Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-19 / 92. szám
1984. április 19. NÉPÚJSÁGS A közoktatás kérdései Jogról mindönkinek Beátái lepesek Bergman Lászlót, a bátai általános művelődési központ igazgatóját hallgatva feltűnik, hogy nem hívja fel külön a figyelmet azokra az általa elmondott dolgokra, amelyeket nem kell leírni. Azt a változást keressük Bátán, amely az iskola új szárnnyal való bővítése után bekövetkezhetett. * A bátai közoktatás-közművelődés történetében is új fejezet kezdődött a köz- pontosítással 1981-ben. A hullám, amely az integrációkhoz — azaz, az iskola és művelődési házak közös igazgatás alá vonásához — vezetett, ezt a községet sem kerülte el. Más települések esetében, korábban már szó esett ezekről az integrált intézményekről. Lássuk most a bátai tapasztalatokat. Az igazgató véleménye szerint: — Ha kiforr, nem lesz rossz. Itt még idő kell hozzá. A lakosság tudatában intézményeink még mindig külön vannak. Nem teljesen tiszta a kép. Mit keres az iskolában a művelődési ház igazgatója — kérdik — ha nem tanít? — Ami a művelődési ház korábbi programjai között szerepelt — folytatja —, a látványos előadások újabban nincsenek. Egyrészt, mert nagyon drágák lettek, másrészt az előadások színvonala nem emelekedett, hanem nagyon is mélyen maradt. Ezek helyett tartalmasabb ismeretterjesztő előadásokat fogadunk. Igaz, ez csupán kisebb közösségeket és elsősorban az iskolás korosztályt érinti, de a felnőttebb köBergman László zönség részére is mód van hasonlót rendezni. Az igényeket ezeknek megfelelően kell alakítani. Gazdasági vonatkozásban is előnyösen változott a két intézmény élete. A művelődési ház kihasználtságáról másutt is sok vita volt. Mi is az előttünk járók tapasztalatait vettük figyelembe. Kecelre, Kölesdre, Tengelicre mentünk példákat keresni... Ezeket a tapasztalatokat a bátai adottságokhoz kellett aztán igazítani. Így vált mind sürgetőbbé az iskola- bővítés is. A tanulók száma 230—240. Ennek ellenére a községben három helyen szétszórtan, rossz feltételek között folyt a tanítás. A pedagógusok elvándoroltak a faluból. Ismerve a régi körülményeket, ezen nem is csodálkozik senki. A tanári Az iskolaudvar, az új szárnnyal. □ szoba a folyosó végén farostlemezzel lezárt szűk helyiség volt. Mementóként, most erről a helyről, műmárvány lépcső vezet az új iskolaszárnyba. A bővítés után, az emeleti szinten két tanterem, tágas, jól felszerelt tanári szoba van. Lent a zárt térben vizes-blokk, sőt a központi fűtéshez külön kazánház is épült. Biológia, —földrajz, matematika—fizika szaktantermeket rendeztek be a megyei tanács anyagi támogatásával. Egy helyre került, egy fedél alá, mind a nyolc évfolyam. A politechnikai műhely távolsága jelent még gondot. Erre is megvannak az elképzelések, megvalósítható terveket készítenek máris. A bővítéssel az iskola életében egy apró, de nem jelentéktelen ötlet megvalósítására is lehetőség nyílt. Iskolabolt született. Az áfész támogatásával — felnőtt mintára — szövetkezet alakult, 25 forintos részjegyekkel. A nyolcvan tagú kis szövetkezetben intéző, ellenőrző bizottság is működik, annak rendje módja szerint. A boltot diákok vezetik. akik hetente váltják egymást. A tanszereken kívül tejet, kiflit, kakaót, édességet is vásárolhatnak saját boltjukban a gyerekek. A kívülálló azt hiheti, hogy megteremtődtek Bátán az oktatás tárgyi feltételei. Ez így igaz is. — És a személyiek? — kérdem. — Az elmúlt évben a szakos ellátottságot sikerült 80 százalékosra emelni — válaszol az igazgató —. Ez jó volt. Csak éppen most írtam pályázati felhívást. Három pedagógusunk anyai örömök előtt áll, szülési szabadságra megy. ! • Farkas Lajosné az oktatási, Martin János a művelődési igazgatóhelyettesek, őket nem kell bemutatni a falu lakosságának. Évtizedek óta ki-ki a saját területén, külön-külön szerzett magának hasznos tapasztalatokat, amelyeket most közösen, együtt hasznosítanak az új köntösbe bújtatott régi célért. Ez pedig az, hogy az integráció nyomán a bátai művelődés folytonos, állandó, szakadatlan, legyen gyermekkortól a nyugdíjas éveken át az élet végéig. E permanens folyamat első lépéseit Bátán megtették a község vezetői. A további feladat, hogy a lakosság is velük lépjen. Decsi Kiss János Segíteni... Egy pályatárs néhány hete döbbenetesen rajzolta meg irodalmi hetilapunkban agyérelmeszesedésben szenvedő elhunyt édesanyja utolsó esztendeit. Leírta mit tett a család a mamáért. Többek között leírta azt is, hogy amikor munkahelyén azon töprengett hangosan, nem lehetne-e megoldás a mamának az elme-szociális otthon, egy fiatal gépírónő megjegyezte: „Majd magát is oda teszi egyszer a fia..." Miért döbbentettek meg ezek a sorok? Mert mind gyakrabban írunk azokról a fel_ nőtt, munkabíró emberekről, akik nem törődnek megfelelően rászoruló öreg szüleikkel. A társadalmi közhangulat — szerencsére — mindinkább az ilyenek ellen fordul. De gyakran hamis a kép! Elsősorban nem azokra az öregekre gondolok, akik annak idején mondjuk nem törődtek a gyermekükkel. meglehet az is, hogy állami gondozásba adták őket vagy csak egyszerűen otthon nem törődtek velük. Nem rájuk gondolok, és nem is írom le. hogy ők nem érdemlik meg a viszont- törődést, mert ez nemcsak „megérdem- lés" kérdése. Nem róluk van tehát szó, és nem ők a többség. A többség megérdemli a törődést, amiért a gyermekek felelősnek érzik magukat, bár az akadályok olykor leküzdhetetlennek látszanak. Példát? Íme... Ismerek egy asszonyt, aki idős, beteg szüleinek ápolása miatt ment csak el nyugállományba, és fél évvel később a leggondosabb törődése ellenére egymás ____________________________________ u tán eltemette ádesanyját. majd édesapját is. ö még ma is friss, fiatalos, dolgozhatna, de begyakorolt munkahelyét természete, sen más foglalta el, és így a dolog megfordíthatatlan. A lelkiismerete nyugodt, de nem találja otthon a helyét. Ismerek olyan családot is, amelynek módja lenne gondozót fizetni öreg édesapjuk mellett, de nagyon nehezen találnak gondozót, s ha találnak, az néhány hónap múlva lemond az állásról. A legnehezebb persze azokkal az idős emberekkel, akik szellemileg nem tiszták. És tragikus, hogy milyen sok ember éli élete utolsó esztendeit agyérelmeszesedéssel. szellemi leépüléssel úgy, hogy gyakran cselekedeteinek sem ura már. Egy-egy ilyen eset családok sorának tragédiája, és jó. ha vállalni tudják az együttélést, a gon. dozást. De gyakran nem tudják, földrajzi távolságok, lakáskörülmények, egyebek miatt. Ilyenkor jön a gondolat: elme-szociális otthon. Jártam már ilyen otthonban. Nem írhatom le, hogy boldogok voltak az ott élők, volt közöttük boldog is, boldogtalan is, teljesen közömbös is. De éltek, tiszták voltak, ellátták őket nemcsak élelemmel, hanem némi foglalatossággal is. Talán nem voltak boldogtalanabbak, mint otthon egész nap üres falak között, mivel társak között voltak. Azt hiszem, ilyen esetben a család a bol. dogtalanabb, mert szégyennek érzik, titkolják, hol is van öreg szüléjük. Pedig az esetek többségében nincs okuk a szégyenkezésre. Nem elítélni, segíteni kellene az ilyen családokat. A megelőzésért Szocialista jogrendszerünk egyik alapelve szerint senki nem születik bűnözőnek, de a körülményei, mikro- és makrokörnyezete, barátai, a személyiségét érintő hatások következtében azzá válhat. Gyakran előfordul, hogy a kisgyermeknél észlelhető első jeleket senki nem veszi komolyan, a szülő is és néha a pedagógus is gyerekes meggondolatlanságnak, paj- kosságnak nevezi, amit pedig észre kellene venni, s szép szóval, okos érvekkel helyes irányba terelni. A kamaszkornak van egy időszaka, mikor a fiatal mindenáron igyekszik észrevétetni magát, érdekesnek, bátornak szeretne látszani. Ilyenkor is a mikrokörnyezetnek kell megtenni a helyes lépéseket, hogy a fiatal ilyen törekvése pozitív, jó dolgokban fejeződjön ki, ne csússzon át társadalomellenes területre. Nem bűnözőkről mondok el három rövid történetet, de olyan eseteket, melyek mégis bűncselekményt valósítanak meg. A történetek között semmi összefüggés nem volt, mégis fokozatnak látszanak. A szomorú apropót az országban a közelmúltban és a napokban is bekövetkezett tragikus esetek adták: iskolai gránátrobbantás, vasúti kocsiban történt vegyszerrobbantás stb. — mind-mind a karpaszos vagánykodás egy-egy iskolapéldája. A véletlen hozta úgy, hogy azonos időben foglalkoztam a három ügygyei, s úgy véltem, már előbb, mások is közbeléphettek volna, kár, hogy az ügyésznek kellett intézkednie. o A városi lakótelepen egészséges sportra, hasznos, jó játékra kevés a lehetőség, a tizenéves fiúk gyakran észnélkül rohangálva ordítozva vezették le fölös energiájukat. Ilyenkor előfordult, hogy kisebb, gyengébb társukat földreteperve, esztelenül csiklandozták, már-már kínozták. Majd „jobb” játékot találtak ki: petárdát készítettek. A szerkezetet a bérházi lakás ajtaja elé rakták, becsengettek, majd elszaladva, rejtekhelyről lesték a hatást. Mikor ajtót nyitott az ott lakó, akkor robbant a petárda. Szerencse, hogy az ajtót nyitó kisgyermek nem hajolt közelebb, vagy a szívbeteg nagymama nem kapott rohamot. o A felnőttkorhoz közeljáró fiatalember falujából a városba jár dolgozni, jó szakmája van, központifűtés- szerelő. Szilveszter előtti napokban munkahelyén két műanyag zsákot töltött meg azzal a gázeleggyel (oxigén és dissougáz keveréke), amellyel munkája során egyébként dolgozik, s ezeket a rendkívül robbanásveszélyes zsákokat barátja személygépkocsijával szállította haza. Otthon még előbb a KISZ-klubba ment, s míg a disco tartott, a klub lomtárába tette a zsákokat, majd éjjel 11 óra körül társai rábeszélésére az utcán egyiket felrobbantotta: égő papírt dobott rá. Mivel szabadban történt a robbanás, csak a szomszédos zöldségbolt 12 ablakát vitte ki a detonáció, de a szakértői vélemény szerint ha a két zsák egy csekély szúrástól vagy egyéb módon az autóban robbant volna fel, azt szétvihette volna. o 1983 novemberében a Duna vízállása alacsony volt, s megyénk egyik Duna-menti községének határában a folyó partján olyan részek is szárazra kerültek, melyeket korábban ellepett a víz. Így a vízparton több — feltehetően a II. világháborúból visszamaradt — robbanószer került szárazra, s így láthatóvá. Egy fiatalember 3 robbanószert talált, melyeket szabályszerűen bejelentett a tanácsnál, de a feltalált további 5 darabot már nem, azokat elrejtette. 0 volt a községi lövészszakkör vezetője, jártasnak érezte magát efféle dolgokban. Később egy repeszgránátot a vízparton tűzbe rakott és felrobbantott, ezt észlelte is egy arra haladó mezőőr. A fiú ebből a robbanásból tudta, hogy a gránátnak kb. 5 percig kell a tűzön melegednie ahhoz, hogy robbanjon. Később aztán egy napon hét barátját is beavatta titkába: megmutatta nekik az elrejtett robbanószereket, s javasolta, hogy egyet próbáljanak ki. A többiek gallyakat gyűjtöttek, lobogó tüzet raktak — a hajóállomástól 150 méterre, vízparton álló uszályoktól 500 méterre olyan helyen, ahol bárki járhat. A fiú és egy társa pedig a tűzhöz vitte a repeszbombát, s óvatosan belerakta, majd valamennyien elfutottak, elrejtőztek egy épület mögött, számolták a perceket a robbanásig. Valamelyikük megemlítette ugyan, hogy két fiú az uszályok körül volt, s szólni kellene nekik, de már egyiküknek sem volt ehhez mersze: könnyelműen bíztak abban, hogy nem jön a közeibe senki. A két fiatalember azonban, akik a környéken tartózkodtak, szokatlannak találták a vízparton a november végi tábortüzet, s odamentek megnézni, éppen mikor robbant a bomba. A közelebb álló fiú a helyszínen meghalt, egy repeszda- rab pont a szívébe hatolt, de testét is számtalan helyen roncsolta szét a bomba. A távolabb álló fiú testi sérüléseit egy hónapig gyógyították, lelki sérülése, ki tudja meddig tart. A nyolc fiatal ellen gondatlanságból elkövetett emberölés vétsége és gondatlanságból elkövetett súlyos testi sértés vétsége a vád, a lelkiismeretükön kívül. Dr. Balassa Mária fiatalkorúak ügyésze Az olvasó hangja Csak együtt, egyforma részvállalással Lapjuk március 30-i számának címoldalán jelent meg „Kit igazol az idő?” címmel egy olyan témával foglalkozó írás, mely igen komoly problémákat villant fel. A cikk írójának véleményével és mondanivalójával egyetértek. Nem is ezzel akarok vitatkozni, hanem az írásban megfogalmazott szemléletbeli tévedések ellen szeretném én is szavamat hallatni. Napjainkban sok nyűge- baja között igen nagy problémát jelent a családok helyzetének változása. A kialakuló családkép és családideál nem az elvárásainknak megfelelő alakulása. A gondokról és teendőkről tanácskozott például 1983 nyarán a 12. tokaji írótábor is. Jelen írásomban csak egyetlen problémával foglalkoznék, azzal a torz szemlélettel, hogy a veszélyeztetett gyerekek számának növekedését csak akkor lehet megállítani, ha az anyákat visz- szaadjuk a családnak. Erre én azt mondom, hogy az apákat is vissza kellene adni, mert azok is eltávolodtak a családtól. Gondoljanak csak arra, hogy reggel hány órakor mennek el a munkahelyre, mikor jönnek haza és utána meddig foglalkoznak még a családtól elszakadva, kereső, vagy hobbitevékenységgel. Az a véleményem, hogy kimondva vagy kimondatlanul, de az emberek igen nagy százaléka úgy vélekedik még ma is, hogy „a férj keresse a pénzt, a nő pedig nevelje a gyerekeket”. Van egy olyan érzésem, hogy ebből fakadóan a férfiak egy része inkább a könnyebbik oldalát választja a munkamegosztásnak, az otthoni gondokat pedig viseli az asszony. Számos olyan riportból és felmérésből kitűnik ez a szemlélet, mely felmérést a GYES-en levő asszonyok között végeztek. A férj hazajön este és elvárja, hogy felesége frissen és vidáman fogadja, hiszen ő „csak” itthon volt, nem lehet fáradt, erre csak a férjnek van joga és oka. Bár az igaz, hogy a fiatal házasok között egyre több az olyan férj, aki közös feladatnak tekinti a gyerek nevelését és a házimunkát is. Felrójuk ugye a nőknek azt, hogy a pedagógusok túlnyomó többsége közülük kerül ki és nem tudnak fegyelmet tartani. Nekem az a véleményem, hogy egy, a családban jól nevelt gyerekkel igen kevés a gond az iskolában. (Az most más kérdés, hogy a tanári pálya elnőiesedésének anyagi okai is vannak.) Az eddig elmondottakból én három következtetést vonok le. Elsőként azt, hogy a nevelést nem az iskolában kell elkezdeni, másodszor pedig arra az ellentmondásra hívnám fel a figyelmet, hogy amennyiben a női nem kevésbé tud fegyelmet tartani az iskolában, annál nagyobb részt kell, hogy vállaljon az apa a családi nevelésben. Harmadszor pedig egy visszatérő ellentmondásra figyelmeztetnék, arra nevezetesen, hogy ha a nő gyenge az iskolai nevelésre, akkor miért más a megítélés a családi környezetben ?! ? A nő véleményem szerint csak akkor gyenge, ha magára hagyjuk, hogy a gyermeknevelést csinálja, ahogyan bírja és tudja. A másik oldalon viszont: szüljön- neveljen-dolgozzon és mellesleg vezesse a háztartást. Ez azt hiszem egy férfinak is sok lenne. A szemlélettel van tehát a baj, hiszen némely vonatkozásban maga a társadalom sem tisztázta, hogy mit vár a nőtől és cserébe mit ad. Példát mondok. A munkahelyen egy kétgyermekes családanyától ugyanannyit várnak el, mint egy haja- dontól, ha történetesen hasonló a beosztásuk. Az asz- szony még családi pótlékot sem kap, hiszen azt a férje kapja. De miért a férje!? Ez meg a férjnek okozhat kellemetlenséget. Így jártam én is, mikor a fizetésemért együtt mentem a főnökömmel, aki megjegyezte, hogy ő csak kétezerrel kap többet, mint én. Szemlesütve magyarázkodtam, hogy a fizetésemből kétezer forintot nem én kapok, hanem a gyerekek, tehát ő négyezerrel kap többet, mint én. Átmeneti korszakunk egyik nagy gondját ne próbáljuk a nőkkel kapcsolatos intézkedéseink és elvárásaink hiányosságaival magyarázni, mert tévútra vezet. A gondokat csak együtt és azonos részt vállalva lehet megoldani! BEREGNYEI MIKLÓS Paks /
