Tolna Megyei Népújság, 1984. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
1984. május 5. ^PÜJSÄGlI Mindig a faluját festette Benedek Péter uszódi emlékháza A Kalocsa környéki Úszódon egy múlt században épült parasztbarokk gazdaház nemrég új feladatot kapott. A községi tanács addig serénykedett, amíg sikerült megszereznie azt a pénzt, amellyel helyreállíthatták a műemlék jellegű épületet. A helység szülöttje, a 95. évében járó Benedek Péter parasztfestő munkásságát mutatják be benne. Az oszlopos tornácú ház tisztaszobájában egy ideigaz eredeti alkotásokban gyönyörködhettek a látogatók, amelyeket a Nemzeti Galéria a ceglédi Kossuth Múzeum és több magángyűjtő adott kölcsön erre az alkalomra. A látvány felidézte a századforduló uszódi életének emlékeit; a máig élő színes népviseletet, az egykori falusi mulatságokat, lakodalmakat, a vasárnap délutáni korzózást, a mosóasz- szohyokat a Dunán, a kofahajót, az uszódi esperes meg a bíró alakját, utcák, .baromfiudvarok valamikori képét. Azóta a féltve őrzött vásznak, akvarellek visszakerültek a közgyűjteményekbe és a magángyűjtők otthonaiba. A falakat most a színes reprodukciók töltik be. A középső helyiségben Tóth István Balázs Béla-díjas fotóművész Benedek Péterről készített felvételei kaptak helyet, aki egyébként a Bene- dek-emlékház létrehozásán és berendezésén sokat munkálkodott. A harmadik szoba népművészeti vándorkiállítások fogadóhelyéül szolgál; faragók, takácsok, fazekasok, bőrösök, hímzőasz- szonyok remekei vendégeskedhetnek majd ott. Benedek Péter házát szeretnék idegenforgalmi látvánnyá is tenni. Az idősebb falubeliek ismerik a portrék modelljeit, tudják még, hogy ki a Si- mó, aki szekerén iramlik a vihar elől, felismerték Pásztor Julcsát, a valamikori szép parasztlányt, az Üj utca részletét, ök is megerősítették, hogy az egykori uszódi népéletet hiteles rajzban örökítette meg a művész. A négy elemit végzett, napszámosként festegető Benedek Pétert nem volt elég egyszer felfedezni, pedig 1923-ban, első budapesti kiállításán Az Est-lapokban és a Nyugatban nem kisebb írók méltatták, mint Szabó Lőrinc, Móricz Zsigmond, Lyka Károly, Tersánszky J. Jenő. Néhány évvel később a bécsi Burg múzeumlátogató közönsége ünnepelte lírai bájú, finom humorú alkotásait, de sohasem tudott megélni művészetéből. 1949-ben Cegléden kapott egy ONCSA-házat a város szélén, de ő még mindig uszódi emlékeiből élt, s amíg elhatalmasodó szembetegsége az ecsetet le nem tetette vele, mindvégig szülőfaluja ismerős arcait, utcáit, régi élményeit vitte a vászonra, öreg korára lett csak osztályrésze a méltó megbecsülés. Előbb a Népművészet mestere címet kapta meg, majd a Munka Érdemrend arany fokozatát. Kilencvenedik születésnapjára a ceglédi Kossuth Múzeumban — az intézmény tulajdonában lévő értékes anyagból — nyílt meg állandó kiállítása. Benedek Péter, ha személyesen nem is mehetett már haza Úszódra, élete munkáját küldte el. Ezentúl nemcsak a budai Várban, a ceglédi múzeumban és a kecskeméti naiv művészek múzeumában láthatók képei. Az életmű hazaérkezett. TÖRÖK PÉTER Benedek Péter Benedek Péter festményének reprodukciója A Benedek-ház Úszódon A képzőművészet klasszikusai (L) MATISSE Pár esztendeje a Corvina szerkesztője, Vadas József említette: végre megindul a „festészet legnagyobb és legnépszerűbb alakjait bemutató könyvsorozat. Közölte a sorozat címét, rögtön töprengésre késztetve az olvasót (festészet egyenlő képzőművészet?!). Az adósság- törlesztő igyekezetét mégis örömmel, kíváncsisággal telve nyugtáztuk. A világirodalom klasszikusai mellett végre a festészet nagyjai is méltó rangot kapnak — könyvkiadásunkban! Reménykedhettünk, hogy vizuális kulturáltságunk némileg felzárkózik a lényegesen szélesebb alapokon nyugvó világirodalmi tájékozottsághoz. Az évente két kötettel gyarapodó albumsorozat olasz—magyar együttműködés eredménye, átvétel. Nyitó kötete Matisse művészetét mutatja be 1904—1928. közötti művei segítségével. A „vadak” vezéregyénisége a népszerű franciák közé tartozik nálunk. Könnyedsége, bővérű színessége rokon húrokat pendít meg lelkűnkben. Véle foglalkozó irodalmunk mégis szegényes. Egy népszerűsítő kismonográfia mellett Román József remek kis könyvét említhetjük. Utóbbit vezérfonalként ajánlatos használni új Matisse- albumunk forgatásához. A bevezető sorokat személyes hangvételben Mario Luzi vetette papírra. Ezt követi a Massimo Cárrá válogatta kritikacsokor olyan szerzőkkel, mint Apollinaire, J. Cassou, G. Diehl, és H. Read. Két Matisse-írásból — Egy festő feljegyzései, illetve Gondolatok a színről — olvashatunk részleteket a kifejezés, a kompozíció, a szín lényeget érintő szerepéről. Megkapó a festő szavainak egyszerűsége, amikor a festés gyakorlatának titkait töprengve fedi fel olvasójának. Hatvankét — valóban a jelzett időben készült — festmény remek, színes reprodukciója a pointilista kísérletektől a keményebb, konstruktívabb festészetig vezető-ívelő, a „vezérséget” reprezentáló műveket vonultatja fel. Amiről eddig szóltunk, az méltó társa a hazai művészeti albumtermésnek: színes könyv, kevés szöveg. A műbarát és a szakember számára izgalmasabb, meglepetést tartogató fejezetek az utolsó harmadban húzódnak meg. A feldolgozás módja példaadóan szokatlan. A hatalmas adat és képmennyiség a teljességhez közelít. Bemutatja, több rétegben az előzményeket s nagv vonalakban a festő haláláig követi életútját. Rövid kritikatörténeti áttekintés után válogatott bibliográfiát ad Cárrá, mert e kötetben övé a fő érdem. Tömör, a munkásságát jellemző, évszámokkal tagolt életrajz — még idézet is helyet kapott! — ismertet meg Matisse pályafutásával. Lelkesedésünk tovább nő a gazdag képes katalógus láttán. A bevezető ugyan szerénykedik, tartózkodó a teljesség dolgában, de 520 kép adatait, reprodukcióját közli — a változatokat is felmutatva — időrendben, sti- láris és tematikai jegyzetek kíséretében. Az első kép 1890-ből való csendélet, az utolsó mű a vence-i dominikánus kápolna faliképé. A függelék a szobrok, rajzok, metszetek és papírvágások adataival gazdagítja tudásunkat, fokozza a munka iránti tiszteletünket. A tárgymutatót topográfiai jegyzék követi, amely városok, gyűjtemények szerint ismerteti a művek lelőhelyeit. Kiderül ebből, hogy a legtöbb Matisse-t Párizs, New York, a pennysylvaniai Merion és Baltimore vigyázza. Budapest nem szerepel a listán. Nekünk be kell érnünk — egy végre méltó — Matisse-albummal. Megjelentetéséért dicséret illeti összes patrónusát. SALAMON NÁNDOR Molnár C. Pál emlékezete Lójáratás (MTI fotó—KS) Századunk első felében a festészet fő vonulata a posztimpresszionizmus és az újklasszicizmus között haladt. Az újklasszicizmus itáliai áramlatához, a novecentó- hoz, a római iskolához kapcsolódott törekvéseivel a fiatal Molnár C. Pál is, aki nemcsak a kor magyar vallásos művészetének, hanem a grafikának és a plakátművészetnek is új nyelvezetet adott. Az első világháborút követő évek művészi formabontása közepette a tiszta kontúr, a felbonthatatlan formák, a töretlen színek, és általában a kép értelmes szerkesztése mellett tört lándzsát. Battonyáról indult, 1894. április 28-án született. Az aradi főreáliskola elvégzése után művészpályára készült. Francia származású anyja is segíthette abban, hogy a képzőművészeti főiskola elvégzése után, nyugati ván- dorútjának végén Párizsban, a művészetek akkori fővárosában kötött ki. A művészeti életbe korán bekapcsolódott, első bemutatkozására 1923-ban, Géniben került sor. Művein ekkor a svájci Hodler és az akkor divatos kubista formalátás hagyott nyomot. Az éles rajzot, a formák kemény, szinte bádogszerűen domborított kezelését évtizedeken át megőrizte. Hazatérve először a fametszet technikáját újította meg. A fény és árnyék kontrasztjára épített, leegyszerűsített körvonalú munkái nagy figyelmet keltettek. Iskolát teremtett, és megújította a plakát formanyelvét is. Romantikus hajlandósága fametszetein is szembetűnő, mint Rostand Cyrano de Bergeracjához készített híres sorozata mutatja. A harmincas évek közepétől 1944-ig a hazai új klasszicista csoport egyik vezéregyéniségeként a hivatalos művészetpolitika számos monumentális feladatát teljesítette, köztük egyházi megbízásokat is, brilliáns megfigyelőkészséggel, választékos eleganciával, kimagasló technikai megoldásokkal. Kiemelkedő műve például a budapesti városmajori templom Szent Imre-oltára, a belvárosi plébániatemplom szárnyasoltára. Táblaképeinek másik kedvelt témája különösen idős korában a meztelen női alak volt, amelyen a bőr gyöngyházas ragyogása, a körvonalak hullámzó játéka ragadta meg leginkább. Sok hazai és külföldi elismerést kapott, 1934-ben a Zichy Mihály grafikai díjat, a főváros aranyérmét, 1937- ben pedig a párizsi világkiállítás aranyérmét is magáénak mondhatta. A felszabadulás után pályájának íve megtört. A nagy, monumentális megbízások elmaradtak. Látványhoz erősen kötődő festészete azonban táblaképein tovább fejlődött a szürrealizmus irányába. 1965-ös Csók galériabeli gyűjteményes kiállításán egy sok víziószerű alkotással jelentkezett, köztük feszes kompozíciójú, fantasztikus tájképekkel. Utolsó képei álomszerű látomások voltak, teljesen realista részletekkel. Az emberiség jövőjéért való aggódását fejezi ki megdöbbentő, nagyon időszerű két festménye, melyeknek egyikén Amerikára gondolva, metropolist ábrázolt, óriási felhőkarcolók árnyékában nyüzsgő apró emberkékkel, fent hatalmas női alak szobrával. A másik kép az atomhalál szörnyű víziója — alkalmas volna béketüntetés jelképének is. A metropolis épületeit lerombolták, az ember eltűnt, a kietlen tájban csak a talapzatáról lezuhant márvány asszonyalak fekszik törötten a művész drámai jajkiáltásaként: „Emberek, vigyázzatok!” Molnár C. Pál 1981. V. 11- én halt meg. BRESTYÁNSZKY ILONA Herman Lipót centenáriuma Száz éve, 1884. április 24- én született Herman Lipót Munkácsy-díjas érdemes művész, jelenkori festészetünk emlékezetünkben még frissen élő, közkedvelt alakja. Útja a bácskai Nagyszent- miklósról indult. Első sikereit rajzaival a szegedi kereskedelmiben aratta, ahonnét 1901-ben Budapestre a Mintarajz-iskolába került, Balló Ede növendékeként. Utána Münchenben folytatta tanulmányait, majd a kor akkori művészeti központjába, Párizsba utazott. Első kiállításával már a világháború kitörése előtt, 1913-ban jelentkezett. Rajzaiban annak a pénztelen, derűs-borús könnyelmű művészéletnek emlékeit rögzítette, amelyben a megbízás ritkán jött, és a pénz hamar elúszott. A bizonytalan, egyik napról a másikra berendezett élet leleményességre, szervezkedésre kényszerítette az élni akaró művészeket, akiknek keményen meg kellett küzdeniük a megélhetésért, rendeléseket kellett szerezniük a polgárság tehetős tagjaitól, képeket, szobrokat kellett eladniok. Ezért alakítottak egyesületeket, verődtek csoportokba, művészeti irányzatok szerint és elvi alapon is. Herman Lipót látásmódja romantikus, stílusa realista volt, a természet pontos bemutatásával, impresszionista hangvétellel. Mitológiai és akt-kompozícióit barokkos szenvedély fűtötte. Széles ecsetjárással dolgozott. Tájképei lírai hangulatúak; kisvárosi utcákat, a Balaton- környék árnyas ligeteit, virágcsendéleteket festett, de mestere volt az arcképnek is. Nagyszámú műveit örömmel, könnyedén alkotta. Megnyerő festészete kiállításai során sok hívet szerzett művészetének. A felszabadulás utáni művészeti feladatokhoz törésmentesen alkalmazkodott, az ötvenes években festett, jól jellemzett portréin Kossuth- díjas tudósok, írók jelennek meg, de szépasszonyok is, kicsit előnyösebben, mint maga a valóság. Korát és művészetét élénk érdeklődéssel figyelte még öreg korában is. Művészetelméleti munkásságot is folytatott. Érzékletes képet vázolt fel az első világháború előtti művésztársadalomról, kortársai alkotásairól, a nemzetközi nagyságokról és a festészet klasszikusairól. A művészetről vallott nézeteit, nagy ismeretanyagát szívesen osztotta meg másokkal. Szuggesztív egyéniségének vonzását mindenki megérezte, aki egyszer kapcsolatba került vele. Friss alkotókedvét haláláig megőrizte, távoztával egy bölcs, színes, érdekes egyéniséggel lettünk szegényebbek. 1972-ben halt meg. B. I.
