Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
1984. január 21. A^PÜJSÄG Bőrgyári lakodalom - farsangkor Kránicz Erzsébet és Varga József már mint ifjú házasok A vízkereszttől hamvazószerdáig terjedő időszak, a mulatságok, a bálok, a jókedv, vidámság idejeként él a köztudatban. Kevésbé hagyományos ideje ez a si- montomyai lakodalmaknak. A faluban inkább május és október között kelnek egybe a fiatalok. Az az anyakönyvi bejegyzés, amely szerint Kránicz Erzsébet született 1964-ben, szakképzettsége ápolónő és Varga József 1960-ban született gépkocsi- vezető foglalkozású, 1984. január 14-én házasságot kötött, így rendhagyónak számít Simontornyán... * — Az elmúlt nyáron, a disznóhizlaláskor már erre gondoltam — igazít sapkáján Kránicz György, a menyasszony édesapja. Mert a szülőknek mindig előbbre kell látni, mint a gyerekeknek. — Miért fontos ez a nagy lakodalom? — Miért...? — néz maga elé Kránicz György. Miért is...? Aztán hirtelen elszólítják mellőlem, mielőtt felelhetne. A ház ahol beszélgetünk az örömapával és lányával, tíz évvel ezelőtt épült és mint ilyen, még legalább tíz évre ad gondot, munkát és természetesen otthont is a most házasulandó fiataloknak. Még néhány óra a délutáni esküvő kezdési időpontjáig. A meny- aszony, még „civilben” áll a pillanatra kisütő nap fényében, de az arca, haja már jelzi a mesterkezek alkalomra elkészült munkáját. Az udvar hátsó végéből látni az ólak lakóinak tragikus végét. Szabó Róbert lakodalmi főszakácsot ebédre hívják. Megtörli bajszát a Pestről 15 évvel ezelőtt falura költözött főzőmester: — Ilyen lakodalmi szakácskodást, csak a barátaimnak vállalok, ha szólnak. Évente? Ügy negyven barátom akad. A bőrgyárban naponta 1100 ember részére főzök, így most a háromszáz lakodalmi vendég nem sok. * A számok visszhangoznak bennem, amelyeket a gazdától és a főszakácstól hallottam. Háromszáz vendéget hívtak a lakodalomba. Hetven tyúkból készül a leves és sült, négyszázötven szelet húsból lesz a párizsi, ötven kilogrammból pedig a marhapörkölt. A levágott sertés, amelyet Kránicz György nyár óta — egyáltalán nem csak a szemével hizlalt — kettőszáznegyven kilót nyomott. * Olyan időpontban kopo- kog Varga Józsefné lakásán, amikor már maga is úgy érzi, hogy teljesen idegen saját otthonában. Az elmúlt héten annyiszor, annyian kértek tőle különféle dolgokat, hogy már ő sem tudja mit hol lehet megtalálni. Beszélgetésünkkor újabb számok sorakoznak a menyasz- szonyos házban hallottak mellé. Hétfőn kezdtek „lako- dalmazni” itt Vargáéknál. Huszonkét asszony készítette el nyolcvankét tojással a levestésztát, a harmincnégy féle aprósüteményt, ötven darab tortát... Szálka Rozália, férjezett — majd elvált — Varga Józsefné, nincs szűkében a szónak. Amíg hellyel, étellel, itallal kínál — úgy is, mint lapunk régi olvasója — élete történetét kanyarítja. Panaszkodásnak vélhetné bárki, ha nem lenne mögötte az a büszkeség, amely az elhagyott asszonyok, anyák „csakazért- ismegmutatom” dacos erejéből táplálkozhatott évről évre. Szálka Gyula tímár lánya valóban megmutatta, hogy egyedül is képes embert nevelni a fiából. Nem volt könnyű a dolga, de mindig érezhette a bőrgyári munkatársak segítőkészségét. Mindig voltak akik segítettek, ö maga? Simontornyán született és már harminc éve dolgozik a bőrgyárban. Amikor a fia lakodalmát tervezgette, úgy érezte, hogy ez kicsit bőrgyári lakodalom is, hiszen jövendőbeli menye szintén a gyár dolgozója, bár a képesítése másra jogosítja. A lakást, amelyben lakik és amelyet most átjár a lakodalmi készülődés reményteli illata, szintén a gyártól kapta még 1976-ban. Ügy érzi, egy életen át hálásnak kell lennie ezért. Mindent meg is tesz, ami tőle telik. Munkáját — amikor a gyár 200 éves évfordulóját ünnepelték a Munka Érdemrend bronz fokozata kitüntetéssel ismerték el. Hát ugye, hogy boldog lehet Ö? De még mennyire! * Míg mesél, egy fiatalembert küld Pincehelyre, a pörköltcukorból készített tortáért, egy szomszédot a gépkocsik díszítéséhez, a fodrásztól éppen hazaért fiát pedig a kertészhez a menyasz- szonyi csokorért. Szaporodnak a tennivalók, gyorsul, szűkül az idő. Kovács Antalné, Csöpi néni belekarol a vőlegénybe, majd figyelmet kér az egybegyűltektől. Anyai szívéből fakadó, keresetlen szavakkal indítja új útjára egykori kolléganője, Varga Józsefné egyetlen gyermekét. A vőlegény az anyjához lép. Megölelik egymást. A pillanatig tartó csöndet az autók beindított motorjának hangja töri meg. E falusi öröm igazi fényét természetesen a hosszú ruhás tizenegy koszorúslány, a bok- rétás vőfélyek, hujjogató asszonyok lassú, de annál vidámabb, muzsikával kísért menete adná, de azért a csípős hidegben, a gépesített tarka násznép után is megfordulnak a járdáról a helybeliek. A menyasszonyos háztól a községi tanács nagyterméhez vezet a feldíszített autók útja. Itt Mendelssohn és Csajkovszkij zenéje nyomja el a fülekben még ott motozó „lakodalom van a mi utcánkban” dallamát. A házasságkötésre egy külön mik- robusszal is érkeztek vendégek. Az iregszemcsei kisegítő iskola és nevelőotthon tantestületének képviselői jöttek el. A kapcsolat szocialista, hiszen a bőrgyár Tyereskova brigádja — Varga Józsefné vezetésével — évek óta patronálja az iregszemcsei gyerekeket. Vannak közös gondjaik, miért ne lehetne az örömük is? * A tanácstól, a bőrgyári étteremig, a Sió-hídon át gyalog teszi meg az utat a násznép. A bejáratnál ismét Kovács Antalné fogadja az érkezőket. Ám a köszöntőt ezúttal a fia mondja. Az étterem tágasságával, berendezésével és díjtalanságával jó szolgálatot tesz ilyen családi ünnepségeknek is. Terített asztalokon tarka sütemények, italok sorolnak. A háromtagú — orgona, gitár, dob — enyingi zenekar, jókedvvel munkálkodik, amíg asztalra kerül a lakodalmas vacsora. Éjfélkor eltűnik a menyasszony, majd mint takaros menyecske érkezik vissza. Komák, barátok, kollégák ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy ezt a barna-piros menyecskét megforgassák. A táncért természetesen fizet, ni kell. Erre is fölkészültek. Becsomagolt ajándékkal, vagy erre a célra tányérba dobott papírpénzzel szerezhet ki-ki jogot a menyasz- szony egyetlen táncára. Amikor fogyni kezd a táncolni vágyók sora, no meg a menyasszony ereje, a vőlegény felkapja ifjú feleségét az összetáncolt pénzzel együtt és „elrabolja”. Amíg a fiatalok a táncpénzt számlálják, akad egy másik menyasszony is a bolondozok közül. Hosszú teremtés, a felismerhetetlensé- gig kifestett arcú férfi libben a terem közepére és várja a táncoltatóit. Akadnak is szép számmal. Gyűlik a pénz ismét. Ez azonban a zenekaré lesz. Friss disznótorossal köszöntik éjfél után az új napot. * — Azt kérdezte — kísér a kocsiig távozáskor Kránicz Gyögy —, hogy miért fontos ez a lakodalom? Most talán meg tudom mondani. Amikor a lányom válaszolt az anyakönyvvezetőnek... amikor odalépett hozzám, már a férjével és valami köszönömöt mondott... no, ezért a pillanatért érte meg... akkor történt itt belül valami... amit végül mégsem tudok megfogalmazni... DECSI KISS JÁNOS Anyjától búcsúzik a vőlegény j Gyurkovics Tibor: A szőke nő az ablak mellett állt. Profilja csak félig látszott a beeső téli délutáni fényben. Orra finom, pikáns, szemöldöke pihés, élénkszőke. Szája szép, telt és meleg. Haja fényes hullámokban ült a fején — az egész nő most egy pillanatra kemény lett, mintha ollóval vágták volna ki a körvonalait. Egy régi sziluett-képet juttatott eszembe, ott volt ennek a nőnek ilyen feketelap keménysége — jó néhány év előtti vásárban készíthette az ollós mester. Sírt az asszony? Nem tudom. A kertben harmincéves barackfa állt. téliesre csupasztva, meg a hónedvtől átitatott porolló. ezek keretezték az arcát. Karácsonyelő lehetett, a karácsonyszagot a másik szobában is érezni kellett, olyan szúrós és bágyasztó volt. Az asszony mögött zongora sötétlett, tulajdonképpen annak öblében állt a nőalak. A zongorán néhány karácsonyfa- dísz hevert, rajtuk vékony fehér pertli. Szétszórtan hevertek a díszek, rendetlenül. Szaloncukor halmazódott a zongora túlsó sarkában. A zongora alatt közepes kis karácsonyfának szánt fenyő feküdt, mint valami döglött tyúk. A zongora fedele nyitva volt, a billentyűk villogtak. Félbemaradt enteriőr. Magas, szép hajú férfi jött be a szobába. Megállt, közvetlenül az ajtóban. Kendermagos öltönyben volt, elegáns, szürke nyakkendőben. Mintha elindult volna a szőke nő felé, de aztán a levegőben maradt a mozdulata. Az asszony az ablak alatt húzódó könyvszekrényhez hajolt, és súlyos könyveket ráncigáit ki onnan. Teljes erőből az elegáns férfi felé hajította őket, repültek a könyvek. egyik a másik után. A férfi megpróbált elhajolni a zuhogó könyvdarabok elől. Kezét előrenyújtotta, védekezett. Így is csattantak rajta jócskán, egyik a vállát találta el, másik a térdét, a fiatal szőke nő elszánt gyorsasággal hajigálta a vaskos fedelű köteteket — lexikonok lehettek. A szőke nő haja a homlokába hullott, arcát finom permet borította. Előre meredve megállt a könyvdobálásban, és.zihálva nézte a szép férfit. — Nem szégyelled magad? — sziszegte. A férfi kissé megdőlt pózban ott maradt az ajtóban. Nem válaszolt. — Karácsony lesz. Nem? — Az asszony hangja nem csuklott el, nem volt sírós, inkább kemény. Most megint olyannak látszott, mint a feketekemény lapból kivágott sziluett. — Most mit csináljak? — Az asszony csakúgy előremeredt, mint az előbb, mint egy futásban megakasztott test. — Mit csináljak? Itt van a fa. Mindjárt karácsony. Mit csináljak? Hirtelen, nagy -lendülettel lesodorta a fényes fekete zongoráról a díszeket. Az egyik fénymázas üvegcsúcs összetörve a férfi cipőjénél kötött ki. Az ezüstporos kis- templom az ajtóig röpült. — Megöljem magam? Megint mozdulatlanságba merevedtek. — Mi legyen velem? Most hogy álljak a gyerekek elé, hogy menjek ki ebből a szobából, hogy terítsek asztalt, mit csináljak, azt mondd meg? — Megint az ablakmélyedésbe állt. Kinézett a kertbe, a barackfa és a poroló keretezték az arcát. — Rég tudtam, ne félj. Ahogy az irodádba került, rá három hónapra. Mégsem hittem el. Nem tudtam elhinni! De már akkor úgy beszéltél róla, mint a szentről. No, szép kis szent! Megmondanám... Milyen karcsú. magas... Nedves a szeme! Ilyen hülyeséget, hát nem gondoltad, hogy ilyet nem mond az ember a titkárnőjéről! Jaj, istenem, hogy lehetsz ilyen ostoba? A megközelíthetetlen! És barna! Mit érdekel engem, hogy barna? Nem szégyelled magad? Csend lett, megint mozdulatlanul álltak. Miért nem mozdul meg valamelyik, miért nem tesz egy lépést a férfi, ha ártatlan, miért nem rohan oda az asszony, hogy testközelbe kerüljenek? Szerettem volna kikényszeríteni belőlük egy társasjátékot, mely feloldja ezt az elviselhetetlen feszültséget. De magam is olyan kábulatban úsztam, besüppedtem a takarók közé. kezemről csurgott a verejték. — A fólözvegy! A hadiasszony! A férje hősi harcot vív az orosz hómezőkön! Uramisten! Az a bánat az arcon! Vigasztalni kell. csak azt mondd meg, vigasztalni kell? A gyerekének csomagot kell vinni? Hogy ne érezzék egyedül magukat? És én mit csináljak? Itthon ütögessem a zongorát, félrebillentett fejjel nézzek el -a sűrűsödő semmibe? Kiáltozzak? A két alak csak állt, szinte fájt a levegő, mint egy végsőkig kifeszített rugó — nem közeledtek egymáshoz. A beeső fényben jóformán csak a csillogó tárgyak látszottak, meg a zongora fölnyitott fogsora. — Aljasság, csak annyit mondhatok. Mélypont. Bárki lehetne az. Még nem is szép. Miért? Talán szebb nálam? De lehetne egy utcanő, egy bolti eladólány, bárki. De... míg a férjét kiviszik a frontra... ez borzalmas. A magára maradt hadiasszony... persze... Már nem bírja.. — Anna csak nem gondolod... — A férfi hangja mintha üvegbúra alól jött volna. — Nem gondolom? És mi ez a rúzsfolt ezen a zsebkendőn? Megismerem, ilyen rúzst használ őnagysága! Megismerem! Legalább egy kurváé volna, akármilyen kurváé! — Most meglódult a szőke nő, a levegő rugója a férfihoz rántotta, az csak állt, az asszony ököllel verni kezdte a Vigh István illusztrációja férfi mellkasát, az csak állt, mint egy mellszobor, püfölte finom kis öklével az asszony. Kezéből fehér férfizsebkendő hullott a parkettra, azon valami vérpiros folt derengett. A szőke nő tiporta, tiporta a zsebkendőt, mintha lábával akarta volna elrongyolni. Aztán a kredencen lévő fénykép- tartóhaz ugrott, melyben a férfi fiatalkori első világháborús kölyökképe állt, azt akarta a földhöz vágni, de ekkor már a férfi is megmozdult, a csuklójánál elkapta a nő karját, és úgy tartotta magasra. Valami dulakodás kezdődött. Kivehetetlen. Az átjáró ajtó miatt, vagy az emlékek függönye miatt. Dulakodás volt. ilyesmi. Mint egy sohasem tisztázható igazság, soha ki nem deríthető nyomozat. Pontosan elő nem hívható film jelenet. Talán a díványra huppantak? Most már nem is kiáltoztak. Leginkább nagy japán borzalomjelenetekre emlékeztettek a mozdulatok — ölés, ölelés? Aztán valami kibírhatatlan csend. Régi röntgenleleteken lát ilyen tömény képet az ember. Aránylag minden látható, de a diagnózist már sohasem lehet megállapítani az időben. Később a gyönyörű szőke nő megint az ablak előtt állt. Orra félig látszott, finom, pikáns, szemöldöke pihés, élenk- szőke. Karácsonyelő volt, a kertben mintha egy poroló is állt volna, talán barackfa is. A nő megemelte a kezét, és kisimított egy szőke fürtöt a homlokából. Azt hiszem, az anyám volt.
