Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-03 / 53. szám

1984. március 3. IO NÉPÚJSÁG IRODALOM Pehelypaplanos álmok — A paplan miatt jöt­tem. A fiatalasszony hátrább lép, egy mozdulattal betes­sékel, és már nyitja is az előszobaszekrény ajtaját. Ég az arcom. Most magya­rázkodnom kell. Nem aka­rom megvenni, dehogyis. Csak kíváncsi vagyok. Ol­vastam az újságban, hogy „vadonatúj kétszemélyes pehelypaplan eladó". Érde­kel, miért. Az ember elad­ja bútorát, kocsiját, laká­sát, telkét, de a jegygyűrűjét és a pehelypaplanét nem. Válnak talán? — Nem, nem válunk. De nem kell ez a paplan. Ilona azt mondja, nem érdekes az egész, nincs benne semmi sztori. Aztán már a tea és a fokhagymás pirítás mellett mesélni kezd. — Anyu tudta. Az első percben megmondta... Hogy az elején kezdjem, két és fél éve házasodtunk össze. Kecskeméten ismertük meg egymást, ugyanarra a főis­kolára jártunk. Egyébként én debreceni vagyok, a Pi­tyu-meg Apátszállásra va­ló. Az esküvőnkkor kap­tuk nászajándékba a ke­resztanyámtól. Tyű, na­gyon örültünk, eltalálta a vágyunkat. Kétezer forint­nál is többe került, ráadá­sul ennek dupla huzata van, ma már nem is lehet kapni. Anyu, egyedül anyu volt, aki csak vonogatta a vállát. Aztán meg is mond­ta, hogy szerinte hülyeség volt megvenni. A fiatalok kezdetben pe­helypaplanos álmokat szőt­tek: lesz majd egy nagy- nagy lakásuk, lesz benne egy franciaágy, kétszemé­lyes pehelypaplannal. Nem egészen így történt. Eleinte a fiú szüleinél laktak, pi­ci az ágy, el sem fért’vol­na ott az a nagy jószág. Amikor megkapták a la­kást a vasműtől, megint te­rítékre került a paplan. Csakhogy másként, mint mézesheteikben tervezték. Nem volt ágyuk, leterítet­ték hát a földre, s néhány napig azon aludtak. Fran­ciaágyat azóta sem kaptak. Az OTP-hiteltől viszont el­estek volna, hát megalkud­tak a sorssal, vettek két Pillangó heverőt és össze­tolták őket. Ezen is lehet közös takarójuk, gondol­ták, de nem volt rá huzat. Hetekig járták az üzleteket, de nem lehetett kapni. A fiatalasszony 1982. január 14-én bement a maradék­boltba, és vett nyolcméter damasztot. Hazavitte, Pi­tyuval széttolták a bútoro­kat, leterítették az anya­got, rá a paplant, és a férj szabni kezdett. Végül ő varrta meg a huzatot. Mi­re végzett vele. behívták katonának. Amikor tizen­nyolc hónap múlva lesze­relt. elővették a pehelypap­lant, azzal takaróztak. Az­tán lerúgták magukról. Meleg volt. Különben is megszokták már, hogy kü­lön takarózzanak. Hát, így foszlottak szét szép lassan a fiatal pár ál­mai. A paplan azóta is meg­van. Pehelypaplanra, egy­kor szőtt álmokra ma nem igen akad vevő. JAKAB KLARA Béres Attila: Albérlők és felbérlők* — ivák Olga Beszkárt S egyenruhában járt, nem tartott albérlőt,-----és akkora bakancsa v olt, hogy apám, mindig fel­sóhajtott, amikor meglátta: „Ha én ezt egyszer megtal­palhatnám...” De Sivák Olga maga javította cipőit. Bitter néni, a falszomszédja kari­kás szemmel panaszkodott reggelente: — Egész éjjel, Béres úr, egész éjjel! Hogy lehet ezt bírni férfi nélkül? Sivák Olgának se volt fér­fi, meg Bitter néninek se. El. határoztam, ha nagy leszek, férfi leszek nekik. Meg is mondtam mindenkinek, aki kérdezte. Milyen élelmes — mondták erre. Kivéve a hit­tantanárt, aki pap volt. ö azt mondta, hogy magasabb cél kell, hogy vezessen életünk útján, jót kell cselekednünk, és a szenvedés töviskoszorú­ját viselni. — Hát neked nincs példa­képed ? Példakép, jócselekedet, szenvedés. Apám valóságos példakép volt. A szüleimmel hetente kétszer elmentem a Tanács körútra az Elek doktorhoz, aki villannyal kezelte őket ideg meg ízület ellen. Hogy ne unatkozzak a váróban, Elek néni mindig adott egy hatal­mas karéj házikenyeret, vas­tagon megkenve libazsírral. Én a fehér bolti zsírt szeret­tem, rendes bolti kenyérrel, kristálycukorral megszórva. Undorodtam ettől a sárga, ikrás masszától. Minden fa­latot hosszan forgattam a számban, és lestem a kezelő ajtaját. A kuncsaftok járkál, tak, és valahányszor nyílt az ajtó, láttam apámat. Alsó­nadrágban, kitárt karral ser- cegett, mint Jézus Krisztus, és Elek doktor az elektromos szenvedés szikrázó tövisko­szorúját fonta köré, alkal­manként negyven forintért. Anyám ezalatt egy üvegböl- csőben kéken viliódzott. A kenyér felénél helyet cserél­tek. Nem tudtam olyan las­san enni, hogy a végére ne fogyjon el. Figyeltem a többi példáké, pem. A Török néni költő al­bérlője apróra összehajtoga­tott papírokat dugdosott Si­vák Olga kulcslyukába, a költeményektől eldugult a lyuk, és Sivák Olga nem tu­dott bemenni a lakásába A költő a függöny mögül nézte a zár előtt hajlongó, posztó- nadrágos nőt, a vers darab­jait pedig én szedegettem össze másnap. • Béres Attila friss a Közpon­ti Sajtószolgálat 1S83. évi novel­la- és tárcapályázatán II. dijat nyert novella kategóriában. Donpedró a Gólya vendég­lőben két kézzel szétdúlta brillantinos haját, és azt hú- zatta: Volga, Volga te szép és csodás! Mindenki megér­tette. Ezután a Gólya csapos­nője gyufát ivott. Azt mond­ták, hiánya volt. A Bitter néninek sem volt albérlője, pedig operába járt, és logarléccel is tudott szá­molni. Délután nekiültem a számtanpéldának: húsz mé­ter hosszú, tíz méter széles medencébe egy harminc cen­ti átmérőjű csövön két óra hosszat folyatom a meleg vi­zet, egy negyven centiméte­res csövön hat óra hosszat pedig a hideget. Ezzel estig csöndben voltam. Este ki­lenckor anyámmal bekopog­tunk a Bitter nénihez. Pon­gyolában fogadott minket, elő volt készítve a logarléce. Tizenegyre végeztünk. „Hát hallják?” — kérdezte fárad­tan. Én hálából hallottam, hogy Sivák Olga kalapálja a cipőt, vizet zubogtat, és a rádiót kapcsolgatja, vidám albérlőkkel táncol, dübörög és a kéményt kotorja. De anyám csak hümmögött, és terelgetett hazafelé, pedig még maradtam volna.------ pám haragudott ezek­A r e a számtanpéldákra. Csinálhatok neki me­gint egy ingyen sar- kalást, dohogott. Pedig nem lopom én az anyagot. Amit megkeresek, elhordom az Elekhez. Havi nyalcszáz az nem két fillér, plusz az WVen sarkalások grátisz. A víz- medencés meg a ha két vo­nat elindul példákat nem tudta, de az ilyen sarkalá- sokban nagyon otthon volt. Éreztem, nem ő az igazi pél­dakép. Azt tudtam, hogy az igazi férfinek szenvednie kell. de az élet nem nyújtott számom­ra szenvedést. Irigykedve néztem a jegest. „Hideg?” — kérdeztem. Szó nélkül elment mellettem. Visszafelé azt mondta: nyisd ki a szád. A foeaim közé nyomott egy éles jégdarabot. Ezt még a hitta- nos pap is kevesellné. In­kább jót kell cselekednem. Holló néni azt mondta, csináljunk lakógyűlést de a Takács úr nélkül. Elnök nél­kül nem lehet, mondta Rózsi néni, de lehurrogták. Amikor már a fél ház ott szorongott Holló néni szobájában. Ta­kács úr is bekukkantott. — Mi ez, lakógyűlés? — kérdezte tréfásan. A. csak beszélgetünk, nevetgéltek az asszonyok. — A Takács úr csak menjen nyugodtan a Ke­rületbe. — Szót kérek! Megnyitom! Tisztelettel nézték Holló nénit. — Sivák Olgának palija van! — jelentette be drámai hangon. — Amiért magának nincs, másnak se legyen? — kér­dezte a macskás Ilus. Holló néni kilökdöste az ajtón. — Menjen haza! Én nem vagyok köteles a lakásom­ban! Amit maga a macskái­val csinál... — Mért fontos ez? — kér­dezte diplomatikusan Rózsi néni. Csendben hallgatóz­tam. Beengedtek, mert en­gem még nem vettek férfi­számba. Holló néni lihegve leült. — A lakás — mondta. Hallgattak egy darabig. — Mi van a lakással? — kérdezte Zsiga néni hivatalo­san, mint házmester. — Ha erkölcstelen élet­módot folytat, kiteszik a la­kásból — mondta Holló né­ni. — És akkor idejöhetnek az unokaöcsémék. — Nem is tudtuk, hogy magának van — mondta Ma­riska, és Zsófikéra nézett, együtt szoktak bólogatni. — És mért pont a maga unokaöccse? — kérdezte Ró­zsi néni. — Az én húgom se lakik már két éve. — Ügy lesz! Az én laká­somba jön az unokaöcsém, én átmegyek a Sivák Olgáéba, és felveszek két albérlőt! — diadalmasan körülnézett. Nem mertek ellenkezni vele. Pedig arra gondoltak, hogy kicsi ez a ház, a Holló néni­ből elég ide ő maga, rokon­ság nélkül. És meddig bírná az albérlő? — Szavazzunk — nézett szét. Csend volt. — Meglessük — közölte az eredményt. — Énnekem mennem kell, vár az uram — mondta anyám, és halkan kiment. — Nem baj — mondta Holló néni —, vagyunk ele­gen. Ebből a házból nem lesz kupleráj! gy ült ott, mint Kos­suth Lajos, amikor még csak bajusza volt. Én a szőnyeg mintáit követve vonatoztam egy üres karilos dobozzal, de az összes sín a Holló néni széke alá futott be. Meghallottuk az idegen lépteket a keramitos kapu alatt. — Gyere — nézett rám Holló néni. Sivák Olga ablaka az ut­cára nyílt. Holló néni a hátá­ra vett, de nem láttam be. Hat asszony gyöngéd keze emelt magasra és még ma­gasabbra. Bitter néni mond­ta halkan: — Talán mégsem kellene ezt tenni vele. — Nem fáj — szóltam le. — Hát nem magának ko- pácsol egész éjjel? — suttog­ta Zsiga néni. — Én a maga helyében rég följelentettem volna. Fölértem már az ablakot, de azt mondtam, magasabbra, és ők emeltek. Ilyen lehetett amikor Blaha Lujza, a nem­zet csalogánya kocsijából ki­fogták a lovakat. Az életben egyszer. — Felbérelni ezt a kis gye­reket — mondta Bitter néni —, mi lesz, ha azok, ott bent tényleg... — Olga néni ül az ágyon, meg három albérlő. — Micsoda? — Az egyik bácsi kezet csó­kolt neki. — És? — A másikak is. Felálltak és táncolnak! Az erős női kezek megre­megtek. — Mond már, ne kelljen minden szót kihúzni belőled! — Ez a Holló néni volt. Donpedró, az albérlő meg Horváth úr biciklikölcsönző már ott álltak mögöttünk. — Pezsgővel koccinta­nak. — Züllenek, míg más dol­gozik — mondta Rózsi néni. Nem kérdezték, honnan tu­dom, hogy pezsgő. Tekerget­tem a fejem, újabb albérlők álltak körénk. — Olga néni levette a kar­digánját. Hatvan női köröm mart a lábamba. — Villanyozzák, és a hajá­ból csillagok szállnak! Hirtelen engedtek el, nem tudtam megkapaszkodni a párkányban. Lejött a bőr a térdemről. Fájt, de büszke voltam magamra. A Török néni költő albérlője segített fel. — Hozom a sperhaknit! — hallottam a Zsiga néni hang­ját. Mire mi férfiak beértünk már kötőtűvel kipiszkálták a Verset a kulcslyukból. A zár nem akart kinyílni, térdepel­ve gömyedeztek előtte, mint a templomban. — Maguk mit akarnak itt? Sivák Olga állt mögöttünk, Beszkárt ruhában, bakancs­ban, kezében cekker, lakás­kulcs. — Mit akarnak? — nézte a lélegző tömeget, engem per­sze észre sem vett. Holló néni magához tért: — Vegye tudomásul! Eb­ben a házban nem tűrjük! Villanyozás! Életmódot foly­tatni ! zavait csend követte. Mindenki Sivák Olgát nézte, aztán engem. Engem nézett ő is. Muszáj volt mindannyiuk szemébe néznem, és megtud­tam, mi az áz emberi szenve­dés. Vlagyimir Albinyin: Egy fogalmazás története Szergej Csernov 6. b-s ta­nuló kinyitotta új, még tisz­ta dolgozatfüzetét, s napbar­nította kezével szépen for­málta a betűket: Fogalma­zás. Aztán lemásolta a táb­láról a témát: „Hogy telt a nyaram?” Lendületesen belevágott: „A nyaram jól telt.” Itt megállt, s hosszasan elgondolkodott. Az egész nyarat úttörőtá­borban töltötte, s ez nem volt különösen jó. A korai kelések, sorakozók, a szülők látogatására való, végnélkü­linek tűnő várakozások, a szúnyogok — Szergej mind­erre tökéletesen emlékezett. Fogta a tollat, határozott mozdulattal áthúzta az első mondatot, s helyette ezt ír­ta: „Rosszul telt a nyaram.” Ekkor fölbukkantak em­lékezetéből a végigküzdött focimeccsek, az izgalmas, ti­tokzatos játékok, az uszodai fürdés, az erdei kirándulások, az Ügyes kezek szakkör, a mozielőadás, a szülők aján­dékai... Mindezt rossznak nevezni becstelenség lett volna. Át kellett hát húzni a má­sodik mondatot is. Szergej mélyet sóhajtott, majd leírta: „A nyarat úttörőtáborban töltöttem.” Több írnivalója nem volt. Miközben beadta az egy­mondatos fogalmazást, gratu­lált magának idei első egye­séhez. A tanárnő, Larissza Va- sziljevna este a dolgozatokat javítva elakadt Szergej fo­galmazásánál. — Hát ez meg micsoda do­log?! — háborgott. — Egy ek­kora gyerek, aki egész nyá­ron táborban volt, nem tud mit írni? Egyszerűen nem hi­szem el! De ekkor eszébe jutott a sa­ját nyara: szintén táborban, raj vezetőként. Hangulata et­től végképp elromlott. És már-már bevéste Szergejnek az elégtelent. Ám ekkor szemei előtt megjelent a derűs harmóni- kás, Oleg Petrovics képe; visszagondolt a gyönyörű tú­rákra, mikor éjszakára sem tértek vissza a táborba; a mulatságos káposztahernyók­ra; a tűleveltől illatos leve­gőre; barátnőit elbűvölő bronzszínére... Larissza Vasziljevna elmo­solyodott, és Szerjózsa mon­data alá, hogy: „A nyarat úttörőtáborban töltöttem” nem osztályzatot írt, hanem rövid választ: „Én is!...” (Fordította: Grabócz Gábor) Vladimir Kubelka : Fő a gyakorlat! — Egészen meghibbantál! — rivalltam rá a fiamra. Alig tudtam türtőztetni a ha­ragomat. A kedves fiam, az én vérem — képzeljé­tek — a fejébe vette, hogy színművész lesz. Az osztály legjobb tanulója létére se szó, se beszéd, a színművészeti főiskolára kérte a felvételét. Csak akkor esett meg rajta a szívem, amikor a feleségem könyörgő pil­lantást vetett rám. — Rendben van, hívjuk meg Olda bácsit! Olda, a feleségem fivére volt az egyet­len ember a családunkban, akinek valami fogalma volt a művészetről — ugyanis vil­lanyszerelő volt az egyik színházban. Ami­kor megmagyaráztuk, miről van szó, így oktatta Tamásunkat: — Készülj fel a próbajátékra, kölyök! A gyakorlat a legfontosabb a vizsgán. Remé­lem, van némi fantáziád, öcsém? Tomas helyeslőén bólintott a bozontos fejével — haja olyan volt, akár a széna­boglya —, és a nagybácsi folytatta intelme­it: — Akkor most képzeld el, hogy tévétu­dósító vagy, a nagymama pedig megnyer­te a Decini Horgony énekfesztivált, és ne­ked interjút keli készítened vele. Tomas kiment a szobából, és öt perc múl­va egy merőkanállal tért vissza, amely alatt egy darab spárga fityegett. Ezzel a rögtön­zött mikrofonnal rendkívül élethűen alakí­totta a tévériportert. De a nagymama is el­ismerést érdemel: kitűnően megbirkózott a szerepével, remekül játszotta a rockegyüt­tes kacér csillagát. Valamennyien — Olda — bácsival együtt — szinte dőltünk a ne­vetéstől. — Remek volt, fiú! Ügy látszik, van te­hetséged, egészen a bácsidra ütsz. De mi volna, ha most pantomim-eszközökkel áb­rázolnál egy ....nos, mondjuk ....bankrablót? Amikor Tomas ezzel a feladattal is meg­birkózott, családunk általános megelégedé­sére én is beadtam a derekamat, és kije­lentettem : — Ám legyen, kedves fiam. Nem állok a szerencséd útjába, ha valóban művészi te­hetséged van... Egy hónap múlva Tomas elment az első felvételi vizsgára. Mi pedig egész nap tű­kön ültünk. — Nos, mi újság? — kérdeztem türel­metlenül, amikor fiam este beállított. — Semmi jó — felelte az, alig hallhatóan. Egy percre nyomasztó csend támadt. — De hát min hasaltál el? — tudakol­tam. — A próbajátékon. Borbélyt kellett ját­szanom munka közben — én pedig már el is felejtettem, hogy néz ki, és tulajdonkép­pen mit csinál! (Fordította: Gellért György) KÉPES GÉZA: • • Önéletrajz Tűzzé csiholtak, lánggal lobogok, utamban én mindent felégetek, nemcsak odakinn: lombot, szemetet, de azt is, mit a sors belémdobott. I Szelíd szépség és vad gondolat: ég! s új borzongások gyökere, a bűn. Hát akkor mi marad meg, ami még érdemes, hogy túl bánaton, derűn rá felfigyelj ? Marad a láng maga. Körül égés és pusztulás szaga, de nem csihad le, égig csap a vágy. A láng, a láng! ha nem táplálja semmi s ideje már hideg hamuvá lenni: lobog — táplálja még saját magát. PÁKOLITZ ISTVÁN: Várakozás Háta megett kicsit megmosolyogják a köpcös ópapa-jelöltet, ki a várakozás rügyező hónapjaiban minden érzékszervét mozgósítja: virágbaborult almafákat nézdegél, zsonduló méhek muzsikájára fülel, emberszabásúbb holnapot szimatol, elbóbiskálva rózsatestű kisdedet simogat, leány- és fiúneveket ízlelget------­r ejtezkedő hatodik érzékével napra-nap módosítja a dátumokat, jósolgatva a várva várt Érkező eljövetelét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents