Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
A^EPÜJSÄG 1984. április 14. Feljegyzések a kelengyésládából 1978. március 25.-én került a szövetkezet élére Szőke György, a mai elnök. Közben megközelítőleg hatezer (5949) hektáron gazdálkodó téesz lett az, amelynek Re- göly immár a központja. A tagságnak ekkor közel fele tudott aktívan részt venni a termelésben. 1979-ben mégis elnyerték a „Kiváló Szövetkezet,, címet. Talpra álltak, tehát valami történt. Noha a tagok száma 960-ra csökkent, az aktívan- tevékenykedőké nem változott, sőt 1980-ra több mint 40-nel nőtt... Jó jel? Érdemes Regöly- ben élni? 1982-ben másodszor nyerték el az előbbi címet. Területük 7317 hektárra növekedett, és ezzel a megye legnagyobb szövetkezetévé váltak. A 863 tagból 450 az aktív dolgozó. A korábbi folytatásban szerepelt számításunkat megismételve, ma a közösből szerzett havi jövedelem átlaga 4250 forint. Az új elnök színreléptekor a regölyiek féltették a háztájit. Azóta? 1977-ben 12, 1982-ben 25, tavaly 48 millió forint volt a tagok háztájiból szerzett, kimutatható összes jövedelme. Tények: A termelőszövetkezet tagjainak átlagéletkora 37 év, az úgynevezett „legszebb férfikor”-ban, 169 harmincesztendősnél fiatalabb tagjuk van. Az elnök 40, a főkönyvelő 51, az elnökhelyettes 41, a főagronómus (akit egyáltalán nem mellékesen Ribának hívnak, tehát helybeli) 30 éves. A vezetők átlagéletkora 36 év. Ez lehet, hogy sokat számít, bár keveset is számíthat. Csak tényközlésre vállalkoztunk. 1982- ben 24 és fél milliós nyereséggel zártak. Tavaly, az aszálykárok miatt a nyereség 7 millió forint volt. Jósolni senki nem szeret, de az idei év is becsületes szintű nyereséget ígér. * Napokkal korábban a régi Regölyt igyekeztünk érzékeltetni egy már meghalt, érdemes, bár gondolatvilágában számunkra aligha elfogadható szerző, néhai Dávid Tibor segítségével. Ami fél évszázada számára problémát jelentett, az napjainkra már jószerivel megmosolyogtató, ö még bánatoskodott afelett, hogy a falu akkori hat (6) különböző könyvtára 1780 A háztáji Regölyben mindig fontos volt... Az áruház belülről kötete között „Sajnos találtunk Victor Hugo könyvet is, a Notre Dame-i toronyőrt”. Ma az egyetlen könyvtár több mint kétszer ekkora állományban ugyanez nem okoz gondot. Az se jut eszünkbe, hogy „Európa cigányságát össze kellene gyűjteni, s egy szigetre száműzni.” Regölyben ugyanis nincs cigányság, de ha lenne, akkor se spekulálna senki ilyesfajta megoldáson. Azon viszont töprengünk, hogy a korábban már említett lélekszámcsökkenés meg- áll-e és mikor áll meg. A termelőszövetkezet gazdasági adatait nem véletlenül közöltük. Ma ez az egyetlen komoly helyben tartó erő és a legkisebb reménye sincs annak, hogy a helyzet — általunk átlátható időig — megváltozzon. A napi sajtó és a más tömegkommunikációs fórumok jóvoltából az olvasó, hallgató, néző szinte unalomig kaphat információkat azzal kapcsolatban, hogy egyesek elmennek fal- vainkból, mások ugyanide visszakívánkoznak. Az a legjobb értelemben vett lokálpatriotizmus, ami a regölyi- ekre olyannyira jellemző, önmagában még nem helyhez kötő erő. A legnagyobb mértékben osztjuk a tanács, egyébként helybeli, elnökének, Fehér Kálmánnak azt a véleményét, hogy egy faluban akkor érdemes élni, ha ott a kulturált emberi élet lehetőségei megteremtik. Ez pusztán állami erőből nem történhet, hisz az állam segíteni, de nem eltartani hivatott polgárait, akiknek önmagukra is kell támaszkodniuk. Kevés olyan települést ismerünk ebben a megyében, ahol ez utóbbinak olyan ékes bizonyságaival szolgálhatnának, mint Regölyben. A strandfürdőt társadalmi munkában tervezte egy helyi eredetű mérnök. Az eltüntetett szurdikot betemető lapátemelések száma nem mérhető. Az évi milliós társadalmi munka értéke önfenntartásra vall, annak óhajára, hogy itt élni érdemes legyen. Minden összehasonlítás esetlen az olyan példák emlegetésekor, melyeket Dávid Tibor nyomán, sőt a magunk tapasztalatára hivatkozva felhoztunk. E sorok íróinak egyike sajnos már jócskán vissza tud emlékezni 50 esztendőre. A változások azonban ennek ellenére bajosan mérhetők. Tizenhét év távolából is. Többen úgy vélik, hogy néhány (5-6, 10-12???) év lepörögtével Regölynek másfél ezer lakója lesz. Ezek azonban nem a múltban, hanem az akkori jelenben érzik majd jól magukat is, aminek minden feltétele napjainkban teremtődik meg. Jobb lenne nem évtizedekkel ezelőtt már rossz diop- triássá vált szemüvegen keresztül nézni a tegnap és ma egyformán sokat ígérő Regölyt. A községnek van jövője, persze másféle jövője, mint korábban. Ezt talán majdan valaki egy HiFi torony oldalára jegyzi fel... ORDAS IVAN SZABÓ SÁNDOR Fotó: GOTTVALD KAROLY B éresné lehunyt szemmel szappanozkodott a tus alatt, amikor a villanybojler megbolondult. Halkan búgni kezdett, és pislantött kettőt. Mindkettőit nagyon kaeé- ran és várakozón. Bér es né a hónalját dudorászta. A bojler most már direkt követelődzőn hunyorított rá az ellenőrző lámpácskájával, aztán beszüntette a melegvíz-szolgáltatást. — Drágáim! — szólította a férjét Béresné a fürdőszobából kilépve. — Azt hiszem, elvettem az eszét a bojlerünknek. Nem melegít. Ha volnál olyan jó... Béres úr nekikészült, hogy olyan jó legyen, de az asszony ném arra gondolt. — Keress egy villanyszerelőt holnap. Béres úr bejárta a Vlllainytelepet, a Kisiparosok Szövetségét, a Gyorsszolgálatot és a környék minden kocsmáját, mégsem tudott szerelőt szerezni — Uram — mondták neki a fellelt mesterek —, mi férfiak vagyunk! Az egész kerület egy nagy rövidzárlat, munka ragyásig, adónk a felhőket éri, csak nem gondolja, hogy a maga kedvéért...?! Béres úr nem gondolta. Tudta, hogy tehetetlen. Szerette ezt az érzést. Leült a nagyszoba közepén, a hintaszékbe, és érezte. Kisváratva felhangzott az utcán Béresné lépteinek tu. tajos dáliaima. Kertkapuk nyíltak és csukódtak amerre elhaladt, az utca férfinápe ott szteppelt és sasszézott a nyomában, •bámulták hajában a napfényt, s vállán a láthatatlan fekterigót. — Tudtam — bólintott a szobába lépve, amint megpillantotta mélyen érző férjeurát. — Hidd el, szívem, én... — kezdett volna brácsázni a Béres úr, de .az asszony leintette. — Téged már semmire nem használhat az ember. Azzal kilibbent a ház elé, hajában a napfénnyel, vállán a •láthatatlan feketerigóval, és sétálni kezdett a dallamos lépteivel. Nem tellett bele egy perc. az utca megtelt villanyszerelővel. Jöttek Vecsésről, Dunaharasztiról. az összes külső és belső kerületből, a Villanytelepről és a Kisiparosoktól, feke- téllett tőlük az utca. Mosolyogtak, mint a lapostányérok. Zsiébüik laposfogóktól. csavarhúzóktól, biztosítékoktól, szig- szallagtól és más férfias szerszámoktól duzmadozott. Béres úr tehetetlenül mustrálta a hadait a nagyszoba függönye mögül: — Hát nem az üdvhadsereg! Az Utcán ezalatt kiválasztódott a seregből egv kétméterest, fekete bajnok. Szeme villogott, tartása harci kakasé. Az ampermérői szinte kirügyeztek, amikor Béresné megállt előtte, s lesütött szemmel kezét nyújtott neki. — A Béresné vagyok. \ — Lali — mondta a Mester, és álltak, mint valami mutatvány, a villanyszerelősereg közepén. Amint a Béresné bevezette a bajnokot a nagyszobába, a Béres úr megadóan összeszottyadlt. — Ismerkedjenek meg! — mondta az asszony, és magára hagyta a férfiakat. Lali leroskadt egy fotelba, és elmesélte Béres úrnak az éle. tét. Három naipli'g beszélt, egyvégtében az ajtót bámulva, ame. lyen a Béresné eltűnt a szobából. — Jó magának, hogy ilyen asszonya Van. Az én nőm minden lépésétől beszakad a föld. minden szavától elhervad a cseresznvevtrág, minden sóhajtására megrepednek az ablaküvegek. De a magáé! Béres úr a negyedük nap reggelén megkockáztatta a kérdést: — Nem nézné meg esetleg a bojlerünket is? Lali megsértődött. Béres úr engesztelésül kávét főzött neki, pogácsával kínálta. — Hagyja csak uram- — ingatta fejét szomorúan a mester, és mozdulatlanságba dermedt. Béres úr magára hagyta a bánatával, mert ő csak ilyen vött. Apró, bajuszos, és megértő. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Horváth Péter: Mi, férfiak (1983. Tusrajz. 15x22 cm. A művész tulajdona) — De kedves Lalii! — vibarzott később a szobába a mun. kából hazatérő Béresné, és egész toccatáikat bonyolított a csípőjével. — Gondolja csak el, miilyen sebtében kell szap- pánozkodnom a hideg víz alatt! Lali elgondolta. Attól fogva minden hajnalban megjelent, s amíg a Béres úr, mint afféle tapintatos író, a nagyszóbában töprenkedett a viliág dolgain anélkül, hogy egyetlen kérdést is feltett volna ennek a világnak, Lali fütyörészve vésett és forrasztott, pusztított és teremtett a maga iképére, miként az Űr. — El volt öregedve a rendszerük — magyarázta, miközben jóízűen elfogyasztotta a Béres úr ebédjét. — De minden rendben lesz, ,ne aggódjon, Béres úr, elvégre férfiak vagyunk. Béres úr morgott valamit a bajsza alatt. Lalit nem zsen ír ózták holmi meggondolások, villanyórát •is zabrált valahol, meg főkapcsolót is, plombát is lopott. — Szárnyakat adott nekem a maga felesége! — röpködött Béres úr körül, mialatt az .lemondóan vette tudomásul, hogy a természet bizony még iaz okosán feltett kérdésekre sem válaszol. Lali büszkén jelentette a hetedik napon a ház asszonyá- nálk. hogy a maga részéről készen állnia. A Béresné triolá- zott: — Mivel tartozunk? — Ugyan miár! — húzta ki miagát Lali. s a szerszámai megint kipámázták a nadrágzsebét. — Csal* nem képzeli, hogy én ezt pénzért! Magának! Béresné a IkertkapUig kísérte, s búcsúzóul egy könnyű csókot llehelt a homlokára. — Mennyit kért? — tudakolta bűnbánóan a Béres úr. — Ugyan, fiam! — Béresné meg simogatta vállán a láthatatlan feketerigóját, és a tükörbe nevetett. — Vannak még férfiak a világon! És Béres úr megint beült a hintaszékbe, érezni. Másnap reggel csöngették. A keftkapuban Lali állt. Zsebe lapos volt, tekintete tompa, tartása szinte nem is volt neki. — Történt valami? — érdeklődött tartózkodóan a Béres úr. — Inkább odabent, ha lehetne. Odabent leroskadt a Béres úr kedves, érző hintaszékébe, s hosszú kapcsolatuk idején először a Béres úr szemébe nézett. Kicsit meg kellett görnyednie, mert a Béres úr még így is alacsonyabb volt nála, de belenézett, férfi a férfiéba. — A nő — bólintott. — Hogy jel van a homlokomon. — Tessék? — Akinek minden lépésétől beszakad a föld, minden szavára elhervad a cseresznyevirág, minden sóhajtására megrepedeznek az ablaküvegek, a nő, édes Béres úr, az én nőm, az én asszonyom, hogy jel van a homlokomon. Itt! — Azzal a homlokára bökött, oda, ahová azt a könnyen lehelt csókot kapta volt. — Miféle jel? — Az ököré — bólintott a mester. — Most mondja meg! Béres úr nem mondta, csak érezte, hogy kezdi abba a marha nagy szívébe belezárni ezt a lakMt is, ezt a kétméteres, duzmadó zsebű villanyszerelőt, ezt a szárnyaszegett hímet. — Azt mondta, kérem — panaszolta az —, csak egy oíme- res ökör képes álló hétig ingyen dolgozni valahol! És kirúgott.. Nem tudok többé az emberék szemébe nézni. Érti ezt maga? Béres úr udvariasan lesütötte a szemlét. — És most? — Ideköltözöm — mondta egyszerűen a mester. — Ide? — Mint már meséltem magának, szegény anyám meghalt, rokonom senki, barát... Otthon, ugye, az asszony, oda nem létezik visszamennem, így... Majd az ágyat meghosszabbítom kicsit, mert érték én mindenféle munkához a világon, a felesége kertjét is öntözném, meg rendben tartanám... — Nem is tudom — pironkodott a Béres úr. — Tudja, úgy megszoktam már, hogy itthon csak mi, úgy magunkban... — Hát volna éppen... -— Lali egy papírfecnit tolt a Béres úr elé. — Tizenhétezer-hatszázhúsz — olvasta a Béres úr. — Mi — Ennyit szoktam keresni egy héten, ha mint a barom... Gondoltam, a Béres úr biztosan megérti, és kisegít. Hát a ne_ je előtt mégsem ronthattam a renomémat, elvégre férfiak va. gyünk... — Igen, mii férfiak... — Béres úr érezte, hogy ezt nem úsz- sza meg. Muszáj cselekednie. — Várjon meg itt — mondta, és kisietett. Kirázta gyermeklánya perselyéből a kerék tízeseket, végigkutatta a nadrágzsebeit, titkos befőttes üvegét is felnyitotta, de mindez kevésnek ibizonyult. Számolni kezdett. Nem elég, hogy naponta újra kell írnia a Béresné lépteinek dallamát, etetnie a láthatatlan feketerigót, napfényt bérelni a nő hajába, fizetni az ebadót. most még ez is. — Ilyenkor csak a legszükségesebbeket... — határozott, és tétován megemelt egy lábasfedelet. Ztán kiment a konyhából az udvarra. Átbújt a hátsó kerítés alatt. Nem sietett. Fél óra múlva már így is messzire járt. Az út mentén pazarul virágzott a gyom, és Béres úr arra gondolt, igazán furcsán működik ez a világ, amelyben minden kis győzelem után így kell ürülnie az ember szívének.
