Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-10 / 291. szám
1983. december 10. 5 Hakni és színvonal Magam is azon Újságírók közé tartozom, akiknek volt 6 már hosszan .tartó és .meglehetősen kellemetlen „ügye” abból kifolyólag, hogy egy együttesről, egy szórakozást ígérő csoportról a legjobb szándék ellenére egyetlen „jó szót” sem írtam kritika címszó alatt. Sőt... S a megjelenését követő hét végére megérkezett az együttestől, lililetve az azt menedzselő szervtől, irodától a felháborodottan tiltakozó levél... Csöppet sem a panaszkodás szándékával írom e sorokat, hanem inkább azért, hogy egy folyamat előzményeire rávilágíthassak, mégpedig nem elsősorban a haiknizó együttesek szempontjainak előtérbe helyezésével. (Nem a kellemetlenkedést megelőzendő, de előrebocsátom, hogy akinek nem inge, ne vegye magára!) Viszont akinek inge, hát... gyorsan vesse le! Évekkel ezelőtt a sajtó .meglehetősen sokat cikkezett az úgynevezett hakni-brigádokról, amelyek valamilyen megfejthetetlen okból működési engedélyhez jutva sorra járták a vidéki városokat, községéket, s legtöbbször silány műsort adva aránytalanul nagy honoráriumökat vágtak zsebre. Előadásaikat, melyekre a színvonal gyakran nem volt jellemző, egy-egy napon három-négy helyen lejátszották. így nem a közönség felüdítésére szolgáltak e produkciók, hanem bosszantására, s legföljebb arra voltak jók, hogy a fellépéseket követő néhány napon át nyelvünket köszörülhessük rajtuk. Azt hiszem, föl sem kell tenni a kérdést abban .a formában, hogy 1983-ra „kultűrálódá- sunk, szórakozásunk” e területén milyen változások mentek végbe? Legfeljebb néhány példa. Kezdjük a gyermekszínházzal. Vagyis azzal a színházzal, mely a kicsinyeket szórakoztatva elvezeti a színházat értő és szerető felnőtt korig. Eljön a budapesti csapat (csapatocska) a vidéki városba. A művelődési házba beterelik az előre oda szervezett iskolák tanulóit. Hogy csalódás ne érje a kisdiákokat, nem küldik haza, hanem még a lépcsőkre is leültetik őket, meg egymás ölébe is... — mondván; „hát csapja meg őket is a kultúra szele”. Aztán függöny... A szél, a piciny szeliőcs- toe meg sehol. A gyerekek szabályosan vigyorognak a.dús keblű királyfin, a félrecsúszott parókájú, aranyhajú királylányon, a sámliban (mely az egyetlen díszletet képezi), megbotló vasorrún. A pedagógusok már az első felvonás közben elhatározzák, hogy ezt ennyiben nem hagyják, legfeljebb vissza viszik a napközibe diákjaikat. A következő példa sem egyedi. Sajnos. Az esti előadásra megérkezik a fővárosból a háromtagú, neves színművészekből álló csoport. Drámai egyszerűséggel közük, hogy szünet nincs, a két óra helyett másfeles lesz a műsor, mert honnan is tudhatták volna, hogy fellépésük másik színhelye hatvan kilométerre van innét... Egy óra az út, az átöltözés, meg az egyebek, szóval oda kell érni. A közönség csalódott... Az ország első színházi kisvállalkozása meglehetősen „nagy nevekkel” tűzdelt műsorfüzetet ajánl. Természetesen nem marad el a várt eredmény. Hívják őket sorra. S mire megérkeznek, szinte nem marad semmi a nagy nevekből... „Áruk” viszont változatlan. Egyáltalán nem változatlan az ára annak az együttesnek, amelyik a megállapodástól eltérően jó néhány ezressel veri fel a díjat a fellépés előtt néhány perccel. S kötiik az ebet a karóhoz, hiába a művelődési ház vezetőinek kérlelő szava... Ilyenkor mondják, hogy a gengszter-módszerek ellen a nyilvánosság fegyverével lehet élni. Ugyan kérem! Mutassák meg azt a művelődésiház-igazgatót, aki a zsúfolásig megtölt terem színpadjára kiáll, s a beatkon- ceritre várakozókkal kapásból megérteti, hogy gazdasági okok miatt — itt persze konkrétra vált, ha hagyják — elmarad az előadás. Tűnődöm. Mégpedig az előbbieken. Ha nem is ilyen egy- j szerű a dolog, de megoldás mégis van. Csak el kell kéz- j deni, majd pedig Okosan és kitartóan folytatni. Gondol- | juk csak meg, hogyha csak megyénkben is nézünk körül, micsoda lehetőségeink vannak. Több vidéki színház tájol városainkban, s általában (korrekt produkciókat hoznak, j gyakorta túlszárnyalva egy-egy fővárosi színház előadásának színvonalát. S ezenfelül? Mivel kedveskedhetnénk gyerekeinknek? Sok, igen tehetséges bábcsoport, amatőr színjátszócsoport dolgozik egész éven át lelkesen. Az ő rendszeres felléptük számos élményt adhatna kicsinyeknek, felnőtteknek egyaránt. Ha mozgósítanánk őket. S vannak versmondóink, néptánc- és hagyományőrző együtteseink, vannak amatőr beategyütteseiink, sőt, profi színvonalon játszó jazzegyüttesünk Is... és hosszan folytatható a sor. Különösen úgy, hogy más megyékkel szövetkezve csereműsorokat szervezhetnénk. És egyáta'lán! Mi élteti azt a téves eszmét, miszerint csak a neves művészek, együttesek jelenthetnek színvonalat? Amondó vagyok, hogy az ilyen kezdeményezéseknél csak az első öt perc a nehéz. Értem ezen, hogy kezdetben komoly szervező munkával érhetik el a művelődési szakemberek a telt házat, s a szó szoros értelmében a közönség csak az első öt percben „gyanakszik” ... mígnem ráébred, hogy valódi értékeket kap, amit nem csupán a fölkapott nevek határoznak meg. Ügy vélem, hogy kultúránk, szórakoztatási kultúránk terén is erélyes lépésekre lenne már szükség, egészen addig, míg a közönség egésze meg nem érzi, rá nem ébred, hogy mit is jelent a maga és a művelődési házak kiszolgáltatottsága. S ezzel párhuzamosan ráébrednek a premier plánban lévő és élő művészek, hogy a tisztes gázsit meg kell szolgálniok. a vidéki meghívásokért is bizonyítaniok kell. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a vidéken élő közön- ■ ség gyakorta csalódik, s hogy megelégelve mindezt, otthonába menekül a sokat szidott tévékészüléke elé? Nem hiszem. Hinni csak abban vagyok hajlandó, hogy megváltoztathatóak az előadók, együttesek, különböző társulatok — persze, a közönség megértésével, aktív; együttműködésével —, természetesen a piac, a kereskedelem törvényei és hatása ismeretében, valamint — s talán ezt kellett volna először mondanom — szocialista szórakozáspolitikánk tiszteletben tartásával. V. HORVÁTH MÁRIA ÜTTÖRŐHAZI SÉTA Ezekben a napokban igen nagy a sürgés-forgás a szekszárdi úttörőházban. Felnőttek, gyerekek csapatai jönnek-mennek: igen, mert itt jár most a Télapó. Ilyenkor szokás, hogy az úttörőházat segítő, támogató üzemek, szocialista brigádok tagjai, gyermekeikkel együtt töltenek itt egy- egy játékos, vidám délutánt. Persze, ez az intézmény mégiscsak elsősorban a gyermekeké. Szakkörök, előadások segítik tanulmányaikat és adnak lehetőséget képességeik kibontakoztatására. A házban sétálgatva készült képriportunk, egy-egy pillanatot kiragadva, a teljesség igénye nélkül... CZAKÓ SÁNDOR .....hej, liliom,.Próbálnak a néptáncosok R emélem, másnak is tetszik majd, hiszen én mindent beleadtam Kis kollekció az égetett agyagfigurákból Pörög a korong, nő az edény Szövegtanulás egy előadáshoz < A citerás Találkozás a Télapóval A vendégvárók köre jő falatokkal kínálja a vendégeket
