Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-10 / 7. szám
a Képújság Moziban Végső soron izgalmas az ugyanaz A fehérgárdista és a hamiskártyás közvetlenül haláluk előtt A mozihősöket általában nem szoktuk elsiratni. Legfeljebb, mire a film utolsó kockája is lepereg, a vásznon látott cselekmény által gazdagodunk egy-egy emberi elhatározással, céllal és a vállalt halál látványával. Egy emléktöredék marad bennünk a főszereplőről. A moziból kifelé jövet talán még arra is gondolunk utoljára, „azért jó, hogy ilyen emberek téteztek, léteznek ...” A szovjet filmművészet két nagy „tárházának” egyikéből, a polgárháború időszakából láthattunk egy újabb filmet. Az a történelmi időszak, amelybe Pavel Csuhraj, a forgatókönyv írója beleálmodta A matróz, a kozák és a hamiskártyás címet viselő filmjét, hálás terület. Mindannyian tudjuk, hogy a testvérharcoktól és érdekellentétektől terhes időszak valóiban a filmvászonra való. E történelmi viadal olyan szenvedélyeket, dacot, dühöt és hitet hozott napvilágra, amit egy ember — mégha író is —, nem képes elképzelni. Ügy érzem, leginkább ezért szeretjük mi a szovjet háborús filmeket. Szeretjük, mégha éppen az ezerháromszázkilencvenediket is nézzük meg a moziban. És talán itt is a bökkenő! Sok, igazán kiváló, gyomrot szorongató, hősies filmet láttunk már mindkét időszakból. Ezért meglehetősen gazdag viszonyítási leltárral rendelkezünk már ahhoz, hogy önmagunkban megállapítsuk, hogy egy újabb, e témájú polgárháborús film milyen. A matróz, a kozák és a hamiskártyás teljességgel középszerű. Mentes a , célratörő és a film mondanivalóját szolgáló monumentalitástól, de mentes e kis történethez illő szerénységtől és az új rendezői, operatőri ötletektől is. A film kerettörténete is egy a szériából. Tehát mintha ugyanazt látnánk. A félreértés elkerülése végett azért a történet végső soron izgalmas. A film is lehetett volna ilyen, ha kibontják az alkotók a kommunista lányént vívott kiszabadi- tási történetben rejlő feszültséget. Mivel három különböző világnézetű férfi — egy vörösmatróz, egy fehérgárdista és egy idealista hamiskártyás — végül is összefogva menti meg a kivégzéstől a földalatti mozgalom tagját, a mozinéző szeretné tudni, látni, és leginkább belülről érezni, hogy cselekedetükben, amibe belehalnak, valójában mi fogja össze őket. Jó, tudjuk, felismertük, hogy a bit. De ez hármójuknál láthatóan különböző, akkor mégis miért azopos? A kalandfilmek koreográfiájára gyorsan ráismerhetett az izgalmas filmet kedvelő néző. Nem voltunk híján üldözéseknek, csatáknak és kis taktikának sem. Csakhogy a vásznon látott cselekményt a valós életben konfliktusoktól feszültebben és kímélet- lenebbül tudjuk elképzelni. Mert nagyon hiányos volt a Konsztanty.im Hudjakov rendezte filmből a rádöbbené- seknek az az érzése, amely után egyszerűen nem tud mit gondolni,. mit szólni az ember. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Könyv Mihail Sadoveanu: Lehunyt szemmel Nincs kedvem gúnyolódni, hiszen Sadoveanuról van szó, az ő — tán nem is csak a gyermekeknek szánt — meséiről. Sadoveanu nemcsak „jó író”, hanem kitűnő írásművész is. Kortársai között nem ismerek nála érzékenyebb lelkű és élesebb szemű megfigyelőt, gazdagabb szókincsű elbeszélőt. Nincs olyan csodája a természetnek, amelyet ne ismerne, s szavakkal élővé ne tudna varázsolni. Ismeri a gyermeki lélek minden rezdülését — az emberi létnek a természethez hasonló romlatlan kezdeti állapotát, amelyben a szív, s az értelem gyanútlanul kitárulkozó. Mindaddig, amíg — meglehetősen rous- áeau-i ez az elképzelés — a természettől idegen rosszat a társadalom meg nem ismerteti vele .. . Mert hiába a legcsodásabb táj, az erdő, a mező, a nádas, hiába a természet szívdobbanásainak ritmusára lélegző — élő falusi öregek, a tapasztalatok, a bölcsesség letéteményesei; a Sadoveanu-életképek, a gyermeki rácsodálkozások lélektanilag hiteles történetei csak addig mesék — a szó műfajt jelölő értelmében —, ameddig a parasztszármazású anyát nem alázza meg a városi demokrata apa, a falun nyaraló Cecília néni nem nézi le a gyermekek igaz barátját, a kocsist, míg Lizuká- nak nem kell mesébe illően gonosz motohájától mesébe illően bölcs és melegszívű nagyszüleihez szöknie . . . Mondom, nincsen kedvem gúnyolódni, hiszen Sadovea- nu-mesét korhű valósággal ötvöző elbeszéléseit másként nem is ajánlhatom gyermeknek és felnőttnek, mint jó szívvel. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy milyen lehetett a kötet első kiadása? Mert a második, javított kiadásban meglepetten olvasom, hogy Sava apó kerekes volt. Mintha a bognár szavunk már nem is létezne! örültem, hogy lapalji jegyzetekből megtudhatja a XX. század végének gyermekolvasója, kik voltak a bacchánsnők, mi a hájder, az üsző, az áspiskígyó, az okka, de nem értem, hogy miért következetlen a szerkesztő ? Magyarázatra szorulna tán a tóka, a cserkabola kifejezés is, és még a romániai magyar gyermekeknek sem lehet „világos, mint a nap”, hogy kik a lipovánok, vagy miért a városi németekre haragszik egy moldvai román nagy- anyó, ha lábadozó városi unokája sápadt arcocskáját látja. Meghökkentő olvasni, hogy az ocsu: silányabb baromfieledel, bosszantó, hogy a Csalhón hol magános, hol pedig magányos a sziklaház. És mit érthet meg a kötet egyik legszebb meséjéből az a magyar olvasó, akinek „elfelejtették” anyanyelvére fordítani (még lapalji jegyzetből sem tudhatja meg) néhány moldvai hegy nevét, a példabeszéd kulcsszavait? Románia Mária királynéjának meseregényét csodálatos átköltésben adta ki 1925-ben a híres kolozsvári Lepage könyvkereskedés és nyomda; a legkisebb kutya-szereplő neve is magyaríthatónak bizonyult ! Hogy Sadoveanut nehezebb fordítani, mint Regina Máriát — elfogadom. De tán csak nem lehetetlen? Talán a harmadik javított kiadás . . . Rádió Helyszín rajz Érdekes, de úgyis mondhatnám tanulságos riportot hallhattunk a múlt pénteken a Kossuth rádióban 17 óra 5 perckor. Visy László riporter a simontornyai várba kalauzolta el hallgatóit úgy, hogy végigjárta az újjáépített és új funkciót kapott műemlék minden zegzugát. Az őt kísérő népművelők, valamint dr. Horler Miklós építész megnyilatkozásaiból bontakozott ki aztán a műemlék valós értéke — ami a művészeti, a történeti és az érzelmi értékből tevődik össze —, és a problémasor, „a bosszantó apróságok.” A mai értékigény keilégítését szolgáló várban ugyanis akadnak problémák. Megkérdőjelezik a kandallókba beépített villanykályhák helyességét, mellyel Horler Miklós szerint a magunk esztétikumát elégítjük ki. Pusztul a várudvar téglája, az egymillió forintért helyreállított parkot iskolaudvarnak használják, a várpincében kialakított étterem, borozó is a „romlás” nyomait mutatja. ..Lezüllesz- tették” — hangzik el a riportban. Csökken a vár funkcióba is. hisz tanácsi határozat alapján kiköltöztetik a könyvtárat, mivel magasan van, befúj a szél, kicsi és hideg. de tetszik, hogy a várban van. Bevallom, egyetértek dr. Horler Miklóssal, aki azt vallja, hogy „a műemléknek élnie kell. mindennapi életünk részévé kell válnia.” Megértem azt is, hogy „országos probléma”, hogy az Országos Műemléki Felügyelőségen kívül nincsenek olyan szervek, vállalatok, amelyek képesek lennének a szakszerű helyreállító munkára. De nem értem meg azt — miután az OMF átadja valamely szervnek a helyreállított műemléket — miért nem lehet a kisebb javításokat elvégeztetni megfelelő szakemberekkel. Azt pedig főleg nem értem, hogy miért kell tönkretenni. Az egyébként jól szerkesztett riportból hiányoltam a helyi tanács illetékeseinek és a tanárok — akiknek a felügyelete alatt rongálják a gyerekek a parkot — megszólaltatását. Színházi esték Carmen A Pécsi Nemzeti Színház évekkel ezelőtt már bemutatta a Carment, sajnos a műsorfüzetben erre nem találok utalást, pedig az új betanulásnak a régi előadással kell szembenéznie, amikor a címszerepben Mészöly Katalint csodálhattuk. Nincs ok a szégyenkezésre, mert ez az előadás nem marad alatta a réginek, Kővári Anikó pedig olyan meggyőző Carmen, hogy amikor megjelenik, elektromossággal telik meg a színpad. Maga az előadás hűségesen követi a hagyományt, pontosabban azt az Ernest Cui- raud-féle recitativós változatot, amit a párizsi bukás után Becsben mutattak be, s azóta is általában ezt játszák. Kérdés azonban, hogy nem lett volna-e érdemes a sok újítókedvvel rendelkező pécsi színháznak elővennie az eredetit, melyben talán nem is az a legfontosabb, hogy több prózai dialógus volt benne, inkább a drámai egységet tekintve érezzük hatásosabbnak, hisz Guiraud Bizet zenéjébe is belenyúlt, a harmadik felvonást pedig két részre szakította. Horváth Zoltán a hagyomány mellett maradt, külsőségekben is, s elsősorban azt kell javára írnunk, hogy a drámai csomópontok nagyobb hangsúlyt kapnak. Az opera központi alakja természetesen Carmen, s Kővári Anikó megérzi benne a szabad nőt, aki nem férfiakra vadászó démon, hanem öntudatos, szabad nő, s tragédiájának forrása épp az, hogy Don Jósé, akit őszintén szeret, nem érti meg, csak a csábos nőt látja benne, sőt az ördjigöt, — nem véletlen, hogy az eredeti szövegben ez többször is elhangzik. Albert Miklós hatásos Don Jósé, állandóan érezzük érzelmi bizonytalanságát, akit szive Micaelához húz, de nem tud szabadulni a csábítástól sem. Nagyon szép az 1. felvonásban kettőjük jelenete, s drámai erő van a 11. felvonás fináléjában, amiben kisebb megingásai ellenére a feljavult kórusnak is szerepe van. A régi szereposztásból egyedül Németh Alice maradt meg, művészete csúcspontjára ért, meghatóan egyszerű s 111. felvonásbeli jelenete az opera egyik kiemelkedő pontja. Jó előadás az új Carmen, s ha nem is nyit új fejezetet a Carmen-előadások történetében, s vannak vitatható pontjai is, megérdemelt sikert jelent. A szekszárdi előadást Hirsch Bence vezényelte, biztosan fogva össze a nagyszámú együttest. Cs. L. 1984. január 10. Tévénapló Vendégségben Osváth Júliánál Osváth Júlia a magyar operajátszás egyik legnagyobb alakja. 1935-ben debütált az operaházban, s már két év múlva Toscanini szerződtette a salzburgi ünnepi játékokra. Gara Mária szerepével kezdte, végigénekelte a nálunk játszott összes Mozart-szerepet, Verdi-hösnőket szólaltatott meg, ö volt a Tábornagyné Richard Strauss operájában, s ami énekesekkel legritkábban történik meg, Wagnert is énekelt. Ösztönös zseni, állapították meg róla többen is, s valóban az, mert tanulásra is alig volt szüksége, s amikor az óperaház színpadára lépett, már mindent tudott. A tv jóvoltából két estén lehettünk vendégei, s hallgathattuk cicomátlan, bölcs szavait, életéről, sikereiről, szerepeiről. Mellékesen azt is megjegyezte, hogy 65 éves volt, amikor Paminát énekelte a Varázsfuvolában, amire az operatörténetben aligha van még példa. Mi a titka Osváth Júliának? Az egyszerűsége. Napjainkban — más műfajban is — kezd átértékelődni a tehetség fogalma, s szívesen osztogatjuk mindenkinek, mert a fahangú táncdalénekesnőnek épp úgy kijár, mint a súlydobónak, közben a lényeg sikkad el, amiről Osváth Júlia szemérmesen csak annyit mondott, hogy csinálni kell. Hogyan? A feladathoz méltó szorgalommal, azzal a kitartással, ami nélkül operaénekes épp úgy nem lehet valaki, mint költő vagy növénynemesítő. Mert a tehetség nélkülözhetetlenségében is csak lehetőség, a többit mindenkinek magának kell hozzáadnia, s az üres hangoskodás nem segít, ahogy felesleges a hangos melldöngetés, vagy éppen mások féltékeny lebecsülése is. A teljesítmény tiszteletére figyelmeztetett Osváth Júlia, saját példájával, okos szavaival. Lemez őrzi hangját, legendás szerepei közül azonban —■ sajnos — nagyon keveset őrzött meg a filmszalag. Amit láthattunk, csak bepillantást engedett művészetébe. Legnehezebb helyzetben a riporter, Kolozsi Béla volt, mert zajos emlékek, netán régi színházi pletykák helyett csak a munka dícséretét regisztrálhatta. Igaz, hogy ez a legtöbb. Cs. Katajev-ősbemutató Valentyin Katajev neve hallatán sokunknak először a lírai szépségű ifjúsági regény, A távolban egy fehér vitorla jut eszünkbe. Persze, az ifjúsági irodalom egyik szovjet alapítójának számtalan rangos és -közismert műve létezik és ismeretes. Az 1897-ben született iró először versekkel jelentkezett, majd a változatos életmű központi helyére a regények kerültek, de igen jelentősek az elbeszélések és a színművek is. Pontosan e változatos életmű, Katajev kitűnő stílusa, valamint problémaérzékenysége tett várakozóvá, s ültetett a tévé-képernyő elé sokakat csütörtökön este, amikor az 1941-ben íródott Az emlékmúzeum című darab magyar- országi ősbemutatójára került sor. S szögezzük le azonnal, hogy csalódást nem okozott, hiszen izgalmas darabot láthattunk — telis-teli olyan problémákkal, jelenetekkel, melyek hazánkban is, ma is élő gondokat feszegetnek. Katajev darabjaiban gyakran találkozunk érdekes, mulattató figurákkal, de megfigyelhető az is, hogy alakjai mögött rendszerint komoly erkölcsi és érzelmi konfliktusok rejtőznek, illetve bontakoznak ki. Ez az egyik jellemzője. Az emlékmúzeumnak is, mely végső fokon — a felületes szemlélőnek — egy vidám, szórakoztató, szatirikus hangnemben íródott darabbal szolgált. Ám, a jól fölépített tévéjáték ennél sokkal több, hiszen negatív jelenségeket pellengérez ki — már-már minden tapintatot mellőzve. S mindennek megvalósításához a rendező — Gaál Albert — kitűnő munkatársakat válogatott össze, legyen szó akár a jelmeztervezőről, avagy az operatőrről. De nem szabad megfeledkezni a fordítóról és a dramaturgról sem, akik az eredeti hangvételről hűen és Szellemesen gondoskodtak. Külön ki kell emelni még a szereplőgárdát, melynek tagjai valamennyien úgy valósították meg feladatukat, hogy a darabbal minden tévénézőnek — kinek-kinek humorérzékétől, pillanatnyi lelkiállapotától, problémafogékonyságától függetlenül — kellemes estét, jó szórakozást nyújtottak. Örkényi Éva, Kállai Ilona, Balázsovits Lajos — és még sorolhatnánk — a tőlük megszokott formát nyújtották, s a fiatal és igen tehetséges Straub Dezső pedig ugyancsak bizonyított — hiszen joggal szolgál rá az egyre több és nagyobb szerep megvalósítására. —vhm— Lépések a zeneszeretethez A popzene műhelyei című televíziós sorozat harmadik részét tűzték műsorra vasárnap délelőtt indul a country címmel. Forgatókönyvíró-rendezője, Dévényi Tibor hasznos feladatra vállalkozva állította össze a sorozatot: bemutatva a popzene különböző műfajait, stílusirányzatait, s mindezt természetesen kiegészítve az adott „téma” leghíresebb hazai és külföldi előadóinak bemutatójával. Hogy miért hasznos e sorozat, úgy gondolom, kézenfekvő. Hogy mennyire az, lehet rajta vitatkozni. Viszont tény, hogy a tizenévesek örömmel nézik a Dévényi-műsorokat, ami egyben azt is jelenti, hogy a zenet nem csupán hallgatják, hanem a zenét értve hallgatók táborához közelítenek, közelíthetnek. S véleményem szerint zeneügyben mindenkihez más hangon kell szólni, s ezt a hangot sikeredett megtalálnia Dévényi Tibornak. A téma kapcsán arról is érdemes szólni, hogy a zene minden ágában van jó, jobb és kevésbé az. Tehát a popzene tájain segít eligazodni e sorozat, s nyilván sok fiatalt lényeges lépésre ösztönöz: míg elmélyednek e könnyű műfaj sokrétűségében, kiváncsivá válnak a komolyzenét illetően is. Persze, az is eredményt jelent, ha künnyüszerrel eligazodnak a fiatalok a rock, avagy a country stílusai között, s igényesen válogatva hallgatják e műveket, azaz tudnak disztingválni, s felismerik e műfajokon belül is a jót! — h — — él —
