Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-17 / 65. szám
io NÉPÚJSÁG 1984. március 17. Ember a bölcsőben IRODALOM SZOKOLAY ZOLTÁN: Hazáig kikönyökölsz az expressz ablakán hadd lobogtassa arcodat a szél hazáig élve el nem érsz míg élsz az expressz meg nem áll kikönyökölsz egy ablakon lobogtatsz forradalmakat hazádig el nem élsz az expressz meg nem-áll lobogtatsz márciust a földön körbefut hazád a föld és meg nem állsz nem múlik el legyőz a láz lobogsz s leszállsz VARI ATTILA: Várakozás Csöndből ülök, mint a dombok mint a dombon fönt a fák mint a fákon fönt a lombok mint a lomb ha sárga már Élek mint tövis a fákon törvények tartanak féken jól tudom hogy minden álom addig tart míg át nem élem de azért csak jönne már és mert tudom mennyit ér minden percért tiszta kár lent a völgyben egy kolomp mint az órainga jár kolompolja hogy bolond- -idegenből font ez a nyár De azért csak jönne már Előhang — Hát megszületett. — Meg. — Pedig nem akartátok. — A harmadikat, tizenhárom évi bölcsőnyugvás után, az ember nem úgy várja, mint a messiást. — És akkor...? — Egyedül ő akarta. Az életet választotta. — Áldásunk rá. — Most mi is azt mondjuk: ha nem volna, ki kéne találni. Tűnődés Ember a bölcsőben, mondjuk megszokásból. De hol van már a bölcső, a fából ácsolt? Megőriztük nevében, eldobtuk testi mivoltában. Csak a nevét kuporgatjuk kezünkben-szívünkben, mert érezzük: valami ősit, valami örök emberit jelez. A születést, a teremtést, a fölcse- peredést. Tudom, ezek szavak. Mondhatni, nagy szavak, semmi több. De mihelyt kézbe veszed a törékeny emberkét, eltűnnek a szavak, a lélek befogadja, életté, érzelemmé melegíti. Kinek kisgyereke van, tudja: van ilyen csodatétel. Reggelente a bölcsőben valami ragyogás kél, akár a Föld horizontján napfeljöttekor. Ezt az édesanya érzékeli igazán, aki az új élethez a lélekmeleget is sugározza. Mit jelent egy kisgyermek érkezése a családba? És mit a világba? Válaszunk fontolgatandó. Nekünk, embereknek két énünk van: az eeyik azzal érvel, hogy a gyermek lemondással, küszködéssel iár. jobb, ha nincs — a másik meg azzal csábít: csak Vele együtt teljes az életed. Velük, a kisgyerekekkel eevütt kerek a Föld. És a világ? Egyik kezével áldást oszt, másikkal halált. Egyfelől a evermeki ajándékokkal bíbelődik. másfelől a rakéták játszótereit egven- geti az emberiség számára, megváltásul. Ki-ki természete szerint. Beszélünk a békéről tiltakozunk, aláírunk, Mindannyian átérez- 7fiv.oz Ma eev kisgvereket aludni láttál, elnézted vibrá- lé árrá t. csukott szemét, nvugodt lélegzését, törékeny kiszolgáltatottságát — elmondhatod: láttad a békét. Hétköznapok Munkából hazatérsz, fáradt vagy, jó lenne fél órát pihenni. És mi vár otthon? A napi bevásárlás, boltban a sorállás, fürdőszobában a pelenkamosás. Zsörtölő- döl, kulizás az élet. Már sértegetnéd párodat, ki szintén munkából jött, fáradtan, lakásán rázúdul a családi „műszak”, főzni, rendet tenni, kisgyermeket megszeretget- ni. A háromból egy elég volna. Mondom, már morgolódnál, amikor szembe jön veled botladozó léptekkel, kérő kezekkel, sugárzó szemekkel az egyéves kisgyerek. És megáll benned a haragos szusz. A keménység, a kérgesség, ami évtizedek hajszájában az idegzetedre, a lelkedre rárakódott, lassan fölenged. Valami melegséget érzel. Ember lettél, érző ember. A kisgyerek terhe valami ősi együvé tartozássá válik. Életed jobbik része. Néha eszedbe jut, hogy annak idején asszonyoddal elmentél az SZTK-ba, várni kellett, már érezted, terhes. Aztán megütötte szemedet a felirat: terhesgondozás. Kinek terhes? Hiszen ez a „teher” az élet legszentebb dolga: az ember örökös újjászületése. Mennyivel jobban érezték parasztasszonyaink a nyelv édes ízét, meg a szülés létfontosságát, midőn a gömbölyödő asszonykára azt mondták: áldott állapotban van... Kenyérkereső vagy, reggel sietnél munkába, de hallod az anyai hangot: „Nem maradhatnál kicsit a gyerekkel ? Míg jön a mami...” Nyelsz egyet. Meglehet, az édesanyának fontos dolga van a munkahelyén. De hát lehet-e fontosabb, nagyobb dolog, mint egy emberke testét, lelkét, jellemét naponta „termelni”, nevelni, formálni. Egésszé tenni. Gólyahír Mondják, vannak újszülöttek, kiket a gólya hozott. A mi »emberkénk is észrevétlenül jött. Az anya ugyan megsejtett valamit, az orvosi vizsgálat nyugtatta meg: semmi vész. Mire bizonysággá lett a gólya jötte, már úgy megfészkelt, nem lehetett elhessenteni. Mulatságos, hogy éppen az orvostudomány... Csak any- nyi történt: a békareakciónál biztosabb vizsgálatot alkalmaztak, és az újfajta, tévedhetetlen műszer melléfogott. Igaz lenne, hogy a béka megbízhatóbb a tudományos műszereknél? Meglehet. Az mindenesetre mellette szól, hogy a békának létkérdés pontosan jelezni a gólya érkezését, mert ahol föltűnik a gólya, onnan a békának nyomban el kell tűnnie. Lám, olykor egy kis tévedés kell ahhoz, hogy egy emberke napvilágot lásson. Persze, sokat lehetne beszélni arról, miként állja körül a bölcsőt a társadalom a maga sokféle gondoskodásával, segítségével. Hogy az újszülöttnek egészsége, növekedése, jövője legyen. Talpra állás Ha kisgyermeked van, tanúja lehetsz saját felcseperedésednek. Látod, így lettél ember. Rájössz, milyen nagy dolgok a kicsi dolgok. Az, hogy az újszülöttnek meglegyen a két füle, a két szeme, a két lába, és hogy ezekkel halljon, lásson, majd talpra álljon, útnak induljon a világba. A gyerek felcseperedésében végigkísérted az ember kialakulásának több évmilliós útját, amit gyereked másfél-két év alatt megtesz. Hiába, ő már gyorsuló időben született. Nagy pillanata a kisgyermeknek (akárcsak az ősembernek) az első talpra állás. Amikor bizonytalan léptekkel elindul a lakást földeríteni. Számára itt, a házban kezdődik a haza. Később bejárja lakóhelyét, a közeli dombokat, távolabbi tájakat. És számára ott a haza, ahol gondoskodás és szeretet várja. Emlékszem: nagyobbik lányom két-három éves korában, amikor a messzi borsodi tájra utaztunk, úgy érezte, más országokon megyünk át, csak a nagyszülők városára ráismerve csillant föl szeme és szava: ugye, ez már Magyarország? A bölcsőből kilépő így jut haza. A háztól a hazáig. A maga bölcsőjétől a nemzet bölcsőjéig. Balogh Ödön Öregember A vállak felett átkandikálva: Szemben a vér- és zsírfoltos kötényű hentes, kezében a keskeny pengéjűvé fent kés, hangja évődőnek szánt, de csattan, mint a hús a deszkán: — Nem lesz az sok, bátyám? Az öregember fejéből kiszalad a vér, egy pillanatra meg is szédül. A hentes — elismerő heherészést várva — körülpillant, de a tekintetek az üveg mögötti árut vizslatják, meg a pénztárcát fürkészik, még félmosoly sem honorálja a szellemesnek szánt megjegyzést. Merthogy az öregember két azaz kettő szelet combot kért, hiszen csak magának meg a feleségének kell vasárnapra, minek is kérne többet. És ha egy szeletet kért volna? Honnan tudhatná ez a hústorony, hogy Nyugaton, ahol annyira álmélkodik a magyar turista, ott dekára kér a háziasszony húst, s a hentes zokszó nélkül, dekára pontosan metszi le a szeleteket, s megköszöni a dekára szóló megrendelést. És a hústorony nem emlékezhet arra sem — hiszen nem is élt —, amikor a háború után fölséges ételnek számított az olajban megpirított kenyér, meg süteménynek a kukoricadarából sütött lepény, a prósza, megkenve melasszal. De ez a hústorony azt sem tudja, mi az a melasz, biztosan valamilyen külföldi lekvárnak hinné. Az öregember nem válaszol, nem attól tart, hogy legközelebb mócsingosat kap — magát kíméli: a vérnyomásának nem hiányoznak az indulatok. Vetítőgép pereg a múltból, rég elhangzott mondatok gyűlnek alá, melyek szétoszlottak a térben: Az öregember, alig túl a nyugdíjkorhatáron, meleg vízzel egy üres tejeszacskót mosogat el. — Mire lesz az, apuka? — kérdi a menye. — Diót tartunk benne, vagy madzagokat, legalább nem hullanak szét. Menye nem szól, csak bólogat. Aztán néhány nap múlva a fia, akinek gyerekkorában fapuskát fabrikált, mert akkor még nem lehetett kapni mindenféle kattogó, villogó fegyvert, szólva, a fia nagy hümmögve kérdezi: < — Apu, nem kellene abbahagyni ezt a kenyérakciót? — A csomagokat? Az öregember ugyanis félrerakja a száraz kenyeret, sőt, a szomszédok is áthozzák, mióta tudják, hogy hetente-két- hetente felad egy csomagot a falun élő rokonnak, aki disznókat hizlal. • — Miért kellene? — emeli fel a fejét az öregember. — Mert már szóbeszéd tárgya a szomszédok között. — Miféle szóbeszédé? — Hát ez majdhogynem olyan, mint a gyűjtögetés. — Mondd csak nyugodtan azt, hogy gyűjtögetek. — Jó, jó, nem erről van szó — és a fiú már bánja, hogy szólt. — És kitől hallottad? — Nem mindegy? Egyébként Zsuzsi hallotta vissza. — Akkor helyben volnánk — mondja az öreg, menye nevének hallatán. — Hogy érted ezt? — Szégyelli a kisasszony. — Értsd meg, nem erről van szó. Egyszerűen nem vagyunk rászorulva. — Éppen ezért nem szégyen. Ha nem tenném, szemétre kerülne, így meg a sógor hasznosítja. — De majdhogynem többe kerül a csomagdíj! — Ezt meg honnan veszed? Feladtad egyszer is? Nem voltál te mindig ilyen gyerek. Nem tudom, kinek a hatása, de hagyjuk is... Többé nem került szóba a kenyér-ügy. Az öregember továbbra is összeszedte a száraz kenyeret, a fiáék meg néhány év múlva, amikor önálló lakáshoz jutottak, elköltöztek. A levegőt hangtalanul kavaró helikopter szinte zajtalan kamerájával közelítve a jelenetet, a lépcsőház üvegtábláin át... — Be kell törni! — mondja megfellebbezhetetlenül a földszinten lakó technikus, miközben derekát tapogatja: vagy félórája görnyed és kínlódik a zárral.' Antalné felnőtt lánya véletlenül mindkét kulcsot magával vitte, s csak másnap jön haza vidékről, Antalné meg beszeretne jutni a lakásba. — Csak azt ne — sopánkodik Antalné —, nyáron festettünk, mázoltattunk, újra kezdhetjük az egészet. — Én mást nem tudok javasolni — mondja a technikus és lebaktat. Antalné kétségbeesetten csönget. Az öregember végighallgatja a zavaros panaszáradatot, aztán előveszi a kopott aktatáskát, amiben a szerszámokat tartja. Hosszú szárú csavarhúzót keres, vastag drótot, fogót. Megszemléli a zárat, belekukucskál, mormog. A vastag drót végét fogóval meghajlítja, belepiszkál a zárba, kihúzza a drótot, igazít rajta, lereszel belőle. Tíz perce foglalatoskodik, majd beledugja a zárba, megemelinti az ajtót, elfordítja a drótot, kattanás, és nyitva a lakás. — Arany keze van magának, szomszéd úr — mondja Antalné —, jöjjön, finom borom van, a gyerekek hozták, az anyóstárs termése, hadd kínálom meg. — Sajnos nem szabad — mondja az öregember, és összecsomagolja a szerszámokat. A kamera puha mozgással távolodik a jelenettől... Az öreg elteszi a papírba csomagolt húst, fizet, aztán az ajtóból, köszönés helyett még visszaszól a pecsétes kötényű- nek: — Maga is megöregszik majd! S úgy érti: lesz még kiszolgáltatott. Vaszil Conev: Egyedi darab Én vagyok az, akinek a birtokában van. És tudják, hogy jutottam hozzá? Nos, hát elmondom önöknek. Sálra volt szükségem. Az . előzőt ellopták. Bementem ebédelni egy vendéglőbe. Mivel melegem volt, levetkőztem, és amikor újra föl kellett öltöznöm, észrevettem, hogy kevesebb van egy sállal, azaz pontosabban: nincs egyetlen egy sálam sem, mivel összesen egy volt. így tehát, új sálat kellett vásárolnom. Bementem egy rövidáru üzletbe, és kértem, mutassanak sálat. — Szerencséje van! — mondta az eladó. — Éppen most érkeztek csodálatos sálak. Különösen az egyik mintázata — egyszerűen..., hogy is mondják a franciák.. ó, igen: magnifique! És' elterült előttem egy valóban „magnifique” sál, enyhe féltónusokban ölelkező sárga és barna kockákkal. — Mesés minta, ugye? — rebegte meghitten az eladó. — Van itt egy másfajta mintázat, . ugyanaz az anyag, ugyanolyan kikészítés, de nézze ezeket a borzasztó színeket! Megnéztem a borzasztó színű sálat, és elszörnyed- tem: az ibolyakék, a fekete, a sötétzöld és a piszkoskék színek keverékéből összeálló sötét kenőolaj egyfajta kakofóniája tárult a szemem elé. Ha modern festő lennék, lemásolnám ezt az iszonyatos mintázatot, és készítenék egy sor, baljóslatú címet viselő képet: A vész, Szent Bertalan éjszakája, A rágalmazó lelke, és így tovább. De milyen nagy volt az eladó meglepetése, amikor ezt mondtam: — Ezt a förtelmes mintázatú sálat kérem! , — Ezekkel a bús-borongós tónusokkal? — Igen, ezekkel. — De hiszen éppen azon tanakodtunk, hogy visszaküldjük a gyárba! — tördelte a kezét az eladó. — Téved, barátom — higgyen nekem! Vegye azt a másik sálat, annak oly csodálatos a mintázata, ez pedig itt egyszerűen maga a pusztulás! — A förtelmes mintázatú sálat kérem! — makacskod- tam. — Én fogom viselni, nem maga! Az eladó, miközben továbbra is sóhajtozott, becsomagolta a sötét színű sálat, és fájdalmas kifejezéssel az arcán átnyújtotta. Tizenöt nap telt el azóta, és lám, én vagyok az az ember, akinek a lehető legeredetibb sál van a birtokában. Önök, persze, nem értik, miért kellett tizenöt napnak eltelnie ahhoz, hogy mindez így legyen. Éppen ebben áll az én titkom: a vásárlást követő nap megjelent néhány pöf- feszkedő polgár, nyakukon az ízléses mintázatú sállal. Fitymálva nézegették a sálamat, ujjal mutogattak rám. Egy hét múlva már lépten- nyomon találkozni lehetett az ízléses sálakkal, tulajdonosaikon azonban már nem látszott a magabiztosság, sőt szemükben bánat honolt. Két hét múlva már az egész város ilyen sálban járt. A derék honpolgárok komoran járkáltak, és szégyelltek egymás szemébe nézni. Mostanra az ízléses mintázat elviselhetetlenné vált a számukra. Ezzel szemben én büszkén-dülleszkedve, pá- váskodva mászkáltam. Éreztem, hogy a hátam mögött irigykedve összenéznek a járókelők, és gyakran hallottam ilyen megjegyzéseket : — Láttátok, milyen eredeti mintázat? Il^en sállal még sehol sem találkoztunk — biztos külföldről való... (Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán) Márffy ()dön festménye
