Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
io "népújság 1984. június 16. IRODALOM Jordan Popov: Tanúvallomás A következőképpen történt: a piros tréningruhás férfi sportolónak nézett ki. Egyszerre három másik férfival vitatkozott, akik körülvették, és lökdösni kezdték. Ha nem védekezik, a többiek bizonyára otthagyják. El is menekülhetett volna. A tréning- ruhás férfi azonban hadonászni kezdett az öklével, hogy védje magát az ütésektől, és hogy támadjon, de a másik három erre felbőszült. Az egyik balról, a másik jobbról akaszkodott neki, a harmadik pedig hátulról támadt rá ... A verekedés egyedüli tanúja én voltam. A pályaudvar peronja üres volt. Amikor a tréningruhás férfi a földre zuhant, éreztem, amint fejembe tódul a vér. Eszembe jutottak öreg tanítónk, Dam- janov szavai: az ember soha. sem lehet közönyös. Kockázatot vállalva bár, de közbe kell avatkoznia ... A magukról megfeledkezett férfiakhoz rohantam, a földön fekvő ember fölé hajoltam, és visszakézböl pofon vágtam. — Te ámokfutó, nem vagy tisztában a saját erőddel, ét egyszerre háromal is verekszel? Nesze, hogy megjegyezd egész életedre ... Nem maradhatom közönyös. A másik három még azt hiheti, hogy rokonszenvet érzek az áldozat iránt... Még azt gondolhatják, hogy szemrehányást akarok nekik tenni a hallgatásommal... Hogy vá. rakozó álláspontra helyezkedem, mivel nem tudom, mi lesz a küzdelem kimenetele... Ezért kevertem le egy nagy pofont a földön fetrengő embernek, hogy megnyugtassam a másik hármat... Valamennyi ökölnyom közül, melyek ezen az estén a szerencsétlen ember arcán díszelegtek, az én pofonom mégis olyan volt, mint egy baráti simogatás. Bárhogy is a földön fetrengjen egy ember, bármennyire is agyon legyen verve, a különbséget azért érzi... Fordította: ADAMECZ KÁLMÁN DEVECSERI ZOLTÁN: Képkivágások — parázs menekül bakancsom alól, útvesztők íródnak tenyerembe — — elém csobban hatalmat-adón egy sírás-induló — — a tűz bokrait ködök lépik, hollóhangú a pacsirta — Pasztell és a képrablók Pasztell Elek cím- és csataképfestő egy kis pirosat vitt föl a vászonra, majd lendületes léptekkel visszahátrált. Szemét összehúzta, kezét beletörölte a köpenyébe, és elmerengve töprengett azon, hogy végre valami nagyot al. kot. A beszűrődő késő délutáni napfény megvillant a mester őszülő szakállán, és természetesen fényt vetett a Műre is. Igen, ez az igazi — gondolta Pasztell Elek. Balról a császári csapatok sorakoztak a fenyőerdő tövében, jobbról pedig a síkságról hömpölygőit a huszárok rohama. A mester elégedetten csippentett a szemével, majd újra odalépett a festményhez, és igazított valamit az egyik lovas ruházatán. Szinte észre sem vette, amikor Ráspoly Jenő bádogos és vízvezetékszerelő belopakodott a műterembe. Csak a szerelő bizonytalan krákogására vett tudomást a mindenbe belefogó szakemberről. S hirtelenjében nem is tudta, hogy mi lelte Ráspolyt, hiszen sohasem tartozott a kifejezett műpártolók körébe. — Hallott-e a művész úr a képlopásokról? — kérdezte bizonytalanul Ráspoly. Pasztell Elek fölényesen legyintett. Hiszen nemcsak a képlopásokról hallott ő, hanem mindenről értesült és értesül, ami a tágabb és szű- kebb világban történik. S erre idejön ez a féleszű bádogos, és őt kérdezi, hogy éppen a képlopásokról hallótt-e. — Mert tudja, művész úr — motyogta Ráspoly —, mostanában ez valami divat kezd lenni. — Micsoda? — kérdezte a festő. — Hát ez a képlopás... Egy kicsit hallgattak, majd a festő megkérdezte a bádogost: — Nos, hogy tetszik a mű. Ráspoly úr? Na, nem mintha kíváncsi lett volna a bádogos véleményére, de hát a társalgáson lendíteni kellett valamit. — Hát nem rossz, kérem, nem rossz. Azok a kutyák, ahogy szaladnak ... Pasztell Elekbe mintha a villám csapott volna bele. Ez a féleszű kutyáknak nézi a száguldó paripákat. — Nos, mivel szolgálhatok? — kérdezte ridegen. — Tudja, mester, ezek a képrablások foglalkoztatnak engem. Ezért jöttem ... — De hát mi közöm van nekem a képlopásokhoz, jóember? — kérdezte ingerülten a mester. — Hát, a művész úrnak semmi. Csakhogy a művész úrét'is ellophatják, nem igaz? — csillant fel Ráspoly szeme. — Hát a művész úrnak lophatják — legyintett fásultan Pasztell Elek, ráhagyva Ráspolyra. — De nem akkor... — emelte föl figyelmeztetően a mutatóujját a bádogos — ... ha van Ráspoly-féle védelmi készüléke. Mert tudja, én feltaláltam egyet. Pasztell Elek, idősödő korához képest rugalmasan cselekedett. Megragadta bal kezével a mester kezeslábasának a gallérját, jobbal a kabát- ujját, s lábának egy lendületes taszításával kivüljuttatta az ajtón. — Kell ezeknek a feltalálás... — kesergett a házmesternek Ráspoly. Felőlem aztán ellophatják az egész kollekciót. — Hol él maga, ember? — hajolt közel a házmester a bádogoshoz. Ettől? A múltkor a boltban felejtette egyik képét. És mi történt? Egy félóra múlva visszahozták neki. „Kezed kapcsold hát kezembe, Ujjaid zárd ujjaimba: így dúdolunk jó dalokat, Így leljük a legjobbakat Kedveseink kedve szerint, Tudnivágyók vágya szerint, A serdülök seregében, Növekedő nép körében.** A finn nemzeti eposz, a Kalevala része ez a néhány sor, amely Képes Géza fordításában gyönyörűen cseng- bong magyarul. Egy figyelemre érdemes könyv nyitánya ez az idézet, amellyel igazi gyöngyszemet vehet kézbe az, aki őszinte híve a finnek és a magyarok együttműködésének. A Barátok, rokonok című tanulmánykötet, amelyet egyidejűleg adtak ki Finnországban és Magyarországon, ott finnül, nálunk magyarul, gondos összegzése a két nép kulturális kapcsolatai másfél évszázados történetének. Túl ezen, egy nemes gesztus részese lehet az olvasó, amellyel az 1959-ben aláírt kulturális egyezmény 25. évfordulóját köszöntik a két országban. Egy olyan nemes gesztusé, amely ország-világ előtt bizonyítja, milyen mély rokonszenvvel, megbecsüléssel tekint a finn és a magyar nép egymásra, a közös régmúltra, az együtt megélt élményekre. Finnországban és nálunk sokan meggyőződéssel vaiyák, hogy ez az együttműködés jó példaként szolgálhat Európában és másutt a különböző társadalmi rendszerű országok számára. A tanulmánykötet bemutatásakor Jaako Numminen oktatási államtitkár és Nagy János külügyminisztériumi államtitkár, a Finn—Magyar Kulturális Vegyesbizottság s a szerkesztő bizottság társelnökei meleg szavakkal méltatták a két nép kapcsolatait. Azt, hogy együttműködésünk napjainkban is, amikor a feszültség, a fegyverkezési hajsza árnyékolja be a nemzetközi Barátik, rekonek A címlapon két kél fonódik egymásba helyzetet, zavartalanul és ígéretesen fejlődik. Helsinki és Budapest neve mérföldkőként szerepel az európai biztonsági és együttműködési folyamat történetében, s küldetését a két nép folytatni kívánja. Ennek jegyében született az elhatározás, hogy a tanulmánykötet rövidített angol nyelvű változatát elkészítik és átadják a Budapesten 1985 őszén ösz- szeülő Kulturális ' Fórum résztvevőinek. A finn—magyar kapcsolatok hétköznapjai is híven tükrözik a különböző társadalmi rendszerű államok együttműködését ösztönző közös szándékot. A 17 testvérváros, amelyeket valóban testvéri kötelékek fűznek össze, Suomiban a Finn— Magyar Baráti Társaság, nálunk a finn baráti körök szinte mindent felölelő tevékenysége, a sokrétű és nagy hagyományú kulturális kapcsolatok. Minderre bizonyság ez a kötet. A „Barátok, rokonok” több mint húsz finn és magyar szerzőjének segítségével élmény számbe menő betekintést nyerhetünk ezekbe a hétköznapokba KOCSI MARGIT KAPOSI LEVENTE TAKÁTS GYULA: Megfogni ezt Eltebben konyhám függönye. lebben át, s a hús vasalt lapon Fehér papírra néz, aki beszólnak hozzá, akik értik ... belépett... Szavát alig hallani, A fecskék éles kése fénylik. de ez a hang mintha tündökölne Szárny-cikkanások meszelt falon. Kőrózsás kapu oszlopán Megfogni ezt és mind köszönteni az élő nyárderék aléltan, hogyan?... Verssel, nem várt vendégem! mint lélek forró kőszoborban Borostyán ág kísért az égen zihál, majd üvegen, szobán s betűim mézga-könnyei. Harmónia Hatvan éve született Rába György Költőt köszöntünk hatvanadik születése napján, olyan költőt, aki hasonlatos kedves poétájához, Babits Mihályhoz, akiről több könyvet is írt. ö is tudós költő, azaz mesterségét nemcsak gyakorolja, hanem fölfejteni is igyekszik: idegen költők verseit tolmácsolja, s mindezt szerényen cselekszi. Rába György 1924-ben született, versei már a felszabadulás előtt megjelentek a legrangosabb irodalmi to. lyóiratokban: a Nyugatban és a Magyar Csillagban. 1945 után középiskolai tanár volt, 1957 óta az Irodalomtudományi Intézet munkatársa, vagyis státusa szerint tudós ember. „A versírás s a tanulmányírás — vallotta néhány éve — egyaránt olyan szellemi állapot, melynek nélkülözhetetlen mozzanata a kérdezés, sőt: a faggatás. Válogatott vereeskötete utoljára 1980-ban jelent meg. Várjuk újabb verseit, könyveit. Gy. L. RÁBA GYÖRGY: Hadifogság IN MEMÓRIÁM ROBERT DESNAS Pállott göncök tampona a számban alattam prices szálkás tutaja fogoly-nóták sodrának feszülve éjszakánként indulok haza Kérő kezek testvériségében dermedeznék bár megint kopott csajkát nyújtva órákon keresztül mint aki csoportképre fagyott Repülőgép árnya alatt hasmánt az árvaság végre öszefűz számkivetett ujjak s ránk borul sátorlap a fedélzeti tűz Majd a menet tág harmonikája nem is térd két merev gólyaláb mozdul csak akiért vajon ért még Győzhetetlen erő hajt tovább Alkonyaikor vállat vállnak vetve a menny alját beh jó kémlelni igazítják elveszett léptünket torkolattűz pásztorfényei A szögesdrót vékony jégvirága befutotta égboltozatunk csillagképek hullnak görögnek mi mozdulatlan ábrában lakunk Számláláskor mint várfokon zászló megkövülünk lengnek rongyaink körülöttünk mások boldogsága mint virágok koponyája ing Mint vándornak templom intő tornya szemem elől nem tűnsz fa-köpeny a világ ott ábrándját lerakja minden álmom feléd terelem Színházi helyzetkép - találkozó után A vidéki színházak évadvégi seregszemléje a III. Országos Színházi Találkozó címet viseli, jelezve, hogy ilyen szervezetten immár harmadszor jelennek meg Budapesten. A május 10. június 5. között tartó bemutatkozás kevésbé volt nagyszabású mint a tavalyi. Elmaradtak az előadásokat követő viták és a találkozót értékelő össztanács- kozás. Mindössze a díjak ünnepélyes átadására került sor június 13-án a Fészek Klubban. A találkozón tizenhárom vidéki színház vett részt. A régiek közé felzárkózott a két új: a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház és a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, valamint az idén először a székesfehérvári Vörösmarty Színház, amely befogadó jelleggel működik. Minden színház csak egy produkcióval lehetett jelen a fesztiválon. A műsorválasztékban két Az ember tragédiája — a Madách-évforduló jegyében —, egy Németh László- és egy Háy Gyula-mű képviselte a magyar drámát. Mint a névsorból is látható, épp a kortárs magyar irodalom hiányzott a találkozóról, mint ahogyan általában ez hiányzik a színházak műsortervéből is. A kortárs világirodalom már inkább jelen volt Sartre, Dürrenmatt, Williams, Ra- dicskov műveivel. A huszadik századi klasszikusokat Gorkij, Bulgakov és Wedekind képviselte, a régmúltat pedig egy Erzsébet-kori angol dráma: John Ford Kár, hogy kurva című darabja, amelyet az idén a budapesti Katona József Színház is bemutatott. A nagyon közepes színvonalú előadások közül kitűnt a kaposváriak Mester és Margaritája, amely az évad legsikeresebb produkciója, valamint a két Tragédia-előadás, a miskolciaké és a zalaegerszegieké. A vidéki színházak legjobbjai tehát — ahogy a hetvenes években is a kaposvári, a szolnoki, a miskolci és hozzájuk zárkózott fel az új zalaegerszegi színház. Ami leginkább hiányzott a találkozó előadásaiból, az a markáns rendező-egyéniségek ujjlenyomata. A nagy átlagból kitűnt Ascher Tamás, Csiszár Imre, Ruszt József munkája vagy Ács Jánosé, aki vendégként rendezte a békéscsabai együttest. Általában tisztes rendezői próbálkozásokat láttunk, közepes színvonalon. (Nyíregyháza, Debrecen, Veszprém). Olyan bántó művészieskedés, amilyen a pécsiek Radicskov-előadását jellemezte, viszonylag kevés akadt. Idén kevesebb volt a kiemelkedő színészi alakítás is — Gábor Miklós Luciferé, Garas Dezső Wolandja— pedig színészi tehetségben jobban bővelkedik hazai színházi életünk, mint rendezőben. A vidéken élő és dolgozó színészek elosztása azonban nem egyenletes. Vannak egészen erős társulatok, amilyen a kaposvári vagy a szolnoki, és van, ahol a szerepeket alig lehet kiosztani, mint Győrben, Nyíregyházán, Kecskeméten, Pécsett. Mindez összefügg az általános helyzettel és a rossz művészi közérzettel, valamint a főváros elszívó hatásával, amelynek következtében Budapesten egészségtelen mammut-társulatok jöttek létre. A III. Országos Színházi Találkozó azért volt érdekes és hiteles, mert a reális helyzetképet mutatta. A vidéki színházak évek óta egyre rosszabbodó gazdasági körülmények között, sok helyütt állandó színház- épület hiányában, heroikus erőfeszítéssel dolgoznak. Ilyen feltételek melletti még a napi üzemmenet biztosítása is komoly feladat. Hogyan lehetne hát művészi igényességet számon kérni rajtuk? Holott e nélkül nincs igazi színházi műhely, ahol a színészek jól érzik magukat, és tehetségük legjavát tudják nyújtani. Az idei találkozó tanulságai ismét felhívták a figyelmet a vidéki színházak tarthatatlan élet- és munkakörülményeire, amelyek sürgős orvoslást kívánnak. A gondok elodázásának az egész magyar színházi élet látja kárát. Ezsiás Erzsébet /
