Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

1983. december 24. "népújság 11 A népszokástól az iparművészetig A betlehem hagyománya Történelem es művészét Jelenet a meisseni betlehemből 1430 körül A betlehemes játék évszá­zadok óta elterjedt népszokás volt hazánkban. Karácsony előestéjén itöbhnyire .tíz-ti- zennégy éves fiúk énekes, dramatikus játék keretében végigjárták a betlehemmel a falut, bekopogtatva a házak­ba. A betlehem klis templo- moeska volt, amelyet ügyes népi faragók készítettek, ,töb- bé-kevésbé a falubeli temp­lom mintájára, vagy az egy­kori betlehemi istállót utá­nozták a helyiben szokásos formák felhasználásával. A jelenetben ábrázolt figurák, Mária, József, a kisded és az újszülött imádására sietett pásztorok a helyi viseletét hordták, mint a mezőkövesdi kis betlehemen, ahol a pász­torok hímzett szűrt viselnék. Több helyen — például Vör- sön, a Balaton mellett — a templomban őrizték a betle­hemet. Bács-KJisikun megyé­ben viszont nem hiányozha­tott egyetlen hagyományosan megtérített karácsonyi asz­talról sem. Az első betlehemet Szent Hieronimus állította fel i. u. 386-iban Betlehem városában, melyben híveinek élőképsze- rűen, kis figurákkal ábrázol­ta Jézus születésének törté­netét. A bölcsőállítás szoká­sa, benne a bepólyált kisded­del, Rómán keresztül terjedt el, ahol Liberius pápa a Fó­rum melletti 'bazilikában egész kápolnát rendezett be a betlehemi jelenettel. A kö­zépkor folyamán a legenda szerint Assisi Szent Ferenc töltötte meg új élettel e ha­gyományt, amikor 1223-ban a grecciei erdőben szénával telt jászolba tette a kis Jé­zus-figurát, mellette pedig valódi kis szamár és ökröcs- ke állt. A .szokást a kolosto­rok honosították meg min­denütt, de a XII. századtól fogva már a népszokások közt is megtalálható a böl­csőállítás egyes vidékeken. A bölcső elősaör a templom­ban állt, csengőkkel felsze­relve, és a kisgyermekek rin­gatták is. Később körülhor­dozták a falvakban énekkel, tánccal kísérve, mint nálunk is a betlehemes játékban. Az első nagy művészettel megformált betlehemek egyi­ke, a prágai, 1562-ben ké­szült, és ma is látható. ,A ba­rokk pompa a királyi, főúri rendelésre 'készült betlehe­meket művészi tökélyre emelte. A nem is cfly kismé­retű remekek színházszerűek, élőképes, igazi selyemnbár- sonyruhás, ékszeres figurák­kal, apró használati tárgyak­kal, tel jesen a készítés korá­nak valóságát tükrözve. A mechanikus szerkezettel mozgatható forma is korán megjelent,1585-ben I. Keresz- tély szász választófejedelem számára iHans Schlotheim, híres augsburgi ötvös egy mechanikus szerkezetet ké­szített, melyben a betlehem minden figurája mozgott. 'A betlehemé tiltás szokása a nép körében az utolsó év­tizedekig fennmaradt. A leg­szebb betlehemeket Olaszor­szágban, Bajorországban, Dél-Tirolbam és Csehország­ban készítették, ahol minde­nütt sajátos formái alakultak ki. Dél-Tirolban és a szász Érohegységbem egész falvak specializálták magukat a betlehemek készítésére. A (leghíresebb ma is látha­A pásztorok imádása. Kész­let egy betlehemből. (Ba- yerisches National Múze­um. München) tó betlehem, száznál több fi­gurával!, IV. Károly (1748— 1819) nápolyi király számá­ra készült, amelyet az egész barokk korban utánoztak. Az utolérhetetlen művészi tö­kéllyel készített élőkép a ná­polyi betlehemkészítők fény­korát idézi. A kis figurák mindegyike tökéletes ipar­művészeti alkotás. A fejeket és a kezeket agyagból, ké­sőbb viaszból mintázták. A ruhákat a kor jellegzetes díszöltözateinék anyagaiból, arannyal átszőtt brokátból, selyemdamasztból varrták, gyönggyel, arany- és ezüst­hímzések gazdagították, a ci- pőcskók selyemből, szattyán- bőéből készültek. A jeienete- iket a XVI—XVII. századi ná­polyi festők képei és a nagy olasz művészek metszetei után alakították ki. A háttér, a környezet telljesen élethű, a hegyek, a fák Campagna tájait idézik, gyakran .római romokkal. A kis csűr az Ab- ruzzo-hegység csűrj eit utá­nozza. Németországban és Tirolban a háttér ugyancsak ihazai, a keleti tájak a jel­legzetes pálmafákkal, mecse­tekkel csak a XIX. század második felében hódítanak tért. A több száz figurás kom­pozíciók élőképszerűen ábrá- zollják a falusi életet. Bepil­lanthatunk a kézművesek műhelyeibe, az aprócska bol­tokba, a henteshez, a pékhez, amint süti a kenyeret, a susz­ter varrja a oipőt, a piacon a 'tejesasszony, a halaskofa, a zöldséges árul, a háziasszo­nyok karjukon kosárral vá­sárolnak, dobol a káábíró, működik a lacikonyha, még a polgármester is megjelenik a 'katonákkal. Az erdőben va­dásznak, fát vágnak, egy rő- zsehordó öregasszony is fel­tűnik az ösvényeken. A pa­takban mosnak az asszonyok, a falu apraja-nagyja ott sü- rög-forog a jelenetben. Különleges szerepet ját­szattak a múllit században a szász Érchegységben kialakí­tott drága mechanikus „kará- csonyhegyek”, melyek Krisz­tus születésének .történetét mozgó figurákkal, zenélő szerkezetekkel együtt adták elő, a hegyi emberek életét is a szent történetek rangjá­ra emelve. A múlt században, főleg Lengyelországban emelkedett tökélyre a papírkivágásokból összeállítható betlehemek készítése, amelyet a gyár­ipar mindenütt utánzót! Történeti ihletésű művé­szet és történettudomány kö­zött nincsen semmiféle „rangkülönbség". Egyik sem szolgája, és egyik sem alá­rendeltje a másiknak. Amint azt Lukács György megálla­pítása óta gyakran hangoz­tatjuk: Tolsztoj adott olyan hiteles történelmi‘ képet a múlt század első negyedének Qroszországáról, mint az e korszakkal foglalkozó tudo­mányos művek. Wallenstein­ről és a harmincéves hábo­rúról többen kaptak képet Schiller drámatrilógiájának olvastán, mintha szintén Schiller háromkötetes tudo­mányos művét lapozgatták volna. Móricz Erdélye mond annyit a tizenöt éves hábo­rú körüli — és későbbi — idők magyar világáról, mint az ugyané korról írott tudományos munkák. Hozzá­tehetjük még ehhez, hogy a sikeres műalkotások hatása sokszorosan nagyobb, mint a legkiválóbb tudós munkáké, s így a művészek felelőssége óriási. A magyar XVI. szá­zadról három nemzedék al­kotott magának kitörölhe­tetlen képet Gárdonyi Géza regénye nyomán; a reform­kort, a negyvennyolcas for­radalmat és a szabadsághar­cot a mai napig Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényéből képzeli el az ol­vasók milliós tömege; a Mo­hács körüli időkről nem a kor tudományosságának leg­javát viszonylagos tárgyila­gossággal nyújtani igyekvő Mohács-emlékkönyv nyomán alakult ki kép az ellenforra­dalmi korszak közvélemé­nyében. hanem Gulácsy Irén regénye alapján (Fekete vő­legények) ; az első világhá­ború előtti „békeévek” bo­nyolult ellentmondásosságát, nagy eredményeit és kataszt­rofális hibáit, ezt az egész érdekes és különös tegnap- előttöt — számos jeles mun­ka ellenére — a tömegek tu­datában még mindig egy dal­játék, a Csárdáskirálynő képviseli felülmúlhatatlan hatással. (Félreértések és a nagyképűség látszatának el­kerülése végett le kell azt is szögezni, hogy Kálmán Imre daljátéka, Gábor Andor ma­gyar szövegére, a maga mű­fajában valóban jelentős al­kotás, mely oly sikerrel fe­jezte ki a kor emberének dallam- és érzelemvilágát, hogy a háborús viszonyok el­lenére — az első világhábo­rú kellős közepén keletke­zett — egy év alatt bejárta a világot és 1919->ben még a Legutóbb éppen az Olva­só népért mozgalom harma­dik országos konferenciáján, november végén, Gárdony­ban hallottam olyan felszó­lalásokat, melyek azt jelez­ték, hogy a feltámadó, élni akaró falusi közösségek meghökkentő erőfeszítésekre képesek. De itt-ott a sajtó­ban is olvashattunk ilyesmit mostanában. A maguk erejé­ből végeznek el olyan köz­érdekű munkákat, melyek a városban lakóknak eszébe sem jutnának. Ügy látszik, ők nem tudták megszokni, hogy egyszerűen kapnak va­lami épületet, létesítményt „felülről”. Azt tudják inkább magukénak- amit saját ke­zükkel, pénzükön építenek. De akadnak olyan aprófal­vak, társközségek is melyek egyszerűen nem nyugosznak bele a nemrégen még nekik szánt „Gyűrűfű-sorsba”. Kü­lönösen, mióta hallják, hogy az irányító szervek szándéka is megváltozott. Párt- és ál­lami vezetés a sajtó, rádió, újságok, könyvek a falvak népességmetartó erejének a fokozódásáról beszélnek. Ahol már nincs se tanács, se iskola, se gyógyszertár, se bolt, de még pap se, ott még mindig van legalább nép­front, melyben összefoghat néhány jóakaratú ember. Különösen, ha még van könyvtár, s lehetséges a könyvtár körül valami olva­sókör, röpülj páva-kör, kert­barát vagy honismereti kör, vagy a közösségi életnek bármely más csírája. magyar Vörös Hadsereg ka­tonáit lis szórakoztatta.) De arra sem árt gondolnunk, ze­néről szólván, hogy a magyar középkort, végeredményben az egész magyar történelmi múltat Erkel Ferenc zenéje képviseli mindannyiunk ér­zelemvilágában, mégpedig mind a mai napig egyetlen más szerző által felülmúlni nem tudó hatással, s e dal­lamvilág szavakba nehezen önthető, de mégis bennünk kavargó, végeredményben romantikus tudatformáló ereje már gyermekkorunk­ban kitörölhetetlenül megha­tározta egész történetfelfo­gásunkat, s minden későbbi mag, lett légyen az igaz vagy hamis történeti tanítás, ebben a talajban csírázott ki! Ebben az értelemben Erkel Ferenc (és Egressy Béni) dallamviága, Kölcsey Fe­renc, Vörösmarty Mihály, Egressy Béni szövegéhez kö­tődve, alapvetőbben és előbb meghatározta a magyar tör­ténelemhez fűződő érzelem­világunkat, mint az összes később tanultak! (Elég itt a Himnuszra utalni.) Bár művészet és történet- írás kapcsolatát, e kapcsolat történetét az irodalom vo­natkozásában vizsgáltuk, hi­szen a történelmet is az em­beri beszéd, a szó segítségé­vel írjuk, az irodalomról vannak a legrégibb emléke­ink és forrásaink, az iroda­lomnak volt hosszú időn át a legnagyobb tömeghatása — ideértve a zenével kísért (Tinódi) vagy színpadon elő­adott irodalmat is — s így ehhez képest például a kép­zőművészet és történetírás kapcsolata áttételesebb: de de éppen ezért most, amikor a műalkotások tömeghatá­sáról, mégpedig elsősorban érzelmi hatásáról szólunk, röviden ki kell térnünk egyéb művészetekre is. A képzőművészet tudatformáló érzelmi erejéről a középko­ri templomok biblia-illuszt­rációi, a reneszánsz mesterek biblikus képei — melyek közvetve vagy közvetlenül milliók tudatában alakítot­tak ki képet a sokáig az emberiség őstörténeteként kezelt ótestamentumi szöve­gekről — éppúgy tanúskod­nak, mint Madarász Viktor, Székely Bertalan, Benczúr Gyulának, sőt Feszty Ár­pádnak képei, melyeket nem­zedékek nézegettek áhítattal tanítóik vezetésével. Külön tanulmány tárgya lehet, mi­lyen összefüggésben volt e festőművészek történetfelfo­Hiszen a legfontosabb ma is, mint Károli Gáspár óta a legfontosabb volt évszázado­kon át, hogy legyen néhány ember, aki legalább a ma­gyar nyelvre lefordított bib­liát él tudta olvasni. S ha életében még azon kívül is betűhöz jutott, már volt a közösségnek olyan magja, mély által a világ korszerű tudata és igénye megjelent az illető közösségben. Ma per­sze némileg másképp, mint a régebbi századokban. De a felelősséget vállalók kicsiny csapata épp olyan szükséges. Ma nem a templom, inkább a könyvtár körül. De ma is az a lényeg: van-e a falunak olyan tuda­tos, közösséget megtartani vagy feltámasztani akaró szellemi magja, mely körül felszikráznak a gondolatok, megfogalmazott, elvégezhető feladattá kristályosul a kö­zösségi — mai szóval; tár­sadalmi — munka vágya. Azt hiszem, a falvak né­pességmegtartó ereje valójá­ban nem más, mint ennek az országnak a népességmegtar­tó ereje. Ha elfogynának a falvak, fogyatkozásnak in­dulnának a városok is, hi­szen mind ez ideig a falvak­gása a maguk korának ku­tatási eredményeivel. Mada­rász például mérhetetlenül haladóbb felfogást képviselt, mint mondjuk Benczúr; Benczúrban a múlt század második Mének önelégült uralkodó osztálya vetítette vissza saját dicsfényét a pompás múltba; Madarász viszont, a negyvennyolcas szabadságharc ifjú katonája, 1867-ben egy Dózsa-fest- ffiénnyel jelentkezik, s egyéb művei is a magyar forradal­mi múltat idézik. Ugyanak­kor további kérdés lehetne, hogy az a Madarász, aki a haladni vágyó Ferdinand Waldmüllernél tanult, ké­sőbb a német középkort ro­mantikusan (és részben na­cionalistán) eszményítő né­met iskoláik hatására képez­ve magát tovább, a legmeg­felelőbb, a legkorszerűbb formát taílálta-e meg mon­danivalójához. Feltétlenül érintenünk kell a filmek minden korábbit fe­lülmúlóan széles tömeghatá­sát és mítoszt teremtő erejét. A szovjet filmművészet forra­dalomban nevelkedett ifjú rendezői a húszas években megalkották az alig tíz év­vel korábban lezajlott forra­dalom mozgófényképekkel előadott történetét. Ezek a filmek: az Október (Eizen- stein), a Szentpétervár vég­napjai (Pudovkin), A fegy­vergyár (Dovzisenko) mint műalkotások remekművek; mozgósító erejük éppúgy kétségbevonhatatlan, mint érzelmi hatásuk; történelmi­leg végső fokon és a lénye­get tekintve hitelesek, épp­úgy összegezik az ábrázolt kort, mint Tolsztoj vagy mint Balzac regényei; ugyanakkor azonban filmhí­radószerű hitelességet hasz­talan keresnénk bennük, mint kútfők, mint források használhatatlanok. A szent­pétervári cári palotát nem úgy rohamozták meg a for­radalom katonái, amint azt az Októberben láthatjuk, képsorai azonban a művészi szintézis szempontjából mé­gis hitelesek, olyannyira, hogy napilapok, sőt történel­mi képeskönyvek is gyakran hiteles fényképként közölnek belőle részleteket. (Ami per­sze félrevezető, de mint je­lenség figyelemre méltó:) Tény tehát, hogy a törté­nelmi tárgyú műalkotások tömeghatása nem csupán óriási, hanem a közfelfogást, nagy közösségek történelmi tudatát oly mértékben be­folyásolhatja, hogy ezáltal bői kapták az emberi, a munkaerő-utánpótlást is. Nemcsak Budapest, nemcsak Dunaújváros és Leninváros, hanem a régi gyökerű Mis­kolc és Debrecen is. Ezért azt hiszem, nem is szabad beérni azzal, hogy a falun maradtak hősi erőfe­szítéseit dicsérjük; lám, óvo­dát, járdát, kutat építenek ... Meg kellene szervezni azt is, hogy a városon lakók segít­senek nekik. Talán elsősor­ban ki-ki a saját szülőfalu­jának. Vagy ha ő már a vá­rosban jött a világra, hát a nagyapja szülőfalujának. De aki ős városi, az is megke­resheti a szívéhez legköze­lebb álló, vagy valamilyen személyes kötöttsége: házas­társ, barát által közelebb hozható falut, melynek felvi­rágzása őt érzelmileg érde­keltté teszi a falu újjászüle­tésében. Eszembe jut a negyvenötös falujárás... vagy a későbbi­ek. Először még lábasokat is foltoztak, szerszámot, kutat javítottak. Évek múlva szö­vetkezeteket szerveztek. Ma nem lábasfoltozásról van szó, nem lis annyira egy-egy cél­ra kellene vállalkozni, mint inkább hazamenni, és abban visszahathat magára a törté­nettudományra is. Máig érvényesnek mond­hatjuk Eötvös József célki­tűzéseit, aki feltétlen adat­beli hűséget követelt szép- író-önmagától. Tudományo­san elfogadott ténynek, kö­vetkeztetésnek, egy szóval a történettudomány eredmé­nyeinek ismerete éppoly kö­telező a történeti széppróza művelője számára, mint pél­dául az, hogy egyetlen köl­tő sem írhatja le a Földet tányéralakúnak. Ézen belül azonban a mű­vésznek tág mozgási tere van. Cselékvésköre voltakép­pen nem más, mint egyrészt az adatszerűén hiányzó láncszemek kikövetkeztetése és behelyettesítése, másrészt pedig az ábrázolt esemé­nyekből levonható következ­tetések szabadabb kezelése. A történeti széppróza műve­lője voltaképpen magya­rázza, értelmezi a történel­met. Erre a művészi cse­lekvéskörre tanulságos pél­da Friedrich Schiller drá­maköltői működése: Wallen- stein-trilógiája úgy viszony­uk a harmincéves háború­ról írott történelmi munká­jához, a Don Carlos a né­metalföldi függetlenségi har­cokról írott könyvhöz, mint ahogyan a művészet a tu­dományhoz. Nyilvánvaló, hogy Wallenstein, Don Car­los, Fülöp király, Piccolomi- ni és mások nem azt mond­ták, nem úgy. nem akkor, amint az a drámákban el­hangzik; de egyrészt: mond­hatták volna — lásd Ariszto­telész tanítását, hogy tud­niillik a költő olyan esemé­nyeket mond el, amelyek megtörténhetnének — más­részt pedig Sohiller úgy kép­zelte, hogy azt kellett mon- ’ daniuik. S ez utóbbi már egy újabb mozzanathoz vezet: a művésznek a maga és kora eszményeihez igazított véle­ményéhez, ahhoz az erköl­csi tanításhoz, amelyet a műalkotásnak adnia kell, a tudomány pedig nem adhat. NEMESKÜRTY ISTVÁN segíteni, amit az otthoniak a legfontosabbnak tartanak. Karácsony van. Menjünk haza a szülői házhoz. Néz­zünk körül a szomszédokban is. Van-e még tiszta víz, nit­rátmentes? Milyenek a házak, az utcák? Különösen ami kö­zös: óvoda, iskola, boltok. Könyvtár van-e? S milyen? Miben lehetne a falun — testvéren, rokonon, az ott- honmaradtakon segiteni? Nem hályettük, nem a fejük felett. Hanem csak úgy, hogy ők erősödjenek. Hiszen minél erősebb, te­herbíróbb, hatékonyabb az együttlakó kis közösségek összetartozása, annál szilár­dabb, összeforrottabb a nagy közösség, a nemzet. Az ál­lam. Nagyobb az ereje. Nemcsak egy-egy közösség eszmél. Olvasom az újság­ban : országos tudományos tanácskozások folynak. Meg­indult egy folyamat. Talán majd megint mindinkább maga dönti el egy-egy közös­ség, mire akarja fordítani közös enregiáit. A társköz­ségek .lakossága is állampol­gárhoz méltó módon töp­reng, és határoz a maga dol­gában. Most majd elöljáróságokat szervezünk. Gondolom, ez nem befejezése lesz az ön­állóság fejlesztésének. Inkább még az elején vagyunk. De kétségtelen, hogy sokáig szükség lesz még az elma­radást pótló külön — és kü­lönleges erőfeszítést igénylő — áldozatokra. Molnár Zoltán: Megtartó erő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents