Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-23 / 146. szám
1984. június 23. Képújság 9 f Népi hangszerek művészei A moldáviai népi hangszerek, a koboz, a pánsíp, a csimpolya, a tökduda varázslatos hangját nemcsak a falusi esküvőkön és népünnepélyeken lehet hallani, hanem a koncerttermekben is. Ebben nagy érdemük van azoknak a népi ezermestereknek, akik újból életre keltették a sok száz esztendős hagyományos instrumentumokat. A népi hangszerek iránti érdeklődés immár nemcsak a népi hangszeres együttesekben játszó műkedvelő muzsikusok körében tapasztalható, hanem a hivatásos művészek között is, akik eredeti hangszerek kíséretével a Föld minden sarkába elviszik a gyönyörű moldáviai melódiákat. Különösen nevezetesek a kisinyovi Ljubomir Jorga és Joan Vizitiu népi iparművészek által készített eredeti ősi instrumentumok. Podojma faluban 30 éve működik a furulyaegyüttes. A csoport a műkedvelő együttesek köztársasági versenyének díjnyertese. Felfújható gázvezeték Varratok nélküli, egy kilométer hosszú acél gázvezetéket lehet készíteni a kijevi Paton Intézet mérnökeinek technológiája alapján. Két acélszalagot egymásra helyeznek, majd átvezetik egy automata hegesztőgépen, amely egyesíti a szalag két oldalát. Az ily módon hegesztett szalagot azután rátekercselik egy hengerre, amelyet könnyűszerrel a fektetés színhelyére lehet szállítani. Itt a szalagot letekercselik és 12 atmoszféra nyomású sűrített levegőt fúvatnak bele. így felfújva a szalag csőalakot vesz fel. Az új típusú csőkészítés előnye az anyagtakarékosság (az acélcsövek vastagsága mindössze 2 mm, átmérője elérheti a 300 mm-t, a\ nyersanyag*megtakarítás jelentős), továbbá a csőfektetési munkák meggyorsulása. Eltűnnek az olajfoltok A Szovjetunió Öceanológi- ai Intézetének munkatársai olyan berendezést konstruáltak, amely a nap és az éjszaka bármely órájában érzékelni tudja a tenger felszínén megjelenő olajfoltokat. A berendezés a színkép egy bizonyos tartományában sugározza be a víztükröt ultraibolya sugarakkal. Hatására a tengeren lévő olaj rétegek világítani kezdenek. Az ugyanebben az intézetben kifejlesztett vegyszerek lehetővé teszik, hogy az olajat rövid idő alatt össze- gyűjtsék. Ezt a vegyszert az olaj rétegre szórják, amely azután megköti az olajat anélkül, hogy a tenger állat- és növényvilágát károsítaná. Több ezer négyzetméteres olajfoltot lehet megszüntetni 15 percen belül, amint azt a Kurcsatov akadémikus nevű kutatóhajó kipróbálta az óceánon. Műemlékvédelem Őrzik Közep-Azsía kincseit Taskent — Kukeldas medresze A közép-ázsiai Kizil-kum sivatag egyetlen vízimalma a restaurálásra váró műemlékek listáján van. Csak a homok és a szél a megmondhatói, hány századon át őrölte a messziről hozott gabonát az öreg szerkezet. Eljárt fölötte az idő, megrokkant, elhagyatottá vált. Az Uzbég Köztársaság műemlékvédő egyesületének területi aktivistái találtak rá. Saját erőből láttak hozzá a régi malom helyreállításához, s az nemsokára ismét munkaképes lesz. A hírt a közelmúltban közölte a Pravda Vosztoka című napilap, s ehhez hasonló híradások gyakran szerepelnek az újságokban. Az ősi Taskent az Üzbég Köztársaság fővárosa. A XVI. századi Kukeldas med- resze mellett áll a 23 emeletes Moszkvai szálló, vele szemben zsibong a keleti bazár. A város műemlék: 2000 évet számlál és az UNESCO döntése alapján alapításának évfordulóját 1983 őszén ünnepelték. De emlékműve ez a város a barátságnak, a testvériségnek és a kölcsönös segítség- nyújtásnak is. Az 1966-os pusztító erejű földrengés után lényegében újjá kellett építeni Taskentet. A Szovjetunió 15 köztársaságából sereglettek ide az emberek segíteni. Helyreállították a régi épületeket és újakat építettek. És a város hagyományaihoz híven ismét remekművek születtek. A Népek Barátsága Palota, a Lenin Múzeum, az Üzbegisztán Szálloda korunk keleti építészetének legszebb gyöngyszemei. Üj emlékművek is gazdagítják a várost. Avicenna és Navoji szobra, a taskenti kovács, Saamher Sa- mahmudov és felesége, Bahra emlékműve, akik a háború alatt 14, szüleit elvesztett gyereket fogadtak magukhoz és neveltek fel. 1981 szeptemberében Tas- kentben az üzbég építészek szövetségének plénumán a város fejlesztésének és rekonstrukciójának távlatairól döntöttek. Eszerint a város- központban az építészeti együttesek rövidesen elkészülnek és védett területeket hoznak létre a régi építészet műemlékeinek környékén. Idézhetünk példát másik közép-ázsiai országból, Tádzsikisztánból is. Hogy hogyan őrzik a múlt történelmi, kulturális hagyatékát, milyen hatalmas munkát végeznek a köztársaság restaurátorai, arról tanúskodik az a kiállítás, amelyet 1983 nyarának végén a tadzsik fővárosában, Dusanbe-ban nyitottak meg. A helytörténeti kiállítás ruhák, használati- és munkaeszközök, ékszerek sokaságát mutatta be, amelyeket a régészek a régi városok helyén taláLtak, s századokkal ezelőtt, ügyes kezű fazekasok, ötvösök műhelyeiben készültek. A kiállításon nagy érdeklődés kísérte azokat a fényképeket, amelyek a leleteket eredeti állapotukban, restauráció közben, s felújítva mutatták be. A ma embere őrzi, védi őket, hogy utódai is láthassák. Kuba Erűd az öböl bejáratánál A francia kalózok 1555-ben kifosztották Havannát. Ekkor II. Fülöp, spanyol király utasítására Juan de Tejeda főkapitány felügyelete alatt Juan Bautista Antonelli, az uralkodó udvari építésze egy minden addiginál nagyobb erőd építéséhez kezdett, amely kellő védelmet nyújthat a kalóztámadások ellen. Antonelli, az erődépítés kiváló mestere alapos tereptanulmányokat végzett. Tervei szerint az erőd központi részét a Havannai öböl bejáratánál, a sziklás La Cabana dombon építették fel. A legenda szerint Antonelli a választást a következőképpen indokolta: Aki ezt a dombot megszerzi, azé lesz Havanna, így született meg a híres Castillo del Morro. A földnyelvre épített, sokszögletű és sok tornyú, masszív erődítmény építése 1630-ban fejeződött be. Falának alapjait egyik oldalról a tenger hullámai mossák, a szárazföld felől pedig 25 méter mély várárok veszi körül. Az építmény alatt föld alatti kazamaták húzódnak, ahol lőszer-, élelmiszer- és ivóvízraktárakat alakítottak ki. A Farhed szökőkút Nagojban A vár védelmi berendezése különböző kaliberű ágyúkból állt. A legnagyobb tűzereje a „Tizenkét apostolnak” nevezett nehéz, bronzágyúnak volt, amelyek a kikötő bejáratát zárótűzzel védelmezték. Az erőd évtizedeken keresztül biztosította a város védelmét. Antonelli próféciája 1762-ben beteljesedett. Az angolok bevették a magaslatot, elfoglalták a várost. Ezzel befejeződött a del Morro harci története. Északi védőbástyáját később világítótoronnyá alakították. Az átépítés terveit Henri Lepan- te készítette, a világítótorony makettjét az 1844. évi párizsi világkiállításon is bemutatták. A Castillo del Morro ma múzeum. Lőréseiből — ahonnan egykor a támadókat verték-vissza — ma a’. tenger hullámaiban, a táj szépségében gyönyörködnek a látogatók százai. E-dek földjén Buon Me Thuot — a vietnami nyelvben akárcsak kissé járatos ember fülét is megüti a városnév szokatlan hangzása. Ez valóban nem vietnami szó, pedig a város Vietnam Központi fennsíkján, az ország egyik nagy, összefüggő, nemzetiségek által lakott részén terül el; Daklak tartomány székhelye. A rossz utak, a még rosszabb biztonsági helyzet miatt külföldi ide ritkán vetődik el, úgy tudom előttem sem járt magyar újságíró a dimbes-dombos, Somogyra emlékeztető vidékeken. Elhagyjuk a várost, a kocsi kerekei alatt vöröses laterittalaj porzik, bal oldalt furcsa, friss földből emelt, mintegy négy méter átmérőjű és másfél méter magas kúpok, tetejükben négy díszesen faragott faállványon parányi ház, benne cserépedények, élelmiszerek, állatcsontok, amulettek, az elhunyt halálakor leölt marha állkapcsa — a közeli e-de falu temetkezési helye. A sírok között vízibivalyok legelésznek, vadbanán facsoportok törik meg a sűrű, szinte áthatolhatatlan, tüskés bozóttengert. Ezt az amerikai megszálló katonák valamikor „várj egy percet” bozótnak nevezték, hiszen, aki idetéved, igen nehezen gabalyodik ki a hüvelykujjnyi tüskékkel fölfegyverzett indák közül. Űticélunk Buon Tuor falu, amelyről egyelőre annyit tudunk, hogy félórányira van a tartományi székhelytől és az e-de etnikai csoport egyik amolyan „mintafalva”. Letérünk a déli irányba tartó kö- vesútról, keskeny ösvény visz tovább a falu felé. Lomha mozgású elefántokat kerülgetünk, ezek a jámbor óriások már félig-meddig háziállatok. Fahordásra, tehercipelés- re vannak beidomítva. Egykedvűen tűrik, hogy a hátukra erősített bambuszszékben ülő gazdájuk botszúrásokkal irányítsa őket. Hosszú cölöplábakon álló faházak tűnnek fel — megérkeztünk. Lakóik az e-dék, egészen más típusú emberek, mint a vietnamiak. Történészek szerint valamennyi, a fennsíkon lakó etnikai csoport indonéz-maláj eredetű, úgy tartják, ők voltak a mai Vietnam első telepesei. Magasabbak, erősebb testalkatnak. sötétebb bőrűek a vietnámiaknái, hajuk hullámos. Inkább illenének a Sandokan-filmekbe, mint a fennsík szeles, a vietnami alföldnél zordabb klímájába. A hosszú házak teraszos előré- szén gyülekeznek: barátságosan, jóindulattal fogadják a köszönést. A falu láthatólag legtekintélyesebb embere a 68 éves, ezüstös hajú Y-no bácsi, aki korábban lelkészként szolgálta a néhány száz fős közösséget. Rámutat az egyik hosszú házra — ez volt a templom, amíg a közelmúltban be nem zárták. Y-no bácsi kitűnően beszél franciául, így boldogulunk vietnami kísérőink segítsége nélkül is. Meséli, hogy a falu lakóinak kilenctizedé keresztény, még 1935-ben térítette meg őket egy Smith nevű angol misszionárius. — Előtte miben hitek, milyen vallást követtek? — kérdezem Y-not-t. — A sziklák, erdők, vizek szellemeit tiszteltük. Az egykori lelkésznek két fia, két lánya van, s — mint a falubeliek többsége — rizstermesztésből, marha, meg bivalytenyésztésből él. Kis- unokájával, a 19 éves H’ li- anggal e-de nyelven beszélgetnek. Egészen más hangzású, mint a vietnami, torokhangú, szaggatott, sok torlódó mássalhangzóval. Az e- dék, akik a hatalmas területű, de ritkán lakott tartomány legnépesebb etnikai csoportját alkotják, a fennsíkon lakó több tucat népcsoport közül talán a legfejlettebbek. írott, latinbetűs nyelvük van. és helyhez kötött életmódot folytatnak. A fennsík lakóinak még több mint a fele nomád, vándorló életet él, nagy családokba, törzsekbe, törzsközösségekbe tömörülve. Noha a vietnami hatóságok a felszabadulás óta eltelt néhány évben sokat tettek azért, hogy a primitív, néha kőkorszaki szinten élő erdő, hegyi lakókat letelepítsék — sok még a tennivaló. Szerszámaik, népviseletük, fekete alapon sárga, zöld, piros, geometriai ábrákkal díszített háziszőtteseik célszerű szépsége az e-de iparosok ügyességét dicséri, örzik-e még régi hagyományaikat, zenéjüket, van-e zenekaruk, szoktak-e táncolni? — tettem fel a kérdést Y-no-nak, aki meghívott bennünket cölöpházába egy teára. — Régebben volt a falunak saját zenekara, táncolták is az ősi szertartásokat, ezek a szokások mostanában kikoptak, elfelejtődtek. — Az iskolában milyen nyelven folyik az oktatás? — Vietnámiul, de ismerek olyan e-de falvakat, ahol anyanyelven is tanítanak — válaszol a bácsi. Y-no háza ugyanolyan, mint a többieké. Tíz-tizenkét méter hosszú, másfél méteres facölöpökön áll, földszintes, gyalulatlan trópusi ke- ményfa-deszkákból épült, .dísztelen, céljának megfelelő építmény. A szobában családi fényképek, gitár, a sarokban nagybőgőre hasonlító ősi egyhúrú vonóshangszer, vörösfából készült, kezdetlegesen megmunkált asztal, négy székkel. A ház bejáratánál vietnami nyelvű tábla: „Ennek a családnak semmiféle kapcsolata nincs a reakciós FULRO-val”. A FULRO nevű fegyveres ellenforradalmi szervezet még az 1960-as években alakult, tagjait a francia gyarmatosítók próbálták faji alapon szembeállítani a síkságon élő vietnamiakkal, azt állítva, hogy a vietnamiak — úgymond — le akarják igázni, függetlenségüktől megfosztani a fennsík népcsoportjait. A FULRO az 1975-ös országegyesítés, a nemzeti függetlenség kivívása után — is megmaradt. DUNAI PÉTER 'III i'IMUMUBIIÍbB— HBEB mmm fKtTrnmrrw3
