Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
1984. február 25. tIéPÜJSÁG 11 Nyolcvan éve született Fenyő . Endre Fenyő A. Endre A hatvanas évektől kezdve kibontakozó, egymásba torlódó avantgarde kísérletezések közepette kevés szó esett a Derkovits Gyula nyomán, szilárd világnézeti egységben, szervezett formában, az illegális kommunista párt irányítása alatt 1934-től a felszabadulásig működő Szocialista Képzőművészek Csoportjának tevékenységéről. A csoport a fasizmus uralmának életveszélyes hazai közegében működött, tagjai közül a legjobbakat elpusztították. Alapítói közé tartozott, később a csoport lelke lett az 1904. február 24-én született Fenyő A. Endre, aki most töltené be nyolcvanadik évét. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után fiatalon bekapcsolódott a mozgalmi munkába. Előbb az ún. Montázscsoportban fotómontázsokat, sokszorosított grafikai illusztrációs röpcédulákat készített, majd a Szocialista Képzőművészek csoportjának "munkájában vett részt, amely az új, realista művészetért küzdött. Bán Béla, Sugár Andor, B. Juhász Pál, Kondor György, Háy Károly László, Schnitzler János, Berda Ernő tartoztak a csoport festői közé. Munkálkodásuk — veszélyessége miatt — konspirativ volt, művészetük a pártmunkával forrt össze. Jelszósablonokat, röplapokat, kisplakátokat, címlapokat, a Vörös Segély antifasiszta összefogásra felhívó lapjait készítették és terjesztették a börtönnel dacolA világnézeti azonosság kapcsolta őket egymáshoz. A világot a munkásság álláspontjáról ítélték meg. Festészetük is ezt tükrözte. Képeiken a proletariátus, a város peremén élők kietlen, sivár világa, a gyárak, a gyárudvarok, a nincstelenek mindennapjai szerepeltek illúziótla- nul, könyörtelen realitással A festői megjelenítésben Derkovits Gyula ábrázolásmódját követték — először némi pro- let-kultos igazodással — később a hazai nemzeti hagyományokat felhasználva. 1936- os Tamás galériabeli kiállításuk már címében is az újrea- lista hangvételt hangsúlyozta. A Vasas Székházban rendezett 1942-es Művészet a Szabadságért című kiállításuk után a csoport több tagját letartóztatták, de munkásságukat a börtönökben, a haláltáborokban is folytatták, az itthonmaradtak pedig üldözötten, egy-egy társuk lakásán gyűltek össze. A közös eszmei alap nem jelentett formai kényszert, a művek széles skálán játszanak a művészek alkotó indulatainak, érzelmeinek, tudásának megfelelő, egymástól eltérő kifejezésformákkal, melyek azonban mindig a látványfestészetben gyökereznek. Fenyő A. Endre műveit a korszerű európai kifejezésformák iránti érzékenység, a ku. bizmus és a konstruktivizmus eredményeinek felhasználása, dekoratív képszerkesztés, puritán fogalmazásmód, sötét, borongós színvilág jellemzi. Különös szemszögű csendéletein a munkás szerény környezete, például durvára ácsolt asztalon fűrész és egyéb szerszám szerepel. Gyárképein az égre rajzolódó hatalmas kémények mellett eltörpül az ember. (Kémények tövében. Hűtőtornyok.) 1939- ben elhagyta az országot, a II. világháború borzalmait sikerült elkerülnie. Az 1939-től 1946-ig terjedő éveket Finnilletve Svédországban vészelte át. Hazatérve — az Üjrealista Csoport tagjaként — nagy lendülettel kapcsolódott bele az országépítésbe. A Dési Huber Kör vezetője lett, és művészetkritikai munkásságot is folytatott. Élete utolsó éveit Balatonudvariban töltötte. Festészete már svédországi tartózkodása alatt megváltozott. Az északi tájak tiszta levegője a töretlen színek alkalmazásához szoktatta, egy 1944-es Van Gogh-kiállítás pedig életre szólóan hatása alá kerítette. Szorongásai alól felszabadulva érzelmi telítettség, izgatott, szenvedélyes ecsetkezeíés jellemzi konstruktív szerkezetű, lefokozott színvilágé képeit. 1964-ben rendezett gyűjteményes kiállításán bemutatott képei drámai hangvételének fokozódását, színvilágának kivilágosodását mutatták. Az ezerarcú Balaton természeti csodái tüzesítették át színeit, melyekben a kölönle- ges zöld színek uralkodnak, szinte vibráló feszültséggel kiválva az erőteljesen hangsúlyozott kemény körvonalak közül. Utolsó alkotásán belső indulatait vetítette ki a tájra, kavargó ecsetjárású, szilárd szerkezetű, dekoratív kompozíciókon. BRESTYÁNSZKY ILONA va. Fenyő A. Ednre: Öreg vincellérhál Fenyő A. Endre: Hűtőtornyok A magyar nemzeti opera megszületése Operakultúránk alighanem legjelentősebb mozzanata volt Erkel Ferenc operájának, a Hunyadi Lászlónak a bemutatója száznegyven évvel ezelőtt, 1844. január 27-én a Nemzeti Színházban. Nem kevesebbnek, mint a magyar nemzeti operaköltészet megteremtése ünnepi pillanatának tekintjük ezt a napot, amelyet természetesen megelőzött az az érdeklődési folyamat, sőt harc, amely a hazai irodalmi, zenei és színházi életben zajlott akkoriban a magyar nyelv és kultúra uralkodóvá tétele, a német hatás háttérbe szorítása érdekében. A század negyvenes éveiben, mialatt sokan lelkendezve szemlélik Pest-Buda mind jobban kibontakozó világvárosi kontúrjait, költőink, íróink, zeneművészeink egyaránt a sajátos nemzeti kifejezési eszközöket kutatják. A zenei életben akkor már Erkel Ferencé a vezető szerep, akinek új, készülő operájáról az egész hazai muzsikustársadalom tud, s amelynek bemutatóját hazafias lelkesedéssel, türelmetlenséggel várják. Az első híradás az operáról 1843 februárjában jelenik meg a Honderű hasábjain, de feltehetőleg a zeneszerző már 1840 végén hozzákezdett a komponáláshoz. A felfokozódott érdeklődés után érthető, ha a várva várt mű a bemutatón kirobbanó sikert aratott, hiszen — miként az egyik kritika írta — „a dalművet eleitől végig magyar szellem lengi át, és zenészeti tekintetben igen sok jelenséggel bír.” Pedig a kritikákból az is kiderül, hogy az előadás színvonala jóval alatta maradt a Hunyadi László értékének, annak ellenére, hogy a bemutatón „Pecz úr, a pozsonyi színháztól, mint vendég, a címszerepben lesz szerencsés fellépni”, s hogy Erzsébet, Hunyadi János özvegye szerepében Schodelné Rozália, a kor ünnepelt operaprimadonnája énekelt, akiről az 1910-ben kiadott Erkel-évkönyben ezt olvashatjuk: „Szilágyi Erzsébeté mindenkinek, aki őt hallotta, felejthetetlen alakítás”. A bemutató további szereplői között találjuk Füredi Mihályt, Molnár Leopoldinát, Havi Mihályt, Udvarhelyi Miklóst, s az opera szövegkönyvének szerzőjét, Egressy Bénit. Ám, ha az alakítást illetően a kritikák egy része feltehetően rosszindulatú volt is, a mű igazi értékeire némelyik kritikus felhívta a figyelmet. A Honderű hangsúlyozta, hogy Erkel európai rangú zenévé emelte „a csárdák gyönyörű melódiáit”, s hogy művével olyan alapkövet rakott le, „melyre épülend egykor a magyar zenedicsőség valhaLlája”, továbbá hogy ,,ha van a magyar zenének jövője. .., úgy annak megalapítását Hunyadi László szerzőjének fogja köszönni nemzetünk”. Erkel Ferencnek a Bánk bánt is megelőző első jelentős operáját 1856 augusztusában Bécsben, a Theater an der Vienben is bemutatta egy aradi társulat, ezúttal valóban rangjához méltatlan színvonalon, de a bécsiek így is felismerték a mű rendkívüliségét (a bécsi bemutatót a neves operettszerző, Franz von Suppé dirigálta), mert az egyik lap megjegyezte: „Erkel úr e szerzeménye olly jeles, hogy ha Párizs, Milán, vagy Bécsből indul vala ki, csakhamar körüljárná Európát”. A Hunyadi László a bemutató óta szinte a legnépszerűbb opera hazánkban, akárSchodelné, Szilágyi Erzsébet első megszemélyesítője (korabeli rajz) MŰVÉSZET Simándi József — Hunyadi László szerepében csak a Bánk bán. Az Operaház megnyitásáig az egykori Nemzeti Színházban 238 alkalommal került előadásra, címszerepében, de a többi szerepben is a legkiválóbb hazai s külföldi énekművészekkel. Ismeretes, hogy Erkel bravúráriát komponált az 1850-ben hazánkban vendégszereplő francia Anne de La Grange énekesnőnek. Az ária nehézségével sok hazai énekesnő nem tudott megbirkózni, a francia vendégművész azonban olyan briliánsán szólaltatta meg, hogy azóta La Grange-áriának nevezik az operának ezt az énekszámát. A mű címszerepében az utóbbi évtizedekben elsősorban Simándi József alakítása maradt emlékezetes, de joggal tekinthetjük a fiatal Molnár Andrást, az ezredikhez közeledő budapesti előadások egyik jelenkori Hunyadi Lászlójának megformálóját is Erkel és a történelmi alak szelleméhez méltó piűvész- nek. SZOMORY GYÖRGY SZOT-ösztöndíjasok kiállítása 1982. március 15-én határozta el a Szakszervezetek Országos Tanácsának titkársága, hogy a több éves múltra visszatekintő irodalmi ösztöndíjak kiegészítéseként megalapítja a SZOT képző- és iparművészeti ösztöndíjat is, amely 1982. július 1-ével kezdődően évente 10 alkotó számára biztosít egy esztendős időtartamra havi 5000 forintos anyagi támogatást értékes, a munkásosztály mai életét és törekvéseit kifejező műalkotások: festmények, szobrok, grafikai és fotóciklu- sok, illetve közösségi célzatú használati tárgyak létrehozására. Az ösztöndíj megalapításával és adományozásával a szakszervezeti mozgalom újabb jelét adta annak, hogy a dolgozók kulturáltságának emelését kiemelt feladatként kezeli, s a maga módján me- cénási szerepet vállal azért, hogy ez a kulturáltság minél korszerűbb és tartalmasabb, elmélyültebb és demokratikusabb legyen. A művészi munkálkodás erkölcsi és anyagi befolyásolásával a SZOT olyan műalkotások létrejöttét kívánja elősegíteni, amelyek híven tükrözik napjaink társadalmi, gazdasági és politikai törekvéseit, illetve nyilvánvalóvá teszik azokat a problémákat, amelyek megoldása és kiküszöbölése az egész magyar társadalom, sőt a tágabb emberiség érdeke. Az ösztöndíj elsősorban azokat a művészi elképzeléseket szándékozik honorálni, melyek realista szemlélettel, közösségi elkötelezettséggel közelítik meg a valóságot és formanyelvi megoldásaikban olyan módszerekkel élnek, melyek számolnak a befogadók műveltségszintjével, vizuális felkészültségével. Az 1982/83-as ösztöndíjakra közel 160 művész nyújtott be pályázatot, köztük jelenkori művészetünk sok jó tehetségű képviselője, ismert és kevésbé ismert mesterek, fiatalok és már beérett alkotók. A szakbizottság tíz művész kérelmét fogadta el. Az 5 munkájukból rendeztek kiállítást a Fővárosi Művelődési Házban. Droppa Judit: Áttetszőség
