Tolna Megyei Népújság, 1984. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-03 / 102. szám
A^ÉPÜJSÁG 1984. május 3. Könyv Moziban Színésztttrténet egy varázslótil A film egyik mellékszereplője, Henriette, az újságíró meggyilkolt barátnője Azt tapasztalom egyre másra, hogy az igazán igényes drámai mondanivalót hordozó, művészi filmeket mind kevesebben nézik meg. Míg egy időtrabló krimi vagy szerelmesbárgyúság telt ház előtt megy, addig a filmművészet kiemelkedő alkotóinak munkáira legfeljebb tizenöt-húsz ember kíváncsi. Legalábbis megye- székhelyünkön. Tudom, hogy veszélyes dolog az általánosítás, mégis ezt kell mondanom, mert ezt vagyok kénytelen sorozatosan tapasztalni. És elsőként nem Rainer Werner Fassbinder Veronika Voss vágyakozása című film Panorámabéli vetítése alkalmával. Életébe halt bele három éve a nyugatnémet forgatókönyvíró-színész-rendező Rainer Werner Fassbinder. Egyike volt a film azon fenegyerekeinek, akiről a kritikusok és barátai oly sok igazságot és erkölcsi mocskot tudtak, hogy valójában semmit. Életvitelét és gondolkodását sem lehetett az átlagos nyárspolgári mértékkel mérni, mint ahogy filmjeit sem. Ahol csak tudta, égette, gyilkolta magát és szüntelenül vallotta azt a világot, amelyben élt. Hazai mozijainkban néhány éve nagy sikerrel vetítették 1979-ben forgatott Maria Braun házassága című filmjét. Ugyanolyan értékesen, ugyanolyan szándékolt politikai machinációktól mentesen, a születendő NSZK létének ellentmondásait sem titkoló, az emberi kapcsolatrendszerre ugyanolyan kíváncsi volt Veronika Voss vágyakozása című filmje is, amit az elmúlt héten láthattunk a szekszárdi Panoráma filmszínházban. Szuperfilm volt ez. De nem a szuperprodukciók értelmében! Egyszerűségében, melyet kiválóan szolgált a már alig használt régi fekete-fehér technika. Jó írni, hogy remekművet láttunk. Mert az eldobott, emberi értékeiben is a leépülés felé tartó, önmaga békéjét és újbóli színészi felvirágzását a morfiumban kereső színésznő megrázó története valóban felemelő volt. Nem csak egy művészi filmet láttunk Fassbindertől, hanem egy olyan vallomást, melynek minden szituációját, minden jelenét igaznak hisz- szük. Fassbinder filmjét látni kell. Színészeinek — a főhőst alakító Rosel Zechnek, valamint az újságírót megformáló Hilmar Thatenek — játéka nagyszerű. Mögöttük pedig mindvégig jelen van az a társadalmi valóság, amelyet Fassbinder megélt, mely ellen mindig lázadt. Amibe belehalt. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Pavel Mihajlov: Száz éjszaka a jugoszláv hegyekben Mihajlov és kilenc másik kitűnő szovjet pilóta 1944. júniusában azt a feladatot kapta, hogy szállító-repülőgépekkel induljanak Bariba — ahol február óta szovjet katonai misszió működött — és segítsék a jugoszláv nemzeti felszabadító harcokat. Moszkva és Bari között Irán —Irak—Egyiptom érintésével lehetett akkor közlekedni. Mihajlov boldogan indult: mint pilótát a feladat is lelkesítette, ráadásul gyermekkorától idegen földek bejárásáról álmodott, eszményképe: Antoine de SaintExupery. Színes, mozgalmas, idegen világba csöppent, újszerű és nehéz feladatok várták, érdekes embereket ismert meg. A balkáni felszabadító harcok 1944. július és 1945. május közti szakaszát írja meg Mihajlov izgalmas repülő- utakról, a három földrészen át történő szállításokról, sok kiváló szovjet pilótáról és más nemzetiségű horcastár- sakról. Nagy élménye Tito marsallal való találkozása; részletesen leírja, hogyan vitte őt gépén Vis szigetéről Craiovába. Szól Belgrád felszabadításáról, a Duna menti hadműveletekről. A korabeli fényképekkel illusztrált kötet izgalmas, érdekfeszítő olvasmány. Rádió Nem lehet háromszor? Bokor Vilmos-emlékkiállítás A méltán népszerű Rádiómagazin legutóbbi adásában egyórás beszélgetést hallhattunk Németh Károllyal, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjával, a Központi Bizottság titkárával, akit az átlagember érdeklődésével és az azt jól ismerő riporter tiszteletteljes kíváncsiságával Pintér Dezső „vallatott'’ meg. Tulajdonképpen közös mű volt ez az egyórás műsor, mindvégig azért érdekes és izgalmas, mert közérdekű ismeretekkel kínáltai az országosan jól ismert vezető válaszaira váró hallgatókat. Mi tagadás, kíváncsiak vagyunk a közélet vezető személyiségeire, azokra, akiktől akkor is iránytűmegbízhatóságú gondolatokat kaphatunk, ha nem funkciójukban szólalnak meg, hanem oldottan, olyan emberekként, akiknek országosan felelősség nyomja ugyan a vállát, de ami magánéletüket illeti, megegyeznek az átlaggal. Családjuk van, mely igényt tart a lehetséges együttlétekre, barátaik, rokonaik, akiket nem lehet elkerülni stb. Tetszett a riporteri tiszteletköröket nélkülöző egy óra Németh Károllyal, ha valami bajom van, az nem egyéb, mint az, hogy nem szokvány vasárnapon jelentkezett első ízben a Rádiómagazin. így kevesebben tudtak a készülék mellé telepedni délelőtt 9 és 10 között. A másnapi — kora esti — ismétlés idejének meghatározása sem volt szerencsés, mert sokakat állított nehéz választás elé. S ha nem a rádiót választották, hanem a televíziót, lemaradtak egy kitűnő politikusportré szívközeli meg- rajzolódásáról. Ezért a kérdés: harmadszorra nem hallhatnánk ezt a magazinműsort? Ma — május 3-án — nyílik meg a bonyhádi születésű Bokor Vilmos festőművész kiállítása Budapesten a Képcsarnok Vállalat Tanács körúti Mednyánszky termében. Az idős mester — aki évekkel ezelőtt Szekszárd műbarátait, majd az elmúlt esztendőben szülővárosának, Bonyhádnak a közönségét hódította meg gazdag szín- és formavilágával, kifejezés- módjának tisztaságával — ez év februárjában, 87 éves korában hunyt el. Az emlékkiállítást — melynek anyagát ez évben a Népújság Galéria is bemutatja Szekszárdon — Pogány Ö. Gábor művészettörténész nyitja meg. ^ Bokor Vilmos: Hazafelé Színházi esték Don Carlos Verdi Don Carlosa 1868-as bemutatója óta állandóan műsoron van, az Operaházban eddig csaknem négyszáz- szor játszották. Párizs számára készült, a francia nagy- opera mintájára, de Verdi szellemében. Fontos eleme a látványosság, nagy tömegek mozgatása, s a magyarországi bemutatón is elsősorban ez hatott. A korabeli beszámoló lelkesen ír a pazar díszletekről, a fényűző kiállításról, s az első felvonásban még lovakat is vezettek a színpadra. Az első előadás nem teremtett hagyományt, s bár a látványosság mindmáig megmaradt, az első felvonást azóta rendre elhagyják nálunk, egyébként később Verdi maga is így gondolta. Üjabban ismét játsszák, a nemrég bemutatott Metropolitan-tévéfilmben is szerepelt. Horváth Zoltánnak, a szegedi színház Don Carlos rendezőjének elsősorban azt kellett megoldania, hogy a látványt kis térre szorítsa, ami szerencsésen sikerült is, anélkül, hogy a nagyszabású királydrámából házi perpatvar lett volna. A rendezés egyébként megmaradt a hazai hagyomány mellett, tegyük hozzá, ebben az esetben fölösleges is lenne minden olyan újítás, ami idegen a darab szellemétől. Ezzel együtt a sok dicsőséget megért szegedi opera egyik legszebb előadása, amiben egyaránt része van a rendezői tapintatnak, a kiváló énekeseknek és a biztosan muzsikáló zenekarnak. Horváth Zoltán rendezésének legfőbb érdeme, hogy meg tudja őrizni a dráma egységét, a jelenetek szorosan kapcsolódnak egymásba, s előttünk bomlik ki a tragédia minden részlete. Az egyes szerepek megformálásának is megvan a biztos hagyománya, amitől a szegedi énekesek nem térnek el. s ez is a siker része. A vezető szerepek biztos kézben vannak: Karikó Teréz, Lengyel Ildikó, Kenesey Gábor, a Posát éneklő Németh József és a címszereplő j Juhász József emlékezetesen szép alakítást nyűj- [ tott. A főinkvizítort Szakály Péter énekelte, aki a ‘ szekszárdi zeneiskolában kezdte tanulmányait, hangja, I kifejező ereje évről-évre fejlődik, s ma már a magyar J operajátszás egyik erőssége. Jegyezzük még meg, hogy \ Bálint Ilona valóban „égi hangot" szólaltatott meg. Cser Miklós karmester biztosan irányította az előadást, j A színház ezúttal nem telt meg, pedig az évad egyik leg- ‘ szebb előadása volt a szegedi Don Carlos, a siker is ezt \ mutatta. Cs. Tévénapló Madách 1883-ban mutatták be Az ember tragédiáját, s az évforduló a kötelező megemlékezésen kívül három újabb felújítást hozott, a Nemzeti Színház mellett Zalaegerszegen és Miskolcon is színre vitték Madách müvét. Három előadás, három egymástól eltérő felfogás, — erről adott egyórás összefoglalást dr. Váradi György. A remekművek alapvető tulajdonsága, hogy értelmezhetők és újraértelmezhetök, ellentétben a középszerűvel, ami mindig önmagával azonos. Az ember tragédiáját Paulay Ede óta sokan vitték színre, ugyanannyian keresték benne azt, amit mindig egy adott kor szűrhet csak ki belőle. Ahány nemzedék, annyi felfogás, ugyanakkor megszívlelendő az is, amit Vámos László mondott sajál rendezésével kapcsolatban: „Az elmúlt száz évet nem lehet kitörölni a Tragédia történetéből”. Vámos felfogásában fel is ismerhető a nemes értelemben vett hagyomány ápolása és jelenléte is, amit olyan külsőség is jelez, hogy nála az angyaloknak szárnya van. Ennél azonban lényegesebb kérdésről van szó. A Tragédia: látomás a történelemről egyes jelenetekben (Bizánc, francia forradalom, London stb.) a maga valóságában, éppen ezért Vámos felfogását érezzük a leginkább madáchinak midőn a valóságos történelmi események a maguk valóságában jelennek meg. A hagyományt is ez ápolja, mert annak idején Paulay épp úgy a történelmi valóságból indult ki, mint később például Németh Antal. A két másik felfogás élesen eltér ettől. Ruszt József Za. laegerszegen misztériumjátéknak fogta fel, ahol a korszerűt egy külsőséges elem jelzi: Lucifer esőkabátos férfiúként jelenik meg, amiben Anouilh-hatást is sejthetünk, mintha az Euridiké titokzatos esőköpenyes fiatalemberéről lenne szó. Miskolcon Csiszár Imre a népi színjátszás és a cirkusz elemeit elegyítette, az ő Ádámja magyar parasztfiú, s a történelmi látomások egy parasztház udvarán jelennek meg. Valószínűleg ez az előadás kanyarodik el leginkább a madáchi gondolattól: a színpadon marionett figurákat mozgat egy láthatatlan kéz, pedig a Tragédiában épp erről nincs szó, bizonyságul százával lehetne idézni sorokat, de egy is elég, az űr-jelenetben, a végső reménytelenségben mondja Ádám: A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga... A miskolci előadást éreztük a legkevésbé hitelesnek, a rendezői lelemény csak a befejezésben érvényesül igazán, ahol Csiszár Imrének nagyon költői megoldást sikerült találnia. tme, korunk Madácha, mondhatnánk, a három előadás egybevetése azonban másra is figyelmeztet. A remekművek örök időszerűségére, s arra, hogy a különböző felfogások alig érintik a lényeget. CSÁNYILÁSZLÓ Elfogultság nélkül Nem hiszem, hogy bárki is megvádolhatna elfogultsággal, amikor a tolnai Bolvári családról sugárzott riport- filmről szólok, s teszem azt az elismerés hangján. A pécsi körzeti stúdió „családi fotóit” pénteken délután láthattuk a tévében. Megismerkedtünk a nagymamával és a nagypapával, az édesanyával és az édesapával, no és a két ismert asztaliteniszező leánnyal: Ildikóval és Katival. És volt még egy fontos szereplője a filmnek (és a családnak), mégpedig Balogh Ica személyében, aki ugyancsak azonos sportágban jeleskedik, mint a Bolvári-lányok, s akit a család nevelt tizennégy éves korától jó öt esztendőn át. Annak ellenére, hogy a lányok a sportban kiemelkedő eredményeket értek és érnek el, hogy híressé az asztali- tenisz tette őket, nem erről szólt a film. Illetve nem elsősorban sikereiket mutatta be. A sport szinte csak az at- kotás keretéül szolgált, s így lett a család életének hű képe a film. A stáb kitűnő érzékkel nyúlt néhány kérdéshez: a megbolydított, de ezáltal még elmélyültebb családi harmóniához, a dolgok rangsorolásához, a teljesítmények meghatározó erejéhez, a szülői felelősségérzethez, a gyermeki ragaszkodáshoz, és még folytatható a sor. Számomra ezekért, valamint azért jelentett nagy élményt a film, mert igaz, őszinte és természetes volt. a szereplők nem szerepeltek, hanem „csak” éltek, a szerkesztő-riporter — Hídvégi József — nem kérdezett, hanem beszélgetett. — hm — Hatvanhat Kitűnő Bán János szavazógépes műsora a Hatvanhat. Már az ötlet is lefegyverző, hogy meghív a stúdióba egy hatvanhat főből álló mini közvéleményt, hogy az illetékessel vitassák meg közösen dolgainkat. Eddig minden adás igazolta az elképzelést, amennyiben közérdekű, közéleti kérdések körüljárásra adott alkalmat a műsor. Elképzelhető hogy ez az egyórás, könnyednek látszó műsorvezetés mennyi munkát, előkészületet jelent, hiszen ismerni kell a témát, lévén azt a műsor előtt meg kell beszélni, a szereplő államtitkárral. A műsor népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint a levélhalmok Bán János asztalán, amelyeket nyilván elolvas, kiválasztja a 66 embert, akiket, mint már néhányszor bebizonyosodott, az adás előtt igyekszik megismerni. Legutóbb Miklós Imre államtitkár válaszolt az állam és az egyház viszonyára vonatkozó kérdésekre. Azaz válaszolt volna, de mint megmondta előre, úgy is lett, a témakör túlságosan nagy volt ahhoz, hogy át lehessen tekinteni egy óra alatt. Az államtitkár úgyszólván nem ju- < tott szóhoz, annyi mondanivalójuk volt a meghívott nézőknek. Le lehetne ebből vonni azt a következtetést is, í hogy a műsor nem sikerült, mert a válaszoló alig jutott szóhoz, a műsorvezető pedig kiengedte a kezéből a kez■ deményezést. Most mégsem erről volt szó, ugyanis a kérdezők válaszoltak egymásnak, vitáztak és érveltek, az ál: lamtitkár időnként elmondta a tényeket, amiket közölni akart, összefoglalta az állam hivatalos álláspontját, vagy ■ éppen, mint hozzászóló elmondta a magáét. A szenvedé- " lyes vita, az érdeklődés, ami a hatvanhat jelenlévő sza- | vaiban megnyilvánult bizonyítja, hogy jó témakört vá- ; lasztott a műsor gazdája. — lhárosi —
