ma gyakran átsikla- nak az újjáépítésnek e fon­tos szakaszán. 1945-ben, amikor a vasúti közlekedés — a háború pusztítása miatt — szinte a nullával volt azonos, a nemzetgazdaság minden erejét az újjáépítés­re, ezen belül a vasúti moz­donyok, vagonok, vasúti pá­lyák és berendezések pótlá­sára, javítására összpontosí­totta. Tolna megye területén is a visszavonuló német csapa­tok összetörték a talpfákat, a mozdonyokat, a kocsikat kivonták a térségből, a sí­neket felszedték, a berende­zéseket tönkretették. A hi­dakat is felrobbantották, megrongálták. Megyénkben is megbénult a vasúti köz­lekedés. A felszabadulás után azonnal megkezdődött az újjáépítés, a szovjet ka­tonák és a polgári lakosság fogott össze, hogy a lehető leggyorsabban megindulhas­son a közlekedés. A vasúti pályák — viszonylag gyor­san — elkészültek. A sík vidékeken a sínek lefekteté­se viszonylag könnyen ment (már amennyire a krampá- csolás a könnyű munkák kö­zé tartozik). A felrobbantott hidak helyett újat építeni nem volt lehetséges, 1945 kora tavaszán. Nem volt anyag, és nem volt elegendő szakember. Nehéz feladat volt tehát a vasút felépítése. A pécsi üzletvezetőségnek is kijutott bőven a gondok­ból. Erről az 1945. május 2- án kelt, a főispánhoz cím­zett levélből értesülünk: „A Simontornya—Pince­hely közt megrongált vasúti hidak helyreállítását nem tudjuk végrehajtani, mert a szükséges munkaerőt — a legnagyob utánjárás ellené­re -- sem tudtuk biztosítani. A fennálló miniszteri ren­deletekre való hivatkozással felkérjük a Főispán Urat, hogy a törvényesen megálla­pított bérek fizetése mellett — mélyet Intézetünk az országos érdekű munkák sürgős elvégzésére való te­kintettel magára vállal — Simontornya, Tolnanéme- di községekből május 15-ig 10—10, május 15-től június 15-ig 40—40, Ozora és Pin­cehely községekből mielőbb négy heti időtartamra 30— 30 munkaerős férfit kiren­delni szíveskedjék. A Simontornya és a Tol- nanómedi községbeliek Si­montornya, az Ozora és Pin­cehely községbeliek Pince­hely vasútállomáson jelent­kezzenek az ott székelő pá­lyamesternél”. Cser Sándor főispán nem siette el a dolgot, több mint két hét telt el, amíg elkészült az elutasító válasz. .... megkeresésére hvatko­z ással értesítem, hogy a sür­gős mezőgazdasági munká­latok miatt a jelzett közsé­gekben munkaerőt kirendel­ni nem áll módomban”. S milyen megoldást java­solt a főispán? „Tolnavármegyei rendőr­kapitányság őrizetében nagyszámú volksbundista egyén van, s ezért megfele­lő munkaerő kirendelése vé­gett forduljon Szekszárdra a vármegyei rendőr-főkapi­tánysághoz”. Üjabb héttel később a fő­ispán meggondolta magát, és maga is levelet küldött a megyei rendőr-főkapitány­ságnak: „... felkérem, hogy az in­ternáltak közül a vasúti hi­dak építéséhez a szekszárdi osztálymérnökség útján meg­felelő munkaerő kirendelése iránt sürgősen intézkedni s erről egyidejűleg hivatalomat értesíteni szíveskedjék.” A BISKÚI RÉV 1945 tavaszán jellemző ese­mény volt, hogy az elhagyott javak egy részét a koalíciós pártok helyi szervezetei a maguk részére kiigényelték a helyi hatóságoktól, vagy azok felsőbb szerveitől. A kisgaz­dapárt, a nemzeti paraszt- párt, a szociáldemokrata párt és a kommunista párt nyomdát, sajtót, mozit, s mint a paksi példa mutatja, még dunai átkelőhely tulaj­donjogát is meg akarta sze­rezni. Feltűnő, hogy az igényléseket általában nem indokolták, csupán az igényt fogalmazták meg. Nem így a paksiak, ök a főispánhoz eljuttatott kérelmükben. 1945. május 14-én pontosan megfogalmazták kérésük in­dokait: „Kérésünket alátámaszt­juk avval, hogy a Kommu­nista Pártnak szüksége van jövedelmi forrásra, hogy a mai nehéz viszonyok között fenntartását biztosíthassa (azaz a dologi kiadásoknak megfelelő anyagi fedezete le­gyen — a szerk), és tagjai­nak megélhetéséhez is tá­mogatást nyújtson, és eset­leg az arra rászorultakat segélyben, vagy ellátásban részesíteni tudja. A beadványt Szabó Fe­renc párttitkár írta alá. Az ügyből nem lett sem­mi. A főispán ugyan hamar megadta a választ a paksi­aknak, amelyért azonban a címzettek nem lelkesedtek. A főispán ugyanis azt javasol­ta nekik, mivel a rév a köz­ségi (kalocsai) elöljáróságra szállt és használatára vonat­kozóan a nemzeti bizottság illetékes, a községi elöljáró­sággal együtt, ezért a párt- szervezet forduljon a kalo­csai elöljárósághoz. Ezt követően az ügyet a paksi elöljáróság vette a ke­zébe. Kiderítette, hogy a rév Dunaszentbenedek tu­lajdonába került. Felkeres­te tehát levélben a községi elöljáróságot — de az eluta­sította a paksiak igényét. Ezért az ügy újra a főispán elé került. A paksi községi főjegyző, Török János, a hosszan tartó levelezést akarta elkerülni a benedeki- ekkel, ezért tanácsot kért a főispántól. A tanács megér­kezett — de ezzel sem men­tek sokra a paksiak. Azt ja­vasolta ugyanis, hogy for­duljanak közvetlenül a káp­talanhoz, ahhoz a szervhez, amelynek már nem is volt birtokában a rév... A levelezés ezzel befejező­dött... nem lett volna értel­me folytatni. Más források­ból úgy tudjuk, hogy a Bis- kói rév nem került a pak­siak birtokába. A KÖLESDI HÍD Nem volt országos jelentő, ségű a Sárvizén átívelő kö- lesdi hid, de a visszavonuló németek ezt sem kímélték. Amikor 1945. május elején napirendre került a hid újjá­építése, a szekszárdi állam- építészeti hivatal rendeletet adott ki a kölesdi elöljáróság részére, amely szerint: „...utasítom, hogy a szek- szárd-bikácsi törvényhatósá­gi út mentén a Diófa csárdá­tól Sárszentlőrincig található összes távbeszélő oszlopot szedesse ki és azokat Köles- den a felrobbantott hid mel­lett tárolja, s helyszínre szál­lítás megtörténtét a hivatal­nak jelentse, hogy a munká. latok megkezdhetők legye­nek” A szóbanforgó távbeszélő oszlopokat a németek telepí­tették hadi érdekből. Ezekre nem volt szükség, amikor a megye telefonhálózatának helyreállítására került sor. A híd megépítésére 1945- ben került sor, mert aki a híd újjáépítését vállalta, kö­zölte, hogy az építéshez szük­séges szerszámai a háború alatt eltűntek. A hidra, a zavartalan köz­lekedésre még várni kellett... K. BALOG JÁNOS Dr. Biró Imre főorvossal, a megyei kórház ortopédiai osztá ly vezetőjévé I

Next

/
Thumbnails
Contents