Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-24 / 71. szám
IO%PÜJSÄG 1984. március 24. IRODALOM Ambrose Bearce: Erkölcsnemesítő tanmesék SZIGORÚ ÍTÉLET A bíró, miután kényszer- munkára ítélte a bűnözőt, nekikészülődött, hogy hosszú prédikációt tartson arról, mennyire erkölcstelen és végzetes mindenféle törvényszegés, úgyszintén arról, milyen jótékony befolyással van a javítóintézet. — Tisztelt bíró úr — vágott közbe a bűnöző —; nem tudná az ítéletet tíz évi kényszermunkára enyhíteni, és minden más büntetéstől eltekinteni? — De hiszen én mindössze három évet adtam magának! — kiáltott fel a bíró csodálkozva. — Ez igaz, tisztelt bíró úr, az ítélet így hangzott: „Három évi kényszermunka és megelőző célzatú beszélgetés”. Nos hát, ha nem ellenzi, én arra kérném, enyhítse büntetésemet — és a megelőző célzatú beszélgetés helyett inkább toldja meg hét évvel! A TŰZPIROS GYERTYA A halálos ágyán fekvő férfi odahívja a feleségét, és így szól hozzá: — Nemsokára örökre elhagylak. Adj hát még egy, immár utolsó bizonyítékot szerelmedről és hűségedről. Az íróasztalom fiókjában van egy tűzpiros viaszgyertya. A főpap megszentelte, és bűvös ereje van. Esküdj meg, hogy amíg ez a gyertya létezik, nem mégy férjhez. Az asszony megesküdött. A férfi meghalt. A temetésen a bús özvegy a koporsó mellett állt — és egy tűzpiros, égő gyertyát tartott a kezében ... FIÚI SZERETET A milliomos elment a szegényházba, hogy meglátogassa az apját. Ott összetalálkozott a szomszédjával. Az roppantul elcsodálkozott, és így kiáltott fel: — Hát ön megszokta látogatni az apját?! Almomban sem gondoltam volna! — Holtbiztos, hogy ő is meglátogatna, ha netán szerepet cseréltünk volna — válaszolt a milliomos. — Az öreg mindig a büszkeségé nek tekintett. Azonkívül — tette hozzá gyengéd szeretettel —, arról van szó, hogy életbiztosítást akarok köttetni az apámmal, és szükséges, hogy aláírja a kötvényt... A GYŐZTES — Nem szeretném elszomorítani, kedves barátom — szólt foglyul ejtett ellenfeléhez a hadvezér, miután győzelmesen befejezte az erőd ostromát —; de be kell vallanom. hogy seregemben járvány ütötte fel a fejét, és bizonyára megadtam volna magamat, méghozzá feltétel nélkül —, ha ön meg nem előz, és le nem teszi a fegyvert. — Éppen ettől féltem — felelte a legyőzött had parancsnoka. — A dolog úgy áll, hogy az én katonáim már a szíjakat rágják ... Ha előbb megadta volna magát — kor nem tudtam volna élelmezni a vitézeit! Fordította: GELLERT GYÖRGY ngolul saját elhatárolt '.ásómból akartam megtanulni, nem kény- szeretett rá senki, semmi. Egész egyszerűen irigykedtem mindenkire, aki tud angolul, míg én nem. Engem, ha megszólít egy angol az utcán, mit mondok neki? Semmit, csak azt a nyafogós plizt. „Pliz, pliz.” Mennyivel másképpen hangzana, ha el tudnám neki magyarázni, merre találja a Hiltont, a Margitszigetet, nem beszélve annak előnyéről, ha majd én megyek Angliába. Kiválasztottam hát egy tanfolyamot, úgy hirdették: KRASZNAI FÉLE NYELVSTÚDIÓ, és beiratkoztam. Az iskola a szomszéd utcában volt, és talán ez a jótékony közelség tette, hogy ősztől tavaszig nem sok órát mulasztottam. Ha gyakrabban hiányzóm, talán már az első hónapban kimaradok. Az órákat egy iskolává átalakított alagsori lakásban tartották, tantermünk ablaka egy sötét, belső udvarra nézett. Szeptemberben ebbe a kertbe — néhány percre — a nap is besütött, de mikor jött a tél, a teremben csak a mennyezetről lógó, csupasz körték világítottak. A tankönyveket a KRASZNAI féle nyelviskola tanórai írták, egy harminc évvel korábbi politika várakozásainak megfelelően. Így szerepelt benne mezőgazdasági kombinát, ahol eredményesen kísérleteznek a gyapot és a cukornád hazai meghonosításával, és új civilizáció, mely holnapra megváltoztatja a világot. Szerepeltek .még hevenyészve fogalmazott, hosszú, unalmas olvasmányok, és ezeket ellensúlyozó anekdoták. „Haldoklik a skót felesége, és utoljára azt kéri férjétől, ígérje meg, hogy temetésére sógornőjével, Jan-nel fog elmenni. A skót hosszú gondolkodás után azt válaszolja, nem bánom, Margaret, megteszem, de az egész napom el lesz rontva.” Fiatal tanárnőnket Alice- nek hívták. Alice-nek derékig érő, lenszőke haja volt, hátul, a divatnak megfelelően, durva, nagy csattal volt összefogva. Ezek a színes csatok úgy lógtak hátul a hajában, mint egy-egy eldobott borotva. Alice az órákra sportos nadrágban és pulóverekben járt, de szolid öltözékéhez ragyogű gyűrűket, Vathy Zsuzsa Írása a Központi Sajtószolgálat 1983. évi novella- és tárcapályázatán III. díjat nyert novellakategóriában. Vathy Zsuzsa: Rendkívüli és meghatalmazott karpereceket, súlyos aranyláncokat hordott. Talányos ember volt Alice, igazi öröm csak akkor volt az arcán, ha megszakítás nélkül, hosszan beszélhetett angolul. Hamarosan rájöttünk, tanárnőnk úgy szenved itt, ebben a nyelviskolában, mint egy kalitkába zárt madár. Egy büdös, sötét kalitkába zárt madár, akinek fiatal élete örömtelenül, föld alatti robotban telik el. „Miattatok van” — vádolt bennünket tekintete —, ,.ti vagytok az okai, hogy ilyen nyomorult az életem.” A legelső órán történt: tantermünk ajtaján hórihor- gas, idős férfi rontott be, végigcsörtetett a termen, és mikor Aliee-hez ért, ordítani kezdett: „Miért nem fejezi be? Nem látja, hogy véget ért az óra? Azonnal fejezze' be!” A tanárnő mozdulatlan arccal nézett, mi, tanítványok pedig megszégyenülten hallgattunk. „Mit akar itt ez a fiatal nő?” — találgattuk. — „Mi kényszeríti rá, hogy ebben a föld alati iskolában, a pálya szélére sodródott emberek között keresse kenyerét?” De hiába törtük a fejünket, a rejtélyt nem tudtuk megoldani. Délelőtti kurzus lévén, társaságunk nagyrészt nyugdíjasokból, családdal és háztartással foglalkozó asszonyokból állt. Néha fiatalok is föltűntek, fiúk, könnyelmű, vékony ingekben, melyek sehogy sem illettek az alagsori terem zordságához; és jöttek fiatal lányok, fülükben függőkkel, hajukban színes gyöngyökkel. Ezek a fiatalok két-három hétnél tovább sohase maradtak. Mire megszoktuk volna nevüket, eltűntek, elrepültek, mint a véletlenül idetévedt, színes madarak. Végül is csak mi maradtunk, öten-hatan, mindenre eltökélt, elszánt emberek. A tél valahogy eltelt, tűrhetően megtanultam a feltételes módot, és szókincsem is gyarapodott. Megismertem néhány diplomáciai kifejezést is, mint ahogy extraordinary and plenipotentiary = rendkívüli és meghatalmazott, az állatkert összes állatát, a teljes zöldséges kertet, rebarbarától a fekete retekig, és a fizikára áttérve, hogy „a föld, mint tudjuk, lebeg a világűrben”. Időköben áttanulmányoztam néhány angol nyelvkönyvet is, és egy kicsit javult a véleményem a miénkről. A többi sem volt fenomenális. Csupa szófogadó gyerekről szólt, akik nagyapjukat születésnapjukon virággal köszöntik, lunch-re mindig pontosan hazaérnek, este a kertben segítenek szüleiknek, és ezután — de csak ezután — televíziót néznek. A gyerekek szigorú, de jóságos családban éltek, a családok pedig tapintatos, mindenki javát szolgáló társadalomban. ?y, mikor vasárnap este házi feladatomat 'törmöltem, már semmi kivetnivalót nem találtam az ilyen példamondatokban: „ha azonnal nem hagyja abba az ivást, tönkre teszi egészségét, és jövőjét.” Elmúlt a tél, és hirtelen tavasz lett. Egyik reggel, mikor órára mentem, az utcán kóbor illat csapott meg: akác volt, a szemközti templomkert két öreg akácfája. A házak előtt, a kapukban öregemberek, öregasszonyok ültek, nézték a virágtól roskadozó fákat. Két nap múlva, mikor újra arra mentem, az akácszag olyan erős volt, hogy valósággal a földhöz szögezett. Álldogáltam az utcán, téblá- boltam, alig tudtam elszánni magam, hogy tovább menjek. És láss csodát, a romos udvarba, ahova tantermünk nézett, hosszú idő után újra besütött a nap. A mohos, megfeketedett téglákon nedves fény csurgóit le, és megvilágította a porból, törmelékből kinőtt, ismeretlen növényt, öt perc múlva a nap elment, és az előbbi kép helyén ragacsos sötétség tátongott. Az osztályban csönd volt, a szomszéd teremből áthallatszott a másik csoport tanárjának szenvedélyes magyarázata. Nem lehetett érteni mit mond, csak hangja hallatszott, amint föilszökken, elhalkul, megint fölszökken, megint elhalkul. „Senki se csinálta meg a házi feladatot?! — kérdezte Alice angolul, és tekintetében egyszerre volt csodálkozás, megrökönyödés, közöny. Május végére, mikor a jó idő tartós lett, csoportunk kezdett elfogyni. Először Erzsiké maradt el, aki házi feladatát mindig szorgalmasan megírta, aztán elmaradt a főiskolás lány, majd elmaradt a csoport egyetlen férfi tagja is. Kíváncsian figyeltem ezt a fogyatkozást, míg lassan, bennem is megérlelődött a szakítás gondolata. Véglegesen akkor, amikor a „Letakart üvegszem” című olvasmány következett. „Volt egyszer egy falusi tanító, akit részleges vakság sújtott. Egy kutyától való fertőzés következtében félszemét elveszítette, és a kivett szem üregébe üvegszemet tettek. Ez érintésre ugyan kemény volt, de másként jól mutatott.” A történet úgy folytatódott, hogy a tanító ki akar menni a kocsmába, egy pohár bort meginni, ezért kiteszi az asztalra üvegszemét, és a gyerekeknek meghagyja, hogy viselkedjenek rendesen, mert ő ugyan elmegy, de szeme itt marad, és mindent lát. A gyerekek egy kalappal letakarják az üvegszemet, és mire a tanító visszajön, fölfordítják az osztályt. Hárman álltunk az iskola várójában, egy Ildikó nevű gyógyszerész lány, Alice és én. Hétfő volt, tanárnőnk haja friss elektromossággal szálldosott a bársony pánt alatt, cigarettát tartó vékony ujjain gyűrűk, csuklóján aranylánc, karperec. Mikor ránéztem társamra, és arra gondoltam, hogy két órán át fölváltva fogjuk olvasni a „Letakart üvegszem”-et jeges kéz futott végig a hátamon. öt perc volt órakezdésig, ök ketten halkan beszélgettek, én kimentem a napra, melegedni. Az utca túlsó oldalán két hatalmas nyárfa állt, bolyhos fürtök borították. Ahányszor megmozdultak az ágak, a fürtökről fehér ruhás magocskák váltak le, és boldogan úsztak a levegőben. Ahogy néztem a játékos, májusi hóesést, valaki megszólított. „Mit csinálsz itt?” Barátom volt, húsz éve jó ismerősöm, akivel mindig a legváratlanabb pillanatban találkozom össze. „Angol órára jöttem” — mondtam csodálkozva, pedig valójában nem is voltam meglepve. „Ma nem megyünk órára” — mondta barátom, és megindult a járdán a nyárfák felé. „Mit csinálunk helyette?” — kérdeztem. Barátom nevetett. „Semmit. Semmittevéssel töltjük a napot”. Eddig ellenkezés nélkül követtem, de ekkor megtorpantam. „És a tanárnő? Már csak egy hallgatója maradt.” Barátom hátra nézett az iskolára. „Tanárnő? Érdekli is őt! Jövő héten lesz az esküvője.” Ez a hír megnyugtatott. „Biztos vagy benne? Ki veszi el?” „Egy afrikai diplomata. Nem hallottál róla?” Barátom egy nevet mondott. „Rendkívüli és meghatalmazott nagykövet.” „Estraordineri end pleni- potensöri” — mondtam tisztelettel. „De nem maradnak itt” — világosított föl barátom —, esküvő után hazamennek. A nagykövetet hazahívták miniszterelnöknek, és magával viszi feleségét is.” Most már elhárult az utolsó akadály is. Láttam a tanárnőt, fehér menyasszonyi ruhában, kecses volt, mint egy magnóliafa, és új hazájának szokásai szerint 'tetőtől talpig vékony aranyfátyolba volt burkolva. „Gud báj Ellsz” — intettem vissza elérzékenyülve —, menj férjhez, légy boldog, és többet ne taníts”. Most már semmiféle aggályom nem volt, felszabadultan követtem barátomat, aki megigazította vállán tarisznyáját, rámhunyorított, és elindult a hídon. Egész délelőtt a Gellérthegyen csavarogtunk. A hegyoldalban vadrózsa, vadkörte, pásztortáska, pipitér együtt virított az előkelő amarilliszokkal, lantánákkal, lenn a Duna széles volt és sötét, itt fenn pedig emberek heve- résztek a fűben, vércsék, fecskék, és rigók röpködtek. A túloldalon Pest máskor ijesztő kőrengetege most fehéren fénylett. Extraordineri end plenipo- tensöri” — mondtam. Barátom, aki éppen cigarettára gyújtott, elhúzta száját. „Ha csak ennyit tudsz angolul, kár vdlt egy évig tanulnod.” ztán később dünnyög- ve, lassan ő is elismételte: extraordineri end plenipotensöri”. De ekkor a szavak már egészen mást jelentettek — csupa olyan dolgot, aminek semmi köze nem volt a nagykövethez. Henri Pourrat: Rossz újság Élt egyszer egy ember, meg egy asszony. Volt nekik egy tehenük. A tehén egyszer csak kiadta a lelkét. Elment az ember a városba tehenet vásárolni. Megígérte az asz- szonynak. hogy estére hazatér az új tehénnel. Telt-múlt az idő: négy órára harangoztak, aztán ötre. A jóasszony az ablaknál ült. Várta az emberét, aki hazavezeti kötélen az új tehenet. De csak telt-múlt az idő, az embert nem látja sehol. Végül észrevett egy embert. Az ember egyedül jött, és ■nem is az ő ura volt, hanem a szomszéd. Kiment a ház elé. Intett neki. Rosszat sejtett. — Hát, szegény Marion — mondta neki a szomszéd —, nem jó újságot hozok... — Jaj. istenem! — Bizony! Az ura elindult a tehénnel a vásárból... — És aztán? — Aztán a tehén elszaladt. — Jaj, én boldogtalan! — Várjon csak! Utána futott és megfogta. — Jó, nagyon jó! — Várjon, csak várjon! A tehén huzakodott. Egy pallón álltak, s a tehén »beleesett a vízbe... — Jaj, én boldogtalan! Jaj, én szerencsétlen! — Várja ki a végét! Az ura erősen fogta a kötelet... — Hű, az tjó. — Tehenestül beleesett a vízbe. — És aztán? Kihúzták a tehenet? — Igen. Kihúzták mindkettejüket. Csakhogy, szegény Marion... — Hé, mondja már gyorsabban! Megdöglött a tehén? — Nem. De szegény ura! Mire kihúzták a vízből, elkéstek vele. Meghalt. Majd hazahozzák. — Igen, de a tehén? — A tehén? Azt is hazahozzák. — Eszerint meghalt hát az uram? — Bizony, meg. — De a tehénnek semmi bántódása? — Eh, mondom, hogy semmi. Már itt is a tehén. — Hallja, szomszéd, maga szépen rámijesztett. (GYŐRI LÁSZLÓ fordítása) Párizsi hangulat Urbán György rajza
