Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
1*)S4. január 7. 7ÜÉPÜJSÁG 5 a munkára 1 I hallottuk, olvastuk: Kádár János, az MSZMP LclwVUK) KB első titkára az óév utolsó napjainak egyikén találkozott hazánk nemzetiségi szövetségeinek vezetőivel, akik baráti eszmecserét folytatva vendéglátójukkal, a nemzetiségi szövetségek nemrég zajlott kongresszusainak tapasztalatairól számoltak be. Szükséges erre az eseményre emlékeztetni? A kérdést nevezhetjük szónokinak, hiszen akármennyire rohan is az idő, még eleven bennünk az a kép, ami megyénk német nemzetiségű lakosságának kongresszusi készülődését örökítette meg. A számvetésen, a december 3—4-én megtartott kongresszuson jelen voltak Tolna megye német származású lakosságának képviselői, más, megyénkbeli meghívottakkal egyetemben. Illő módon. Vitték ugyanis az országos számvetés elkészítéséhez a Tolna megyei tapasztalatokat, azt, hogy a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége V. kongresszusán hozott határozatnak miként felelt meg a szűkebb haza. S hozták az újabb, a VI. számvetés alapján megfogalmazott határozatot, mely újabb öt esztendőre szabja meg a lenini elvekre épített nemzetiségi politika feladatait. Ha valamiért, ezért kell és szabad visszatérni a folyamatos jelen tennivalóira. Bevallottan a cselekvésre ösztönzés szándékával. Gondolom, fölösleges szószaporítás lenne itt azt magyarázni, hogy mit ért a krónikás a folyamatos jelen fogalma alatt. Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy az MSZMP nemzetiségi politikája évtizedek óta és változatlanul szerves része a párt általános, ezen belül szövetségi politikájának, így, hazánkban a nemzetiségi jogok érvényesítése — függetlenül a nemzetiségek számától és számarányától — elvi kérdés. A magyar nép és a vele honfitársakként együttélő nemzetiségek viszonya kötelez valahányunkat arra, hogy minél jobb feltételeket biztosítsunk a nemzetiségi jogok érvényesítéséhez, a nemzetiségi lét megőrzéséhez. Valahányunké tehát a kötelesség, de magukra a nemzetiségekre se vár kevés feladat, túl a szocialista építésben való tevékeny részvétel napi tennivalóin. Vegyük nyomban — mert meghatározó a súlya — a tudat- formálást. Tágítani és mélyíteni szükséges azokat az ismereteket, amelyek azt mutatják meg, hogy a magyarországi németek haladó hagyományaikkal, kiemelkedő személyiségeik munkásságával, és a történelmük során elért eredményeikkel, szorgalmukkal és tudásukkal járultak és járulhatnak hozzá a tágabb és szűkebb haza gazdasági és szellemi fejlődéséhez. Éppen ezért semmi sem indokolja a nemzetiségi lét vállalásának elutasítását a továbbiakban. Német származású földijeink tulajdonképpen akkor teljesítik legjobban a szocialista társadalom iránti kötelességeiket, ha eredményesen dolgoznak, s emellett többet törődnek nemzetiségi értékeikkel, ápolják, gyermekeiknek, unokáiknak továbbadják anyanyelvűket, kultúrájukat, mely értékes része a hazai és egyetemes kultúrának. A küldöttválasztó gyűlések időszakában, azok résztvevőiként nem volt nehéz megjósolni, hogy a VI. kongresszus kiemelt fontosságú témája lesz a nyelv és kultúra, mint a nemzetiségi lét alapvető fontosságú hordozója. A szövetség ugyanis fennállása óta azon fáradozik az országos, a megyei és a helyi párt-, állami és társadalmi szervekkel együttműködve, hogy a német nemzetiségi lakosság körében terjedjen az anyanyelv használata. Az eredmény? Nem lebecsülendő, noha jócskán a várakozás mögött marad. 1 _l, olyan német származásúakat, akik a kétnyelISmCrClx vűség kiterjesztéséről, az anyanyelvi kultúra ápolásáról nem szívesen beszélnek és hallanak. Jóllehet, kimondatlanul ugyan — mert az a kényelmesebb — elismerik, hogy a német nemzetiség fennmaradásának kulcsa az anyanyelv használatában, illetve oktatásában van. Ezért olyan fontos számunkra tovább tágítani a német nyelv oktatásának feltételeit, keresve és meghonosítva az óvodákban, iskolákban az új, hatásosabb oktatási formákat is, ahol szembe kell néznünk legtöbbször az anyanyelvi környezet kialakításának feladatával is. Ahol a család, a különböző közösségek, kultúr- csoportok, klubok és rendezvények biztosítják a nyelvhasználatot, kisebb a gond. Nagyobb a kívánt eredmény elérésének garanciája. Ám attól még igen-igen messze vagyunk itt a szűkebb hazában, hogy a mindennapi életben anyanyelvükön beszéljenek azok, akik német nemzetiségűek. Sértődés ne essék, nagyjából másfél éve volt alkalmam hallani azt a nem éppen kedvező minősítést a gyönki és környéki német nemzetiségiekről, hogy meglehetősen passzívak, ügyükért nem valami buzgóan mozgolódnak. Helybeli volt, aki nem kevés keserűséggel tudtomra hozta, ezt az „osztályzatot”, mintegy annak magyarázatául, hogy itt csak az iskolai élet keretei között képzelhető el kultúrcsoportok működtetése. Történt aztán az őszön a gyönki svábház avatása, ami megingatta korábbi elképzeléseimet a helybéliek állítólagos közömbösségéről. Láttam szülőket, nagyszülőket, akik az ősök öltözködési kultúrájának egy-egy becsben tartott emlékével az ünnepség színpadának tövében övezték föl szereplés előtt álló gyerekeiket, unokáikat. S bizony, nem hallgattak ott az idősebbek arról, hogy mit, mikor és hogyan kellett viselni. Megírtuk: ünnep volt Gyünkön. Akárcsak korábban Györ- könyben, azt megelőzve pedig Mórágyon. Igenis, ott él a mozdulás készsége az emberekben, és bármi módon változik is az élet, csak teret hódít az a kétnyelvűség, mely a német nemzetiségiekkel azonos nyelvet beszélő országok és hazánk kapcsolatait is hivatott bővíteni, erősíteni. Tíz évvel ezelőtt? Talán öttel ezelőtt is elcsodálkozott volna az újságíró azon, amit magam a német szövetség VI. kongresszusát megelőző küldöttértekezletek egyikén tapasztaltam. Szerettem volna feljegyezni annak a tanárembernek a nevét, aki — sajnos, nemcsak a vendégekre való tekintettel — német és magyar nyelven mondta el mindazt, amit a nyelvoktatás területén eredménynek, és amit tennivalónak tart. Odafordultam a mellettem ülő, nagyjából velem azonos korú nőhöz, aki németül válaszolta, hogy nem tud segíteni, nem ismeri a tanár úrat, mert ő látogatóban van itthon az NSZK-ból. Kérdeztem: „miért jött el erre a gyűlésre?” Mosolyogva felelte: — „Mert érdekel, mi van itthon.” sainálom, hogy a teremből kifelé sodródva szem elől veszítettem ezt az asszonyt, aki saját fülével akarta hallani, mit jelent a hazához való kötődés és a nemzetiségi lét konfliktusmentes vállalása, mit az alkotmányos jogok, a gyakorlatban. Hát ilyen is van már, és ez a jó. Az hasonlóképpen az, hogy a kongresszus utáni munkakezdésre a bevezetőben idézett elvtársi, baráti beszélgetés adott jelet. —óa— Uaddisznolesen Több mint negyven vadász gyűlt össze a csípős reggeli hidegben a bátaapáti vadászház előtt. Szőke István, az Egresmenti Vadásztársaság fővadásza és Klausz Béla vadászmester vadkárelhárító vadászatot szervezett. A vaddisznók az utóbbi hetekben sok esetben csapatostul törtek ki az erdőből, nagy kárt okozva a sarjadó búzaföldeken. Látogatásaik után a földet mintha felszántották volna. Az egész napos vadászaton a palánki és a csongrádi mezőgazdasági szakmunkásképző intézetek harmadikos diákjai közel ezer hektárnyi területet hajtottak meg a mórágya erdőben. A lőállásökban várakozó vadászok tizenegy disznót lőttek, melyeket késő este szállítottak a vadászház elé. Itt már előkészítették a cserfaleveleket, hogy az állatok szájába téve megadják az utolsó tiszteletet. Lobogó tüzek mellett sorakoztak fel a vadászok és a hajtők, akiknek Török János, a társaság elnöke megköszönte a vadászatot. KlA Gottvald Károly képriportja Gyülekező a vadászház udvarán Vadászok a mórágyi erdőben Cserfa! evél... Vadászat után Szőke István akcióban A teríték előtt tisztelegnek a vadászok A fővadász és a vadászmester átadja a terítéket
