Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-17 / 65. szám
A NÉPÚJSÁG 1984. március 17. Pári, a külváros Dél van. A naptár szerint az 1984. esztendő március havának 8. napja. A külvárossá előlépett Pári tenyérnyi főterén emelkedő templom lépcsőjén a harangozó topog. A szemközti erdészet irodaépületéből lámpafény szűrődik, az esőt-havat ígérő nappali sötétségbe. Mit takar az itt élők fogalmaiban az a szó, hogy város? Mit várnak a várossá lett Tamásitól, amelyhez csatolták őket? — Autópályák, vidámpark, magas házak, üzletek, éttermek, kórházak, múzeumok, fodrászok, repülőtér, mozi, színházak, bábszínház is, könyvtár, sok gyár, iskola, fürdőhelyek, földalatti vasút, stadion, játszótér, állatkert, cirkusz... — ezeket sorolja Stégl Ibolya, Freizinger Tímea, Szabó Gábor és Gruber Tímea, amikor elhangzott a kérdés, hogy milyennek képzelnek el egy várost, mi található ott. Ök négyen a pári, pontosabban a tamási 2. számú általános iskola negyedik osztályos tanulói. Páriban összevont osztályokban tanulnak az alsósok. A másik kérdés az volt, hogy milyen a lakóhelyük, Pári, mint „város”. — Kicsi..., de azért jó benne — válaszolják ugyancsak a gyerekek. — Sok helyre lehet kirándulni, van orvosi rendelő, napközis iskola, meg bolt is. — Szép a táj, csendes — így másik a négy diák közül. — Mit mutatnátok meg Páriból az ide érkező kirándulóknak ? — Én a dombokat, az erdőt... — A szőlőket, a templomot, meg a borospincéket... — Kit mutatnátok be az itt lakók közül? — Én a nagybátyámat, Kőműves Lászlónak hívják — kész a válasszal az egyikük. — ö nagyon szereti az állatokat. Galambkiállításon oklevelet is kapott. Van hét kutyája is... — Én pedig a papámat. Szabó István a neve. Sok kitüntetést kapott, mert szorgalmasan dolgozott Tamásiban a raktárban. — Én pedig a tánccsoportunkat mutatnám be. Voltunk a Sötétvölgyben, Tamásiban és Hőgyészen is szerepeltünk. Bronz- és ezüstérmet is kaptunk. A harmadik osztályosok közül Ignácz Csaba, az elsősök közül Gutheil Erika szerint a város és a falu között az a különbség, hogy a város az sokkal nagyobb, gazdagabb, többen laknak benne és „ott van pék”, ök a boltosokkal is megismertetnék a kirándulókat, mert ők most újak és jobbak mint az elődeik. A dombok mögé felhők tornyosulnak. Esni kezd a hó. A főutcán egy kóbor fekete kutya és egy vörösbarnás tollú tyúk lépked egymás mellett. Átellenben a Kis utcából — a völgyön túlról* — autó motorjának erőlködő búgása hallik. Megyek a hang után. A dombok vizét -összegyűjteni hivatott völgyárok fölött betonhíd magasodik a gyalogosok részére. A Kis utca forgalma nehéz kés még télidőn Befordulva a Kis utcába, erősödik a motorbúgás. A posta előtt egy teherautó süllyedt a sárba. — Nézzen ki! Ez a válasz a kérdésére — mutat az ablakon túlra Stattner Attiláné, a postahivatal vezetője. — A múlt héten itt egy mentőautó ragadt benn. Amikor itt jártak a tanács vezetői, akkor azt mondták, hogy ebben a „városrészben” még van mit tenni. Elég viccesen hangzik Az emberek nem foglalkoznak azzal, hogy Pári város lett, vagy sem. Nem változott meg az életük. Néhány hónap alatt nem is lehet nagy dolgokat várni. Csak ezek az utak... Igaz, hogy annak idején lehetett Párinak választani, hogy Nagykónyihoz, vagy Tamásihoz csatolják-e. Kónyi nem lett volna jó! A gyerekeink, meg egy csomó felnőtt Tamásiba jár dolgozni. Nem hiszem, hogy hiányoztunk volna Kónyinak... — Az én lányom Kónyiba ment férjhez — kínál hellyel Pech István nyugdíjas fodrász. örültem, amikor a gyűlésen felvetődött, hogy Kónyi- hoz kapcsolódjunk. Én arra akartam szavazni, de akik megszólaltak, azok mind Tamásit választoták ... így lett. Bauer Bálint két éve nyugdíjas. Budapesten egy lakásépítő vállalatnál dolgozott ácsmesterként. A dédapja is Páriban élt. Az ellátást köze_ pesnek ítéli. Kenyér, tej, hú;, ami a legfontosabb, az van. Ami ezenfelül kell, az Tamásiban meg lehet venni. Városi szintű ellátás — sze__JL . ■ _................A ki a fejlődést évszázad óta figyeli a Rákóczi utca 206. számú ház falán rinte — Tamásiban sincs még. Amire panaszkodik, az az utcák állapota. Ö nem engedné be az erdőgazdaság és a téesz erőgépeit eső után azokba az utcákba, ahol nincs kőalap. A kátyúkon keresztül ilyenkor képtelenség a disznószállítás is. — Ne bennünket fényképezzen — fogad Novak Mihály, a téesz darálójának vezetője. Ott az út végén ... Ott csak tavasszal tudnak kiállni a házakból az autókkal. Hallottuk, hogy más falvakban összefognak és társadalmi munkában betonutat építenek. Mi is megtennénk ezt, sőt, még fizetnénk is érte. Nem kell, hogy ígérgessenek, hanem csináljuk meg együtt... A másik meg a busz. Azt is mondták, hogy majd helyi járat lesz, és nem kell nyolc forintot fizetni. * Páriban, a Fő utca bejáratánál, az öreg, vagy valamikor felújított házak elé, most két új családi ház épül. Lakói Tamásiba járnak dolgozni. Ide jönnek haza. Ez az otthonuk, ez a csecsemőkorát élő külváros. DECSI KISS JÁNOS ülöngélő szénásszekerek elcsigázott sora vánszorgott az úttalan sártengeren keresztül, s az áradásból visszamaradt iszap miatt állandóan ösztökélni kellett a bivalyokat, mert minden lépés után dagonyázni akartak, mint a szekereket követő bivalybocsok, melyeknek kékesfekete szőrén teknősbékapáncélként feszült a hirtelen melegtől repedezettre száradt sár. A férfi a síkságot nézte, melynek fakoronáin mint hatalmas fészek ült a hordalék, melyet talán az őszi lombhullásos idő szelei fognak csak tovább sodorni, hogy emléke se maradjon ennek a borzalomnak. A domboldalak kaszálóin felborult, kihordott aljú szénaboglyák sora jelezte az állandóságot, s a folyón átívelő híd szomszédságából eredő malomárok végén, épülettelenül forgott a lapátoskerék, mintegy példázva a világnak, hogy malom nélkül is van forgás, s minek ehhez a forgáshoz malomkő, garat és lisztvám, mikor esztendőig úgysem lesz itt már gabona. A férfi borsmentát rágcsált, s a szénaboglya árnyékán mérte, hogy még mennyit kell várnia ahhoz, hogy útját folytatva végre hazaérjen. Ügy nézte a régen nem látott otthoni völgyet, mintha mindez az övé lenne: a sárban könnyedén szökdelő bivalyborjak, az imbolygó szekerek elé fogott fejősök, az iszap alá fulladt vetés, a gémjét vesztett savanyói kút, melynek vizét még most is érzi ínyén, ha csak rá gondol. De most már gondolni sem akart semmire, amióta meglátta a szomszédos falvak paticsfalú házainak kiálló sövényvázát, látta az árokban puffadó ló- és marhadögöket, s csak azért imádkozott meg káromkodott, hosszú cifrázott, alanyát vesztett körmondatokban, hogy az asszonyt s a gyermeket épségben találja. Szégyenfélét és szorongást érzett, de nem mert nekivágni a maradék útnak. Félt, hogy összesúgnak a háta mögött az emberek, vagy kiröhögik, őt, aki pedig hat esztendeig szava- tartó volt, még a gondolatot is elhessegette, ha eszébe jutott a faluja, s most mégis visszajött, s amit hat évig nem talált sehol, azt már a vasútról leszállva visszakapta: a levegőben érezte a téglási cserfaerdő illatát, melynek jégverés szaga volt, de keveredett a zöld mákgubók illatával is, mely fanyar hullámokban libegett át a táj fölött, mint egy láthatatlan vízeret követő szitakötő. A férfi régóta rágta a borsmenta szárat, s most már az ezeregyedik hazatérési álmát képzelte maga elé. Főpróbát tartott gondolatban abból, hogyan fog viselkedni, ha kinyitja a kaput, de az egész hosszú délelőtt, s a koradélután sem volt elég arra, hogy valami természetes dolgot kitaláljon. Arra is gondolt, hogy eszerűen beállít, s asztalhoz ül, előbb még maga été teszi a betétkönyveket... Vagy a vederrel hátramegy az agyagos márgagödörhöz, s nekiáll a házjavításnak ... Már mindent végiggondolt, de semmit sem tartott magához méltónak, mint ahogy az asszonyt is idegennek érezte, akkor, mikor rájött hogy nem tudja betörni. Rég volt. Ahogy a völgyet nézte, nem is értette, hogy futamodhatott meg innen másodszor is, ebből a harsogó zölddel máskor oly könnyűnek tűnő világból, s ha már a hadseregből hazajött, miért nem innen szervezete át az életét? Erre a kérdésre most sem tudott önmagának válaszolni, mint ahogy leszerelése után mikor magával hozta az asszonyt, akkor sem tudta, miért éppen ide, ahonnan távoli földrészekre, ismeretlen foglalkozások felé csalta a vágya, s a hadseregben is csak azért írta alá a továbbszolgálási szerződést, hogy elvégezhesse az általános iskolát, s autót vezethessen. Hallgatag, de indulatos ember volt. Akik nem ismerték, azt hitték róla, hogy csak belebambul a világba, amikor órákon keresztül ült, s nézett maga elé. Pedig gondolkozott, soha sem tett egyebet, mint hogy a világ rendjén gondolkodott, s csak most, negyvenévesen jutott el addig, hogy nem események láncolatán keresztül jutott el a jó és a rossz felismeréséig, hanem elvont fogalmakkal közelített megesett dolgokhoz, s képleteket talált eljövendő helyzetek igazolására. Vári Attila IMI járt a vízözön Csak most ez a hazatérés nem illeszkedett sehogy a számára már megfogalmazhatóvá zsugorodott világhoz. Előbb csak összemosolyogtak a háta mögött, amikor kiderült róla, hogy nem elég neki a nyolc általános, s a vakációzó gimnazistáktól megveszi a használt könyveket, s ahelyett, hogy délután otthon gazdálkodna, trigonometriát tanul, és verseket szaval, mint egy bolond, s méghozzá éppen a temetői szilvafák alatt, ahova a kamaszok is csak cigarettázni jártak, s amely ősidők óta a kecskéit legeltető falu bolondjáé volt. Nem járt oda épeszű felnőtt ember. Amikor híre futott a faluban, hogy beiratkozott a gimnáziumba, még az agrármérnök is ugratta, nem kegyetlenül, de eléggé fájón, mert átvette ő is a „doktor úr” megszólítást a többiektől, amikor először szólította doktor úrnak, a férfi ügy merevedett rá a kormánykerékre, hogyha nem egyenes az út, biztos a halálban ébredtek volna fel, mert másodpercek teltek el, míg lélegzethez jutott, s csak percekkel később jutott eszébe, hogy most le kellene állítsa a kocsit, ki kellene szállnia, s aztán szó nélkül magára hagyni kocsit, mérnököt, s menni ebből a kuplerájból, ahol nem ismernek se istent, se pártot, csak száztíz kilósra hizlalt disznót, vagy bérmunkában elvállalt kontárkodást. A mérnökre nem tudott igazán haragudni, neki megbocsátott, mert a mérnök hozta az első bivalyokat, s rögeszmésen magyarázta mindenkinek, hogy a savanyúfüves réteket kár töltögetni, szárítani, olyan állatot kell tartani, mely éppen azt szereti, s be is bizonyította saját pénzén, hogy jövedelmez az ínyenceknek szállított bivalytej, túró és vaj, s most a férfi nézte az úttalan sártengeren küszködő állatokat, melyek lószekeret, traktorpótkocsit húztak, s magában még inkább megbocsátott a mérnöknek. Megbocsátotta a gaudeamus igi- turt is, melyet cigánnyal húzatott az ablaka alatt, mikor a faluban híre futott, hogy érettségizett. Az asszonynak is megbocsátott, akit majdnem kislányként hozott a faluba, aki a technikum utolsó osztályából úgy repült a feszülő egyenruhás gépkocsizó őrmester karjai közé, mintha a megváltó nyújtotta volna kezét, s akit aztán szégyellni kezdett, mikor hazakerültek a faluba, s az asszony az irodán papírmunkát végzett, ő pedig trágyát hányt a teherautóról, s esténként az ágyba vitte a rossz motorolaj, s az erjedő trágya csípős szagát, melyet lemosni nem volt elegendő víz a falu összes kútjaiban sem. Tizennyolc éves volt az asszony, ő akkor töltötte a harminckettediket. Nézte a csátés szénával rakott alkotmányokat, melyeket messziről szekérnek látott, s eszébe jutott, a mindenféle alkalmi munka mellett milyen konokul várta a pillanatot, hogy doktorrá avassák, s hányszor képzelte el, hogy bemegy a mérnök irodájába, s ha az újra „doktor úr”-nak szólítja, eléje teszi diplomáját, s visszategezve azt mondja majd: „ezután nyugodtan mondhatod, Ferenc”. S ahányszor eszébe jutott ez a lehetőség, összeszorított ajkain keresztül csak azt sziszegte: „soha vissza”. Arra a szabadságra gondolt, melyet életkora miatt az egyetemen élvezett, s az apró diadalokra, melyeket diplomája megszerzése után aratott. Az őrnagyra, akit hajdanában hordozott, s aki fiát keresve, a férfival találkozott az egyetem folyosóján, meg arra is, amikor doktorrá avatása után gyűjtött pénzéből, melyet alkalmi munkákkal keresett, s amelyből könyvtárnyi könyvet vásárolt, elegáns ruhákat, s olyan gyerektartást fizetett, mintha máris nagymenő állatorvos lenne, meghívta az egész évfolyamot egy kertvendéglőbe, s ő, a hajdani falubitangja természetesnek találta, hogy csupa doktor úrral ül egy asztal mellett, s a dac akkor is azt mondatta vele, hogy „haza soha”, s most mégis itt fekszik ... Az asszonyra már nem haragudott, öregebb lett és megértőbb, s egyre többször jutott eszébe annak az első kirándulásnak mindeh meghittsége, mikor az őrnagy kocsiján elvitte a kislányt a tavakhoz, s a fonott kosárból szedegette elő a vendéglőben előre csomagoltatott uzsonnát, s tudta, akkor annak a lánynak mindegy volt, hogy állami gondozás után ki lesz az, aki otthont kínál neki, s ő azért is szerelt le, azért tért vissza a falujába, mert igazi családot akart. Gyermekeket és hitvest. Igen, így használta önmagában a szót. Nem feleségre, nem asszonyra vágyott, hanem hitvesre, a szónak abban az értelmében, ahogy a rajongó Petőfi használhatta, s a férfi tudta, hogy nem lett volna szabad magával vinnie a kislányt, vagy ha már vitte, nem kellett volna rögtön a gyermek, hiszen a semmiből saját otthonába csöppenő asszony csak azt látta, hogy másoknak több van, vagy ha csak annyi, akkor az jobb, drágább, mint az övé. A férfi fölállt. Hátára lendítette fémmerevítős svéd hátizsákját, s farmernadrágja szárát belegyűrte a gumicsizma szárába. Rövid orkánját kezében lóbálta, s mikor már a falu első házaihoz ért, akkor vette észre, hogy bevonulásához milyen nagyon illik a zászlószínű piros viharkabát. ,, ,. ... em ismerte föl senki. Turistának vélték, vagy átutazóN nak, s ő egyre szorongóbban leste a kanyart, ahonnan már látszik a háza, s ahonnan már az is látszik, hogy —- mi maradt az önövíz után, s ahonnan talán azt is megsejtheti, vajon hat év után azok lakják-e még mindig, akiket otthagyott, s ha igen, vajon lehet-e harmadszor is visszatérni. ,c; • % *• vr* Terefere ebédszünetben
