Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-04 / 29. szám

1984. február 4. 4 NÉPÚJSÁG Szépség és újítás — Az ízlést, az esztétikai érzéket az emberek gyakran velük született képességnek tartják — mondta egy al­kalommal a tárlatvezetésen a képzőművész. — Pedig — tette hozzá —, az esztétikai ítélőképesség tanulható, feljeszthető. S bárki gyakorolhatja, például a lakásában. Amint beléptünk Kurdon Neogrády Istvánék portájára, szembe ötl'ik a rendezettség. Még akkor is, ha a virágos ágy ásókat hó takarja is. A hallba érve pedig a meg­hittség az uralkodó. A be­rendezés nem hivalkodó, s nincs belőle sem több, sem kevesebb, mint amennyi a „pontosan szükséges”. Ké­nyelmes ülőalkalmatosságok, polcok, középütt járóka. Áz utóbbi a kétesztendős Kati olykori játszóhelye. Most ép­pen üresen árválkodik. — Orvoshoz vitte az édes­anyja — mondja a házigazda, aki egyébként a helybeli ter- mel őszövetkezet megbízott elnöke. Máris leteszünk ar­ról, hogy feleségével is be­szélgessek, s ez érthető is. Vi­szont Neogrády Istvánban is kitűnő beszélgetőpartnerre lelünk. S a téma pedig nem­csak az aszony privilégiuma — noha egész nap ő van ott­hon a kicsivel —, hanem ket­tőjüké. Egyaránt. Közös hob­bi, közös öröm. De térjünk még vissza a lakás többi helyiségéhez! Megkapó a cserepes virágok pompája, valamint az örök­zöldekből és száraz virágok­ból készült kompozíciók sokszínűsége, ugyanakkor fi­nomsága. — Kezdjük az elején — szól a házigazda, s a műhely felé invitál. Közben megtud­juk, hogy a kertészeti egye­temen végzett, felesége pedig Baján, a kertészeti techni­kumban. A kis Katin kívül még két gyerek van: egy fiú és egy lány. Utóbbi tanító- képzős, a fiú pedig a fővá­rosban tanul, a dísznövény­szakközépiskolában. A műhelyben munka nyo­ma: faháncsdarabok, szal­mavirág-csokrok, különféle számunkra ismeretlen ágacs­kák, a polcon gyertyák, az asztalon vágószerszámok. Ke­zembe fogok egy apró, bor­dó levelű ágacskát: — Madárbirs — hallom, majd ismerkedem a többivel. — Ez pedig a selyemkóró, |a még feldolgozatlan kéreg amely az utak mentén talál­ható, emez a csavartfűz, itt pedig a sóskaborbolya. De dolgozunk az ezüstfenyővel, a jegenyefenyővel, sok szal­ma és sóvirágot is fölhasz­nálunk. — (A felsorolás la­tin nevekkel van spékelve.) — De mutatok még valamit, amit nagyon szeretünk, — s előkerül kifeszítve szárított, meg az összegöngyölődött faháncs is, amelyekre na­gyon kell vigyázni, mert könnyen penészednek. — A háncsot az erdészektől kap­juk, mégpedig akkor, amikor papírfaszállítás van. Olyan­kor le kél! hántani a kérget. Egyébként újszerű megol­dásként használja a Neográ­dy házaspár a nyárfa kérgét. Faliképszerű a megoldás: a kéreg a háttér, rajta művészi rendben elhelyezve, azaz rá­erősítve a virágkompozíció. — Kiknek készítik ezeket a kompozíciókat? — Saját magunknak. Ügy van ez, hogy amikor elkészül egy újszerű — van rá egy meglehetősen csúnya francia szó — arrangement, (annyit tesz, hogy csoportosítás, efl- rendezés, virágkompozíció), behozzuk ide a szobába, he­lyet keresünk neki és gyö­nyörködünk benne. A ter­mészetet jelenti számunkra, átkomponálva... Aztán a vi­rágtálak, falidíszek jó ré­szét elajándékozzuk. Mi nem Martinit viszünk az ismerő­seinknek, hanem ezekből — mutat a szekrény tetején és a falon levő virágmontázsok­ra. — Néha el is adunk kö­zülük, de azokat valósággal „úgy könyörgik ki” tőlünk. — hallom vendéglátónk szavait, miközben néhány szál bar­na szirmú virágon ragad meg tekintetem. — A szirmok a fenyőtoboz pikkelyeiből készültek, a Faháncsra épített kompozíciók könyvkötészetben használt ragasztóval. A közepük pe­dig az egyik sóvirág-fajta, azaz az évelőé — és felisme­rem az apró fehér csillagocs- kákat — S mikor jut minderre idejük? Hiszen-1975 óta, há­zuk építésének idejétől ker­tészeti termesztéssel is fog­lalkoznak. — Ekkora családnak a szükségleteit nem kell kü­lön ecsetelni. No és az épít­kezés... Ahhoz sem szükséges a kommentár... Szóval es­ténként együtt készítjük a virágkompozíciókat. Napkö- ben pedig néha-néha a fele­ségem maga is belefog egy- egy munkába. De nem visz- szük túlzásba, csak addig csi­náljuk, míg gyönyörűségün­ket leljük benne. S eszem ágában sincs olyankor a mű­helybe menni, amikor a kis Kati azt mondja hazaérke­zésemkor: „Apu, nem dolgoz­ni!” Szóval inkább a gyerek, a gyerekek, mint a milliók... Különben a napközbeni mun­kám után feloldódást jelent a virágkötés. — És újításuk is van. — Nem nevezném újítás­nak, hiszen hivatalosan nem elfogadott a dolog, s nincs is abban a stádiumban, hogy beadható lenne. De nem is érdekel különösebben. A lé­nyeg az, hogy egyik munka­társammal kikísérleteztünk egy vegyszerkeveréket. Kü­lönböző savakból és sókból áll. Ha azzal megszívatjuk az örökzöldeket akkor jó ideig nem huLlajtják le lombjukat. De használjuk a baksai Pan­nónia társulás készítményét a Phytowaxot, mely párol­gáscsökkentő. Igen jó dolog, ki is próbáltam. Lefújtam vele a karácsonyfát és való­ban sokáig zöld maradt, és nem hullajtottá le leveleit. De ez a szer alkalmazható palántázás előtt. Az ágyáso- kat kell lefújni vele, s a ki­ültetett növények még a szá­razságot is bírják egy ideig. — Milyen nyelveket be­szél? — Ha a polcon látható könyvek kapcsán jutott eszé­be a kérdés, akkor nem is tudom a választ. Szakiro­dalmat fordítok németből. Rá Voltam kényszerítve, mivel már az egyetemen sem volt magyar nyelvű szakköny­vünk, s elsősorban német és francia alapművekből tanul­tunk. A dísznövényekkefi kapcsolatos praktikum is csak német nyelven szerez­hető be. S lapozgatjuk a szakköny­veket, megkap a franciák nyomdatechnikájának szug- gesztív ereje, mely ugyan­csak esztétikai örömöt ad, ahogyan a házaspár virág­kompozíciói is ezen élmé­nyeimet gyarapítják. Joggal. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: Kapfinger András r—- alami furcsa, kíváncsisággal fűszerezett vágy űzte, Y hajtotta, hogy visszatérjen tűnt ifjúsága színhelyére. ,_ __Senkije nem volt már ebben a kisvárosban, még c sak egy bésüppedt sírdomb sem várta a temetőben. Csak az emlékek, a fakulásukban is színes, az emlékezet mélyéről ködfelhőszerű lebegéssel előhullámzó emlékké­pek. Tizenhat évet hagyott el itt az életéből, és úgy vetet­te le akkor a múltját, mint kopottas bocskaikabátját. Fe- lednivalóan feledhetetlen évek völtak ezek, szinte minden nap maradandó nyomot hagyott emlékképeket őrző sejt­jeiben: bombázások, repeszszilánkzúzta ablakok, kiterített, lepedőbe takart tetemek, aknák sivító hangja, üszkösre égett gerenda-csontvázú háztetők, a melasz, a zabkása, a Maláta pótkávé íze a szájban, az első cigaretta, az első lány hajának illata, séták a hársak alatt a gyöngyözve ro­hanó kis patak partján és Tide. TIDE. Csupa nagybetűvel írta, firkálta a falakra TIDE nevét, megtanulta visszafelé ol­vasni és írni a szavakat, csakhogy világgá kiálthassa, a házfalakra, a kerítéskapukra írhassa, és mégis elrejthesse a valószínűtlenül álomszőke lány nevét. TIDE = EDIT S a másik szót: KELTEREZS = SZERETLEK. Most, harminc év múlva is csak érte, miatta jött vissza, jarja a szűk kis utcákat, nézegeti a későbarokk műemlék­házakat, a boltíves kapualjakat, a repkénnyel befuttatott tűzfalakat. Aztán hirtelen, mint óriás felkiáltójelet, to­ronydarut lát az apró házak fölé emelkedni lakótelep épül az egykori kis városmag körül, és egy hatalmas dózer sár­ga port kavarva régi vályogfalakat aláz a porba. Aztán mintha csak látomás volna: ott áll a régi ház előtt, amelyről azt hitte, nyoma sincs már. Sőt a cukrászda is ott van a régi helyén — a kirakat faragott foglalatát álomkék­re festették, kék keretű a cégtábla is, rápingálva: színes fagylaltgombócok, torták, lebegő gyümölcshabok. A cégér is a régi: óriási tölcsér fagylalt. A ház vakolata vakítóan új, a háborús repeszdarabok becsapódásainak nyomai el­tűntek már... S bent is minden a régi. A biedermeiert utánzó, hajlított hátú székek, csavart oszloplábakon nyugvó kis asztalok — csipkék és térítők mindenütt. A kiszolgálópulton azonban már presszógép csillog. Csipkekötényes, fekete kontyos fiatal nő szolgálta ki, és amint a forró kávét kavarta, lopva körülpillantott, nem lát-e másvalakit is a pult mögött. A hátsó ajtóra rakott kék függöny meg-meglibbent, hallani lehetett, hogy bent matat valaki. Nyílt az ajtó, s amikor a belépő felé fordult, kiejtette kezéből a kávéskanalat. TIDÉ-t látta maga előtt, húszéve­sen, álomszőkén, hosszú, bőderekú divatos ruhában. Csak bámult elbűvölten... A lány észrevette, hogy rámered, ki­csit felkapta a fejét, mint aki megszokta a mohó férfite­kinteteket, aztán szinte suhanva tűnt el a lefüggönyözött ajtó mögött. Nemsokára valamelyik emeleti szoba felől zongoraszó áradt halkan, lágyan, Chopin egyik keringőjét játszotta valaki — bizonyára a lány —, és őt mégis vala­mi fájdalmas, furcsa, nosztalgikus mélabú járta át... Hát lehet, hogy újraéledtek Ulmannék ennyi év után! Hát mindig újraélednek? Honnan lehetett pénzük, erejük mindent újrakezdeni: Hiszen a cukrászdát, a házat, no meg a vendéglőjüket, elvették tőlük negyvenkilencben. Jól em­lékezett, lehúzva álltak akkor a redőnyök az ablakokon is. „Kitelepítették Ulmannékat — hozta a hírt az anyja. — Azt mondják, kilószámra állt az arany a pincéjükben el­falazva. Apa. tehetnél értük valamit a pártnál. Nem voltak rossz emberek.” „Csak burzsujok — mondta az apja. — Az öreg Ulmannt, meg a katonatiszt fiát letartóztatták, államellenes szervezkedésért. Semmit sem tehetek.” Aztán valamit mégis tehetett, mert elintézte, hogy a család egyik rokonuknál húzódhatott meg valamelyik közeli faluban. Gombkötő Gábor István Nosztalgia Aztán anyja kisírt arcát látta maga előtt, vörösre dör­zsölt szemhéjai alól folydogáltak a könnyek. „Elvitték Apát! Nem tudom, miért! Két idegen detektív jött érte, és egy autóba ültették!” A kapitányságon azt mondták, sem­mit nem tudnak, de ha elvitték, okuk van rá. Ne is érdek­lődjenek, ha ártatlan, úgyis kiengedik. A pártbizottságon aztán megmondták az anyjának: apja nagy bajba került jugoszláviai partizán múltja miatt, hazaárulással vádolják. Anyja azelőtt is rengeteget sírt apja miatt. Évekig azt hitték, elesett a háborúban, aztán negyvenötben szakado­zott katonaruhafélében váratlanul beállított. Óriási volt a meglepetés és az öröm. Tito partizánjaival harcolt, a győ- tesek oldalán jöhetett haza, alapítója lett a városban a kommunista pártnak. Anyja aggodalmai ettől kezdve más irányba fordultak. „Elveszitek, szétosztjátok a földet, mi lesz, ha visszajönnek az urak? Sírt 1948. március 25-én is, amikor apja lett az államosított gépgyár munkásigazgató­ja. Letartóztatását már könnyek nélkül viselte el — üzent a bátyjának, a gyártól kapott rozzant teherautóra fölpakol- tatta a szoba-konyhás lakás szegényes holmiját, és egy al­földi falu nagy parasztházának földes szobájában húzód­tak meg a bátyjánál. Nem érte meg, hogy bizonyságot kap­jon, mi lett a férjével. Egy hónappal a temetése után a gyerekek kapták meg az értesítést: apjukat kitüntették, ártatlan volt, koholt vádakkal ítélték el tíz év börtönre, és egy véletlen baleset nyomán halt meg a büntetőtáborban munka közben. Itt ül újra a régi cukrászdában, ahol gyerekkorában olyan sokszor járt. Persze nem vendég volt. Anyja a hábo­rús években Ulmannékhoz is járt mosni, takarítani, s őt is elhozta a húgával. Segítettek hozni-vinni a ház körül, s néha az Ulmann-gyerekekkel, Edittel és Tamással játszot­tak a kertben, a rózsalugasban, az oszlop alakúra nyírt cédrusok között, természetesen „mamást-papást”. Később egy diákbálban találkoztak. A lányliceumba farsangkor meghívták a fiúkat a közeli gimnáziumból, s ilyenkor kis műsorral is szerepeltek, ö a Rigolettóból Az asszony ingatag című népszerű áriát énekelte. Óriási tap­sot kapott. Lágy, hajlékony baritonja volt, tanárai biztat­ták, tanuljon énekelni. Edit zongorázott. Chopin egyik ke­ringőjét játszotta, s hatalmas ováció fogadta. Akkor este csak vele táncolt, ö meg igyekezett, hogy sötétebb' zugokba kerüljenek. A teremben, körben.a fal mellett, ott ültek, be­szélgettek a lányok szülei, nénikéi, a gardedámok, és min­den tépésüket figyelték, ö tánc közben vette észre, hogy egyik cipőjén kiszakadt, kifeslett a nagyon megkopott bőr, és úgy igyekezett fordulni, nehogy észrevegyék a szegény­ség bélyegét a lábakra figyelő gardedámok. Megállapodtak, hogy hazakíséri Editet. A ruhatárnál az­tán meghallotta, amikor anyja sziszegve ráparancsolt a lányra. „Megtiltom. Egyedül jössz haza. Ez egy proli.” Aztán mégis találkoztak. Sőt, leveleztek is. Kitalálták, hogy viszafelé írják a szavakat, így lett ő ICAL — LACI EDIT pedig TIDE. Elhagyott helyeken sétáltak, és elhatá­rozták, világjáró művészek lesznek, TIDE zongorázik, ICAL énekel... Szétlibbent a kék függöny, egy szőke kontyos asszony lé­pett a pult mögé, tálcán friss süteményeket hozott. Karja széles volt és vastg húsú, csak a hosszú ujjak emlékeztettek az egykori TIDE zongorázó kezecskéire. De ezek az ujjak most tele voltak szikrázó kövű aranyékszerekkel. Lehetet­len, hogy ő legyen az! Az asszony kövér volt, és hatalmas mellei majd kibuggyantak a mélyen kivágott blúzából. Kerek, duzzadt arca mélyén csaknem eltűntek az egykor zöld opálként csillogó-villogó szemek, az orra sem a régi őzike orr, megnőtt, vastaggá-vaskossá húsosodott. Álla alatt párnássá dagadt a zsír, a szemek körül sötét ráncár­kok húzódtak a fül felé, és még a vastag festék sem tudta ' eltakarni a múló évek árukodó jeleit. A férfi furcsa csalódást érzett. Már nem áhította a ta­lálkozást, nem is óhajtotta felfedni magát, fellélegzett, mintha valami nagy nyomás alól szabadult volna fel a melle. Pedig fél órája még arra gondolt, majd visszafelé mondja a szavakat, valahogy így: Merék, ketezif! Kérem, fizetek! Vajon ráismer-e erről TIDE? S milyennek látja. Eszébe jutott-e valamikor is, hogy esetlek másképp is le­hetett volna? De hogyan másképp? S mi értelme lett vol­na másképp? Talán maradt volna itt cukrásznak. Nyugal­mas, kényelmes élete lehetett volna. S gazdag ember len­ne! Brr! A süteményekre gondolt, amit kényszerűségből itt megevett, de a gondolattól borzongott meg. Nem ez nem az ő élete... El kellett, hogy váljanak az útjaik akkor, há­rom évtizede. Lám, még ebben a közös világban is mennyi­re más két ember világa. Nem tarthat össze embereket szándék, vágy, nosztalgia — mélyebbre nyúlnak a közös sors gyökerei, talán egészen a génekig... A fekete kontyos pincérlánynak fizetett, aki kedves, de amolyan csábos konzumnői mosollyal nézett rá, és az üres tányérokra, „örülök, hogy ízlett a süteményünk a kedves vendégnek. Legyen máskor is szerencsénk.” Nagyon sok borravalót adott, akár egy külföldről visszatért, kimódoltan nagyvonalú hazánkfia. agyon gyorsan ült be a kocsijába, nem akart újra N körbenézni tűnt ifjúsága színhelyén. S nem akart többé visszanézni. Magafelé billentette a visszapil- i— J lantó tükröt, és egy őszülő, ráncos arcú öregember nézett vissza rá. Gyerünk innen ÓLSZÁL. Nincs itt sem­mi keresnivalód! NETSI DELEV, TIDE — Isten veled, Ti­de! JNEM ZA ARDATU, EN ZZÉN ASSZIV, DÄBDNISZ! Menj az utadra, ne nézz vissza, Szinbád!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents