Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-31 / 77. szám

1984. március 31.

lO^ÉPÜJSÁG

Zám Tibor:

Homokverés

IRODALOM

öncsög, Isten ments mög”, mondja a nép rímcsináló keservében, mert a bőrén érzi mindazon rosszakat, amiket a „kietlen” szó inkább csak szépít, mint jellemez. A természet itt mutatja be szélsőségeit. A tavasz vagy későn jön vagy korán, s csak néha időben. Nyarunkban szeszélyesen váltakozik az aszály az özönvízzel. Egyszer karácsonyig nyájaskodik az ősz, máskor meg már szeptemberben téllé szigorodik. A tél hol langyos s latyakos, hol meg havas és csikorgó. A kései fagy, a jég- és homokverés, a hófúvás itt gyakoribb, mint bárhol. Kútjaink, ha nem áradnak ki, akkor zavarossá apad bennük a nitrátos víz, amitől csak a minden búhoz, bajhoz szokott köncsögiek nem kapnak kólikát.

A korán érkezett tavasz most éppen homokveréssel mutatkozik be: a szél két napja lankadatlanul kergeti maga előtt a „fosó” homokot; piszkos sárga függönnyel vonja be az eget, takarja el a napot, járhatatlanná teszi a dülőutakat, az ajtók, ablakok résein befurakszik a házokba, s majd hullámosán elsimul a szövetkezet rozstábláján. Homokverés — istenverés. A homokverés elleni biztosítás hiányzik az Állami Biztosító kínálatából. Erre az a rigmus, hogy „Kié a homok, kié a 'kór? Miénk a homok, miénk a kár!”

A két kutya egyszerre vakkant, majd pitvarajtó nyikor- dul. Kíváncsian nézek fel: nagy bajiban lehet, aki ilyen gyalázatos időiben (kimozdul. Tukacs Sándarné az. Leveszi arcáról a kendőt, s köszönésül azt mondja: „Meghalt.” „Mikor?” „Mostan.” „Intézkedünk, Juliska néném”. „Akkor én megyek. Megmosdatom, felöltöztetem.” Visz- szatekerte arcára a fekete kedőt, s a homokon járó emZám Tibor Írása a Központi Sajtószolgálat 1983. évi novella- és tárcapályázatán II. díjat nyert tárca kategóriában.

berek módján, kissé meggörnyedve elindult hazafelé. Mezítlábasán.

Köncsögön Abai Ádám a Hazafias Népfront elnöke. Nem fiatal már, de erős, munkabíró ember, aki jól forgatja magát: teheneket, hirgéket, anyakocákat tart, disznót hizlal, s szőlőt is művel. Amíg be nem költözik a faluban épült új házába, addig ő magyarázza el Köncsög népének a kül- és belpolitikai helyzetet, meg azt, hogy ki a Hazafias Népfront jelöltje az országgyűlésben, akire szavaznunk kell. Akkor kidugjuk a padláslyukon a nemzeti zászlót, ünneplőbe öltözünk, voksolunk. Miikorra mindenki eleget tett hazafias kötelességének, addigra megfő a birkapörkölt. Megesszük, s bort iszunk rá. Mi- nálunk szavazáskor sincs szesztilalom.

Abai Ádám éppen delelt. Az álmot dörzsöli szeméből, amikor rányitok. „Mi a baj?” — kérdezi. Mondom aztán. Bólint, s bekiáltja az asz- szonynak, hogy bemegyünk intézkedni a faluba, mert meghalt Tukacs Sándor. „Isten nyugosztalja.” „Segíts Juliska nénémnek”, mondja, és körbe csavarja a fejét egy kifakult vászondarabbal.

Tukacs Sándor körül öregasszonyok pityeregnek. Azon buzgólkodnak, hogy imára kulcsolják a halott kezét, de a kimeredt karok visszaha- nyaWanak, nem engedelmeskednek. Az öreget ketten visszük át a tiszta szobába, fehér lepedőre, bár egyikünk is elbírná, mert ami ebből az emberből maradt, aligha lehet negyven kiló. Én azt mondom, hogy a betegség aszalta össze, a vánasszo- nyok szerint azért olyan könnyű, mert a lélek szállott el belőle.

Három óráig tart, míg végigbukdácsol iu'k a hét kilométeres utat. A faluban langymeleg: mintha egy más kontinensen volnánk. Levesszük az álarcot, gyűjtjük a nyálunkat, köpdössük a homokat. Az utolját, hogy ne recsegjen már a fogunk közt, sörrel öblítjük le a Négycsö- csű söntésében.

A téeszelnök a belső teremből jön kifelé, és igyekszik nem észrevenni bennünket, de Abai eléje áll. Amikor az elnök megtudja, hogy homokverés van, de se út nincs, se rozsvetés, s ráadásul Tukacs Sándor is meghalt, csak hümget kelletlenül; mert ki tudja, jó-e a lánctalpas, hol kallódik a hómaró, amivel kiszabadíthatna bennünket a homok fogságából, hogy behozhassuk halottunkat a temetőbe .. . Azt is gondolja az elnök, hogy mi vagyunk a gond, a baj, a nyűg megtestesítői: Köncsög púp a szövetkezet hátán... De azt el- felej ti az elnök, hogy nem mi könyörögtük be magunkat, hanem ők agitáltak be minkét. Meg ők segítettek a természetnek elvadítani a tájat azzal, hogy nyakra-főre irtották az elárvult tanyák körüli folt-erdőket, az útmenti akác- és jegenyesorokat, cserjéket, bokrokat, a természetes hó- és homokfogókat, amikkel földjeinket védtü-k.

„Küldöttség Köncsögről! Mi újság a sivatagban?” Az orvos ebben a napszakban még nem volt annyira részeg hogy mindent aláírjon, de amint közölték vele a homokverést, meg azt, hogy halottszemlét fáradságos volna most megejteni, kitöltötte a nyomtatványt. „Milyen betegsége volt?”, kérdeztük óvatosan. „Rák.” „Mi úgy tudjuk, gyomorfekéllyel műtötték.” „Nem műtötték. Csak felnyitották, belenéztek és vissza varrták. Rákja volt.” Nagyon bamba képet vághattunk, mert az orvos, miközben végigsimította tarkójáig érő homlokát, azt mondta, „bölcs rendelése az Úrnak Vagy a természetnek, hogy egyőnk sem tudja, mikor és miben hal meg.”

A zűrök a tanácsházán kéz. dődtek. Az n elnök tömte a majmot: pofazacsikója dudo- rodott a kenyér-szailonna- hagyma őrleménytől. Személyes sértésnek vette a zavarást. Nagy sokára nyelt, szeme kiguvadt, aztán közölte, hogy ez a haláleset mostan komplikált ügy, dé azért menjünk át a szemközti szobába, és konzultáljunk a tit kárnővel. „Régen ki kellett volna már selejtezni ezt a zabaeépet”. füstölgőt! Abai Ádám, s legyintett is, mert tudta, hogy nem mirajtunk múlik.

A kese hajú, vénlánnyá és bürokratává fonnyadt titkárnő úgy akart félretolni bennünket. m'ínt egy aktát. Jöi- jünk hétfőn, mert Ildikó addig szabadságon van. ..Nekünk nem Ildikó kell. hanem halotti anyakönyvi kivonat.” „Az anyakönyvezés Ildikónak a reszortja.” Tudtam, nagy bai lesz ha a Hazafias Népfront köncsögi elnöke még egyet szól, ezért gyorsan akcióba léptem: „Maga is beláthatja, kedves elvtársnő, hogy ebben a nagy melegben a temetéssel nem várhatunk hétfőig. De az okmány felmutatása nélkül a pap nem végezheti el a ceremóniát. Vagy igen? ...” Válasz helyett a titkárnő a pénzügyi előadóra nézett, az egy másikra, a másik a harmadikra és így tovább. Végül is a körmeit ráspolyozó gópírómő kel- letlenkedett elvégezni a kétperces munkát.

A temetkezési vállalat helyi kirendeltségének vezetője Sáfrány Terus. Előbb vagy harminc évig ő volt a község nem hivatalos főhivatásúja, akire a fél falu rájárt. Abai és én a falu másik feléhez tartoztunk, ezért aztán hiába kezdett el dicsérni Terka egy tízezer forintos koporsót, mi udvariatlanul othagytuk, és meg sem álltunk a sor végéig. Abai Ádám tüzetesen megvizsgálta az utolsó előtti fekete ládát: három és fél ezerbe került volna. Az utolsó küllemre ugyanolyan volt. de két és félért. „Ennek farostlemez az alja!”, háborodtam fel. „Nem mindegy az a maguk halottjának?” „Idefigyeljen, maga ...” „Mindegy!”, vágott közbe a társam, nehogy becsületsértő kijelentéssel illessem ezt a közjó szolgálatában megöregedett nőszemélyt. Odakint egyetértettünk abban, hogy az összegányolt koporsó nem ér pénzt. Marsa Károly bátyánk, az ezermesterünk különbet csinál. És akad még Köncsögön egy koporsóhoz kellő félcolos deszka.

Azután ott tanácstalankod tunk a két parókia között, mert a Tukacs Sándor személyi igazolványát a tanácsnál elvették, halotti levelébe azonban nem tüntették fel a vallását. Már-már úgy volt, hogy visszamegyünk, de előbb átnéztük a saját könyvecskéinket: hiába. Nem tudtuk meg magunkról sem. mi. lyen vallásúak vagyunk ... Csodálkoztunk egy sort az igazolvány szerkesztőinek fe- ledékenységén, de bíztunk abban, hogy valamelyik egyházi mabriikulában megtaláljuk, amit keresünk.

Szemközt, a Kurjongatóból Szőrös Elemér, a községi sírásó imbolygott felénk. Erről a vénlegényről azt tartotta a fáma, hogy kőbölcsőben ringatták. Tény, hogy az

iskolában nem sokra vitte: az első osztályból maradt ki, tizenötéves korában. Később aztán kiderült, hogy van magához való esze: mint tanácsi alkalmazott fizetést húz az államtól, szaporítja nyugdíjévéit, de a katolikus meg a református isten szolgálatában a gyászoló családtól is lehúzza a sápot: a szimpla gödörért háromszázat kér, a padmalyosért ötöt. Sírgondozást vállal, a kimustrált koszorúk drótvázait jó pénzért eladja. Mire rájöttek, hogy nem is olyan lüké, mint amilyennek látszik, tető alá húzott egy takaros házat, és vásárolt egy vadonatúj autót, feleséget azonban így sem kapott. Ügy segített magán, hogy Bokszos Bertához, a Sáfrány Terus örökébe lépett nem hivatalos főhivatásúhoz szegődött kerítőnek, udvarosnak, mindenesnek. Szolgálataiért természetben kapta a fizetséget.

„Megfelel a szimpla?” „Padmalyos kellene.” „Melyik temetőben?” „Az még nincs tisztázva.” „Tisztázzátok.” „Szombat délutánra kellene.” „Az nem mén, mer’ szabad szombatja van a dó- gozónak!” „Nagy a meleg, komám. Legyél belátással!” „Mondtam, hogy nem mén! Megígértem Bertuskának, hogy...” Abai Ádám hirtelen bepöccent, teleüvöltötte az utcát: moslékos dézsának, htvány hézagpótlónak nevezte a sírásót. Fülig rántotta a kalapját, megfordította, farba rúgta, utána köpött, kifújta dühét, azután elindultunk a katolikus papiak felé.

A tisztelendő atya olyan volt, mint régi szentképeken a jóisten. Kalapunkat forgatva zavartan topogtunk előtte, mígnem kinyilatkozta, hogy a jó pásztor nemcsak az összetartó, hanem az elbitangolt és megtért bárányokat is számon tartja, de akinek az ügyében mi jöttünk, az sohasem tartozott az ő nyájába... „Értem, atyám”, hátrált kifelé gyorsan Abai, mert elbitangolt bárány volt ő is: esküvőiékor lépte át utoljára a templom küszöbét.

A református lelkésznél — mint hitbeli — én puhatolóztam. A fiatal lelkész leültetett bennünket. Aranykeretes szemüvegét csillogóra törölte. Felütötte az anyakönyvet, de minél tovább lapozott benne, annál jobban hümmögött. Nagy sokára azt mondta, hogy a megboldogultat nem keresztelték református hitre, vagy ha igen, akkor más egyház- községben tartották keresztvíz alá. „Itt született, itt élt, itt halt meg, Köncsögön. Itt kellett, hogy megkereszteljék.” „Kellett volna!”, villant a lelkész szemüvege, „ötven-hatvan éve nem ment ritkaságszámba, hogy az alsóbb néposztálybeli szülők elmulasztották az anyaszent- egyház és leszármazottaik iránti kötelességüket.” „Elhisszük tiszteletes úr, de hát porból lettünk, porrá leszünk. Az anyaföld nem kérdezi, milyen valásúak voltunk.” „Csakhogy az egyház intézmény!” És neki, az intézmény emberének minden kétes esetben hozzáájrulást kell kérnie és kapnia a főhatóságtól, hogy a szertartást elvégezhesse, ö, a maga részéről nagyon sajnálja, de... „Egyszer se tessék sajnálni” — mondta ravaszul Abai Ádám — 'bizonyára katolikus hitre keresztelték a megboldogultat.” „Valószínű, nagyon valószínű”, kapott a szón a lelkész, és megkönnyebbülten kezet nyújtott.

*

a világi hatóság vonna felelősségre ben- I

______ nünket, amiért a saj

át kertjében temettük el Tukacs Sándor köncsögi földmívest, szégyellnénk azt mondani, hogy péntek délután, amikor végre kirimán- kodhattunk vagy követelhettünk volna halottunknak egy parcellát valamelyik temetőben, már szétszéledtek a tanács dolgozói, másnap meg szabad szombatjuk volt. Azt mondanánk, hogy mint elhagyatottságunkban gyakorta, most is a szükség törvénye szerint cselekedtünk: abban a homokverés utáni vakmelegben nem tartóztathattuk sokáig az élők közt a holtat.

Ha az egyházak valamelyike rosszallaná a pap nélküli temetést, szégyellnénk azt mondani, hogy mi eljártunk, tehát forma szerint van mentségünk. Azt mondanánk, hogy semmilyen felekezet pásztora nem kötelezhető arra, hogy istene kegyébe ajánlja egy vallástalan sezgény ember lelkét.

Ügy gondoljuk, helyesen cselekedtünk, de mégis szorongunk, mert mi itt. a civilizált világ határán kívül petróleum lápával világítunk, hébe-hóba olvasunk újságot, és csak a rádióból tudjuk, hogy már a színes televíziót is feltalálták.

...Ha azonban megfoganna Tukacs Sándor fejénél az a zsenge nyárfácska, az megnyugtató volna számunkra: jel, amiből tudnánk, hogy a pogányok istenének kedvére tettünk.

André Kertész kiállítása a Pesti Vigadóban

André Kertész 1894-ben született Budapesten. 1912 óta fényképész. Az Érdekes Űjság 1917. március 25-i számában jelentek meg először fotói, melyeket az I. világháborúban, katonaként készített. 1925-ben Párizsba utazott, fotóriportokat készített több újság (pl. Frankfurter Illustrierte, Uhu, Berliner Illustrierte, Times stb.) számára. Első nagy sikerű egyéni kiállítása 1927-ben nyílt a Sacre de Printemps Galériában. 1928-ban vásárolta első Leica kameráját. 1936-ig (New Yorkba távozásáig) három könyve jelent meg (Enfants, 1933 Paris Vu Par André Kertész 1934., Nos Amis Les Bétes 1936) Amerikában először a Keystone képügynökséggel került kapcsolatba, majd különböző lapoknak dolgozott ! Hapers’ Bazaar, Vogue stb.) 1963-ban a Velencei Nemze tközi Fotóbiennálén aranyérmet nyert, a következő évben a New York-i Museum of Modern Artsban nyílt önálló kiállítása. Ezt kiállítások és könyvek sora követi. 1972-ben jelent meg a Sixty Years of Photography című könyve, mely hatvan év fotómunkáinak, reprezentatív válogatása. Budapesten 1971-ben a Magyar Nemzeti Galériában mutatta be képeit. 1972-ben könyv jelent meg róla a „Fotó’’-sorozatban. A világ egyik legjelentősebb fotóművészeként tartják számon.

Jelen kiállítás anyaga a művész által küldött, illetve a Magyar Képzőművészek Szövetsége és a Magyar Nemzeti Galéria által kölcsönzött képekből állt össze. Reprodukcióink ezekből mutatnak be néhányat. (Hauer Lajos reprodukciói. — KS)