Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-12 / 86. szám
1984. április 12. fiÜEPÜJSÄG 5 E j ^ «/A Nézzük először a lexikonbeli megv?0« határozást: „Valamely érdem, érték, kiválóság megbecsülése, értékelése, illetve ennek (kinyilvánítása.” Mindennapi munkánkat végezve, bizonyára kevesen vannak azok, akiknek azon járna az eszük, hogy most aztán az elismerésért hajtanak. Persze, ilyenek is akadnak, de az ő kimódolt számításukba szerencsére rendszerint mindig valamilyen hiba csúszik. Az emberek többsége egyszerűen csak teszi a dolgát. Termel, épít tehetségéhez és erejéhez mérten, aztán kissé meglepődik és megilletödik, ha egy piros drapériás ünnepségen a nevét hallja. Én? Miért pont én, kérdezi önmagától vagy társaitól, amikor az elismerést követően a tapsviharban helyére ér. Ö? Igen, ő és ők, akik felelősen, pontosan és szépen dolgoznak. Mert megérdemlik, mert kiérdemlik a kitüntetést, a pénzes borítékot. Harmincnyolc év az ifjúságért Dicséret - szavakkal Somogyi Lajos, a szekszárdi 505-ös szakmunkásképző intézet nevelési igazgatóhelyettese, április 4-e alkalmából megkapta a KISZ KB Ifjúságáért Érdemérem kitüntetését. Hogy mit tett ezért? Semmit, mondaná „végeztem a dolgomat”. Ezzel szemben áll már az a puszta tény is, hogy harmincnyolc éve van a pályán. Tanítóként kezdte, majd Nagydorogon a népi kollégium vezetője volt. Semmi sem új a nap alatt, az a népi kollégium nem volt más, mint hétközi diákotthon. Két év múlva Simon- tornyán az általános iskolában dolgozik, majd államosítási biztosként vett részt az új iskolarendszer megteremtésében, 1955-ben a faddi gyermekvédő intézet vezető tanára. Az ellenforradalom után beáll a karhatalomhoz, majd munkásőr lesz. A pártnak 1946 óta tagja. A kitüntetést természetesen nemcsak KISZ-tagok kaphatják, de Somogyi Lajos tagja volt a KISZ-nek, mégpedig alapítója, sőt az országos szervező és az első intéző bizottságnak is. Rövid ideig pártmunkás az MSZMP megyei oktatási igazgatóságának első főhivatású igazgatója, kis kitérő után az 505-ös szakmunkásképző nevelési igazgatóhelyettese lesz. Kitüntetése van több is, aranykoszorús KISZ-jelvény háromszor, először 1957- ben, az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, a Minisztertanács Tanácsi Hivatala Kiváló társadalmi munkás címmel tüntette ki, Kiváló Véradó, és az MHSZ Kiváló Munkáért bronz fokozatának birtokosa. — Mit jelent az ön számára az, hogy elismerés? — Nagyon egyszerű dolgokat. A kitüntetés jól esik, hiszen öröm, ha a közvetlen Pálfi János, a Szekszárdi Városgazdálkodási Vállalat művezetője. A vállalathoz 1967-ben került. Ott volt ipari tanuló, majd kőművesként dolgozott. Művezető 1977-ben lett. — Ügy mondják erre, hogy kiemeltek. Így igaz — mondja, de hozzáteszi: — Fogalmazható úgy is, hogy elismerték a munkámat. Mert mi ez, ha nem az elismerés egyik formája? Ezt csak azért mondom, mert az emberek hajlamosak arra, hogy csupán a címmel, plakettel járó kitüntetést tekintik elismerésnek. — Kapott már kitüntetést? Az utóbbi mondata miatt kérdezem. — Nem. Ügy nem. De mint a vállalat KlSZ-bizottságá- nak titkára, utazhattam annak idején jutalomból két hétre Franciaországba. Hangsúlyozom, ez se csak jutalom! — Igen, de én a gazdasági munkájának elismeréséért kapott jutalomra gondoltam. Hiszen a vállalat igazgatója is úgy fogalmazott a minap, hogy Pálfi János „komoly, megfontolt ember, akire bármikor lehet számítani, s a munkáját kifogástalanul végzi.” — Nézze, van egy olyan mondás, hogy az ember nem a kitüntetésért dolgozik, persze, ha kap, annak igen örül. Viszont nálam volt egy kis szépséghiba... Fél évre elmentem a vállalattól, amivel megszakítottam az utamat, a folyamatosságot... — A visszatérés után pedig nem lett — nem lehetett automatikusan — KISZ- titkár, sőt, pártvezetőségi tag sem. környezeten kívül más is észreveszi a munkákat, de az igazi elismerés például az, ha az utcán egy munkagödörből kiszól egy torzonborz szakállas fiatalember, hogy „csókolom Lajos bácsi”. Sajnos ma már nemcsak fiatal és torzonborz tanítványaim vannak, sokan közülük szép életpályát futottak be, tanítványom volt például tanműhelyünk mai vezetője Csík Attila. A munkámat és a gyerekeket mindig rettentően szerettem, ez majdnem minden nap szolgál valamilyen elismeréssel, vagy divatosabb szóval élve sikerélménnyel. — Sokat beszélünk manapság a szakmunkásképzésről és annak reformjáról, mi a véleménye erről a kérdésről? — A képzésnek két alapvető gondja van. Az egyik a túlképzés. — Hiszen hiány van szakmunkásból... — Nem is így értem. Az a véleményem, hogy csak Pálfi János — Nagyon hiányoztak a társadalmi feladatok. Vártam, hogy végre elbeszélgessenek velem, hogy valamilyen közéleti megbízatást kapjak. Egy ideje az szb. információs felelőse vagyok... Visszatérve az elismerésekhez, az a véleményem, hogyha az ember valamibe belefog, azt csak jól érdemes csinálni. Ha arra nem képes, akkor inkább ne csinálja. Viszont a közvetlen főnököm szavaiból gyakran elismerést hallok, s ez nagyon jól esik. — Úgy tudom, szintén főnök. Milyen? — Úgy érzem, hogy demokratikus. Mindenkor elmondom a véleményemet — ha elismerő, ha bíráló akkor is. De a jutalmazásoknál, az órabéremelésnél, a mozgóbér elosztásánál figyelembe veszem, hogy ki mit tett az asztalra. Amikor ezeket a dolgokat megbeszéljük a szakszervezeti bizalmiakkal, a brigádvezetőkkel, igyekszünk az igazság közelében lenni, s úgy dönteni. akkor lehet visszaállítani a tanulás becsületét, ha a szakmunkást nem betanított munkára alkalmazzák. Az iparban ma egy szerszámkészítő olyan munkát végez, hogy két hónapig megy ugyanaz a munkadarab. Ehhez elég lenne egy szakmunkás, aki beállítja a gépet, a többit elvégezhetné a betanított is. Éppen azért mert sok fiatalt kell felvennünk, válogatási lehetőségünk sincsen. Természetes, hogy ilyen körülmények között a szakmunkásokat sem anyagilag, sem erkölcsileg nem tudják megbecsülni. Amíg egy betanított dolgozó többet kereshet, mint az aki három évet tanult, értelmét veszti a képzés. A kérdés másik oldala, hogy sok az úgynevezett elméleti tananyag. Vannak fiatalok, akik ügyesek, jó szervezők, de néhány tantárgynál értelmetlenül magasak a követelmények. — Mi a megoldás? — Sokféle elképzelés létezik, magam azzal értenék egyet, ha lenne kétéves alapképzés, egy-egy szakmacsoportból, ez lenne a betanított munkás szint, erről bizonyítványt adnánk. Újabb két év alatt, ez még kellene fejelni közismereti és szakmai tananyaggal, és érettségit adni a szakma mellett, az ötödik év lenne a technikusképzésé. Ilyen módon megnyílna az út a szakmai továbbtanulás előtt is. Persze ennek párosulnia kellene a megújult nevelőmunkával is. Az oktatáspolitikai párt- határozat 1972-ben kimondta, hosv „útban a nevelő iskola felé”, mindig azt szoktam erre mondani, hogv mi még most is a ,.felé”-nél, esetleg a felénél tartunk ennek az útnak. Ösztönző, de... A 11. számú Volán Vállalat vasúti szállítmányozási ki- rendeltségén, Szekszárdon, negyvenkilencen dolgoznak az úgynevezett MÁV és Volán komplex brigádban. Jó munkájukat Könczöl András kirendeltségvezető parányi irodájának falán elhelyezett oklevelek, vándorzászlók tanúsítják. Hogy mi van az elismerések mögött, ezt tudakoltuk Könczöl Andrástól. — Rengeteg munka, hisz nem véletlenül nyertük meg egymás után kilencedszer a Pécsi Vasúti Igazgatóság területi versenyét, azonkívül pedig 1982-ben a MÁV vezér- igazgatóság és az akkori Volán tröszt által meghirdetett országos versenyt is. Egyébként azzal győztünk, hogy — a minőségi munkák állandó javítása mellett — sikerült megoldanunk a hétvégi rakodásokat is. A kirendeltségvezető elmondta azt is, nem a Volánon, és nem a MÁV-on múlik elsősorban, hanem a megbízókon, hogy hét végén viszik-e az árut. Könczöl András az okot abban látja, hogy a szállítta- tófc a raktárosoknak nem fizethetnek vasárnapra túlórát, de a MÁV-bírságot, — kocsiálláspénzt — igen. E kis kitérő után visszakanyarodtunk az elismeréshez. Mennyire ösztönöz a többre, a jobbra? — érdeklődöm. — Nem mondhatnám azt, hogy nem ismerik el a munkát — mondja a kirendeltségvezető. A 'kezdetben nagyobb volt a serkentő hatása. Elméletileg most is ösztönző, de ... lehetne javítani rajta. A népmesék legkisebbik hősét Elindult egyszer világot látni egy középiskolás lány, Horváth Ágnesnek hívták. A világot pedig, amelyet meg akart ismerni, Sárköznek. Vonatra ült egy vasárnap délelőtt és alig 30 kilométeres út után meg is érkezett a Sárköz szívébe. Amit tudott a tájról, azt mind magával vitte. Figyelte és azonosította azzal, amit a vonatból látott. Leginkább az a kíváncsiság űzte, hajtotta, hogy az egykori vízivilág a madaraival, tölgyeseivel, szőlőfürtjeivel, miként szövődik képpé, a parasztasszonyok keze nyomán. Egyáltalán a szövés. Azt az utat akarta még jobban megismerni, amit a kender tesz meg a nyűvéstől, a gerebenezésen át a rokka és motolla munkáin keresztül a szövőszékre felvetett fonalakig. Évtizede már ennek az útra kelésnek. Horváth Ágnesből Komjáti Tamásné lett, édesanyává is avatódott. Szekszárdon él. Azon a vasárnapon megismert egy-egy tanítómesterül kiszemelt sárközi asszonyt. Amit ők elmondtak, mutattak, akkor, az most kama-. töstül előszámláltatik. Horváth Ágnes tehetsége, szorgalma elmismerést szült. Országos kiállítások nagydíjait, a Sárközi Nagydíjat is. és hasonló szintű szakmai dicséreteket szóban és írásban. A legnagyobb talán mégis az, hogy úgy emlegetik, mint a népmesék legkisebb hősét, aki győztesen tér vissza... — Most már tudja, hogy aki hat fiút szül — akik becsülettel letöltik katonáidé, jüíket — azt a „Haza szolgálatáért” érdeméremmel tüntetik ki. Ha ismét kezdhetné életét, megint ennyi gyermeket szülne? — Férjhez sem mennék! — válaszolt határozottan özvegy Sávoli Károlyné, aki az említett érem arany fokozatát az elmúlt év szeptemberében kapta meg. — Nem panaszkodni akarok — folytatja. — Ne értsen félre, csak most már másként látom a dolgaimat. Nagyon szeretem a gyerekeimet. Jött a könnyem, amikor a szüléseknél mondták, hogy megint fiú, aztán, megint fiú. Úgy gondolom, hogy a lányok talán jobban az emberrel maradnak öregségére. Igaz, én büszke vagyok a fiaimra. Mindig van mellettem valaki. Az első férjem még negyvenötben meghalt. Tőle két gyermekem született, egy leány, és egy fiú. A másodiktól pedig öt fiú. Sok gondom volt, de mindiig örültem, amikor a fiaim alkalmassá váltak katonai szolgálatra. Van itt két fiútestvér a közelben, ök nem lehettek az egészségük miatt 'katonák. Jobb akkor nekünk. Nem? Ferenc, Sándor, János, Béla, Lajos, István után most László katonáskodik Lentiben. Az édesanyja korábban Ügy tűnik, mintha manapság csínján bánnánk az elismerésekkel. Nem a kézzelfogható kitüntetésekre gondolok, nem a jelvénnyel, oklevéllel, esetleg borítékkal járókra, mert azoknak jól tudjuk, rendjük és soruk van, s számuk meghatározott, időhöz és nagyobb, kiemelkedő feladatok megvalósításához és sok más egyébhez kötöttek. Hanem — és efölött érdemes polemizálni — újabban szűkén mérjük a dicséret szavait olyan esetekben, amikor egy-egy munkatárs valóban rászolgál arra. Gyakran egyszerűen tudomásul vesszük, hogy elkészült egy — hétköznapi körülmények között egy hétköznapi — munka' vagy munkarész. Ki törődik azzal, hogy az elvégzőjének milyen ötletekre, mennyi időre volt szüksége, mire a megvalósításhoz érkezett, s mennyi álmatlan éjszakát okozott annak a bizonyos munkadarabnak az elkészítése, a jelentés megírása, és folytatható a sor. De gondolhatunk azokra a valójában mindennapi munkálatokra, melyek különösebb megerőltetést nem „várnak el” végzőjétől, csak folyamatos, nem kényelmes figyelmet, precizitást és természetesen némi lelkesedést. Konkrétabbra fordítva a szót: a postahivatal utalványosztályán a pénzt felvevő és kifizető dolgozónak egyebek között az a feladata, mondhatni úgy is, hogy azért kapja a fizetését, hogy pontosan számoljon, ne fizesse el magát, azaz a kasszája egyezzék. Vagy az esztergályosnak a rábízott munkadarabot kell pontosan elkészítenie, a varrónőnek a ruhát az alakra illően megvarrnia. De amikor egy fil„Igen büszke vagyok a fiaimra” öt fiáitól megtanulta, hogy a zsebben lapuló 130 centiméter hosszú mérőszalag, még ennyi napot jelent a katonai szolgálatban. Magyarfkesziben egy kis hátban beszélgetünk özvegy Sávoli Káirolynéval. Belső átalakítási munkák a lakásban, kint a kert gondosan művelve várja a tavaszt. Ebből a házból indulták útra a fiúk, ebibe a házba címezték a kiemelt megbecsülés anyáknak kijáró érdemérmét. lér eltérés nincs a pénz és a számadás között, amikor az esztergált „szerkentyű” úgy illik helyére, mintha oda öntötték volna, vagy a ruha olyan, ami után bizony meg kell fordulni. Hát micsoda doppingszer lenne a készítők — no és a vállalat, üzem — számára a főnöki dicsérő szó, az elismerő mondat, kézfogás. S mindez úgy menetrenden kívül, természetesen, magától értetődően. De ismerősökkel beszélgetve nem ez derül ki. A kollégák gyakran nem is törődnek a mellettük dolgozó örömével, bíbelődésével, gondjával, a főnöknek az a fontos, hogy a munka elkészüljön, s kezdődjék a következő feladat... Nem azt mondom, hogy a munkapadok, az íróasztalok mellé köszönő, azaz megköszönő és gratuláló embereket kell állítani. Azt viszont igen, hogy ne spóroljanak az ilyenforma elismeréssel, mondjuk ki, hogy „ez igen”, vagy „ez férfimunka volt”. Egyik ismerősöm így fogalmazott: „Ha az, akinek a véleményére ad az ember, csak egyetlen dicsérő szót mond, többet ér, mint ötszáz forintnyi jutalom.” És végezetül — kommentár nélkül — álljon itt egy kis történet arról, hogy kinél mivel méretik az erkölcsi elismerés: A tantesületben elérkezett az igazgatóválasztás. Az egyik pedagógus azt mondta el hozzászólásában, hogy az elmúlt öt év alatt egyetlen egyszer nem részesült erkölcsi elismerésben. Csak a hibákat rótták föl neki, soha meg nem dicsérték. Mire a jelenlévő egyik feljebblévő- ség a következőt mondta: „Nem lehet mindenki Kiváló tanár!” Ossza ki az elvtárs! Ez a történetke igazán szót sem érdemelne, ha nem dolgozó emberekkel történt volna meg. Egyik ismerősöm megrögzött jelvénygyűjtő. Mindenféle dibiz-dobozokban őriz kitűzőket, kitüntetéseket, emblémákat. Ezeket nézegettük. — Az enyéimre is kíváncsi? — kérdezi tőlem. Bólintok és egy külön dobozból előveszi,- azokat a kitüntetéseket, amelyek viselésére jogosító igazolványt az ő nevére állították ki. Nem egy van belőle... Ennek kapcsán keserűen mondja: — Régebben történt már. Hajtottak embereim a szocialista brigád címért. Nagyon sokat dolgoztak azért, hogy bizonyítsanak. És nem először, már sokadjára. Már az első kitüntetés átvétele előtt tudták, hogy mi jár vele. — Eddig rendben is van minden — mondom én. — De csak eddig, mert az eredmény végén a tagoknak nyilvánosan nem adták át a kitüntetéseket, hanem egy- csomóban én kaptam meg, mondván: „Ossza ki az elvtárs !” — Megtette? — Nem. Mégegyszer nem viselték volna el a sértést. Az oldalt írták: V. Horváth Mária, Ihárosi Ibolya, Ékes László, Decsi Kiss János és Szűcs László János. A fényképeket Kapfinger András és Decsi Kiss János készítette. Csak jól érdemes csinálni A haza szolgálatáért Somogyi Lajos
