Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-18 / 41. szám

IO ÖÉPÜJSÁG 1984. február 18. Az erdélyi proletárok írója 80 éve született Nagy István Nagy István arcképe Malhaz Kotadzet A biztos tipp IRODALOM G. SZABÓ LÁSZLÓ: Dühödő Csodák nyájait terelni az értelem -akolba, míg szusszá jut szemernyi, költőnek ez a dolga. És eltörpül a baj, miit keserű sorsa rámént, ha aggódón lehajtók egy él-dobott virágért. De ha szavába vágnak, éneke lesz az ökle — elkelne a világnak, hogy a ringibői kilökje! Danyil Rudij: Vizsgálat — Mondja, kérem, sza­bad ez a hely? — kérdezte egy idősebb férfi a szom­szédját, aki éppen a nad­rágját vetette le. — Igen, tessék. — Megengedi, hogy én is itt vetkőzzem? — Parancsoljon. A hol­miját leteheti a polcra. — A cipőmet is leve­gyem? — Nem tudom, minde­nütt más a szokás. De gon­dolom, nem fog ártani. Az idősebb megkönnyeb­bülten oldotta ki a nyak­kendőjét és folytatta: — Különben nem nagyon szeretek idejárni. De a fe­leségem mindennap bekuk­kant, néha háromszor is. — Meleg van — felelte a szomszédja, ami sehogy sem illett oda. — Meleg — hagyta hely­ben az idősebb. — Ventil- láció nincs, odakinn forró­ság van, az ablakok pedig be vannak zárva. De sem­mi vész, ha kiszabadulok innen, otthon rögtön a hi­deg zuhany alá állok! — Jó lenne utána két- három korsó sör — ábrán­dozott a szomszéd. — Jó hideg... — Hm ... nem butaság, amit mond. Itt, úgy tűnik, minden az emberért van, sör azonban nincs. — Nem tudja — kezdett nyugtalankodni a szomszéd —, nem lopják itt el az ember holmiját? — Mit nem mond! A személyzet szigorú, egy légy se repülhet be enge­dély nélkül! Az idősebbik akkurátu­sán összehajtogatta a nad­rágját, és megkérdezte az egyik arra jövő fehér kö­penyes nőt: — Mondja, kedves, Itt szólítják az embert, vagy mi a szokás? — Érkezési sorrendben — felelte a nő szemét le­sütve. — Maga már levetkő­zött? — kérdezte a szom­széd. — Igen. És maga? — Én is. Ha már ilyen jól összebarátkoztunk, menjünk együtt. — Parancsoljon. Mi kö­vetkezünk. Szégyenlősen takargatva magukat beléptek az ajtón. Az önkiszolgáló üzlet el­adónője tetőtől talpig tüze­tesen megvizsgálta őket, aztán már akadály nélkül kiléphettek az utcára. (Zaheimszky László fordítósa) 1904. február 22-én szüle­tett Kolozsvárott, és 1977-ben halt meg az erdélyi proleta­riátus legnagyobb irodalmi alakja. Apja az első világ­háborúban meghalt, anyja gyári munkás, akinek jobb karját 'letépte egy gép. A 'tíz­éves 'gyerek dolgozni kény­szerül, s mint asztalostananc bejárja Romániáit, ő gondos­kodik anyjáról és -testvérei­ről. Ez a kemény sors válik teljessé, amikor kapcsolatba kerül az illegális kommunis­ta párttal, .mert tulajdonkép­pen a forradalmi mozgalom neveli íróvá. Gaál Gábor, a Korunk le­gendás szerkesztője segíti, ő az, aki a fiaital munkást meg­ismerteti az irodalom vilá­gával, és azzal ia felelősség­gel, amit a nyomtatott szó jelent. 1932-ben jelent meg első 'kisregénye, a Földi Já­nost .bekapta a város, ezt kö­vette a Nincs megállás a kö­vetkező évben, melyért perbe fogják, majd szervezkedésért egy évre bebörtönziiik. Kisza­badul, de 193-5-ben ismét le­csukják, s közben az Erdélyi Szépmíves Céh drámapályá- zatán 1936-ban díjait nyer Özönvíz előtt című drámá­jával. Ezt a művét 1937-ben mutatja be a kolozsvári Ma­gyar Színház. A .bemutatón valóságos politikai tüntetés­re kerül sav, hatalmas sajtó- polémia követi, de azért minden erdélyi magyar szín­ház játssza. A darab egy Bu­karestben élő 'széteső magyar család életét vázolja fel a kor politikai erőterében. Fel­bukkan már az erősödő fa­sizmus, és az ezzel a harcot felvevő munkásmozgalom képviselője is. A második vi­lágháború alatt Nagy Isitván művei Magyarországon jelen­nek ímeg. Ekkor adja kii italán legjelentősebb regényét Ol- tyánok unokái címmel. A naigyilélegzertű .regény egy ro­máin szegényparaszt család sorsán keresztül mutatja be a ikapiitáliizmuis csomtőirlő ter­mészetét. Ez a regény nem­csak azt 'érzékelteti, hogy a román és magyar .munfcás- osztáilyniaik több köze van egymáshoz, minit az azonos nyelvűéknek, de .más osztály­ból származóknak, hanem azt is, hogy a közös sors a nem­zetiségi előítéletek eLlenére hogyan kovácsol egy célént harcoló közösséget a .német, román, magyar szegénypa- raszitokból, munkásokból. A szovjételílemes háború idején ez a magas színvonalú re­gény hatalmas tett volt a szocializmus, a proletár in­ternacionalizmus eszméje mellett. A félszabadulás után párt­munkás, egyetemi itamáir, rek­tor, akadémikus, szerkesztő, országgyűlési képviselő, a romániai írószövetség egyik vezetője. Természetesen kí­sérletet tesz az új szocialista élet irodalmi ábrázolására. A legmagasabb hőfokon című regénye tulajdonképpen an­nak bemutatása, hogyan ve­szi a munkásosztály birtoká­ba a régi1 tulajdonostól a 'gyárat, hogyan veszi át a hatalmat a gépek, az ország, az emberek felett. Sok sematikus vonás van benne a kor szellemének megfelelően. Eszményített hősök a mű pozitív szerep­lőd, nincs magánéletük, s mégis újraolvasva tisztán érezzük, hogy egy kor hű le­nyomatát tartjuk kezünkben. Egy fontos történelmi idő­szak belülről való ábrázolá­sát nyújtja ez a könyv. A felszabadulás után szü­letett művei A mi lányaink (1954) és a Városi hétközna­pok (1964) a forradalmi ro­mantika átmentését 'kísérlik meg a szocialista élet ábrá­zolásának eszköztárába. Csakhogy ebből egyrészt di­daktika, másrészt szépítő lak­kozás válik. Ezeknél a mű­veknél fontosabbak önélet­rajzi írói vállalkozásai, ame­lyekből 'haláláig négy kötet készült el, a Sáncalja (1968), Ki a sánc alól (1969), Hogyan tovább? (1971) és Szemben az árral (1974). Ezek tulaj­donképpen az író élettörté­netén keresztül bemutatják a két világháború közötti erdé­lyi és romániai élet jellegze­tes alakjait, a munkásmoz­galom történetét; megmagya­rázzák, hogyan válik forra­dalmárrá egy nagyon alulról jövő pnoletóirfiú. Hatalmas arcképcsarnok ez az önélet­rajzi vállalkozás, a társada­lom minden rétegének és ka­rakterének 'helye van .benne, amely a személyes emléksor szerkezeti egybeépítésével egy szélesen hömpölygő, szo­cialista „családregénnyé” vált. Mert Nagy István sok műfajú, hatalmas életművel rendelkező alkotó volt. De karcolatokban, .novellákban, útirajzokban, regényekben, drámákban és ifjúsági mű­vekben gazdag életművének minden sora a munkásmoz­galomhoz vezet. Utoljára 1976-ban volt Bu­dapesten. Akkor december 15-én mutatta be a Nemzeti Színház iaz Özönvíz előtt cí­mű drámáját. Beteg volt már, de fries, figyelő szemmel be­szélt a mad romániai magyar irodalom legjelentősebb mű­veltről és alkotóiról. Alakjá­ban a két világháború között kibontakozó .nagy aükotó- nemzedék egyik legjelentő­sebb írója búcsúzott akkor tőlünk. SZALONTAY MIHÁLY Attól a naptól fogva, ami­kor a fiam megtanult ötve- niig számolni, a lottózás lett a szenvedélye. Bár .magam sem tudom, .mi kezdődött előbb nála. Fölöttébb való­színű, hogy azért tanult meg ötveináig számolni, ment kü­lönben nem rtud/ta volna ki­tölteni a lottószelvényeket. Én nem gátoltam e kedv­telésében, mivel tudtam, hogy ebből a játékból befolyt összegeket sportlétesítmények építésére fordítják — így hát a fiam gyermekkorától kezd­ve részt vett a hazai sport fejlesztésében. A helyzet kissé bonyolul­tabbá vádit, amikor a nejem is rákapott a lottózásra. Fe­leségem és fiiam néhány hé­tig buzgón húzogatta át a számokat a kockákban, de a hat közül még hármait sem tudott egyszer sem eltalálni. Akkor hozzám fordultaik. — Mi pechesek vagyunk, de neked szerencsés kezed van. Legalább egyszer lot­tózzál! Nekem meg 'kisebb dolgom is nagyobb volt annál. Éppen a disszertációm írásának a vége felé 'tartottam, és foly­ton zavartak. Ezért cselhez folyamodtam. — Ez nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek lát­szik — jelenítettem ki böl­csen —, hogy valaki biztosan nyerjen, ehhez alaposan fel kall készülnie, száimíltásokait, kutatásokat kell végeznie. — Mennyi idő szükséges ehhez? — kérdezte gyakor­latiasan a feleségem. Nagyjából kiszámítottam: — Két hónap. De azzal a feltételied, hogy senki sem fog zavarni, és a fiunk lec­kéit te csinálod meg. Két hónapig mennyei bol­dogságban úsztam. Senki sem jött be a szobámba, 'és nem vont el a munkámtól. Disz- szertációm a kitűzött határ­időre elkészült. Pontot tettem a végére — és ekkor eszem­be jutott a feleségemnek tett ígéretem. Felütöttem a városi tele­fonkönyvet, ujjammaJl rábök­tem az első számcsoportra, amely a szemem elé került, felírtam egy darabka papír­ra, és behívtam a felesége­met. — Drágám! — mondtam. — Hosszas számítások és ál­matlan éjszakák eredménye­ként sikerült megállapítanom azt a számösszetételit, amely optimális lehetőséget nyújt a A pulit előtt áldok. Mosoly­gok. Az asszony a pult mö­gül szintén mosolyog. Udva­rias vagyok vele. ö velem — szintén. Körülöttem sehol egy tábla, mely a kulturált érint­kezésre figyelmeztetne, en­nek ellenére kifogástalan madárban beszélgetünk. Azt az inget szeretném megnézni. Az asszony a pult mögül csábos mosollyal adja át az inget. Nem, az ing nem is tetsziik. Azt a másikat, ott, az alsó polcon, nem, nem azt, a másikat, igen, igen, azt sze­retném megnézni. Az asszony a pült mögül majdhogynem pukedlizve adja odia. A mo­soly továbbra is virágzik az arcán. Sajnálom, de ez az ing sem nyerte el maradéktala­nul a tetszésemet. Talán épp az a másik, ott a legfelső pol­con, balra, nem, nem, még egy kicsit balra. Az asszony a púit mögül feláll egy szék­re, és leveszi az inget. Igen, pontosan ezt keresem. Meg­veszem. Az asszony a pult mögül azonban lebeszél: ép­pen az ilyesfajta nem óild ne­kem jól. Az ing kockás, én meg egy kicsit pocakos va­gyok. A sörhasú férfiaknak nem áll jól a kockás. A po­cakos férfiaknak jobb a csí­kos: azok a vékony, világos nyereményre. Menj, vegyél lottószelvényt, húzd át rajta ezeket a számokat, azután pedig közöld velem az ered­ményt. Nejem álló héten keresz­tül el sem mozdult a telefon mellől. Valamennyi barátnő­jével és ismerősével közölte, hogy a férje ikéthónapi szá­molás révén megállapította aat a számkombinációt, amely optimális lehetőséget nyújt a nyerésre. A minap bejött hozzám a feleségem: arca sápadt volt, és valahogy különösen ünne­pélyes. — Mennyit lehet nyerni a lottón, ha valakinek hatos tallálaita van? — kérdezte. — Nem tudom, de azt hi­szem, legalább ötezret. — Te világokosa! — mond­ta, azzal cuppanós csókot •nyomott a homlokomra, és letette az asztalra a loittócé- dulát meg az újságot, amely­ben benne voltak a húzási eredmények. Csodák csodája! Mind a hat szám 'Stimmelt. Ma reggel a nejemmel együtt eHinduiltam, hogy fel­vegyük a nyereményt. A lot- tóiroda körül bábeli zűrza­var volt. A feleségem összes barátnője és ismerőse ott sál- bakait, no meg a barátnői­nek az ismerősei, és az is­merőseinek a barátnői. Min­denki ugyanazt a hat számot húzta ált a lottószelvényén, mint mi. És — miért, miért •ne — valamennyien hálál­kodtak a feleségemnek, ő pe­dig szemét szerényen lesüt­ve, f efleitgette: — Ugyan, hiszen meg­mondtam ón!... A tömeg pedig egyre da­gadt. A nyertesek hosszú .so­ra véglgk így ózott az utcán. Amikor a pénztár kinyi­tott, megtudtuk, hogy ilyen csoda még sohasem fordult elő: Itöbb mint ezren találták el a hat számot, amelyre rend­szerint csak néhány szeren­csés fiiét ásnak sikerül ráhi- báznia. Ennek következtében az egy szelvényre jutó nyere­mény hét rubel volt. Nem tudom, ki hogyan van vele, de én személy szerint elégedett vagyok ezzel a nye­reménnyel, Valóban nagy nyeremény volt: a kéthónapi nyugodt munka meghozta a gyümölcsót, disszertációm 'ki­tűnő 'minősítést kapott. Gellert György fordítása. csíkooskák! Igen ám, csak­hogy ilyen csíkoziású ing ép­pen nincs a polcokon. Az asszony a pult mögül ismét elmosolyodik, és közli, hogy alighanem lesz egy pontosan ilyen a raktárban, várjak, míg megnézi. Váróik. Az asszony a pult mögül a raktárba megy. Meg­nézi. Szerencsém volt — ma­radt még egy ilyen ing a raktárban, ráadásul pont az én méretem. Az asszony a pult mögül odaadja. Megdnt- csaik csábos mosollyal, ismét- csaik félig pukedlizve. Igen, igen, az ing gyönyörű. Megyek a pénztárhoz. Az ördög vinné el! Az ing egy kicsit drága — nem elég a nálam levő öt leva ... Dühbe gurulók. Az asszony a pult mögül megnyugtat, elővesz a zsebéből öt levét, és kipótol­ja az összeget Boldogan távozok az üz­letből. Milyen jó dolog, ha egy asszony a pult mögül a te asszonyod! A te törvényes feleséged!... (Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán.) Nagy István (középen) az 1943-as balatonszárszói munkás-paraszt-értelmiségi találko­zón Dimiter Bezsanszki: Egy asszony a pult mögött

Next

/
Thumbnails
Contents