Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-21 / 94. szám

1984. április 21. ( TOCNA \ "KÉPÚJSÁG 11 Palestrinától Presserig Zene, zene, zene a rádióban A jövő nemzedékéért Egy kiállítás képeihez... Ki hinné? Naponta hét­nyolc órát hallgatunk zenét, akár akarjuk, akár nem. Csendben hullámzik az áru­házak zsongása fölött, szo­bánkban olvasás közben, a konyhában kísérőként a zöldségpucoláshoz; a zene jelen van a moziban, a szín­házban, a televízióban és legtöbbet a rádióban. Életünk harmada Bizony néha észre sem vesszük, hogy zenét hallga­tunk, dallamok csak lappan- ganak mindennapi tevékeny­ségünk hátterében. Legfel­jebb átveszünk egy-egy népszerű hangsort, és dú­dolni fütyülni kezdjük. S az is megesik, hogy figyelmünk érzéketlen marad, csupán tudattalan világunkra hat a muzsika. Olyasmi ez, mint­ha valaki egyetlen nap alatt akarná megnézni a Louvre csodáit, s néhány óra múl­va egyszerűen telítettségé­ben elballag Rubens képei előtt. Nos, mint minden hason­lat, ez is torzít kissé. Mert a múzeumban nem mi vá­lasztjuk ki a műveket, ha tetszik: a műsort, hanem eleve készen kapjuk. De a rádiókészüléken található gombok lehetőséget adnak a válogatásra, és lehetőséget adnak a csönd megteremté­sére is. Végtére a tények makacsok: életünk harma­dát valamilyen zenei környe­zetben töltjük el. De fel va­gyunk-e készülve a befoga­dására? Kodály és Bartók hazájában milyen színvona­lú a zenei műveltség? Is — a válasz! Ugyanis példák arzenálját sorolhat­ják joggal a rádió zenei szerkesztői, hogy irigylésre méltó a magyar zenei kultú­ra. Az átlaghoz közelítve már szemernyit sem lehetünk elé­gedettek. De ítéletek foglal­kozása helyett maradjunk a tényéknél: a gimnáziumo­kat és az óvónőképzőket le­számítva hazánkban egyetlen középfokú oktatási intéz­ményben nincs ének-zenei oktatás. S az általános isko­lákban a lelkes énektanárok a felszabadulás óta egyetlen nebulót sem mertek meg­buktatni énekből. Meglehet, túlzásnak tűnik, de ez a tény minősíti e tantárgy rangját! Most, a jövőért Pótolni az oktatási me­chanizmus által folyamato­san újratermelődött hiányo­kat — ez is feladata az Er­kel Tibor által vezetett rá­diós zenei főosztálynak. A lehetőség önként kínálkozik, hiszen a rádió teljes — mindhárom adót beszámítva — műsoridejének kétharma­dát muzsika, illetve az ez­zel foglalkozó adások töltik ki. A rádióban folyó zenei nevelés jól elhatárolható ré­szét az ifjúsági osztály ze­nei rovata vállalja. Bónis Ferenc rovatvezető stábja az óvódásoktól a középiskoláso­kig minden korosztálynak igyekszik műsort kínálni. De a tapasztalat mondat­ja: a pedagógusok még tá­volról sem használják ki megfelelően a lehetőségeket, pedig rádiókészülék a leg­kisebb tanyasi iskolában is található. A megállapítás alapja ismét csak tényeken nyugszik. Például a Zenei anyanyelvűnk című műsor hallgatottsági indexe mind­össze két százalék körül mo­zog. Hasonló eredményeket mutat a rádió Tömegkom­munikációs Központjának felmérése az Énekszóval, mu­zsikával, illetve a Labirin­tus című műsorral kapcso­latban. Mindezek alapján alig merjük a zenei oktatás­sal összekapcsolni a gyere­keknek szánt operaismerte­téseket és az Éneklő ifjúság sorozatadásait, nem is be­szélve a Zenei lexikonról, amely csaknem elengedhe­tetlenül fontos alapfogalma­kat ismertet. Hogy az ifjúság zenei ne­velését szolgáló rádióadások skálája meglehetősen gaz­dag, azt ez a távolról sem teljes felsorolás is bizonyít­hatja. De külön-külön érté­kelést érdemelnének az egyes adások; mérlegelhet­nénk, hogy témáik és a fel­dolgozások módszere szink­ronban van-e az iskolai tan­menettel. Mi tagadás, néha teljesen légüres térben moz­gónak érezzük a műsorokat, így hát a jobbítás lehetősé­ge nemcsak a pedagógusok élőt áll nyitva, hogy a má­ban cselekedjenek a jövő érdekében. Nekünk szánják A zenei nevelést semmi­képpen sem lehet leszűkíte­ni a kiskorú generációkra. S a rádiósok hittel vállalt vállalkozásaiban meglehető­sen sok az átfedés. Említ­sük példának a Hét zene­műve című sorozatot, vagy a Figyelmükbe ajánljuk adá­sait, amelyek egyként szol­gálnak hasznos ismeretek­kel mindenkinek. Az aligha vitatható, hogy a felnőttek­nek szánt műsorok sokkal gazdagabbak, mint az ifjú­sági adások. Felsorolni is alig lehet a kínálatot az Űj zenei újságtól a Daloló, mu­zsikáló tájakon keresztül a Mi a titka című összeállítá­sig. Meixner Mihály, a ko­molyzenei osztály vezetője a muzsika térhódításának fok­mérőjeként értékeli a Ki nyer ma? című műsort, amely — ez a rádiózás tör­ténetében páratlan — immár kétezerötszázadik adásához közeledik, és körülbelül hat­ezer játékost szólaltatott meg. A számoknál többet mond, hogy az évek folya­mán a szereplők egyre meg­alapozottabb tudást bizonyí­tanak, s akad köztük diák, munkás, orvos és mérnök. Ez kétségtelenül a fejlődés bizonyítéka, akárcsak a kó­rusok, illetve a hagyomány- őrző népi együttesek számá­nak gyarapodása. A zenei műveltség gazda­gításához szervesen kapcso­lódnak a már szórakoztatási, élményszerzési szándékkal sugárzott produkciók. Itt a cél: mindenből a legjobbat adni. A zenei osztály a vi­lág száz rádióállomásával tart kapcsolatot, hogy be­szerezhesse az igényes felvé­teleket operákról, koncertek­ről, énekes, valamint hang­szeres szólistákról. Ezzel létrejön a híd a közműve­lődési és a szórakoztatási funkciók között. • A képből látszólag kima­radt a beat, a pop és az egyéb könnyűzenei terület, csakhogy ezek a műfajok sem létezhetnek megalapo­zott zenei ismeretek nélkül. Ebben az értelemben igaz a mondás: nincs komoly és könnyű zene, csak jó és rossz zene van. A három magyar központi adó napon­ta körülbelül harminchárom órán át sugároz muzsikát Palesztrinától Presszerig, ezért érthetően színes a mű­sorpaletta. S az is igaz, hogy a könnyű- és szórakoztató zenét többen hallgatják, mint a komoly muzsikát. Azt azonban érdemes figyelembe venni, hogy ha egy műsor népszerűségi indexe csupán egyetlen százalék, akkor is nyolcvanezren hallgatták az adást. KRISZT GYÖRGY Nem csak egyszerűen ér­dekes, de igen elgondolkoz­tató is az a kiállítás, amelyet Urbán Tamás fiatal fotómű­vész képeiből rendeztek az Egészségügyi Minisztérium­ban. Elgondolkoztató első­sorban azért, mert egyrészt a magyar egészségügy mun­káját és — nem túlzás itt a szó — küzdelmét mutatja be a jövő nemzedékéért, a gyermekek és fiatalok egész­ségéért — másrészt felidézi mindazokat a veszélyeket, amelyek az új generációt fe­nyegetik. A fényképek be­mutatják azt a sokszor éjt nappallá tevő, fáradtságot nem ismerő munkát, amivel az orvosok, az egészségügy dolgozói szembeszállnak az emberi — a gyermeki — életet támadó ezer veszély- lyel. Időszerű is ez a kiállí­tás ma, amikor — néhány, magáról és kötelességéről megfeledkezett, bűnös orvos mulasztása miatt — sok mél­tánytalan bírálat hangzik el az egész orvosi karral, hi­vatással szemben. A SZÜLŐ FELELŐSSÉGE A kiállítás képei azt is megmutatják, hogy a szülők könnyelműsége, nemtörő­dömsége már a születés előtt veszélyeztetheti az utód éle­tét. Az anyák alkoholizálá­sa és dohányzása miatt is sok élet vész el — mielőtt megkezdődött volna. Ezért maga? nálunk még ma is — noha az utóbbi évtizedben a felére csökkent — a csecse­mőhalálozások aránya. Az újszülötteknek mintegy 10 százaléka ugyanis koraszü­lött, s ezek megmentése minden orvosi erőfeszítés el­lenére nem mindig sikerül. Hogy könnyelmű szülők­nek általában könnyelműek a gyerekeik is, arról talán szólni nem lenne érdemes, ha nem ütné szíven a nézőt a sok dokumentumerejű kép. Gyermekbalesetek, ame­lyek azért következtek be, mert az apák és anyák nem­csak hogy nem vigyáztak eléggé, de még csak meg sem magyarázták a kicsik­nek, hogy mit miért nem szabad csinálniok, mihez ne nyúljanak hozzá, hogyan vi­selkedjenek, közlekedjenek az utcán. S a következmény: sok kis áldozat, hetekig-hó- napokig ágyat nyomó gye­rekek, elvesztett kezek és lábak, gyermekkorban ket­tétört életutak. NÖVEKVŐ VESZÉLYEK S amint nőnek a gyere­kek — úgy szaporodnak a rájuk leső veszedelmek. Ka­maszkorban még a korábbi­nál is jobban kell (vagy in­kább kellene a támasz. A szülő, aki most már nem csak irányító-parancsoló, ha­nem elsősorban felnőtt ba­rát a fiúknak, tanácsadó ba­rátnő a lányoknak. A szo­morú tények azonban azt mutatják, hogy igen sok szü­lő éppen gyermekének eb­ben a korában megúnja a vele való mindennapi törő­dést, „van elég baja anél­kül is” — felkiáltással ma­gára, sorsára hagyja a ta­pasztalatlan fiatalt. Így jut­nak el a tizenévesek az ital­hoz, a gyógyszerekhez, a „szipózáshoz”. Kommentár helyett — a kiállítás megnyitójának kö­zönsége előtt levetítettek egy videofilmét, amelynek felvé­teleit ugyancsak Urbán Ta­MŰVÉSZET más készítette. Riportfilm volt egy kórházi kábítószer­elvonó osztályról, riporterei maguk a fiatalok, akik egy­mást kérdezgették a kame­ra előtt: ki miért kezdett „szipózni” vagy kábító ha­tású gyógyszereket szedni. Döbbenetes és szívszorító volt látni-hallani a tizenéve­seket, akik néhány percnyi „könnyű lebegés” vagy „böl­csesség” illúziójáért tönkre­tették egészségüket, s akiket orvosok és egészségügyiek hosszú, kitartó munkájával próbálnak visszahozni a tár­sadalomba. A fiatal postást, aki kábulatában könnyedén rohant fel az emeletekre, s utána napokig alig tudott mozdulni. Az ifjú házaspárt, akik egymást licitálták túl a „könnyű mámor” élveze­tében. A fiatalembert, aki magányosnak érezte magát, szeretett volna párt válasz­tani, de gátlásai közepette a „szipó”-nál, a belélegzett ra­gasztónál kötött ki. MINDNYÁJUNK KÖTELESSÉGE S az utolsó képen a 18 éves B. T. sírkeresztjét. Azok sorában, akik itthon, Ma­gyarországon a kábítószer áldozatául estek, ő már a huszonvalahányadik volt. Nyugati országokhoz viszo­nyítva, igaz, nem magas ez a szám. De a szülők, a csa­lád, a közvetlen és a tágabb értelemben vett környezet számára minden egyes eset szörnyű tragédia. Olyan tragédia, amelynek semmi­képpen sem kellett volna be­következnie. A megrázó képsorok lát­tán érti meg a néző igazán a kiállítás és az Egészség- ügyi Világnap jelszavát: Gyermekeink egészsége — jövőnk gazdagsága. Mind­nyájunk kötelessége óvni őket: saját gyermekeinket és a másokét is. Törődni velük, testi épülésükkel éppúgy, mint lelki egészségükkel. Lehet vitatkozni azon, hogy ebből mennyi az álla­mi, mennyi az egészségügyi, iskolai, családi, társadalmi feladat. Az viszont egyértel­mű, hogy mindenkinek ten­nie kell. VÄRKONYIENDRE * Tizenévesek a detoxikálóban Hincz Gyula köszöntése Nyolc évtizeddel ezelőtt, 1904. április 17-én született képző- és iparművészetünk inspirátor mestere, nemzedé­kek nevelője, nemzetközi rangú alkotója, Hincz Gyu­la Kossuth-, SZOT- és két­szeres Munkácsy-díjas festő­művész, a Magyar Népköz- társaság Kiváló Művésze. 1929-ben végezte el a Kép­zőművészeti Főiskolát Rud- nay Gyula és Vaszary János tanítványaként, 1928-ban nyílt az első önálló kiállítá­sa Berlinben, a „Der Sturm”- ban. Azóta művészetét meg­ismerte nemcsak az ország, hanem a világ, több önálló tárlata nyílt Budapesten, a vidéki városokban és Párizs­ban, 1970-ben a velencei biennálén. Hosszú évekig ta­nított a Képzőművészeti Fő­iskolán, 1958-tól 63-ig a Ma­gyar Iparművészeti Főisko­la főigazgatója volt. Mérték­teremtő murélis munkái Bu­dapesten, Kecskeméten, Ér­den, Miskolcon, Békéscsabán láthatók. Hincz Gyula teremtő gé­niusz, a mai európai vizuá­lis köznyelv egyik nagy meg- újítója, s csak Picassóhoz hasonlítha.ó sokoldalúsága: a képző- és iparművészet min­den ágát nemzetközi színvo­nalon műveli. Hat évtized munkássága nemcsak a táb­laképek avatott mesterének láttatja, aki szüntelen meg­újulásaival, képzeletének vul­kánszerű kitöréseivel, izzó lobogásával építette mérték­adó életművét, hanem szob­rásznak, kerámikusnak, go­belinok, mozaikok, üvegab­lakok, építészeti tervek, szín­padi díszletek készítőjének. Minden műfajt kimagasló szinten művel. Életművének fontos részét képezik Shakespeare, Anatole Fran­ce, Petőfi és Vörösmarty műveihez készített értőelem­ző illusztrációi. Hincz Gyula elkötelezett művész, képi vallomásai a Békét igénylik harcos ener­giával, több grafikája érin­ti korunk ezen egyetemes eszméjét. Chilét és Vietna­mot elemző képein kiáltó humánummal ítélte el az ■erőszakot, a brutalitást, ön­zetlen emberségének bizony­sága, hogy Vác városának ajándékozta festői, szobrászi, grafikusi életművét — közel ezer műalkotást. Állandó gyűjteménye 1983. április 4- én nyílt meg Vácott. Octavió Paz írta, hogy a költemény, akár nyitott, akár zárt, azt kívánja, hogy el­tűnjön az, aki írta, és meg­szülessen az a költő, aki ol­vassa. E szentenciát Hincz mesterre és a képzőművé­szeti értékeire alkalmazva bízvást mondhatjuk: festé­szete, szobrászata nyitott, és ezrek, tízezerek után milliók várják a befogadást: alkotó­társai,. növekvő közönsége. Vác az általa adományozott gyűjteménnyel megkezdte a nagy kulturális vendéglátást, melynek meghívottja az or­szág népe és a nagyvilág. LOSONCI MIKLÓS Hincz Gyula: Téli konstrukció (festmény) Hincz Gyula festménye

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents