Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-11 / 35. szám
1984. február 11. / TOLNA A IO NÉPÚJSÁG A lefelé megyegető ember Móra Ferenc fényképe Romániai magyar irodalom IRODALOM Kedvelt szófordulata volt: „...ahol már lefelé megyeget az ember a hegyről...” Sokszor, sokféleképpen beleszőtte gondolataiba e metaforát, mikor — bölcs derűvel és kissé rezignált mosollyal — saját élete s a világ dolgain elmélkedett irodalmunk „barkácsoló kismestere”, Móra Ferenc. Küzdelmekkel, vívódásokkal teli életét kurtára szabta a sors; korai halálát ösztönösen megsejtette. Utolsó 6— 8 évében — magánlevelekben, tárcáiban is itt-ott — erre utaló tréfás jóslataival riogatja közeli jó barátait, amiket persze senki nem is akart komolyan venni. Talán ő maga sem. Pedig a hegy lába akkor már igencsak közeledett. .. Sokszor kesergett, amiért nagyobb művei rendre meg- íratlanok maradnak, mert őt egész életében megköti „az a nagy ház, a múzeum, a könyvtár, az évi ezer akta, az avarok, a gepidák, a hunok...” Csoda-e, hogy az Ének a búzamezőkről néhány hét, az Aranykoporsó kerek öt hónap alatt született meg? öt regénytervéről tudunk. Amiről nem vagy csak utalásokból, az vajon mennyi lehetett? „Sokat hagyott ránk — írta egyik nekroló- gusa —, még többet vitt magával”. Ere gondoltam, amikor előkerestem egy öreg fényképnek a másolatát. A kép jó 50 esztendeje készült, 1933 október elején, mintegy négy hónappal a halála előtt. Az IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Magam mögött Amit magam mögött hagytam titkon a szívembe varrtam „arannyal-telt” zacskót s követ övtelenül öltve övét Nap-krajcárt is odaadtam ahogy a Styxen utaztam Elutaztam mindenhova s nem utaztam el sehova Tűzhely körül voltam pőre soknapos Hamupipőke Egy sugárban megjelensz még hamu alatt izzó emlék Hamu alatt kotorászok Izzik egyre a zsarátnok Akár az ágak Behorgolta a fákat az áhítatos és könnyű reggel, mint egy ki-nem-mondott szó, amelyet magunkban tartogatunk, akár az ág a rügypattanás gyönyörűségét. Egyszer majd odébbsepri a szél ezt a kivénhedt telet is, szétszaggatja a zúzmaracsipkét, kibontakoznak emberi szavaink is, mint a szemérmes-mosolyú fákon az ágak. MEZEI ANDRÁS: A szerkezet Mintha halász hálója volna úgy kötődnek a verssorok, miközben már a puszta forma, mintha magába rántaná, ami nélküle láthatatlan, ezüst uszony a tó fölött, zsákmányod villan a napban. író Szegeden, Boldogasszony sugárúti lakásuk kerti teraszán fényképeztette le magát. ö tudta — ma már mi is —: búcsúzásképpen rendelte a fényképeket, talán 20— 30-at, hogy elküld je legkedvesebb munkatársainak, barátainak. Mindössze néhány üdvözlő szót vetett a képek hátlapjára, vidáman, tréfálkozva. Nem sokan sejthették belőle, hogy ezek már búcsúsorok. „Soványan, mint Vergilius, komoran, mint Dante, küldi kézcsókját és áldását Móra Ferenc főtisztelendő” — írja Roóz Rezsőnének. S egyik barátjának, Györffy Istvánnak: „áldásomat is osztva jelentkezem; ... főpásztorosra faragtak...” És Böjthe Etel szerkesztőnek: „... lámának öltözött öreg kollégája...” Sejtette, érezte a közeledő véget. Anélkül azonban, hogy bárkivel is éreztette volna. Tette a dolgát, amennyire erejétől és fájdalmaitól kitelt. Eljátszott a „túlnanon innen” gondolatával; vasárnapi tárcái »továbbra is rendre megjelentek a Magyar Hírlapban. (Az utolsó éppen halála előtt négy nappal...) Októberben még többször is kiviteti magát kedves avarjaihoz, a deszki, a vedresházai ásatás színhelyére. Búcsúzik ott is... Azután egy vasárnapját a kultúrpalotában tölti, elrendezve személyi és hivatalos dolgait. Napközben pedig hírlapi tárcaként megjelent sok száz írását rendezgeti kötetekbe. Szívélyesen elbeszélget látogatóival, eldicsekedve, hogy lám, már nyolccal elkészült a 12 kötetesre tervezett Móra-összki- adásbóL S közben görcsös fájdalmai vannak: „... Kimondhatatlanul sokat szenvedek — írja —, néha csak félnap egyfolytában, néha egész nap és éjjel rágom a vánkost, s a szervezet következetesen tovább romlik. Két professzor táplál kétféle orvossággal — mást nem is tűr a gyomrom, — sajnos foganatja nincs, s ha lesz, soká várható”. Nézem a képet. Ül a bágyadt őszi verőfényben, s nagyon komolyan néz maga elé. Egyedül ő sejtette, hogy „lefelé megyegetve” immár jó lesz mielőbb bevégezni, ami még tehető, amit a sors még enged. Megtette. Emberül, ahogyan élt s alkotott élete 55 évében. 1934. február 8-án reggel örökre lehunyta a szemét. Neves írók: Móricz, Karinthy, Kosztolányi és mások búcsúztatták a lapokban. S olvasók százezrei siratták, akiknek ő volt a vasárnapjuk, az ünnepnapjuk. Amit ugyan maga az író mindig elárítani igyekezett: „Engem túlbecsülnek, én az irodalomnak csak barkácsoló kismestere vagyok... Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni egyszerű embereknek”. WALLINGER ENDRE A romániai magyar irodalom a nemzetiségi élet keretei között jött létre, s mint ilyen, egyfelől a romániai társadalmi valóságra, másfelől a magyar kultúra egyetemes hagyományaira támaszkodik. Ezen a hagyományon belül különleges szerepet ad az erdélyi tradícióknak. Ezek a tradíciók józan történelmi realizmusra, illetve az együttélő nemzetek kultúrájának megbecsülésére intenek. Több mint hat évtizedes fejlődése során értékes örökséget halmozott fel ez az irodalom, olyan költői és írói életműveket — például Áprily Lajos, Dsida Jenő, Kós Károly, Kuncz Aladár és Gaál Gábor munkásságára gondolok —, amelyek máig ható érvényességgel fejezték ki az erdélyi magyar progresszió nemes törekvéseit. A nemzetiségi irodalom újabb — a felszabadulást követő — korszakának is már emberöltőnyi története van. Nemzedékek léptek fel, irodalmi irányzatok fejlődtek ki, kulturális intézmények szerveződtek ez alatt az idő alatt. A romániai magyar irodalom fontos szervező ereje a Kriterion Kiadó, amely Domokos Géza irányításával sorra jelenteti meg ennek az irodalomnak a klasszikus és modern alkotásait, az erdélyi magyar népköltészet emlékeit, irodalom- és művelődéstörténészek, nyelvészek, társadalomtudósok műveit. Mellette a folyóiratok és lapok vállalnak igen nagy organizációs feladatokat. így az Utunk című kolozsvári hetilap, a Korunk című ugyancsak Kolozsvárott megjelenő tudományos és művészeti folyóirat, az Igaz Szó című marosvásárhelyi irodalmi folyóirat, a Hét című bukaresti társadalmi, politikai és művelődési hetilap. A felszabadulás utáni első évtizedekben még a két világháború közötti korszak jeles íróegyéniségeinek volt vezető szerepe: a költészetben Bartalis János, Szemlér Ferenc, Horváth Imre, Méli- usz József, Szabédi László, Kiss Jenő és Horváth István, a prózairodalomban Tabéry Géza, Molter Károly, Kacsó Sándor, Kemény János, Bözö- di György, Asztalos István és Nagy István, a műfordításban Franyó Zoltán, az irodalomkritikában Gaál Gábor, Balogh Edgár és Csehi Gyula munkássága hozta létre a nagyobb értékeket. Hozzájuk csatlakoztak a nemzetiségi irodalom mai „derékhadának” képviselői: a költészetben Kányádi Sándor, Székely János, Majtényi Erik, Márki Zoltán, Bodor Pál, a prózában Sütő András, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Deák Tamás, Huszár Sándor, az irodalmi szociográfiában Be- ke György. Majd követték őket a hatvanas években a Forrás című könyvsorozatban jelentkező írók: a költészetben Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Király László, Farkas Árpád, Szőcs Géza, Balia Zsófia, az elbeszélő irodalomban Bálint Tibor, Szilágyi István, Csikí László, Pusztai János, a drámairodalomban Kocsis István és Lászlóffy Csaba. A romániai magyar költészet a korábbi erdélyi líra történelmi érzékenységét és közösségi hangját folytatta, a népi hagyományokat éltette tovább, ugyanakkor igen nagy szerepet adott a modern költészet, nemegyszer az avantgarde formanyelvének. Szép példája ennek a szintetikus — az egyetemes magyar líra és a világköltészet különféle irányzataiból táplálkozó — költői modernségnek Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár alkotó munkássága. Kányádi a nemzetiségi és történelmi tapasztalatok költője, Szilágyi a modern ember tragikus felismeréseit szólaltatta meg, Lászlóffy az avantgarde eszközökkel dolgozó intellektuális lírát képviseli. A prózairodalom ugyancsak az erdélyi elbeszélő hagyományok és a modern irodalmi törekvések nyomán tájékozódik. Az idősebb nemzedék írói — Nagy István, Balogh Edgár, Kacsó Sándor — főként emlékirataikkal hívták fel a figyelmet magukra, ezekben a memoárokban a nemzetiségi közélet és irodalom közelmúltjával ismerkedhetünk meg. Nagy szerepet kap a személyes tapasztalatokra épülő lírai-szociográfiai irodalom, ennek klasszikus képviselője Sütő András beszámolója: az Anyám könyű álmot ígér. Bálint Tibor népszerű regénye: a Zokogó majom ugyancsak személyes élmények nyomán idézi fel a kolozsvári magyar szegénység egykori életét. Szilágyi István Kő hull apadó kútba című műve analitikus lélektani és társadalmi regény, Pusztai János A sereg című regénye pedig egyéni mítosz formájában idézi fel a keleteurópai történelem tapasztalatait. Jelentős mértékben fejlődtek az irodalom más területei is. Az erdélyi magyar történelmi dráma — nevezetesen Sütő András Csillag a máglyán, Székely János Vak Béla király és Kocsis István Árva Bethlen Kata című művei — a magyarországi színpadokon is szép sikert arattak. A nemzetiségi esszéirodalom — például Méliusz József, Balogh Edgár, Gáli Ernő és Szász János írásai — a romániai magyarság fontos történelmi tapasztalatait világítja meg, az irodalomtörténet-írás és az irodalomkritika — Marosi Péter, Gálvalvy Zsolt, Kovács János, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Cs. Gyimesi Éva művei — pedig a romániai magyar irodalom önismeretét, és ezzel további fejlődését alapozza meg. POMOGÁTS BÉLA Szavak, Mint általában, ha erre jártam, egy felületes pillantást vetettem az utcasarokra. Nem tűnt fel semmi és senki, hiszen a környezet apró változásai a magunkra-fi- gyelés őrültségében elvesztik jelentőségüket, mint ahogy elvesztik mindazok a dolgok is, melyekről nem akarunk tudomást szerezni. Másnap azonban, ahogy az utcasarkot elhagytam, kénytelen voltam észrevenni. Utánam nézett. Néhány másodpercig a hátamon cipeltem szomorú tekintetét, majd visszafordultam. — Hát te?! — kérdeztem, de valójában nem vártam választ. Az esetlen kérdések sokszor hamarabb elindíthatnak egy beszélgetést, mint a kimért udvariaskodások, a gigerlis szavak. Meleg, barna tekintete vonzott. Nem tudtam kivonni magamat a jelenlétéből. Szemében tükröződtem, s a szavak helyett hunyorításával adta tudtomra létezésemet. Észrevett, tehát vagyok, facsartam ki az eredeti Descartes-i gondolatot. — Mi van? — nyögtem kétségbeesetten, mert az előbbi „hát te” sokkal értelmesebbnek tűnt. ö csak állt. Te jó ég! — gondoltam — nincs egy értelmes alany vagy ige vagy főnév vagy tudom is én mi, ahhoz, hogy szót értsek vele?! Egy másodpercig farkasszemet néztünk. A hűvös széltől és a föl-fölszakadó benzinbűztől kissé megborzongott. Vállat vontam, és tovább mentem. Jött utánam. Éreztem, ahogy lábnyomaimba lép. Pontosan a nyomok közepébe. Nem fordultam meg. Gondoltam, megunja és odébbáll. Hiszen semmi közünk egymáshoz! Azért mert én megszólítottam? De ő nem válaszolt! Ez nem jelenthet semmiféle kapcsolatot közöttünk. Az egyik útkereszteződésnél elébem került, rámnézett, és közben remegett. — Mit akarsz tőlem?! — ripakodtam rá. A járókelők értetlenül néztek rám. Az egyik megrovó pillantástól észbekaptam, s alig hallhatóan ismételtem meg a kérdést. Szótlansága kétségbeejtett. Tekintete be- lémcsimpaszkodott, a lábai pedig valószerűtlenül remegtek, a félelemtől vagy a fáradtságtól, ki tudja? Némasága kibillentett egykedvű nyugalmamból. — Szállj le rólam! — sziszegtem. Erre félreállt és várt. Elindultam. O új ra követett. Lakásom kapuja előtt megálltunk. Mit mondjak? Hogyan zavarjam el? Eszembe jutott egy régebbi eset. Az is itt történt velem a kapu előtt. Zivatar utáni tócsák terpeszkedtek a járda szélén. Egy ötéves gyerek játszott a kapu előtt. Műanyag dömperét igyekezett az olajtól, kutyapiszoktól bűzölgő pocsolyába kormányozni. El kéne ráncigálni innen a koszból, gondoltam. — Szerintem ez a dömper megfullad ebben a mély vízben! Különben is, a dömper csak szárazföldön szokott járni. A gyerek rámnézett, majd lassan fölállt, közelebb jött hozzám, és hirtelen mozdulattal belémrúgott. Aztán mintha mi sem történt volna, visszament a játékához, és könyékig merítette a tócsába. Kimondott szavaimmal, a gyerek rúgásától megszégyenülve álltam. Mit ronthattam el? Mit mondhattam rosszul? Vagy mit mondhattak rosszat előttem más felnőttek ennek a csöpp gyereknek? Megint a szavak! Ezek a kicsorbulni szerető szavak! A kapuban álltunk. Mit ronthatok el most, amikor ettől a némaságával tüntető kísérőmtől szavakkal elbúcsúznék? ö is belémrúgna? Vagy talán csupasz mozdulattal adjam tudtára, hogy menjen a fenébe?! Hagytam, hogy tovább kövessen a lakásomba. Már nem szóltam, nem akartam szólni hozzá, ő megállt az előszobában. Levettem a kabátomat, bementem a szobába, és belehuppantam a fotelba. Hallottam izgatott szuszogását az előszobából, de nem szóltam. Elővettem az újságot. Néhány perc múlva annyira belemélyedtem a lap böngészésébe, hogy teljesen megfeledkeztem vendégemről. Csak az egyik apróhirdetés olvasásánál kaptam fel a fejemet. Tízezer forint jutalmat ígértek egy németül értő boxer-kutyáért, amelyik kiugrott a gazdája kocsijából. Azóta nem látták. Arkó névre hallgat. Kétéves szuka. — Tízezer forint egy kutyáért! — csodálkoztam, majd bizonytalanul, de aztán egyre határozottabban szólaltam meg, hogy vendégemmel szót értsek. — Komm her, Arkó! Hab kein angst von mir! Ich tue dir nicht weh! SZŰCS MARIANN OLÁH ZOLTÁN: Barátaimnak Hajnalaim kimosakodtak már a ködből, bóbita szélben ring a halál. A parton varjú-könnyeket ejtő gesztenyefák gyászolják a téli Dunát. Az utcán lehullt tekintetek pihennek remegő piJlájú pelyhek alatt a szürke lepedőjű égbolt estére lehelet sálakká szakad. Egyedül megyek az utcán. Emlék itt minden omladék a pelyhek sűrű öltésekkel számra varrják a holdat — bevallók mindent önmagámnak. Egy ablakból fény terül a tájra fölfeszíti az éjszakát. A szobában borospohárral a kézben beszélget három régi jó barát.
