Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
1984. január 7. IO KÉPÚJSÁG Miron Ivanov: Egy kis költészet IRODALOM Kisüzemi kenyérért álltam sorba, de valahogy elveszítettem a türelmemet. Először csak hallgattam, hallgattam, aztán elemi erővel kitört belőlem: „Lélek és szárny nélkül csontváz vagyok csupán...” A közelben állók kérdően néztek rám, én azonban ösz- sze se rezzentem, és bátran folytattam: „Oh, Ifjúság! Varrj nékem szárnyakat varrjad titáni vállamra!” Ekkor az emberek szemmel láthatólag mind felém fordultak, mintha már nem is érdekelte volna őket a fehér kenyér. Mivel tekintetükből egyfajta várakozást olvastam ki (lehet, hogy éppen ezért tört ki belőlem a színész), így szóltam: „Könnyen siklik a csónak, segítő szelek szárnyán, s a messzi ködben hazai partoknak szélei epedeznek árván” Meghallgatván ezt a gyönyörű költeményt, az emberek félrehúzódtak, és ezt mondták: „Vegye barátom, vegye csak meg a kenyeret, és térjen haza!” Megvettem a kenyeret, és lehet, haza akartam menni, hogy elgondolkozzam afölött, miként támadt ez az érdeklődés a líra iránt, időközben azonban elhatároztam: nem sietem el a következtetések levonását, bementem a henteshez, ahol — anélkül, hogy akár egy pillanatot is vesztettem volna — fürgén beálltam a sorba, és így kö- szöngettem: „Hol van hát hűséges népem, hol terül szerelmes rónád, hol ragyog fényt adó szikrád?” Az emberek körülnéztek, mintha attól féltek volna: őket vádolom a tűzgyújtás miatt, vagy hogy ne adj isten, megégnek! Valaki meg is kérdezte, mit szeretnék. Homlokom ráncolva így feleltem: „Szeretem én az eget és a földet, a telet, a nyarat, s a napsugaras rétet, szeretem az embert, ki testvér nekem mind, a hegyeket és völgyeket, erdőt s mezőt, mely szelíden felém int, legjobban azonban téged szeretlek fedéladó hazám, hol...” Nem hagyták, hogy elmondjam: „a bölcső még visszhangos az otthoni szótól, anyám”, és előreengedtek. hogy megvegyem a húst. Fölösleges ecsetelnem, mennyire el voltam képedve fölfedezésemtől. Valószínűnek tartom, csak egy frissen borjadzott tehén néz hasonló szerelmetes érdeklődéssel és isteni csodálattal kicsinyére, mint ahogy én szemléltem váratlan fölfedezésemet. Ez már aztán igazi alkotás, akárhogy is nézzük! Hazamentem, és lecsaptam az asztalra a kenyeret és a húst. Mindenki azonnal odanézett, és így szólt: — Ejha! Ez nem lehet igaz! Tíz perc alatt! Mondd, hogy csinálod? És én megmagyaráztam: „Fehér, takaros házikó, két hársfa elöl, innen az anyai szó, innen, a bölcső mellől. Itt, a vén hársak alatt kergettem labdát oly sokszor...” Ügy, ahogy ott álltak, azonnal leültek, összenéztek, és megkérdezték, hogy érzem magam. Mondtam nekik, hogy nem- is élek, hanem égek, mire néhányan öltözködni kezdtek, valaki pedig elkezdte babrálni a telefont. Az a nézet járja századunkban, hogy mégha a rács mögé is dugnak valakit, nem másért teszik, csak azért, hogy segítsenek rajta. De mi marad akkor a kórházaknak és a tébolydáknak? Éppen ezért követve a józan ész parancsszavát, hagytam a kenyeret és a húst, nyakamba vettem a várost, melynek még egy családnál is nagyobb szüksége van a költészetre. A trolibuszon megállított az ellenőr. A nőnek arcára volt írva egy súlyos falusi árvíz, két válás és egy új, fájdalmas megcsalatás, továbbá három szívroham. Ha hozzátesszük ehhez még azt is, hogy nem volt jegyem, képzelhetik, miként éreztem magam, mikor hallom: — Kérem a jegyét! Ekkor azonban így válaszoltam : — Mágikus szemei vannak. Elképedve nézett rám. — Magának bűvös szemei vannak — folytattam. — Maga mindent lát, hogy a jóisten áldja meg azt a két szép szemét, melyekre csak csókok százait hinthetem. Az ellenőr lerogyott az ülésre, úgy meg volt lepve. Mit tehettem volna azonkívül, hogy folytatom a félbeszakadt ellenőrzést? Így is cselekedtem. Darabokra szaggattam az utasok jegyét, és a szemétbe hajítottam. A trolibusz őrült módjára egész éjszaka a körúton keringett, mi pedig egymás után szavaltuk a verseket és poémákat, s csak a hajnalok hajnalán, de lehet, hogy már csak kora reggel határoztuk el, hazavisszük a sokunk által az utolsó pillanatban vásárolt feketeborsot és kenyeret. Ennek érdekében a troli tett még néhány kört Szófia körül, s mikor már valamennyien leszálltunk, vettük észre rémülten, hogy vezető nélkül közlekedtünk, hiszen a sofőr holtrészegen aludt a hátsó ülésen. Hiába is próbálnám meggyőzni önöket arról, hogy még egy trolibusz is röpülhet a költészet szárnyán, ha úgyis tudom, nem fognak nekem hinni... Fordította: Adamecz Kálmán Hans Arnold: A reklám Szombaton különösen nagy forgalom volt az áruházban. A pultok előtt tolongtak a vevők. Paul ráérősen egyik emeletről a másikra ment, vásárolt néhány apróságot, de inkább csak szórakozásból, mintsem szükségből. A háztartási vegyiáruk osztályának bejárata előtt tekintete hirtelen egy ötmárkás pénzdarabra esett. A pénz a padlón feküdt, és hí- vogatóan csillogott. Paul nem hitt a szemének; elsétált a pult mellett, azután visszatért az előző helyre, hogy végleg meggyőződjék róla: nem optikai csalódásról van-e szó. Nos, valóban egy ötmárkás pénzdarab feküdt a padlón. Paul figyelmesen körülnézett, és tekintete találkozott az eladóéval, aki a közeli pult mögött áltt. Az eladó merőn nézte Pault. Amikor aztán a következő vevő elterelte az eladó figyelmét, Paul odaszaladt a pénzdarabhoz és rálépett. Azután megpróbálta, hogy cipője talpával félrehúzza valamerre, de hiába, a pénzdarabot valósággal odaszegezték a padlóhoz. Paul ekkor érezte, hogy valaki megfogja a vállát. Hátranézett, és ugyanazt az eladót pillantotta meg, aki az imént olyan figyelmesen szemmel tartotta őt. — Nyugodtan ajánlhatom önnek az új enyvünket! — mondta az eladó mézesmázos mosollyal. — Az előbb volt módja arra, hogy meggyőződjék kiváló minőségéről. Egy üveg ára 1 márka 20 pfennig, három üveg ára — 3 márka... (Fordította. Gellért György) Vitaute Zsilinszkajte: Sziszifusz és az őrök Amikor Sziszifusz megkezdte a kényszermunkát, természetesen őrt is állítottak melléje. Ennek a dolga volt ellenőrizni, teljesíti-e a rab a normát, annyiszor vonszolja-e fel a követ a hegyre, ahányszor elő van írva, nem lazsál-e, nem próbál-e fondorlatos módon túljárni az istenek eszén — nem ejti-e például „vé-leltenül” valamelyik szakadékba a követ, nem cseréli-e ki esetleg könnyebbre. Szegény Sziszifusz sohasem tudhatta, mikor és honnan bukkan fel az őr. Hányszor megtörtént: körülnéz, s hogy semmi gyanúsat nem észlel, leülne kifújni magát — hát az őr máris ott-terem! Ott-terem, fogja a trombitáját és trombitál, jelzi az Olimpusznak az elítélt kötelességszegését. Aminek persze büntetés a vége, másnap kétannyiszor keli felgörgetnie a követ, mint rendesen. Egy idő elteltével feltűnt azonban Szi- szifúsznak, hogy egyre ritkábban kapják rajta; hogy bár nem siet azonnal a visz- szaguruló kő után, hanem gyönyörködvén a havas csúcsokban, elüldögél, hogy bár leereszkedvén a völgybe, nem lát azonnal a kő görgetéséhez, hanem elheverészget, sőt szundít is egyet mellette — és nem történik semmi! Fel is szedett hamarosan pár kilót, a szeme is kifényesedett, sőt időnként arratévedő pásztorlányokról való ábrándozásra is vetemedett — mégse trombitált senki! Telt, múlt az idő, nemzedékek és korszakok váltották egymást, új szelek fújdo- gáltak e távoli hegyvidéki körzetben is: a falvak mellett városok épültek, s a városok kultúrája és technikája aj^ elektromos távvezetékek lábain eljutott a falvakba is — csak Sziszifusz munkája nem változott. Sziszifusziban pedig — miután újabban hószámra nem látta őreit — merész elhatározás érlelődött: leteszi egy időre rabsága bilincsét, s alászáll oda le. a Stixbe, á teljesen más^ ismeretlen lenti életbe. A kísértés oly erős volt, hogy a visszagurult kő utáni lefelé ereszkedtében egy napon nem állt meg a hegy lábánál, hanem tovább haladt^ a síkság felé. És minél tovább jutott, annál különösebb, csodálatosabb látvány tárult megrendült tekintete elé: autóutak, vasutak, autók, repülőterek... És ez- az egész úi világ őrá és az ő kövére épült — de ezt ő nem tudta, honnan is tudta volna. Honnan tudta volna, hogy a környékbeli vendéglők híres specialitása a marhafartő Sziszifusz módra, hogy a körzeti stadionban minden évben a Sziszifusz-kupá- éi-t küzdenek az atléták, hogy az Akadémia evente Sziszifusz-díjjal jutalmazza a fizikai munka megkönnyítését leginkább szolgáló találmányt. Szerescsére nem hallott az úgynevezett kőterápiáról sem. Ezt egy leleményes orvos dolgozta ki, aki felfigyelt rá, hogy Sziszifusz, aki több ezer évig görgette a követ, nemcsak hogy nem rokkant vagy őrült bele ebbe, de még beteg sem lett, még csak náthát sem kapott: De térjünk vissza Sziszifuszhoz. Egy fél napja már a városban nézelődött, csodálta a kirakatokat, a járókelők tömegét. Már éppen visszafelé készült, amikor egy „Őrt keresünk” feliratú táblán akadt meg a szeme. Vakmerő gondolat villant agyába — s bekopogott a tábla mögötti irodába. Széles válla, napbarnított arca, alkoholt nem látott orra oly meggyőző ajánlólevélként szolgáltak, hogy a papírjai uán már nem is érdeklődtek. Mindössze arra figyelmeztették, hogy a végzendő munka nem különösebben vonzó, eddig még senki sem tartott ki sokáig- istenhátamögötti helyen kell lakni . és dolgozni, távol minden civilizációtól és kultúrától. — És mi lenne a dolgom? — Kényszermunkára ítélt bűnözőt fog őrizni. Talán hallott is róla: Sziszifusznak hívják. Igen fontos, hogy esténként el ne felejtse megnyomni a szolgálati helyiségben lévő gombot — ez a jel. hogy minden rendben van. Ha mégis történne valami, mindenképpen igyekezzen saját erejéből megoldani, mert a jelzés esetleges elmaradása fölborítaná munkarendünket, külön költségeket okozna, sőt, rontaná a statisztikát is! Alig egy óra múlva szolgálati kocsi röpítette az új őrt munkahelyére. így lett Sziszifusz a maga gazdája, önmaga őre. Mint említettük, fő dolga a gomb mindennapi megnyomása volt. (Egyébként ezzel nem kellett sokat bajlódnia, mert az elődei mór beszereztek egy szerkezetet, amely automatikusan nyomogatta a gombot.-) A jóhoz hamar hozzászokik az ember — a mi Sziszifuszunk is megkedvelte új életét. Eközben persze gondosan óvta mítoszát: minden reggel úgy tett, mintha dolgozni indulna, valójában azonban vadászni, horgászni járt, sörözgetett és be-benézett valamely fiatal özvegyhez. Pár év múlva, amikor elhízott, s rendetlenkedni kezdett a szíve, megpróbálkozott a kőterápiával. Megkereste a régi kövét, ledörzsölte róla a mohát, a markába köpött, s mint mondani szokás, az ifjúságra emlékezett. E kőterápia különösen az olimpuszi revizorok látogatásainak napjaiban bizonyult hasznosnak (igaz hogy erről mindig előre értesítették.) E revíziók után feléledt izmait szemlélgetve és prémiumát számolgatva Sziszifusz forró köszönetét mondott az isteneknek, hogy munkája, íme, nem veszett kárba. (Fordította: Mátrai Veronika) Kéri Imre és Decsi Ilona kiállításáról Kéri Imre és Decsi Ilona grafikusművészek munkáiból rendeztek kiállítást Budapesten, a Vigadó Galériában. Képeink a kiállításon készü ltek: Decsi Ilona: ősz (Hauer Lajos reprodukciói — KS! Decsi Ilona: Bethsabe Kéri Imre: Idő (részlet)
