Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-25 / 47. szám

1984. február 25. lO^PÜJSÁG IRODALOM Kalenláriim FEBRUÁR. Barátságos és szelíd hónap ... Jön a nyár? A természet pihen, a szerelem ébred. Nyulat már nem szabad lőni; az öreg vadászok a rókát síppal próbálják becsalni. Ha a medve kijön a barlangjá­ból és az árnyékát meglát­ja a napon, a néphit sze­rint visszabújik a téli álom­ba, mert még hosszú lesz a tél. Ha a nap nem süt, ilyen időben mint a mosta­ni, akkor is visszamegy. Jó ösztönével biztosan érzi, hogy az enyhe, ködös idő­járás mögött, még a hideg kemény napjai következ­nek. Szitál az eső, a kásás hó olvad. A hó olvad, de „a farkas azért még nem ette meg a telet”. így mondták leg- ' alább gyerekkoromban egyes öreg vadászok és más erdei emberek. Nem ette meg a farkas ... Máig sem értem szó szerint, de az in­tést megéreztem benne, hogy lesz még hideg és hó! Meg is sokalljuk. — Apám azt jósolta valamikor, hogy a vadgalamb Bálint-napra jön meg az erdőn. Kimen­tem várni, de sose láttam. „Kifelé megyünk, fiam — mondta biztatásul. — Jön a tavasz!” — Fogynak a tél esélyei. Hát igen. — Itt vi­rul mindjárt a szép Zsu­zsanna február 19-én. Elvi­szi a havat és zöld füvet varázsol a folyók partjaira. Szeretnélek látni mielőbb, pirospozsgás, szépséges asz- szony, amint fürdés után elringasz tovább a vizek fölött. Ennyit talán még ne­künk is meg lehet bocsáta­ni századunkbeli öregek­nek, ha a tavaszt várjuk, ami bizony, még messze van. Az Írás szerint külön­ben a bibliai „vének” is meglestek egykor fürdés közben a szépségedért, óh, Zsuzsánna, ám az egészen más volt, s nem is olyan ártatlan dolog. — Hol van­nak már azok az idők? Hideg jön-e ugyan, vagy szép idő? Ki tudja? A far­kas ugyan megette-e már a telet — morfondírozok ma­gamban. Kutyámmal me­gyünk a madáretető felé. A tél igazi ínséges terhét ta­lán ezek a kis jámbor álla­tok viselik. Amelyik köztük megéri a havas február vé­gét, márciusban már meg­marad- Közeledünk, a ma­darak is egyre közelednek. Szelíd zsibongás kezdődik. A Pikus prüszkölve forog, j Nem félnek. — Gyertya­szentelő elmúlt. A Nap a Vízöntő jegyéből a Halak csillagképének jegyébe lép. Bőjtelő hava. Jön a jég - törő Mátyás. A régi, ismeretlen magyar költő sorait idézem: „mint vizek­nek surranása játszi elmú­lása.” Múlik az idő. Hófel- hők gyülekeznek. Aztán kitört a hóvihar. Volt, ahol autókaravánokat temetett be. Nálunk a szél négy napig tombolt. Ügy látszott, már semmi nem érvényes, minden megvál­tozott. — Lassan helyreállt az idő. A február az február maradt. CSÁK GÉZA Mihail Solohow : A köztársaság forradalmi katonai tanácsának elnöke A mi köztársaságunk nem valami óriási, mindössze tán száz porta, és a sztanyicától vagy negyven versztára, a To- csogós-völgyben terül el. Köztársasággá a következő­képpen lépett elő: tavaszra kelve hazamentem Bugyonnij elvtárs hadseregéből a szülő­falumba, és a polgártársak megválasztottak községi el- . nőknek azért, mert két Vörös Zászlórendet kaptam a vitéz­ségemért, hogy bátran harcol­tam Vrangel ellen. Mind a kettőt személyesen tűzte fel Bugyonnij elvtárs, és nagyon tisztességesen megszorította a kezemet. Én elfoglaltam azt a hiva­talt, és a falu békés állapot­ban élt volna, akárcsak az egész nép, de nemsoká banda jelent meg a környékünkön, és folyton zaklatta, teljesen tönkretette a falut. A mi falunk környékén gá­lád egy népség lakik — haj­bókol a banda előtt, kenyér- rel-sóval fogadja. Amikor lát­tam, hogyan viselkednek a szomszéd falvak a bandával, falugyűlést híttam össze, oszt azt mondtam a polgártársak­nak: — Ti tettetek meg elnök­nek? — Mi. — Na, akkor a falu egész proletárjátusa nevéven kérlek benneteket, hogy őrizzétek meg az autonómiátokat, ne járjatok a szomszéd falvakba, mert azok ellenforradalmá­rok, úgyhogy minékünk szé­gyen akár egy ösvényt tapos­ni is vélek... A falunkat pe­dig mostantól nem falunak hijják, hanem köztársaság­nak, én pedig, mivelhogy ti választottatok, kinevezem magamat a köztársaság forra­dalmi katonai tanácsa elnö­kének, és ostromállapotot rendelek el körös-körül. — Sok szerencsét hozzá!... Nem is kell szavazni!... Erre beszédet tartottam ne­kik: — Rajta, elvtársak, segít­sünk a mi szovjethatalmunk­nak, harcoljunk a banda ellen az utolsó csepp vérünkig, mert az szörnyeteg, és a bi­tangok az egész szocializmus gyökerét el akarják rágni! A gyűlés kérelmet írt a sztanyica végrehajtó bizott­ságának, hogy küldjön puská­kat meg töltényt, és úgy ha­tározott, hogy én menjek a sztanyicába Nyikonnal, a tit­kárral. Jókor, még hajnalban be­fogtam a kis kancámat, és el­indultunk. Megtettünk vagy tíz versztét, leértünk egy szé­les völgybe, egyszer csak azt látom, hogy a szél port ker­get az úton, a por megett öt lovas nyargal szembe. Elszorult erre az én szívem. Kitaláltam, hogy abból a ban­dából való halálos ellensége­ink vágtatnak felénk. Semmilyen kezdeményezést nem gondoltunk ki a titkár­ral, meg hát nem is lehetett kigondolni, mert sztyepp te­rült el körös-körül, szinte már szemérmetlenül pucér: sehun egy bokor vagy árok vagy horhos, így hát megállí­tottam a kancát az út köze­pén. Fegyver nem volt nálunk, hát olyan ártatlanok voltunk, mint a pólyás gyermek, a lo­vasok elől elnyargalni meg nagyon buta dolog lett volna. Hanem a titkárom nagyon begazolt ezektől a szilaj ellen­ségektől, egészen rosszul lett. Látom, le akar ugrani a sze­kérről, hogy elszaladjon! De hogy hová szaladjon, maga se tudja. Mondom neki: — Ne ugrálj, Nyákon, ma­radj nyugton! Én a forradal­mi tanács elnöke vagyok, te meg a titkárom vagy, hát a halált is együtt keli vállal­nunk! De őbelőle annyira hiány­zott az öntudat, hogy leugrott a szekérről, és felkötötte a nyulak bocskorát, vagyis hát olyan sebesen szaladt a pusz­tán, hogy azt hitte volna az ember, kopók sem érik utol. A lovasok bezzeg, amikor meglátták azt a gyanús pó- gárt, ahogy a sztyeppen nyar­gal, utánavágtattak, és mind­járt be is érték egy kis őrha­lómnál. Én szép nyugodtan leszáll­tam a szekérről, lenyeltem minden árulkodó papirost, és vártam, hogy s mint lesz to­vább. Csak azt láttam, hogy nagyon keveset beszéltek ve­le, aztán mind szorosan kö­rülvették, oszt keresztbe- hosszába vagdosni kezdték a kardjukkal, ő a földre ro­gyott, azok meg végigkutatták a zsebeit, egy darabig ott téb. láboltak körülötte, aztán me­gint lóra ültek, és — nyargal- vást vissza énhozzám. Látom, ennek fele se tréfa, ideje volna kereket oldani, de nincs mit tenni — hát vá­rok. Odavágtatnak. Elöl a bandavezér, Fomin nevezetű. Az a veres szakálla csupa gubanc, a fizimiskája poros, az egész ember akár a vadállat, csak úgy meregeti a szemét. — Te vagy az a Bogatirjov, az elnök? — Én. — Izentem én neked, hogy hagyd ott az elnökséget? — Hallottam róla... — Akkor mér nem hagyod ott?! Ilyen gyalázatos kérdések­kel faggatott, de nem mutat­ta, hogy haragszik. Kétségbeestem, mert lát­tam, hogy ettől a kompániá­tól sehogy se menekülök ép bőrrel. — Azért nem — feleltem nyíltan —, mert én szilárdan állok a szovjethatalom plat­formján, minden programot hajszálpontosan végrehajtok, és engem erről a platformról semmiképp se löktök le!... Ocsmány szavakkal böcs- mölt, egy nagy korbáccsal szilajul ráhúzott a fejemre. Jókora hurka támadt, kérész­be az egész homlokomon, ak­kora, mint egy érett ugorka, améket magnak hagynak meg a fehércselédek. Nagyon fájt... Ezt a hurkát nyomkodtam az ujjaimmal, és azt mond­tam nekik: — Nagyon csúnyán visel­kedtek. akár a vadállatok, mert hiányzik belőletek az öntudat, de én végigharcol­tam a polgárháborút, és kí­méletlenül pusztítottam a magatokfajta vrangeleket. két érdemrendet is kaptam a szovjethatalomtól, ti meg rus­nya kis férgek vagytok a sze­memben, a színeteket sem akarom látni! Erre háromszor is nekem nyargalt, agyon akart tapos- tatni a lovával, korbáccsal is ütött-vert. de én rendíthetet­lenül álltam a talpamon, akár a mi egész proletárhatal­munk. csak hát a ló csúnyán megrúgta a térgyemet, a fü­lem meg cudarul zúgott, ahogy így többször is nekem jött. — Indulj előre! Odahajtottak a kis őrha­lomhoz, amék mellett vérbe fagyva feküdt az én Nyiko- nom. Egy lovas leszállt a nye­regből, és hassal felfelé for­dította. — Nézd meg jól — mondja nekem —, téged is mingyán így kikészítünk, mint a titká­rodat, ha nem tagadod meg a szovjethatalmat! Nyikon nadrágja meg a lábravalója le volt húzva, és az egész nemi szervezete karddal istentelenül össze­vissza kaszabolva. Borzasztó volt nekem nézni ezt a gyalá­zatot, elfordultam hát, Fomin meg rám acsarkodóit: — Csak ne fintorogj! Té­ged pontosan így elintézünk, és mind a négy sarkán fel­gyújtjuk azt a megátalkodott kommunista faludat, hogy fé­nyes lánggal égjen! — Nem bánom, ha én ma­gam elpusztulok is, de ami a falunkat illeti, az nem az egyetlen, rajta kívül még ezernél is több van egész Oroszországban! Elővettem a dohányzacs­kót, tüzet csiholtam, rágyuj­OLÁH ZOLTÁN: Mintha a nevemet PILLÁNAK Szempillámra ereszkedik lassan az este, csillagtalan az égbolt. Gondolataim most is veled sétálnak valahol a gesztenyés parton. Minden levél, minden kő őrzi emlékünk a nyár szemhéja alatt. Magányos az eső is álomhoz lapuló cseppek pihennek a földben. Tanúk nélkül egy helyben zuhanunk egyszerre mind a négy égtáj felé ... Kezemben, mint árva pacsirta szorong egy földdarab. Szétporlad, s elszáll ő is a mosolygó széllel... Szempillámra ereszkedik lassan az este csillagtalan az égbolt. Meghalni jár belém a hold is, mégis a szememből kihulló árnyékokon túl, mintha a nevemet kiáltaná valaki ráterítve haját a dunai fákra. DÚSA LAJOS: flrnyjöték 1. (PÁLYAUDVAR) Éjfél lesz és a sínek között a ma most döccen ki magából. Indul az itt. Kintről süvöltve ide igyekezik a távol, s nézd: ilyen összevisszaságból újul meg minden szakadatlan; ahogy az antilopok szülnek: össze-, s szétrebbenő csapatban. 2. (DEBRECEN) Mi ül az Űrhajósok terén? Hisz ez egy nagy asszonymedence! Két könyöke a park füvén van, s lábát az úton túl vetette. Rólunk álmodik, mintha lenne — összeszőve a nemlehetből — a nagy boldogság. S combja között közömbösen vág át a rendőr. 3. (SZATMÁRI UTCA) Ráncossá érett szilvaszemek szorosan, szorgos rothadásban. Az éj nagy, sötét muslicaraj, s a falu hátsó udvarában haszon fortyog, a cefre böffent, s szél motoz kutyásán morogva. — Felleg jön. Sokcsillagú egünk szürke bakává lefokozza. .. cifrán káromkodva agitáltam őket.. tottam. Fomin pedig megrán­totta a kantárszárat, felém indította a lovát, és azt mondta: Adj egy kis dohányt, paj­tás! Neked van miből rá­gyújtani, de mi már máso­dik hete csak lóganét szí­vunk nyomorúságunkban. Cserébe nem kaszabolunk összevissza, hanem csak agyonvágunk, mint valami becsületes csatában, oszt megizenjük a családodnak, hogy vigyenek, temessenek el. . . De add szaporán, mert az idő sürget! Én meg, ahogy tartom a zacskót a kezemben, egé­szen elkeseredtem: roppant bántott, hogy azt a dohányt, ami az én kertemben ter­mett, meg a jó szagú som- kórót, amit szovjet föld dé­delgetett, ilyen gonosz élős­ködők fogják szívni. Rájok néztem, azok meg mind ret­tentően megijedtek, hogy szétszórom a dohányt a szél­be. Fomin lenyúlt a nyereg­ből a zacskóért; mindjárt remegni kezdett a keze. — öljetek meg, ha egymás közt így határoztok. Akkor én kozák kardtól halok meg, ti pedig, jómadarak, okvet­lenül kútgémen fogtok lóg­ni — egykutya! Erre teljes hidegvérrel üt- ni-vágni kezdtek, úgyhogy lerogytam az anyaföldre. Fo­min pisztollyal kétszer be­lém durrantott, keresztüllőt­te a mejjemet meg az egyik lábomat, de akkor hirtelen azt hallottam az országút felől: zijju, zijju!... Körülöttünk úgy zúgtak a golyók, mintha zörgött volna valaki a dudva közt. Az én gilkosaim kapták magukat, és elszeleltek. Látom, jön a sztanyicabeli rendőrség — csak úgy porzik az ország­út! Örömömben hirtelen felugrottam, szaladtam vagy tizenöt ölet, de a szemem el­borította a vér, és a lábom alól kigurult a föld. .Emlékszek, azt kiáltottam: — Testvérek, elvtársak, ne haggyatok elpusztulni! És elsetétült előttem a vi­lág .. . Két hónapig úgy feküd­tem, mint egy tuskó, az esz­méletemet elvesztettem, a nyelvem megbénult. Amikor magamhoz tértem — püff neki! —, hiányzott a bal lá­bom, levágták, mert elüsz- kösödött... Ahogy hazamegyek a kör­zeti kórházból, és mankóval ott sántikálok a ház külső padkájánál, belovagol az udvarba a sztanyica katonai biztosa, és köszönés nélkül vallatóra fog: — Miért nevezted ki ma­gad a forradalmi katonai ta­nács elnökének, és mért ki­áltottad ki a köztársaságot a faluban? Hisz tudod, hogy nekünk egy köztársaságunk van! Hát mi okból vezettél itt be autonómiát?!... Hát én erre csak azt felel­tem, de nagyon komolyan: — Kérem, elvtárs, ne fon­toskodjon itt. Ami pedig a köztársaságot illeti, meg tu­dom magyarázni: a banda miatt volt rá szükség, de most, békés körülmények közt, már csak Topcsanszk falu a neve. De ne felejtse el: ha azok a fehér szörnye­tegek meg egyéb bitangok megint támadást indítanak a szovjethatalom ellen, ak­kor mi minden faluból erős várat meg köztársaságot tu­dunk ám csinálni, az örege­ket meg a sihedereket lóra ültetjük, és én, ha elvesztet­tem is a fél lábomat, kate­gorikusan elsőnek indulok, hogy a véremet ontsam! Makai Imre fordítása SARANDI JÓZSEF: Közhelyek a szerelemről Nincs szerelem mely ellenáll az Időnek Távollétnek A szenvedély is rozsdásodik Szakad a szívemre a hó Betakar bizsergő ifjúságod Oly elfogódott vagyok hogy szinte szikráznak ceruzám alatt a közhelyek: Te gyönyörű! Te gyönyörű! Kétféleképp is az vagy — És itt csap le rám a nemtudomság Titkok erdejében a szavak Némán visszhangzanak Mint gyertyaláng a szélfúvásban imbolygunk védtelen Imára nyújtott kezekkel óvom karácsony-tiszta arcod Ki ne hunyjon a lobogás a fény a csoda! Hogy föloldhasd remegésem a belső hóesésben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents